9. fejezet- Reggel

Miközben a fürdőben sietve ledobáltam a ruháimat, megállapítottam, hogy ez a helyiség tökéletesen passzol a szoba hangulatához. Itt is minden melegséget árasztott. A csempe halványsárga volt, a padlót sötétbarna járólap fedte. Régies zománcozott ülőkád volt középen, négy szépen ívelt lábon állt, és aranyozott csaptelep díszítette. Fölötte egy rúd futott körbe, ezen függött a zuhanyfüggöny. A mosdó felett jókora tükör terpeszkedett, és vetettem egy pillantást magamra benne. Siralmasan festettem. A szemeim vörösek voltak a fáradtságtól, és a hajam nagy része már kiszabadult a gumi szorításából, amivel reggel a nagy sietségben összefogtam. Most inkább hasonlított szénakazalra, mint frizurára. Ujjatlan kék fűzős felsőm gyűrött, és paradicsomfoltos volt, valószínűleg leehettem az étteremben. Csak a fekete farmeremmel, és a lapos sarkú balerinacipőmmel nem volt semmi gond. Mindenesetre csoda, hogy Rob ahelyett, hogy fejvesztve menekült volna előlem, inkább megszólított. Fintorogva néztem magamra, és elfordultam a gonosz tükörtől.

Gyorsan összehajtogattam a ruháimat, aztán előkotortam a pipereholmimat a táskámból. Ekkor tűnt fel, hogy a mosdó peremén, és a kád melletti kis polcos szekrénykén is különféle szappanok, tusfürdők, olajok, samponok, és még legalább tízféle testápolási kellék sorakozik. Némelyikükről azt sem tudtam, mire való.

Nem tudtam ellenállni. Végigszagolgattam néhány tusfürdőt, végül kiválasztottam egy finom babapúderes illatút, és beálltam a kádba. Kellemes langyos vizet folyattam magamra, és hagytam, hogy lemossa rólam az egész napos port. Sietve megmostam a hajam a mini kiszerelésű samponommal, ami nélkül nem indulok el sehová, nyomtam a kezemre a tusfürdőből, aztán alaposan végigdörgöltem a testem. Amint jól leöblítettem magam, a hatalmas puha törölközőért nyúltam, és beleburkolóztam. A tükör elé léptem, és egy másik törölközővel megdörgöltem a hajam. Határozott mozdulatokkal kifésültem, aztán a testem következett. Megszárítkoztam, kerestem a mosdó szélén egy testápolót, és bekentem magam. Lázasan igyekeztem elkészülni, de ugyanakkor semmit nem akartam kihagyni. Még mindig izgultam, nem tudtam, mit tartogatnak számomra az előttem álló hosszú órák. Csak azt tudtam, hogy Robert odakint vár rám. És úgy akartam kilépni az ajtón, hogy ne kelljen szégyellnem, milyen vagyok. Kritikusan végigmértem magam így meztelenül.

A hajam. Hosszú, barna, erős szálú, egyenes, de kezelhetetlen. Soha nem szerettem, sem türelmem, sem kedvem nem volt foglalkozni vele, éppen ezért szinte mindig összefogva hordtam. Az arcommal viszonylag elégedett voltam. Semmi extra, nem vagyok szép, pláne nem különleges, de legalább tiszta, feszes a bőröm, és nem szorulok kozmetikusra. Az orrom szabályos, nem túl nagy, nem túl kicsi. A szemem szürkés, szerintem olyan semmilyen, de volt már, akinek tetszett. Részemről én mindig inkább barna szemet szerettem volna. A szám. Eddig még soha nem gondolkodtam rajta, milyenek az ajkaim. Most jobban megnéztem. Nincs széles szám, inkább picinek mondható, és halványszínű. Az alsó ajkam teltebb, a felsőnek szerintem egész szép íve van. Semmi túlzás. Semmi feltűnő. Az egész arcom átlagos, leszámítva egy aprócska heget az államon, egy gyermekkori sérülés emlékét. A testem. Hát igen. Azzal mindig voltak, és lesznek is problémáim. Feltűnően fehér a bőröm. Egyszerűen kénytelen vagyok egy kis színt összeszedni. Ezenkívül hízásra öröklötten hajlamos vagyok, és kamaszkoromban sikerült is alaposan kikerekednem. Évekig jojóztam a kilókkal. Aztán én győztem, és azóta tartom a formám, de ez olykor kemény küzdelem. És még így is a kerekded formák dominálnak rajtam. Mondjuk ezt nem bánom, mert szerintem ettől nő egy nő. Széles a csípőm, és egyesek szerint lehetne kisebb a popsim, de én így is jól éreztem magam. Lemondó sóhajjal tapogattam meg a csípőm, és a derekam, aztán elfordultam a tükörtől, és felöltöztem.

Csak egy fehér bugyit, és egy kekiszínű trikót húztam, amit a csomagomban találtam. A felső nem volt valami hosszú, épp csak a derekamat takarta, de semmi gond, majd a szállodai köntösben megyek ki, és csak akkor veszem le, ha Rob nem lát. Aztán meg úgyis a takaró alatt leszek. Fogat mostam, azután mindent elpakoltam. A táskában matatva a kezembe akadt a mobilom. Nem hittem a szememnek. Tizenkét nem fogadott hívásom volt, ebből tizenegy Debbie volt. Hoppá. Beharaptam az ajkam. Ebből még baj lesz. De ezen ráérek reggel aggódni. Egy hívás Helentől érkezett Los Angelesből. Napközben feltétlenül vissza kell hívnom. Talán a gyerekekkel van valami. Most azonban sietnem kellett, mert már biztosan letelt a tíz perc. Visszatettem a mobilt a táskámba, felvettem a köntöst, az övet szorosan megkötöttem a derekamon, aztán vettem egy nagy levegőt, és halkan kiléptem az ajtón.

Robot az ágyon találtam. Félig ült. A takarókat kiszabadította maga alól. A cipőjéből kibújt, mindkettő a zoknija és a szürke póló társaságában hevert a földön. A nadrágját is kigombolta. Kezei ernyedten feküdtek a teste mellett, a feje pedig kissé oldalra dőlt, és édesdeden aludt. A szája enyhén elnyílt, és nyugodtan lélegzett. Közelebb léptem hozzá, és óvatosan kivettem a kezéből a távirányítót, aztán kikapcsoltam a tévét, amit bekapcsolt, amíg én a fürdőben voltam.

Halkan odalopakodtam az ágy túlsó oldalára, levettem a köntöst, és bebújtam az ágyba. Próbáltam minél távolabb maradni, a világért sem szerettem volna felébreszteni. Csak feküdtem, felé fordulva, a fejem alá húztam egy párnát, és néztem őt. Olyan békés volt. Kisimultak a vonásai, és évekkel fiatalabbnak látszott, pedig ébren sem tűnt öregnek. Sima mellkasát figyeltem. Mintha minden egyes szívdobbanását láttam volna a bőrén. Szerettem volna megérinteni, de visszafogtam magam. Lapos hasa egyenletesen emelkedett, és süllyedt, köldöke alatt egyre pihésebb lett a bőre, míg végül a göndörödő szőrzet eltűnt az alsónadrág szegélye alatt. Nagyot nyeltem. Az jutott eszembe, milyen fura dolgokat produkál az élet. Előző reggel még alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Most pedig itt fekszem Robert mellett, és azt szeretném, ha soha nem múlnának el ezek a percek. Önkéntelenül felé nyújtottam a kezem, és az ujjam hegyével finoman, éppenhogycsak megérintettem az arcát. Lassan végighúztam a kezem az arccsontja ívén, aztán elsimítottam a haját. Ekkor álmában felém fordult, és nagyot sóhajtva lejjebb csúszott az ágyon. Riadtan kaptam vissza a kezem. De ő aludt tovább. Szuszogott, mélyen, egyenletesen lélegzett. Hátranyúltam, és lekapcsoltam a lámpát. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá, és betakargattam őt is. Az arcunk most már egész közel volt egymáshoz. Behunytam a szemem, és próbáltam elaludni. Könnyebben ment, mint gondoltam. Az álom úgy tört rám, mint egy megállíthatatlan ménes. Vagy mint egy száguldó vonat.

És az álom több volt, mint csodás. Nem képekből állt, hanem érzésekből, hangokból, és érintésekből. Mintha vak lettem volna, és minden egyéb érzékszervem felfokozva működött volna. Tisztán éreztem az orromban Rob illatát, hallottam a hangját, éreztem az érintését a bőrömön. És minden tele volt vibráló érzelmekkel. Pozitív, energikus, szenvedélyes érzelmekkel. Éreztem, olyan boldog vagyok, mint amire mindig is vágytam.

Aztán lassanként újra látni kezdtem. Felébredtem. Fény tört át a szemhéjamon, mert résnyire kinyitottam a szemem. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Azután észlelni kezdtem a környezetem. Az oldalamon feküdtem összegömbölyödve. Egy meleg kéz ölelt át hátulról, és pihent meg a trikóm alatt a hasamon. Egyre intenzívebben éreztem. Rob teljes testével hozzámsimult. Arcát belefúrta a nyakamba, és forró lehelete csiklandozta a fülemet. Valószínűleg ez ébresztett fel.

Furán éreztem magam. Nem a helyzettől. Nem. Hanem éppen attól, hogy ennek a helyzetnek nem szabadna ennyire magától értetődőnek lennie, hiszen nincs egy napja, hogy először beszéltünk. Mégis olyan természetes volt az egész szituáció! Elhessegettem hát az aggodalmamat, és átadtam magam a pillanatnak. Kicsit fészkelődni kezdtem, hátrébb nyomtam a fenekem, hogy még jobban beilleszkedjek az ölelésébe. Válaszul ő is mocorogni kezdett, és a keze álmában vándorútra indult rajtam. Elakadt a lélegzetem, ahogy végigsimított a combomon, a csípőmön, a derekamon, aztán visszasiklott a felsőm alá, és megállapodott a mellem alatt. A másik karját a fejem alá csúsztatta, és azzal is átölelt. Rátettem a kezeim az övére. Halkan mormolt valamit, de nem értettem. Kezdtem azt hinni, hogy felébredt, de a szuszogása nem erre utalt. Újra ellazultam hát, és behunytam a szemem. Meg tudnám ezt szokni.

Éppen elszenderedtem volna, amikor a táskámban csörögni kezdett a telefonom. Riadtan merevedtem meg, és Rob is azonnal felébredt.

- Mi… mi ez? - motyogta álomittasan, és kihúzta a trikóm alól a kezét. Felemelte a fejét, és beletúrt a hajába.

- A telefonom… Sajnálom. - gyorsan kipattantam az ágyból, és a táskámhoz rohantam. - Ne haragudj, próbálj meg visszaaludni. - kértem, miközben leguggoltam, és kétségbeesve kerestem azt az átkozott mobilt. Robert közben felült, és az ágyból nézett, miközben az arcát dörzsölte.

- Semmi baj. Már felébredtem. - közölte furcsa hangon. Végre meglett a mobil, és sietve csúsztattam szét.

- Igen?

- Na végre! Nem tudom, minek van telefonod, ha nehezebb elérni, mint az elnököt! Mi az, ma sem óhajtasz részt venni az eseményekben? - rikácsoltak a fülembe. Debbie. Hirtelen bűntudat kerített a hatalmába. Felálltam, és az ablakhoz sétáltam.

- De igen. Ne haragudj a tegnapiért, hadd magyarázzam meg…

- Ne azt magyarázd, az még ráér! - jött a csípős válasz. - Inkább azt mondd meg, ha dolgozni akarsz, akkor miért van az, hogy már mindenki itt van, csak épp te nem?

- De hát én… - ránéztem az órámra, amit az asztalon hagytam. Kilenc óra volt rajta. Már egy órája terepen kéne lennem! - Atyaég! Elaludtam! Sajnálom, Debbie, azonnal indulok, én…!

- Az jó lesz. - hangzott a kegyes válasz, aztán megszakadt a vonal. Bambán néztem a mobilt, majd magamhoz tértem, és összecsuktam. Visszafordultam Robhoz, aki még mindig az ágyban ült. A hátát a támlának támasztotta, és égő szemmel engem nézett.

- Elaludtam. - Közöltem teljesen feleslegesen. - El vagyok késve, és fogalmam sincs, hogy jutok oda. Mit csináljak? - tártam szét a karom tanácstalanul. Rob továbbra is csak bámult. - Rob? Jól vagy? - kérdeztem aggódva. Kicsit megrázta a fejét, és a szemembe nézett, Zavart volt.

- Hogyan?

- Azt kérdeztem, jól vagy-e. - léptem közelebb az ágyhoz.

Elvörösödött. Nem tudtam, mi baja lehet. El is feledkeztem róla, hogy sürgetőbb problémáim voltak.

- Hm… igen, jól vagyok. - nyögte ki végül Rob. - Csak te… Megtennéd, hogy felöltözöl? - szűrte át a fogain keresztül a szavakat. - Nem teszel jót a pulzusomnak.

Most rajtam volt az elvörösödés sora. Ráébredtem, hogy egy szál bugyiban, és kis felsőben illegettem magam Robert előtt. Már értettem azt a pillantást.

- Hát… persze. - hebegtem lángoló arccal. Azonnal felkaptam a nadrágom a kupac tetejéről, amit a fotelbe készítettem, és magamra rángattam.

- Köszönöm. - mondta halkan Rob.

- Nincs mit. Bocs, hogy így öltöztem…, vagyis, hogy nem öltöztem… - mentegetőztem még mindig zavarban. Bár ha belegondolunk, azok után, ahogy össze voltunk gabalyodva az ágyban, nem kéne kényelmetlenül érezni magunkat.

- Nem a te hibád. Én reagáltam… hm… ide nem illően… - nyögte ki, és nekem ekkor esett le a tantusz, mire is céloz. Kétkedve néztem rá, de az ábrázata, és az ölébe húzott takaró alátámasztotta a szavait.

- ó… - rebegtem. - Ez esetben talán jobb, ha egy darabig még ott maradsz.

- Igen, én is azt hiszem. - hagyta rám hálásan.

Egy percig csak néztük egymást, aztán hirtelen kirobbant belőlünk a nevetés. Annyira nevettem, hogy le kellett ülnöm. Még a könnyeim is kicsordultak.

- Istenem! Hihetetlen! - kacagtam. - Egyébként jó reggelt!

- Neked is! - felelte vidáman Rob. Felálltam, és elkezdtem összeszedni a holmimat.

- Sajnálom az ébresztőt, le kellett volna halkítanom a telefont.

- Már mondtam, hogy nem gond. Úgyis kelnem kell, van egy kis elintéznivalóm.

- Akkor jó. - nyugodtam meg. Bementem a fürdőbe, de nem csuktam be teljesen az ajtót. Mögé léptem, és kibújtam a trikómból. Felvettem a melltartóm, aztán gyorsan visszavettem rá a pizsamának használt felsőt. Úgy látszik, ma ez lesz az utcai viseletem.

- Nem tudom, hogy jutok ki a forgatásra minél hamarabb, de ha nem akarom, hogy kirúgjanak, akkor ha gyalog is, de el kell indulnom. - szóltam ki Robnak, miközben mosakodtam. Hallottam, hogy ő is felkelt. Motoszkálás hangja szűrődött be.

- Elvihetnéd a kocsimat. - válaszolta.

- Hogy mi? - álltam meg egy pillanatra.

- Elvihetnéd a kocsimat. - ismételte meg, aztán bedugta a fejét az ajtón. - Tudsz vezetni, nem?

- De igen, de… Neked is szükséged van rá.

- Neked jobban, és én úgyis csak később megyek. Akkor meg elvitethetem magam a stáb sofőrjével. Tudod, nekünk sztároknak olyan is jár. - vigyorodott el huncutul.

Haboztam.

- Jó…, de mi van, ha meglátnak a te kocsiddal? - böktem ki, miközben kifésültem a hajam.

Robert beljebb jött, és leült a kád szélére. Még mindig nem vette fel a pólóját, és meztelen mellkasának látványa egy pillanatra magához vonzotta a tekintetem. Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkamat, és erővel elfordítottam az arcom a csábító képtől.

- Baj lenne? - érdeklődött, és el kellett gondolkodnom a válaszon.

- Végülis nekem nem. De neked biztosan lenne pár kellemetlen perced, ha kiszivárogna.

- Hidd el, neked is. - biztosított róla. - Igazad van, nem szabad kockáztatnunk, ha nem elkerülhetetlen. És nem is szeretnélek annak kitenni, amiben nekem van részem nap mint nap.

A tükörben láttam, ahogy elfelhősödik a tekintete, de aztán megint rám figyelt. Néha igazán furán viselkedett.

- Ha akarod, megállhatsz az épület mögött is, arra úgysem jár senki. - adta az ötletet. - Legtöbbször én is ott állok meg. Különben is, mindenki el lesz foglalva a munkával, nem vesznek majd észre semmit.

- Ez jól hangzik. Már csak egy bökkenő van. - fordultam meg, vele szembe, és nekitámaszkodtam a mosdónak.

- Éspedig? - szűkült össze a szeme.

Teátrálisan forgattam a szemeimet, és kiböktem.

- Lövésem sincs, merre kell menni! - erre kinevetett. Rekedtes hangon kuncogott, úgyhogy nem tehettem mást, felkaptam a fésűm, és hozzávágtam. Vigyorogva hajolt el a felé repülő fegyver elől, és csillapítóan felemelte a kezét.

- Jól van na, nyugi! Majd én elmagyarázom. Le is rajzolom, ha kell, jó? De egyébként a GPS is csodákra képes. Hallottál már róla? - szándékosan úgy kezdett el beszélni, mintha egy gyengeelméjűt oktatna. - Tudod, ez az a kis kütyü, ami megmondja mi merre van, és…

- Kifelé! - visítottam fejhangon, és újabb tárgyat kerestem, ami jó kis nyomot hagyhatna a fején. Egy szappant választottam. Hangosan kacarászva futott kifelé, és a szappan nagyot koppant az ajtón, amit addigra már becsukott maga mögött.

- Nem talált! - kiáltotta vidáman, és én is nevettem.