13. fejezet - Mindennek oka van

          Két nap telt el Rob döntése óta. Két végtelenül hosszú, és kimerítő nap. Testileg, de legfőképp lelkileg kimerítő. Egyszerűen nem találtam a helyem. És még csak fel sem fogtam, mi történik velem. Olyan lehettem, mint valami élőhalott, csak meredtem ki a fejemből, és igyekeztem túlélni. Ha meg mégis feleszméltem egy időre, akkor meg ideges voltam, szétszórt, és kapkodó. És a végtelenségig szomorú.

          Nem fért a fejembe, hogy történhetett meg mindez. Hogyan hagyhattam, hogy Rob ilyen rövid idő alatt ennyire a szívembe lopja magát. Engedtem az érzéseimnek, holott tudtam, éreztem, hogy ebből csak baj lehet. Gyűlöltem, hogy igazam lett. Rob olyan hamar leküzdötte a bennem felállított falakat, mintha nem is lettek volna, én pedig elhittem, hogy megéri közel engednem magamhoz. Csúnyán bebizonyosodott ennek az ellenkezője. Nem kellek neki, nincs rám szüksége. Most pedig itt állok összetört szívvel, és muszáj eltitkolnom, mennyire fáj, hogy így alakultak a dolgok kettőnk között.

          Azt hiszem, életem legrosszabb két napján voltam túl. Minden szempontból. Nem volt elég, hogy rettenetesen éreztem magam, és az is óriási erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán kidugjam az orrom a hotelszobából, de még az emberek sokatmondó pillantásaival is szembe kellett néznem.  Illetve… még ha csak pillantások lettek volna! De ami ezekben a napokban történt, az sokkal több volt, és sokkal rosszabb, mint néhány lesújtó pillantás.

          Amint nyilvánosságra kerültek a Robbal közös fotóink, és a firkászok is ellepték a forgatási helyszínt, földi pokolba kerültem, legalábbis én így éltem meg. Nem mehettem ki csak úgy az épületből, mert azonnal legalább huszan támadtak le, a „szerelmi viszonyomról” faggatózva, közben pedig vakuk villantak a szemembe. Mintha hirtelen én lettem volna a legérdekesebb ember a világon.  Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, és különben is, ennél sokkal jobban aggasztott, ami a belsőmben zajlott. Olyan magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam, mint soha még ezelőtt. Szüntelenül sírás fojtogatott, és nehezen lélegeztem. Úgy éreztem, soha nem leszek már képes magamhoz térni, és ez rettenetesen ijesztő volt.  Nem értettem, hogy fordulhat ez elő. Hogy lehet ez, hiszen egy olyan emberről van szó, akit nem is ismerek igazán. Hogy kötődhetek ennyire egy idegenhez? Mégis, mintha fuldokoltam volna azóta a nap óta. Csak azzal teltek a napok, hogy igyekeztem komolyabb kiborulás nélkül átvészelni. Ami nem volt könnyű, amikor bármerre mentem, mindenfelé velem foglalkoztak. Hirtelen észrevették a stábban, hogy létezem. Amerre csak jártam, összesúgtak a fejem felett.

- Úristen, mit eszik Rob ezen a csajon?!

- Ti láttátok már itt egyáltalán?

- Újabb kis törtető senki…

          És így tovább.  Az árgus pillantások, amelyek minden lépésem kísérték, a halkan, vagy éppen szándékosan hangosan elejtett csípős megjegyzések, amiket valahogy nem lehetett nem meghallani, mind egy-egy tűszúrásként sebzett meg, és mintha minden egyes szúrás ideget ért volna, egyre inkább lebénultam. Szédülten kóvályogtam az emberek között, igyekeztem mindenki tekintetét elkerülni, és az utolsó erőtartalékaimmal arra koncentráltam, hogy képes legyek dolgozni.

          Utáltam magam, amiért ilyen gyenge voltam. Utáltam Robot is, amiért elérte, hogy újra olyan legyek, mint régen. Olyan elveszett, és kétségbeesett. Tudnom kellett volna előre, hogy Rob is hátat fordít nekem, és egyedül maradok.

          Nem tett jót, hogy ilyen gondolatok cikáztak a fejemben.  Ahogy az indulataim eluralkodtak rajtam, csak még nehezebb volt józanul kezelnem a helyzetet. Sőt, már elképzelni sem tudtam, hogyan lehetne ezt józanul kezelni. Rob utolsó szavai szüntelenül a fejemben visszhangoztak, és minden egyes alkalommal, amikor újra hallottam azokat, egy kicsivel mélyebb lett a seb a szívemen. Nem akar engem. Túl terhes neki velem lenni. Ez, és az emberek viselkedése körülöttem több volt, mint amit el tudtam viselni. Szerettem volna elbújdokolni valahová, ahol egy teremtett lélek sincs a közelemben, bebújni egy puha ágyikóba, a fejemre húzni a takarót, és addig aludni, amíg el nem felejtem ezt az egészet.

          Az sem segített, hogy sorra kaptam a telefonokat mindenkitől, aki csak egy kicsit is törődött velem. Természetesen mindenkihez eljutottak a fotóink. A családom izgatottan telefonált Magyarországról, a nővérem és a bátyám állandóan kikapkodta a kagylót anya kezéből, mindenki tudni akart minden apró részletet.  Olyan boldogok voltak a képek láttán, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy tévedés áldozatai. Akkor tört el nálam a mécses. Könnyek között makogtam el nekik nagyjából az igazat, mire anya azonnal kölykét óvó tigrissé válva szidalmazni kezdte Robot, a nővérem Hanna, pedig egyszerre csitítgatta őt, és nyugtatgatott engem. A bátyám, a nagydarab, erős bátyám, Oli azonnal indulni akart a reptérre, hogy idejöjjön, idézem: „orrbavágni a kis mitugrászt”, de szerencsére néhány perc alatt sikerült lebeszélni erről a tervéről. Jólesett, hogy a családom ennyire mellettem áll, de nem akartam, hogy tovább aggódjanak miattam, ezért a végén egy kis látszólagos jókedvet erőltetve magamra biztosítottam őket, hogy megleszek, és elbúcsúztam. Persze hívott még Zoey, Gigi, és Matt is, a három legjobb barátom Los Angelesből, és Helen, és Patrick is, akik felajánlották, hogy utazzam el egy időre Helen nővérének farmjára Kentucky államba, ha nem bírom a nyomást. Nagy volt a kísértés, hogy éljek a lehetőséggel, de még át akartam gondolni. Nem voltam benne biztos, hogy a menekülés a helyes megoldás, még ha oly csábító is az ötlet. Nem akartam úgy viselkedni, ahogy régen tettem volna.

          Azelőtt, ha olyan érzelmi helyzetben találtam magam, amit nem tudtam lereagálni, vagy rosszul alakultak a dolgok, egyszerűen az alvásba menekültem. Állandóan aludtam, mint egy medve, remélve, hogy mire felébredek, a problémák maguktól rendeződnek. Akaraterő, és a döntésre való képesség nélkül éltem évekig, és mindig arra vártam, hogy a gondjaimat oldja meg valaki helyettem. Persze ez nem történt meg, de csak hosszú idő múltán döbbentem rá, mennyi mindent elrontottam emiatt. Rájöttem, hogy megfosztottam saját magam az élettől, hogy minden másképp alakulhatott volna, ha több erőm van, és nem hagyom, hogy minden akadály legyőzzön. Ez biztosan arra vezethető vissza, hogy a legkisebb gyerek vagyok a családban, és születésemtől fogva óvtak még a széltől is. Egyszerűen önállótlan voltam.

          Amikor mindezek a dolgok világossá váltak számomra, fordulóponthoz ért az életem. Akkor döntöttem el, hogy mindent hátrahagyva Amerikába költözöm, és teljesen elölről kezdek mindent. Soha azelőtt ilyen merészet nem léptem. A legnehezebb dolog volt, amit valaha tettem, de sikerült, és soha egy pillanatra sem bántam meg. Erősebb lettem azáltal, hogy legyőztem a saját magamban felépített akadályokat. Kezdtem belátni, hogy magam is képes vagyok irányítani az életem. Attól kezdve nem támaszkodtam másokra, nem mástól vártam, hogy alakítsa a sorsomat. Többé nem futamodtam meg a felbukkanó nehézségek elől. Újjáépítettem magam, jobban mondva egy részem. Meg voltam győződve róla, hogy kellő elszántsággal, és hidegvérrel bármit meg tudok oldani. Erre most itt állok, és hirtelen minden olyan, mint rég! Újra az a gyenge, tehetetlen kislány vagyok, aki voltam. Illetve mégsem teljesen. Ezúttal összetört a szívem. Bármerre mentem, bármit csináltam, mindig ugyanazt a feszítő fájdalmat éreztem a mellkasomban. Mintha a szívem szilánkjai szurkáltak volna belülről.

          Pokolian nehéz órák voltak, amiket a forgatáson kellett töltenem. Rob miatt volt a legnehezebb. A közelében lenni most egészen mást jelentett, mint eddig bármikor. Amíg nem volt közünk egymáshoz, nem is törődtem azzal a ténnyel, hogy itt van. Szinte közömbös voltam iránta. Később ennek éppen az ellenkezője következett be, miután először beszéltünk. Csak rá tudtam gondolni, tele voltam izgatott várakozással, és repesett a szívem. Most pedig… most minden egyes másodperc, amit a közelében kell töltenem, felér egy kínzással. Minden perc egy órának tűnt, amíg úgy kellett tennem, mintha nem lenne semmi probléma. Látni őt, ahogy teszi a dolgát, mintha mi sem történt volna, miközben én ennyire megviselt vagyok, igazságtalannak tűnt.

          Persze ő sem úszta meg teljesen, ha lehet, őt még többen zaklatták, mint engem. A közös képeink bejárták a világsajtót, és mindenki arról faggatta, mi van köztünk, mindenki újabb képeket, információkat akart rólunk. Rob kénytelen volt testőrökkel körülvenni magát, bármerre ment is, mert minden percben a nyakán voltak. Sehol nem nyilatkozott, egy szót sem volt hajlandó szólni, csak lehajtott fejjel ment ahová kellett, és nem is nézett senkire. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de ez érdekes módon valahogy elégtétellel töltött el. Nem tehettem róla, de valahol legbelül jólesett, hogy azért ő is szenved egy kicsit.

          A munkatársaink kihegyezett fülekkel, és árgus szemekkel figyeltek minket, várták, hogy valamiféle kommunikációt láthassanak kettőnk között, ami alátámasztja a képek tartalmát, de semmire nem jutottak. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, és messzire elkerültük egymást. Időnként nem bírtam megállni, és lopva ránéztem, egyszerűen szükségem volt rá, hogy lássam őt. Olyankor alig tudtam levenni róla a szemem, pedig olyan fájdalmas volt a látványa, hogy csak nehezen kaptam levegőt. Nem tudom másként elmagyarázni, de olyan volt, mintha éveket töltöttünk volna egymás mellett, és most nem lehetünk együtt. Hiányzott, pedig igazán nem is tudtam róla semmit. Egyszerre voltam dühös, és bánatos.

          A harmadik nap délutánján, miután napszemüveg, ormótlan pulóver, és egy baseball-sapka mögé bújva sikeresen becsempésztem magam a forgatás helyszínére, egy sarokban állva sandán szemrevételeztem a környezetem. Minden olyannak tűnt, mint máskor. Leszámítva persze a bámuló pillantásokat, és az elsuttogott ostobábbnál ostobább pletykákat. Már olyat is hallottam, hogy rég együtt vagyunk Robbal, sőt, ő juttatott be erre a forgatásra, csak hogy a közelében tudhasson. Egyesek szerint együtt is laktunk a hotelben, csak nem akarjuk a filmről elvonni a figyelmet, azért titkolózunk. Hiába, vannak, akikkel mindent el lehet hitetni. Ezekkel a híresztelésekkel már igazán nem akartam foglalkozni.

          Ahogy ott álltam, és igyekeztem kikerülni a legtöbb ember látóteréből, miközben egy falrészletet festegettem szorgalmasan, működésbe jött a radarom, és jelzett, hogy valaki figyel. Megdermedtem. Azonnal éreztem, kiről van szó. Összehasonlíthatatlan érzés, amikor Rob néz engem. Még a karomon is felborzolódtak a pihék. Nem mertem hinni a megérzésemnek.  A napokban többször is támadt ugyanilyen érzésem, de amikor Robra néztem, ő mindig épp mással foglalkozott, szóval nem engem figyelt. Úgy látszik, már ez a képességem sem működik megfelelően. Először nem is akartam körülnézni, nem akartam ismét csalódni, de az érzés csak nem akart múlni, így végül engedtem a kíváncsiságomnak, és lassan hátrafordultam.

Rob nem messze tőlem ült a székében, és elmélyülten szegezte rám a tekintetét. Nem kapta el a pillantását, épp ellenkezőleg. Egyenesen a szemembe nézett, és olyan mélységes fájdalom ült a tekintetében, hogy egészen megrendültem. Éppen úgy nézett, mint azon a bizonyos reggelen, a csókunk előtt, amikor elbizonytalanodott. Amikor világossá vált előttem, hogy mit jelentek számára, és ő mit jelent nekem. Akkor biztos voltam benne, hogy szüksége van rám. Sütött a szemeiből a vágy, a féltés, a szerelem. Most épp ugyanezt láttam abban a csodás kék szempárban. Megremegtem, ahogy felfogtam, mit jelent ez. Mintha megvilágosodtam volna. Rob nem azért vetett véget a kapcsolatunknak, mert nem akart engem. Akart engem, mindvégig. Féltett. Féltett mindattól, amit ez a kapcsolat jelent rám nézve. Amitől végülis így sem tudott megóvni. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy attól féltem, mindenki meghallja. Önkéntelenül is tettem egy lépést Rob felé, majd megtorpantam. Ő még mindig nézett, de egyszerre óvatosabbá vált a pillantása, amikor meglátta, mire készülök. Fészkelődni kezdett a székében.

Az agyam hevesen járt. Azon gondolkodtam, mit lépjek. Nem akartam rosszul dönteni, nem akartam több fájdalmat érezni. De úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, hogy rájöttem az igazságra. És tudnia kell, hogy képes vagyok megvédeni magam. Ha akarom. Bizonytalanul léptem felé egy újabbat, aztán még egyet, és a végén már egész jól ment. Határozottan indultam az irányába, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Láttam, ahogy minden lépésemmel egyre bizonytalanabbá válik, végül, amikor a közelébe értem, felpattant ültéből, és úgy tűnt, el fog szaladni.

-          Várj! – nyújtottam ki felé a kezem. A szemem sarkából láttam, hogy páran mohón bámulnak minket, nyilván valami szaftos csemegére számítottak. Nem foglalkoztam velük. Rob idegesen egyik lábáról a másikra állt.

-           Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – motyogta.

-          Én meg azt hiszem, hogy az. Beszélnem kell veled. Valamit el kell mondanom.

Rob elkínzottan nézett rám, egy pillanatra el is bizonytalanított a szándékomat illetően, de végül erőt vettem magamon.

-          Kérlek. – suttogtam, és még közelebb mentem hozzá. Nem bírta állni a pillantásom, és lehajtotta a fejét.

-          Rendben. De ne itt.

-          Persze. Van most időd ellógni egy kicsit?

Az órájára nézett.

-          Van egy félórám. Hová menjünk? Nem kéne, hogy kövessenek. Nem sülne ki jó belőle.

-          Tudom. Gyere velem, Van egy hely itt nem messze, és ha hátul megyünk ki, nem vesznek észre. Én elindulok ki a házból, te gyere utánam két-három perc múlva. A ház mögött, a régi istállóknál várlak. – Magamat is megleptem, milyen józanul cseng a hangom. Mintha egy határozott nő lennék, aki tudja, mit akar. Az igazat megvallva, tudtam is. Talán soha nem tudtam ennél jobban. És ezt Robbal is közölnöm kell.

Válaszra sem várva elindultam a hátsó konyha felé. Arra volt a hátsó kijárat. Nem igazán használta senki, mert nem volt központi helyen, de én a sok idő alatt, amit a házban töltöttem, szépen lassan feltérképeztem mindent, és ez most kapóra jött. Óvatosan kikukucskáltam az ajtón, de szerencsére senki nem járt arra, így gond nélkül kisurranhattam. Hosszú léptekkel az istálló felé mentem, majd megbújtam az oldalánál az árnyékban. Nekidőltem a falnak, és türelmetlenül vártam Robot. Közben azon tűnődtem, vajon mit fog szólni ahhoz, amit mondani fogok neki, és egyáltalán mit fogok neki mondani. Nem lesz könnyű menet, de meg kellett próbálnom. Minden porcikámmal éreztem, hogy meg kell tennem.