30. fejezet- A vásárlás

          Másnap… másnap egy egészen más nap volt. Reggel elég korán kipattant a szemem, ami nemigen fordult elő velem, mióta Robbal együtt voltam. Ha csak lehetett, lustálkodtunk, amennyit tudtunk. Mindig későn kecmeregtünk ki az ágyból, előfordult, hogy egy napig szinte ki sem tettük a lábunkat a hálóból. Nos… ez nem az a nap volt.

          A tudatalattimban még álmomban is ott motoszkált, hogy vendégeim vannak, akik néhány méternyire tőlem alszanak, és ez nem engedte, hogy úgy ébredjek, ahogy megszoktam. Nem volt kellemetlen érzés… inkább csak a tudatában voltam, hogy nem lazsálhatok, mert kötelességeim vannak a velem egy fedél alatt lévőkkel szemben. Mint egy családanyának. Ébreszteni a gyerekeket, reggelit készíteni, útnak indítani őket, stb. Persze semmi ilyesmiről nem volt szó, senki nem várta tőlem, hogy friss kávéval fogadjam a konyhában. Mégis… fura kényszert éreztem, hogy ezt tegyem.

          Nem volt mit tenni, megcsodáltam hát még utoljára az én mélyen szendergő szerelmesem, mint minden alkalommal, ha hamarabb tértem magamhoz, mint ő. Gyengéd puszit nyomtam az arcára, aztán kimásztam az ágyból. Belebújtam az ágy mellé dobott pizsamámba, aztán nyújtózkodva kisétáltam a nappaliba, és azonnal megcsapta az orromat az isteni kávéillat. Valaki megelőzött?

          Hanna már ott ült a nappaliban a kanapén, háttal nekem. Már fel volt öltözve, és türelmetlenül rázta keresztbe vetett lábait, miközben ide-oda kapcsolgatta a tévét. Amint meghallotta a motoszkálásomat, hátrafordult. Felugrott, és nagy sebbel-lobbal felém indult.

- Na végre, ideje, hogy felkeltél! Már egy órája rád várok! - mondta úgy, mintha elkéstem volna egy találkozóról.

- Neked is jó reggelt! - ásítottam. Hanna erre felsóhajtott, és megragadta a karom.

- Jah, neked is! - lökte oda a szavakat, miközben a konyha felé ráncigált. - Kapsz kávét, aztán nyomás öltözködni! Sietnünk kell!

- Ööö… hová is kell sietnünk? - tudakoltam összeráncolt homlokkal, Hannát követve a szememmel, aki sürgött-forgott a konyhámban, mintha otthon lenne. Kezdett túlságosan is ismerős lenni ez a pörgése, és ijesztő gondolat uralkodott el rajtam. Nagyon reméltem, hogy nem az az oka a nővérem viselkedésének, amire tippeltem.

          Megállt előttem, a kezembe nyomta a bögrémet, de közben úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre, és őszintén szólva a pillantásától kezdtem is úgy érezni magam. Kutakodni kezdtem a fejemben, miről is beszélgettünk este, mert már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nyilvánvalóról feledkeztem el. Semmi nem ugrott be. Hisz csak rólam vitáztunk, aztán elköszöntünk, megemlítettem a bulit… Óh, a buli!

- Oh…! - nyögtem fel. Hanna időközben elém varázsolt valahonnan egy tál müzlit, és az ujjaival türelmetlenül dobolt a pulton, várva, hogy magamhoz térjek.

- Emma! Hiszem bulizni megyünk este! - kiáltott fel majdnem hisztérikusan. - Most azonnal kell vennem valami ruhát! Nincs egy rongyom sem! El kell mennünk vásárolni!

          Annyira éreztem! Tehát tényleg emiatt van így beindulva. Otthon is mindig ezt csinálta! Tömve volt a szekrénye göncökkel, mégis folyton azt hajtogatta, hogy nincs mit felvennie, és állandóan vásárolt. Legtöbbször engem is magával rángatott, amit én annyira nem élveztem, és ezt nem is titkoltam, ő valami oknál fogva mégis mindig velem akart menni. Egész napokat volt képes válogatással, próbálgatással eltölteni, miközben én majd’ meghaltam. Annyira örültem, hogy itt nem kellett ezt átélnem! Csak akkor mentem vásárolni, ha muszáj volt vennem valamit. Soha nem értettem a nővérem ruhák iránti szenvedélyét. Egy csomó darab nem is volt rajta soha, ő mégsem bírta megállni, hogy megvegye. Ruhákra költötte az összes pénzét. Ez a tulajdonsága éles ellentétben állt azzal, hogy egyébként milyen angyali, és türelmes volt. Vásárlás közben nem ismert kegyelmet. Olyankor mintha nem is ő lett volna.

- Muszáj? - néztem rá esdeklőn, de ez nem igazán jött be nála.

- Még szép, hogy muszáj! Nem jelenhetek meg egy menő helyen valami olcsó göncben. Ashley Greene mellett meg főleg nem! Hiszen ő egy valóságos divatikon! Annyira imádom a stílusát! - lelkendezett.

- De hát biztos hoztál magaddal valami szép ruhát. Három bőröndöd van, csak fért bele valami dögös szerkó! - próbálkoztam az esélytelenek nyugalmával. Kizárt, hogy le tudom beszélni a tervéről. Nekem máris borsódzott a bőröm a gondolattól, hogy erre fog rámenni az egész nap.

- Semmi olyat nem hoztam, ami ide megfelelne. - jelentette ki a nővérem. - Ha tudtam volna, mire számíthatok, készültem volna. De honnan sejthettem volna, hogy mostanság hírességekkel bulizol?

- Nem bulizom hírességekkel. - ellenkeztem. - Egyrészt ezer éve nem voltam ilyen buliban, másrészt ez az első alkalom, hogy bármilyen ismert emberrel együtt megyek szórakozni. Egyébként sem kell úgy felfogni, hogy egy sztárral leszel. Ashley tök normális csaj, nagyon aranyos, és hidd el, nem a ruháidat fogja vizsgálgatni. Szerinted ha így lenne, a közelembe jönne? - nevettem el magam.

          Hanna erre jó alaposan szemügyre vette a gyűrött, és nem mellesleg alaposan kopott pizsamanadrágomat, meg a véletlenül kifehérítőzött pólómat.

- Oké, igazából én sem értem, hogy miért nem kapott még frászt a gyerekes pólóidtól, meg a tornacipőidtől. - nézett rám tűnődve. - Öltözködhetnél egy kicsit nőiesebben, néha vehetnél fel mást is, mint farmert, meg ezeréves felsőket. Pláne most, hogy Rob is feltűnt. Mi ez a pizsi? - billentette félre a fejét, és lemondó arccal méregetett, de én csak nevettem. - Hordhatnál valami csinibbet is, hogy ne felejtse el, hogy nő vagy. Egy pasinak sem kell olyan nő, aki fiúnak álcázza magát.

- Hidd el, Rob nagyon is tudja, hogy nő vagyok. - közöltem vele mosolyogva. - A pizsim pedig… ő történetesen szereti, de egyébként most csak a ti kedvetekért öltöztem fel. - kacsintottam rá, mire egy pillanatig bámult, aztán kicsit zavarba jött, és elfordult.

- Oh… hát akkor nem szóltam… - motyogta.

- Ne is! - nevettem ki jóízűen. - Nem kell aggódnod, Rob így is szeret engem, hogy nem öltözködöm úgy, mint egy plázacica. Ami meg Ash-t illeti, meglepődnél, milyen kényelmes ruhákat visel a hétköznapokon. Ő sincs mindig oda a magas sarkúkért, meg a flitterekért.

- De gondolom azért ma biztosan kitesz magáért. Hiszen tutira lesz ott egy csomó fotós. Én pedig nem akarok lemaradni mögötte. - úgy tűnt, Hanna hajthatatlan. Megadóan felsóhajtottam.

- Oké, legyen, elmehetünk körülnézni…

 - A Rodeo Drive-ra!!! - kezdett ugrándozni a nővérem, akár egy bakkecske.

- Megvesztél? - hitetlenkedtem. - A Rodeo-ra? Rádszakadt a bank?

- Naaa, légyszi, csak most az egyszer! - könyörögte. - Van némi megtakarított pénzem. Készültem egy ilyen alkalomra. Kérleek! Hadd érezzem magam egy kicsit milliomosnak! Végig akarok vonulni az utcán, minden üzletbe bemenni, mindent felpróbálni! Mint a sztárok!

- Te nem vagy magadnál. - jelentettem ki. - Tényleg ott akarod elkölteni a pénzed? Lehet, hogy ott még egy pár zoknira sem lesz elég.

- Jajj, ne csináld már! Ez olyan kihagyhatatlan alkalom! És nem is akarok sok mindent venni, csak talán egy felsőt. Vagy egy nadrágot. Ó, és ha van valami szép kis cipő, tudod, olyan kerek orrú, magas sarkú, ami…

- Jól van, állj le! - kértem nevetve, mert láttam mennyire belelendült a témába. A végén még az egész bevásárló utcát megvenné. - Elmehetünk, de figyelmeztetlek, olyan árak vannak, amit elképzelni sem tudsz.

- Azért csak találok valamit elviselhető áron. - mormolta Hanna elgondolkodva.

- Kétlem, de tegyünk egy próbát.

- Juj, de jó, köszi! - ugrott a nyakamba a tesóm, és megpuszilt. - Na, de akkor mozogj már, nem akarok lemaradni semmiről, és olyan rövid a nap! - kezdett el tuszkolni a szoba felé.

- Hé, még a müzlimet sem ettem meg! - méltatlankodtam.

- Majd veszünk ott valamit. Na indulj öltözni!

- Jól van, jól van! - nevettem, és fejcsóválva mentem be a hálóba. Villámgyorsan felöltöztem, írtam egy cetlit Robnak, hogy hol leszek, elkészültem a fürdőben, majd amikor onnan jöttem ki, Oliba ütköztem, aki éppen álmos fejjel tántorgott ki a szobájából alsónadrágban.

- Jó reggelt, hugi. - köszöntött a szemeit dörzsölve.

- Neked is. - pusziltam meg. - Jól aludtál?

- Mint a bunda. - mosolygott. - Mondd, hogy van kávé!

-  A konyhában. - mutattam kifelé. - Hanna főzte. Mi most elmegyünk vásárolni…

- Elvisz a Rodeo-ra! - szakított félbe dicsekedve Hanna a nappaliból kiabálva.

- Pszt! Rob még alszik! - intettem csendre.

- Rodeóra viszed? - értetlenkedett Oli. - Mióta néztek ti rodeót?

- Az egy utca neve, ahol vásárolni lehet, te majom! - kacagtam. - Nem olyan rodeóra megyünk. Bele is őrülnék. Bár ez is épp elég tortúra lesz… - motyogtam inkább csak magamnak.

- Rodeo… hülye név egy utcának. - csóválta a fejét Oli, miközben elindult a fürdőbe. Nevetve néztem utána, aztán mentem felvenni a cipőmet, ugyanis Hanna már útra készen toporgott előttem.  Amikor Oli kijött, gondterhelten nézett rám.

- Most komolyan itt hagytok ezzel a… vele?

- Inkább eljönnél velünk a bevásárló túrára? - vontam fel a szemöldököm.

- Isten ments! Akarja a fene lejárni a lábát a semmiért! Akkor inkább maradok… Valahogy csak megleszek. - vakargatta a fejét.

Felsóhajtottam és Oli elé léptem.

- Ugyan, bátyó, nagyfiúk vagytok már. Kezeld a helyzetet. Hidd el, jól kijönnétek. Amúgy Rob még biztosan alszik egy darabig. Ha mégis felébred, próbálj vele beszélgetni kicsit. De ne a szokásos stílusoddal, különben nem mutatlak be Ashley-nek! - fenyegettem meg az ujjammal.

- Ööö… ez megfontolandó… - gondolkodott. - Majd meglátom, mit tehetek. - mosolygott teli szájjal.

- Naaa, Emma, menjünk már! - ráncigált Hanna, így kénytelen voltam követni. Elköszöntünk Olitól, aztán belevetettük magunkat a város forgatagába.

          Óvatosságból a hátsó ajtón mentünk ki a házból, aztán kocsiba vágtuk magunkat. Gyorsan odaértünk a Rodeo Drive-ra, hiszen nem laktam messze tőle. Hát… nem volt rövid nap, az biztos. Hanna rettenetesen elemében érezte magát, úgy viselkedett, mint valami ünnepelt sztár, kihúzta magát, mindenkire ragyogón mosolygott, úgy járt-kelt, akár egy istennő. Éppen csak nem integetett mindenkinek oda kegyesen. Talán még el is hitték, hogy valami híresség lehet, mert többen érdeklődve vizslatták, de nem tudtam eldönteni, hogy a viselkedése, vagy a kisugárzása miatt. Talán a kettő együtt hatott így az emberekre.

          Mindenesetre én megbújtam mögötte, elég hülyén éreztem magam a rengeteg gazdag felsőbb osztálybeli között. Nem voltam közéjük való, és ez most mintha még szembetűnőbb lett volna. Úgy éreztem magam, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, amikor Edward elküldi vásárolni, de nem szolgálják ki a szerelése miatt. Persze velem nem történt ilyesmi, mégis mintha kiríttam volna a tömegből. Alig vártam, hogy szabaduljak innen, de ez természetesen nem ment olyan gyorsan. Hanna minden üzletbe berángatott, csak a férfiruházatot hagytuk ki. Miu Miu, Ralph Lauren, Lana Marks, Hermes, Salvatore Ferragamo, Valentino, Max Mara, Bally, Lacoste… és még sorolhatnám, ha megjegyeztem volna a nevüket. Egy-két helyen mintha megismertek volna az eladók, mert kíváncsian méregettek, de szerencsére sehol nem szóltak egy szót sem. Hanna majd’ sokkot kapott, amikor az egyik üzletben rájött, hogy Meg Ryan van a szomszédos próbafülkében. Be kellett mennem életet pofozni belé, amit örömmel meg is tettem.

          Mint ahogy ígérte, rengeteg ruhát próbálgatott, néhol már elég csúnyán is néztek ránk, mert szerintem lerítt rólunk, hogy nem fogunk venni semmit. Ezekről a helyekről aztán hangosan nevetve léptünk le, mielőtt még ránk küldték volna a biztonságiakat. Egy pár óra múlva egészen elkezdtem élvezni a dolgot. Jó móka volt Hannával tölteni egy kis időt.

          Rob hívott a délelőtt folyamán, amikor felébredt, és olvasta a cetlimet. Kérdezte, hogy ki merjen-e mozdulni a szobából, vagy inkább maradjon biztonságos fedezékben. Nevetve biztosítottam, hogy nincs vész, mire vonakodva beleegyezett, hogy akkor kimegy valamit enni. Azt mondta, beszélt Kellannel, aki átjön majd érte valamikor este, és tőlem mennek valahová. Mi hétre beszéltük meg  Ash-hel és Zoey-ékkal a Les Deux nevű szórakozóhely bejáratánál, szóval úgy tűnt, tudunk egy kis időt együtt tölteni, mielőtt mindegyikünk elindul. Hanna egészen elképedt, amikor rájött, hogy még egy hírességgel találkozni fog ma este.

          Miután Robbal elbúcsúztunk, ismét belevetettem magam a vásárlás „örömeibe”. Hanna végül talált magának egy nagyon dögös halványsárga miniruhát valamelyik butikban, ami igencsak kihangsúlyozta végeérhetetlen hosszúságú lábait, és a dekoltázsa sem volt éppen jelentéktelen. Csodásan festett benne, és csak úgy sugárzott belőle az önbizalom. Talált hozzá egy ugyanolyan színű szandált is, szóval mondhatni elégedett volt. Amin én meg voltam lepve, az a viszonylag elfogadható ár volt, mármint hollywoodi mércével mérve, bár én akkor is sajnáltam volna kiadni ezekért a holmikért ennyit. Viszont én nem vagyok Hanna.

          Azt hittem, akkor most már indulhatunk is, de tévedtem. Miután elköltöttük kései ebédünket, Hanna a fejébe vette, hogy nekem is szereznünk kell valamilyen ruhát. Hiába ellenkeztem, és bizonygattam, hogy van mit felvennem, ő meg sem hallott, csak csökönyösen vonszolt maga után újabb és újabb üzletekbe, és sorra tartotta elém a különböző darabokat. Némelyikről meg sem tudtam állapítani, hogyan kell felvenni. Győzködött, hogy csak egyszer hagyjam magam, de ekkorra már elég ideges lettem ahhoz, hogy belőlem is feltörjön a családunkra oly jellemző makacsság. Legalább két órán keresztül vitáztunk, végül valamilyen szinten sikerült kompromisszumra jutnunk. Én hagytam, hogy válasszon nekem valamilyen ruhát, ő pedig engedett egy kicsit az elképzeléseiből, miszerint mindenáron csillogó-villogó szerkóba akart öltöztetni. Végül egy elég egyszerű pánt nélküli, kockás, fűző hatású felsőt választott nekem, aminek a derekán egy széles piros öv futott körbe, és az elején masniban végződött. A Guess-ben találtam hozzá egy szürke farmert, ami azonnal megtetszett. Elég szolid szerelés lesz, hozzám képest mégis elég kirívó. Hanna azt mondta, kölcsönadja hozzá a piros táskáját.

          Miután végre úgy négy körül sikerült hazaérnünk, elég vicces látvány fogadott minket. Amikor beléptünk a nappaliba Rob és Oli ott ültek, és úgy nézték a tévét, mintha képernyőre ragasztották volna a szemüket. Azonnal látszott, hogy mindketten erőltetik ezt a közös programot, persze csakis miattam. Az arcuk végtelenül elgyötörtnek tűnt, mintha valami iszonyatos feladatot kellett volna végrehajtaniuk. Nem tudtam megállni, egyszerűen muszáj volt nevetnem. Csodálkozva néztek rám, mintha akkor tértek volna magukhoz, aztán Rob felpattant, és valami hihetetlen lelkesedéssel rántott magához. Hamar beráncigált a szobába, és nem győzött hálálkodni, amiért hazaértem. Kezdtem aggódni, hogy összevesztek.

          A kérdéseimre nagy nehezen kinyögte, hogy tulajdonképpen egy szót sem szóltak egymáshoz. Próbált ugyan kitalálni valami értelmes témát, de Oli egy pillantásával belé fojtotta a szót, így nem is erőltette a dolgot. Tévét is csak azért néztek közösen, hogy ne mondhassam, hogy nem igyekeznek meglenni egymás mellett. Amikor kimentem Olival beszélni, szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Rob, és ezen nevetnem kellett. A két FÉRFI ennyire tart egymástól… A köztük levő feszültség kezdett inkább mulattatni, mint aggasztani, mert már láttam, hogy Oli megbékélt Robbal, csak nem tudja kifejezni magát, és azért még óvatosan szemléli a kapcsolatunkat. Várja, hogy Rob hibát kövessen el, amit aztán kegyetlenül felhasználhat ellene. Na, arra várhat.

          Hannával adtunk enni a fiúknak, aztán elkezdtünk készülődni. Miután lezuhanyoztam és hajat mostam, Hanna bejött, és gyorsan megcsinálta a frizurám. Lazán felcsavarta, és megszárította, így amikor végül kész lett, lágy hullámokban omlott a vállamra. Ezután átengedtem a nővéremnek a fürdőt, és bementem a hálóba. Kisminkeltem magam, aztán elkezdtem öltözködni. Amikor felvettem a nadrágot, meg a felsőt, elkezdtem tanakodni, milyen cipőt is vegyek fel hozzá. Csak nem mehetek tornacipőben! Viszont nem sok alkalmi cipőm volt, amit pedig a múltkor vettem Rob búcsúvacsijára, az nem igazán illett a ruhámhoz. Már épp feladtam volna a dolgot, amikor eszembe jutott, hogy egy éve vettem egy Halloween-party miatt egy igazán szexis piros csizmát, amit azóta sem viseltem. Gyorsan kiszaladtam az előszobába, figyelemre sem méltatva a két srácot, akik ismét bepróbálkoztak a közös tévézéssel. Felforgattam az előszobaszekrényt, mire a kupi aljáról végül a kezembe akadt a keresett darab. Bevittem a szobába, és az ágy szélén ülve beletornáztam magam.  A végeredmény önmagáért beszélt.

          Amikor ugyanis teljesen készen kimentem a nappaliba, Rob leesett állal bámult rám. Csak makogni tudott, Oli meg jól kinevette az orra alatt. Aztán Hanna is előkerült a maga aranyszínű ragyogásával, és egymás mellé álltunk, hogy megcsodálhassanak minket. Meg kell hagyni, most már Oli sem nevetett. Rob egészen odáig volt, alig tudta rólam levenni a szemét, ami mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Boldog voltam, hogy kicsit sikerült elkápráztatnom. Ráadásul alig vártam már az estét is!

          Most, hogy mi már elkészültünk, ideje volt a két fiúnak is megmozdulni, így beterelgettük őket a szobákba. Éppen előszedtem a fekete kabátomat, amit fel akartam venni, Hanna pedig az előszobai tükörnél igazgatta a sminkjét, amikor csöngettek. Vigyorogva nyitottam ajtót, alig vártam, hogy Kellan nyakába ugorhassak. Azóta nem láttam, mióta Rob visszajött.

- Húúú, baby, soha jobb viszontlátást! - kiáltott fel Kel, amikor sikkantva rávetettem magam, aztán szorosan átölelte a derekam.

- Úúúgy hiányoztál! - szorongattam meg alaposan.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire, akkor hamarabb jövök! Na, nyugi, baby, mert mindjárt jön a pasid, aztán megint bever nekem egyet. - nevetett vidáman, miközben leeresztett a földre.

- Na és? Azt mondtad, te bírod, kemény vagy! - nyújtottam ki rá a nyelvem. - Különben egész szépen begyógyult az állad.

- Ugye? Nem is látszik semmi. Na de engedj már beljebb. - tolt el az ajtóból.

          Amikor belépett, és meglátta Hannát, aki elkerekedett szemmel hallgatta a műsorunkat, földbegyökerezett a lába. Végigmérte a tesómat, de legalább három percig tartott, mire csak a lábán végigért. Alaposan megnézte magának. Vigyorogva figyeltem az arcát, ahogy kiült rá a teljes elragadtatottság és ámulat. Hanna sem festett különbül. Még pislogni is elfelejtett, és amikor egymásba fonódott a tekintetük, mélyen elpirult.

- Kellan, bemutatom a nővéremet. Hanna, ő itt Kellan. - daráltam el a formaságokat. Kezet fogtak, miközben le nem vették volna egymásról a szemüket. Igazán aranyosak voltak. Aztán Kel rátalált a hangjára, és felém fordult.

- Igazán, baby, mondhattad volna, hogy a családotokban mindenki ilyen istennő!

- Nemcsak nálunk! Te még nem hallottad, hogy a magyar nők a legszebbek a világon? - nevettem.

- Azt hiszem rossz földrészre születtem. - mormolta, miközben ismét Hannára szegezte a pillantását. A nővérem is magához tért végre, és felszabadultan mosolygott.

Bementünk a nappaliba, és Rob pont akkor jött ki a szobából indulásra készen. Oli még nem volt sehol, de hallatszott a motoszkálása a szobájából.

- Szevasz öreg! - köszönt Rob Kelnek, aztán odalépett hozzá, és kezet ráztak. Látszott a tekintetükön, hogy némán kommunikáltak egymással. Rob arcán bocsánatkérő arckifejezés ült, Kellané pedig vidáman ragyogott.

- Hé, haver, semmi gáz! - verte vállon Robot. - Fátylat rá, oké?

- Oké. - helyeselt. - De attól még nagyon sajnálom. Szemét voltam, nem ezt érdemelted. Meg én sem, hogy ilyen könnyen megbocsáss.

- Nem a te érdemed, hanem ezeké a gyönyörű lányoké. - intett felénk a fejével vigyorogva. - Ha nem általad ismertem volna meg őket, nem úsztad volna meg ilyen könnyen.

- Ja, hogy így állunk! - nevetett Rob. - De ha nem általam ismerted volna meg Emet, nem is adódott volna ilyen helyzet köztünk.

- Igaz… - bólogatott Kellan. - Tudod mit, egyezzünk meg abban, hogy kvittek vagyunk.

          Mindannyian nevetni kezdtünk, aztán Oli is előkerült , aki a két másik sráchoz hasonlóan inget és farmert viselt. Bemutattam Kellannek, akivel egész normálisan viselkedett, talán mert nagyjából azonos súlycsoportba tartoztak. Bár azért én láttam, hogy gyanakodva méregeti, főleg, amikor észrevette, hogy milyen pillantásokat váltanak Hannával. Reméltem, hogy nem fogja elrontani az estét egy újabb testvér-védő balhéval. Jó lesz odafigyelni rá.

          Kellan és Hanna olyannyira egymásra hangolódtak, hogy végül Kel azt találta ki, hogy inkább ők is velünk tartanak Robbal, mint hogy ketten unatkozzanak egy bárban. Rob erre azonnal mellém lépett, és kisfiús vigyorral megragadta a kezem.

- Ugye nem baj? - kérdezte.

- Micsoda? Hogy velünk jöttök? Ne hülyéskedj már, ennél jobb nem is lehetne! - lelkendeztem, majd lenyomtam a kanapéra, és az ölébe másztam. - Azt hittem, nyugodtan akartok beszélni, ezért nem is javasoltam korábban, hogy gyertek ti is.

- Szerinted lehet vele ma bármiről is beszélni? - súgta a fülembe, miközben Kellanre mutogatott, aki minden idegszálával Hannán csüggött. Teljesen elmélyülve beszélgettek az egyik sarokban. - Úgy értem, a nővéreden kívül.

- Nem hiszem. - kuncogtam halkan. - Mióta meglátta, nem is figyel másra. Még azt sem vette észre, hogy kicsíptem magam. - játszottam a sértődöttet.

- Jobb is. - dörzsölte az orrát gyengéden a nyakamhoz. - Elég, hogy én észrevettem. Én pedig nagyon is érzékelem… hm… nagyon szexi vagy… - mormolta érdes hangon a fülembe, mire reflexből mindenem reszketni kezdett. - Nem maradhatnánk inkább itthon? - kérdezte ártatlan arccal.

- Hogyisne! - ellenkeztem, bár nem túl határozottan. - Nem azért szenvedtem egész nap butikokban, hogy most itthon maradjak!

- Jól van… - egyezett bele. - De akkor legalább ígérd meg, hogy ha hazajöttünk… és már mindenki alszik… hogy akkor még magadon hagyod egy kis ideig ezt a csizmát…tudod… amikor már semmi más nincs rajtad… - búgta a fülembe.

- Rob… - motyogtam, és bele kellett kapaszkodnom, mert egészen beleszédültem a szavaiba. Ő belecsókolt a nyakamba.

- Hm…?

- Rob… te… kikészítesz… - suttogtam.

- Te mondod? - nevetett halkan. - Te készítesz ki, olyan hatással vagy rám, hogy… huh… inkább most ne menjünk bele, mert akkor tényleg nem tudnék elindulni…

- Ohh… jó… akkor majd ha megjöttünk… megígérem… - A kezembe fogtam az arcát, és egy gyors csókot nyomtam a szájára. Olyat, amiből tudhatja, hogy tartogat számára valamit az éjszaka…

Néhány perc múlva indulnunk kellett, ezért feltápászkodtunk, és mindenki öltözködni kezdett.

- Azt hiszem, örülök, hogy Kellan felfigyelt a tesódra. - súgta oda Rob az előszobában.

- Miért?

- Mert a bátyád most egy időre tuti, hogy levett a célkeresztből. - mutatott Olira. Amikor odanéztem, láttam, hogy helytelenítő arccal figyelte, ahogy Kel felsegíti Hannára a dzsekijét, és a képe minden volt, csak nem barátságos. Milyen ismerős szituáció! Összenéztünk Robbal, és cinkosan felnevettünk.

Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, Hanna megszólalt.

- Most is bujdosunk a fotósok elől?

Rob, Kellan és én váltottunk egy pillantást.

- Adjunk nekik okot a pletykára? - kérdezte Kel huncut mosollyal.

- Én benne vagyok! - vágtam rá. - Ha már éjjel- nappal itt ülnek, legalább legyen részük valamiben!

Mindketten Robra néztünk, aki egy másodpercig hezitált, aztán elvigyorodott.

- Rosszabb már úgysem lehet, akkor meg legalább szórakozzunk! Szóval rajtam nem múlik.

- Ezt megbeszéltük!- csapott bele a tenyerébe Kellan.

           Nagy nevetések közepette elindultunk lefelé. Hanna folyamatosan csicsergett, teljesen fel volt pörögve, Oli pedig inkább csak amolyan csöndes megfigyelő volt, aki mellesleg értetlenkedve várta, mire készülünk. Amikor leértünk a földszintre, Rob, és Kellan a két oldalamra álltak, és mindketten átöleltek, az egyikük a derekamat, a másik a vállamat.

- Mehetünk? - néztem rájuk.

- Mehetünk. - vágták rá egyszerre.

          Hanna nagy örömmel rohant előre, és kitárta előttünk az ajtót. Kiléptünk az utcára, és azonnal körülvettek minket a fotósok. Mi megálltunk, kedvesen mosolyogtunk, pózoltunk a kameráknak, miközben a két fiú egy pillanatra sem engedett el. Innen- onnan hallottam egy-egy elejtett szót, ilyeneket, hogy „szerelmi háromszög”, meg „egy pasi nem elég neki”, és „osztozkodnak rajta” . Mi továbbra is vidáman hagytuk magunkat fényképezni, aztán Rob és Kellan mindketten felém fordultak, és egyszerre jó hosszan arcon csókoltak, hogy elég sok kép készülhessen. Én teli szájjal vigyorogtam közöttük, aztán ők is elnevették magukat, és végül faképnél hagytuk a kissé meglepett firkászokat.

          Hahotázva mentünk Kellan terepjárójához. Oli ugyan először nem nagyon értette, mit akartunk ezzel a kis produkcióval, de most már ő is velünk nevetett. Jókedvűen bezsúfolódtunk a kocsiba, és elindultunk a  Les Deux felé.

Emma szerelése:

 

 

 

Robot pedig valahogy így képzelem:

29. fejezet - Testvérek

Sziasztok Lánykák!

Annyira nagyon imádlak Benneteket, nagyon köszönöm a sok véleményt az előző részekhez! Ma sajna kifogott rajtam ez a viharos idő, mert kinyírta a netemet, ezért nem tudtam ma sem reagálni a kommentjeitekre, de ha belehalok is, pótolni fogom! :) 

Most ugyan nem az otthoni gépemnél vagyok, a tesómék voltak olyan kedvesek kölcsönadni nekem a laptopot egy kis időre, szóval amíg az időm engedi, elintézem a dolgaimat. Remélem mindenkire lesz időm! :)

Addig is itt van Nektek az új rész, amiben Emma elbeszélget a rég nem látott testvéreivel. Rob nem nagyon lesz benne, de mivel Olit szeretitek, remélem tetszeni fog!

Puszim Nektek!

Oli kérdőn felvonta a szemöldökét és rám bámult, de mivel eltökélten álltam a pillantását, egy idő után megvonta a vállát, és ledobta magát a kanapéra Hanna mellé.

- Mondd. - morogta. - De figyelmeztetlek, azon, hogy ki nem állhatom az az alakot ott bent - bökött a hálószoba felé. -, semmi nem változtat. Nem tudsz olyat mondani, amivel megkedveltethetnéd velem.

- Ugyan már, Oli, ne legyél már ilyen keményfejű! - lökött rajta egyet Hanna. - Szerintem igazán adhatnál neki egy esélyt. Lehet, hogy nem is olyan, mint amilyennek te hiszed. Nekem szimpi. - vigyorodott el elragadtatottan, de Oli továbbra is csak mérgelődött.

- Ezek szerint már téged is megetetett. Örülök, mondhatom! Nektek, lányoknak elég, ha csak rátok néz azokkal az ártatlan szemeivel, és máris olvadoztok tőle! Az sem számít, ha közben tönkretesz titeket. Csak a szép kis pofikáját látjátok. Jellemző!

- Elég! - sziszegtem ingerülten, mire mindketten felém fordultak. - Ha a továbbiakban is csak szidni tudod Robot, akkor inkább meg se szólalj, légy szíves! - fordultam Olihoz. - És ha már ilyen roppant kedvesen és előítélet-mentesen eldöntötted, hogy csak azért sem próbálod meg elfogadni őt, hát akkor én meg hadd szögezzem le már most, hogy a kedvedért nem fogom őt elküldeni innen, szóval kénytelen leszel elviselni a társaságát.

- Mi?? - hördült fel a bátyám, és majdnem felugrott a kanapéról, de Hanna csitítva visszafogta. - Nem képzeled, hogy egy fedél alatt maradok vele?

- Vagy ez, vagy mehetsz egy szállodába. - közöltem tényként, mire Oli elkerekedett szemekkel bámult rám.

          Hanna arca mély döbbenetet tükrözött. Tudtam, hogy sikerült alaposan meglepnem őket az iménti kijelentésemmel, talán Olit még meg is bántottam vele, de muszáj volt határozottan kiállnom Rob mellett, különben sosem fogják fel, hogy komolyan szeretjük egymást.

- Nézd, meg kell értened. - magyaráztam. - Rob már amúgy is itt volt. Néhány nap múlva ismét elutazik, és ki tudja, mikor láthatom újra. Ti még csak ide sem szóltatok, hogy jöttök, és azt várod, hogy csak mert te pikkelsz rá - mellesleg ok nélkül, hiszen nem is ismered őt - dobjam ki innen?

Ha azt vártam, hogy ilyen könnyen meggyőzőm majd, hát tévedtem.

- Igen! - vágta rá azonnal Oli. - Minket sokkal ritkábban látsz, mint őt! - ez mondjuk igaz volt, de a véleményemen mit sem változtatott. - Azért jöttünk, hogy veled legyünk, de neked fontosabb ez a…

- Ki ne mondd! - figyelmeztettem mérgesen. Láttam, ahogy erre nagy erőfeszítések árán kissé visszafogja magát. Ez már jó jel volt, azt jelentette, hogy nem talált süket fülekre a kérésem.

- Jó, nem mondom ki. Remélem azért azt nem tiltod meg, hogy azt gondoljak róla, amit akarok.

- Szíved joga. - hagytam rá. - Amíg magadban tartod a véleményed. - Figyelj, Oli, nem veszekedni akarok veled. Tényleg örülök, hogy itt vagytok, bár mindenkire számítottam, csak éppen rátok nem. Viszont ha már itt vagytok velem, miért nem lehetünk meg mindannyian békében egymás mellett? Csak néhány napról van szó. Hidd del, rá fogsz jönni, hogy nincs okod ennyire gyűlölni őt.

- Mi az, hogy nincs okom? Te talán elfelejtetted, de én nagyon is jól emlékszem, hogyan sírtál a telefonban miatta! És a lapok? Miatta írnak rólad mindenfélét össze-vissza! Ő meg közben? Mind láttuk, hogyan enyelgett azzal az Eliza-izével…

- Elisha… - helyesbítettem szórakozottan. Hanna halkan kuncogott a háttérben. Örültem, hogy legalább ő nem veszi olyan komolyan ezt az ostoba helyzetet, mint a bátyám.

- Tökmindegy. Felőlem Gizi is lehet. Ez a kis… sztárocskád akkor is csak egy skalpvadász. El fog hagyni téged, amint talál egy izgalmasabbat, te meg itt maradsz majd egyedül, összetörve, és nem lesz, aki vigyázzon rád. Ezt nem akarom megvárni.

- Ugyan már, Oli, nyisd ki a szemed! - emeltem fel a hangomat. - Már ezerszer elhagyhatott volna, ha izgalomra vágyna. Sőt, szóba sem állt volna velem. Hiszen ismersz, tudod, milyen unalmas vagyok. Neki mégis kellek. Így szeret engem, ahogy vagyok, és én is őt! Soha nem lehetek elég hálás, amiért egymásra találtunk.

- Szeret! - horkant fel. - Hogy mondhatsz ilyet, még alig ismered! Ezek csak magukkal vannak elfoglalva. Te most újdonság vagy a számára, friss husi. Más vagy, mint az eddigi női, de majd talál valakit, aki még nálad is jobban érdekli. Azt sem tudja, mi az, hogy szeretni!

- Te talán tudod?! - kérdeztem dühösen. - Mintha ugyan te lennél a nagy szerelem-szakértő! Mióta is nincs senkid? Három-négy éve? És előtte? Alig volt egy valamirevaló értelmes kapcsolatod, minden lány fejvesztve menekült tőled a csökönyösséged miatt. És épp te akarsz engem kioktatni?

- Srácok, nyugi! - szólt közbe Hanna szelíden, és Oli combjára tette a kezét. - Ne gyilkoljátok már egymást!

Durcásan összefontam a karomat a mellkasom előtt, és nem voltam hajlandó Olira nézni.

- Nem én kezdtem. - húztam fel az orromat.

- Nem is én! - ellenkezett Oli. - Ez a mocsok kezdte az egészet azzal, hogy szemet vetett rád!

- Állj! - emelkedett fel ültéből az én bájos nővérem, és kettőnk közé sétált. Úgy viselkedett, mint valami tanár néni a rossz gyerekekkel. - Olyan buták vagytok! Meg tudom érteni az álláspontotokat, mert valahol mindkettőtöknek igaza van, de túl makacsul ragaszkodtok a véleményetekhez. Több közös van bennetek, mint gondolnátok. - nevetett fel, mire gúnyosan felvontam a szemöldököm, és oldalról a bátyámra sandítottam. Oli úgy nézett Hannára, mint aki kételkedik az épelméjűségében.

- De tényleg! - folytatta Hanna. - Mindketten csak védeni akartok valakit, ami nem baj, de azért még nem kell ölre mennetek. Oli, igazán viselkedhetnél érettebben is. Komolyan, nem ismerek rád! Te, aki mindig a felnőtt voltál a családban, most úgy viselkedsz, mint egy kisiskolás. „Utálom, olyan gonosz!” - utánozta egy gyerek hangját Hanna, amin nevetnem kellett, de Oli gyilkos pillantása elhallgattatott. - Jézus, Oli, mi vagy te, egy nyolcéves? Nőj fel végre egy kicsit! Emma is nagylány már. Nézd csak rá, nem kell már rá vigyáznunk, meg tudja védeni, ami fontos neki. Mióta itt van kint, nélkülünk boldogult, és el kell ismerned, hogy egész jól csinálja. - mosolygott rám szeretetteljesen, és hála töltötte el a szívem. Igen, ez az én nővérem! - Szerelmes, és a vak is láthatja, hogy Rob is szereti. Láttad, hogyan vigyázott rá, amikor elájult. Számomra az mindennél árulkodóbb volt. Meg kéne erőltetned magad, és eltekinteni attól, hogy Rob híres színész, akiről mindig is egy csomó pletyka fog keringeni, és ezeknek a töredéke sem lesz igaz. Nem tudhatjuk, mi történt pontosan kettejük között, de azt hiszem, amin átmennek, az minden párkapcsolatban megesik. Szóval kérlek, hogy ne makacskodj, hanem inkább próbáld egy kicsit megismerni Robot. Te pedig! - fordult felém rám mutatva, én meg megszeppenten húzódtam a fotel mélyére. - Nem szép tőled, hogy arra sem méltatsz minket, hogy felemeld a telefonod! - dorgált meg. - Karácsony óta nem láttunk, és csak elvétve jelentkezel. Ne csodálkozz, ha mindenfélét beképzeltünk arról, hogy mi lehet veled! Mindenki aggódott érted. Aztán, amikor láttunk a lapokban Robbal, nagyon örültünk. - Oli erre krákogni kezdett a háttérben. - Na jó, anya és én örültünk. - javította ki magát Hanna. - Boldognak tűntél, és Rob olyan édesen nézett rád! Anya nem győzött mindenkinek büszkélkedni veled. - csóválta a fejét lemondó arccal.

- Képzelem. - motyogtam. Mostanra az egész ország tudhat rólam mindent.

- Aztán beszéltünk veled, és sírtál, és azt hiszem teljesen érthető, hogy mind kiakadtunk egy kicsit. Olit azóta nem tudjuk leállítani. Naponta találta ki, hogy ideutazik, kész kínszenvedés volt lebeszélni. Minden nap jöttek a különféle hírek és fotók rólatok, és fel sem tudtuk fogni, hogy mindez veled történik. Belecsöppentél egy olyan életmódba, amiről mi otthon csak álmodozhattunk.

- Álmodoztatok? Erről? - hüledeztem. - Elképzelni sem tudjátok, mennyire hamis a kép, amit láttok!

- Mindegy. - szakított félbe Hanna. - Azért még sokan szeretnének a helyedben lenni… Már csak Robert miatt is… - kacsintott rám, aztán újra elrendezte a vonásait. - A lényeg, hogy úgy tűnt, jól megvagytok, aztán erre egy nap megláttuk Rob képeit azzal a másik nővel, és nem volt megállás. Próbáltunk elérni, de nem lehetett, és anya nagyon megijedt, hogy mi lehet veled. Oli természetesen kikelt magából, és már kevés voltam hozzá, hogy visszafogjam. Annyit tehettem, hogy elkísértem, hátha vissza tudom fogni egy kicsit. Persze azért hozzá kell tennem, hogy én is nagyon aggódtam, és tudni akartam mi az igazság.

- Ó. - csak ennyit voltam képes kinyögni. Szóval ez az egész azért van, mert annyira féltenek. Nem tudtam felfogni, hogy képesek voltak csapot-papot maguk mögött hagyni, és átutazni a fél világot, hogy megnézzék, jól vagyok-e. A horribilis repülőjegy-árakról nem is beszélve.

- Szóval? - köszörülte meg a torkát Oli. Úgy tűnt, kicsit visszavett a nagy haragjából. - Elmondod, mi volt?

- Igen, az jó lenne. - helyeselt Hanna is, és visszaült a bátyánk mellé. Két várakozó szempár meredt rám.

- Oh… hát ez igazán… butaság… - kerestem a szavakat, mivel fejezhetném ki magam. - Igazából csak… volt egy félreértés közöttünk, ami elég ostobán reagáltunk le, és kicsit összevesztünk…

          Ezzel belekezdtem a történetbe. Mindent elmondtam nekik, töviről hegyire, a lánykérést sem felejtettem ki, amit Hanna elakadó lélegzettel hallgatott végig. Láttam, hogy úgy nézett rám, mint aki azon gondolkodik, ki is vagyok. Nem csodálkoztam rajta. Így utólag én is meg voltam döbbenve a viselkedésemen. De már túl voltunk rajta, és minden helyrejött. Leszámítva az újabb bonyodalmat, amit a testvéreim felbukkanása jelentett. Őszintén szólva féltem az előttem álló napoktól. Abban már biztos voltam, hogy a verekedés jó időre elnapolódott, de nem tudhattam, hogy Oli a továbbiakban nem fogja-e hozni a rosszabbik formáját. Nagyon reméltem, hogy lehiggad, és képes lesz emberi módon viselkedni, még ha meg nem is szereti Robot. A történetemet hallgatva nem sok mindent lehetett leolvasni az arcáról. Néha belehümmögött, vagy csodálkozva felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Kíváncsi lettem volna, így, hogy ismer minden részletet a kapcsolatunkról, mi a véleménye Robról, de nem mertem megkérdezni. Ahogy ismerem, úgysem fogja sokáig titkolni.

Amikor odaértem a meséléssel, hogy ők megérkeztek, abbahagytam.

- Nos, ennyi. - mondtam. - Most már mindent tudtok.

- Úristen, Emma, ez hihetetlen! - nyöszörgött Hanna. - El sem hiszem, hogy ez mind megtörtént! Megkérte a kezed! Te meg nemet mondtál! Te megőrültél! - úgy látszik, a nővérem leragadt egy bizonyos részletnél…

- Hagyd már! - szólt rá Oli. - Még jó, hogy nemet mondott! Nem adja ő olyan könnyen magát! Nagyon helyes! Küzdjenek csak meg érte! - dőlt hátra elégedetten.

- De hát én nem…! - kezdtem volna bele. Komolyan kétségbeejtett, hogy nem értették a lényeget. - Én nem azért mondtam nemet, hogy jobban harcoljon! Én nem…

- Tudom. - vágott közbe szelíden Hanna. - Értelek, hidd el… Csak éppen fel nem foghatom. Minden nő odaadná a fél karját egy ilyen ajánlatért, te pedig… Hihetetlen! - sóhajtott fel.

- Nem, nem az. Inkább iszonyatos hülyeség. - hajtottam le a fejem.

- Dehogy az! Már hogy lenne az! Még alig ismeritek egymást! - kelt ki magából a bátyám. - Ráértek ti még ezzel! Majd egy év múlva… vagy kettő…

- Na jó, te inkább fogd be! - nevetett fel Hanna. Nekem már az is jólesett, hogy Oli nem azt mondta, hogy úgysem leszünk együtt addig. Ezek szerint talán képes felfogni, hogy Robbal közös jövőt tervezünk.

- Oké, azt hiszem, ideje ezt a beszélgetést felfüggesztenünk mára. - álltam fel a fotelből. - Álmos vagyok. A kérdésem az, hogy maradtok, vagy mentek? - néztem egyenesen Olira, tekintve, hogy neki okozott problémát Rob jelenléte. Egy percig farkasszemet néztünk, aztán Oli elnevette magát, és közelebb jött.

- Maradunk, ha nem bánod. - mondta egészen kedves hangon.

- Már miért bánnám? Én nagyon örülök nektek! Nem is szerezhettetek volna ennél nagyobb meglepetést! De ugye tudod, mit jelent, ha maradsz? - néztem a szemébe.

- Igen, persze… - sóhajtott fel. - Nem piszkálhatom a barátodat. Valahogy csak kibírom pár napig.

- Igen… ez az egyik…, de van még egy feltételem...

- Mi? - nézett rám gyanakodva. Hannára néztem, aki már teli szájjal vigyorgott mögötte. Ő már tudta, mire célozgatok.

- Nincs több baseball a szobában! - böktem meg játékosan Oli mellkasát. Hangosan felnevetett.

- Hát csak ennyi? Azt hittem, valami komolyabb! - kacagott.

- Neked ez nem komoly? - mérgelődtem. - A legutóbbi látogatásod alkalmával behorpasztottad a falat a labdával! - emlékeztettem. - Még mindig ott van a nyoma! És az ablakot sem volt olcsó újraüvegeztetni…

- Jól van, jól van! - nevetett Oli. - Megígérem! Nem gondoltam, hogy emlékszel rá, már vagy másfél éve volt.

- Soha nem felejtek. - mondtam jelentőségteljesen. - Nos, ha ebben megegyeztünk, akkor én megyek is lefeküdni. Ismeritek a járást. A szobákat megtaláljátok. Egyetek valamit, én már képtelen vagyok ébren maradni. Mintha csak otthon lennétek.

- Ne aggódj, megleszünk! - biztosított Hanna, aztán magához ölelt, és megpuszilt.

- Oké… Jó éjt! - köszöntem el, majd a szobába indultam. - Még valami! - fordultam vissza az ajtóból.

- Igen? - néztek rám mindketten.

- Holnap este bulizni készülünk… Rob találkozik egy barátjával, és én is megbeszéltem a csajokkal valamit… Velem jöhetnétek.

- Naná, hogy megyünk! - csillant fel Oli szeme, és Hanna is boldogan ugrándozott.

- Jajj, de jó, alig várom! Ki lesz ott?

- Oh, hát csak Gigi, Zoey, Matt meg én… Ja, meg Ashley… - feleltem.

- Ashley… Ashley…? Ashley Greene?! - jutott el Hanna tudatáig. - Ashley Greene-nel fogok bulizni!!! Ó jesszus… - hanyatlott a kanapéra, Oli meg zavartan nézte őt.

- Ilyenkor mi baja? - tudakolta. - Ki az az Ashley?

- Alice… Cullen… - nyögte ki Hanna aléltan, én meg nevetve hagytam ott őket. Az ajtóból még hallottam, ahogy Oli motyogta:

- Azt a mindenit… az jó csaj…

          A szobában sötétség fogadott, Rob már elaludt, ami csoda, tekintve, hogy nem voltunk éppen csöndben odakint. Halkan elkészültem a lefekvéshez, aztán bebújtam az ágyba. Amint megérezte a közelségem, magához húzott, és befészkeltem magam a karjaiba.

- Hogy ment? - kérdezte álmosan.

- Azt hiszem, jól. Nem fog kinyírni téged. - nevettem halkan.

- Az jó… - mormolta, majd egy csókot nyomott a nyakamra, és aludt is tovább.

           Néhány percig gondolkodtam még azon, mi minden történt este, és arra jutottam, hogy igazából nagyon örülök, hogy Hannáék felbukkantak. Hiányzott a családom. Jó volt tudni, hogy mellettem voltak. Oli pedig… Oli majd megbékél. Mindig megbékél.

Mély, nyugodt álomba szenderültem, és vártam, mit hoz nekünk a következő nap. Mert abban biztos voltam, hogy unatkozni nem fogunk.

28. fejezet - Rob vs. Oli

- Jaj, Emma, de jó látni téged! Annyira hiányoztál! - csicseregte magyarul Hanna, miközben jól megszorongatott. Oli még mindig az ajtón kívül toporgott, ugyanis mi eltorlaszoltuk a bejáratot. Én nem voltam képes másra, mint lefagyva meredni rájuk. - Megváltoztál! - tartott el magától végül a nővérem, és tetőtől talpig szemrevételezett. - Jól nézel ki, nem is látszik, hogy…

- Na elég ebből, lányok! - szakította félbe Oli, aztán ellentmondást nem tűrően beljebb tuszkolt minket, miközben szünet nélkül morgott. - Marha jó, be sem akar engedni… Miért pont az ajtóban kell megállni?

 Az előszobában megálltunk, aztán Oli elkezdte behordani a nem kis számú csomagjaikat, amik feltehetően nagyobbrészt Hannához tartoztak. Lassan újra rátaláltam a hangomra.

- Mi… mit kerestek ti itt? - babrálgattam idegesen az ingem gallérját, és szándékosan hangosabban beszéltem, hogy Rob is meghallja a nappaliban. Csak feltűnik neki, hogy nem angolul beszélek, és veszi a lapot, hogy ki érkezhetett. Talán még az is eszébe jut, hogy felöltözzön. Forrón reméltem, hogy nem szándékozik közénk kisétálni egy szál alsónadrágban. Talán egy egész kicsit feszélyezve érezné magát.

- Hát nem is örülsz nekünk, hugi? - tárta szét a karját Oli, aztán úgy magához rántott, hogy csaknem beletörtek a bordáim. A mellkasára vont, én meg egy pillanatra egészen elérzékenyültem a gesztustól. Ez új volt tőle, soha nem volt egy ölelgetős típus. Hanna úgy vigyorgott mellettünk, mint a vadalma.

- De… de, persze, csak megleptetek. - mormoltam Oli pulcsijába. Amikor végre elengedett, és levegőt is kaptam, kérdőn néztem rájuk. - Miért nem szóltatok, hogy jöttök?

Hanna csak a vállát vonogatta, és Olira mutogatott. Ő megkeményítette a vonásait, és kerülte a tekintetem.

- Ugyan, csak lebeszéltél volna! - bökte ki. - Márpedig én személyesen akartam látni, hogy jól vagy. Mind láttuk a képeket. - nézett végül rám jelentőségteljesen.

- Ó. - nyeltem egyet. Hirtelen a napnál is fényesebben láttam, milyen kínos helyzetben találhatjuk magunkat pillanatokon belül. Oli eddig sem titkolta, hogy mennyire szeretné a kezei közé kaparintani Robot. Ha most szembe kerül vele, isten tudja, mi fog történni, amilyen könnyen felhúzza magát az én bátyóm. Az agyam lázasan dolgozott, fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy megakadályozzam, ami elkerülhetetlennek tűnt. Hogy menthetném meg Robot Olitól?

- Menjünk már beljebb! - nyafogta Hanna, elunva az ácsorgást, majd azzal a lendülettel el is indult a nappaliba, mielőtt akár pisloghattam volna. - Üljünk le előbb, aztán megbeszéljük, mi…

Hanna torkára fagyott a szó, amikor belépett a nappaliba. Kővé dermedve állt meg.

- Helló! - Rob hangja tisztán hallatszott. Lélegzet- visszafojtva sandítottam Olira, közben pedig szemmel tartottam Hannát is, nehogy elájuljon itt nekem. A bátyám arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett. Egy megvadult bika is barátságosabban nézne rám, mielőtt eltaposna.

- Mondd, hogy nem annak a mocskos szemétnek a hangját hallom. - vicsorgott.

- Oli, állj le, ezt nem értheted! - szóltam rá reszkető hangon, de mintha nem is figyelt volna rám.

          Félretolt az útból, és mintha ott sem lettem volna, bemasírozott a nappaliba. Utána iramodtam. A szobában szinte vibrált a feszültség, de az már jó jel volt, hogy Oli nem ment egyetlen szó nélkül neki Robnak. Hanna tátott szájjal meredt Robra, és szinte láttam, mint válik cseppfolyóssá a látványtól. Azt hiszem, még lélegezni is elfelejtett. Ha nem lett volna véresen komoly a helyzet, most jót nevettem volna, már csak azért is, mert magamra emlékeztetett, amikor először megláttam Robot. Most viszont nem volt helye a vidámságnak. Addig nem, míg nem éltük túl ezeket a perceket mindannyian sérülések nélkül. Robertet hidegen hagyta Hanna látványos elképedése, a figyelmét inkább Olinak szentelte. Természetesen rögtön tudta, hogy csak a bátyám lehet, hiszen látott róla képeket, és éppen eleget meséltem neki róla. Azzal is tisztában volt, hogy Oli kilátásba helyezett neki egy fenékbe rúgást. Vagy inkább orrbavágást?

          Meg kell hagyni, Rob igazán jól kezelte a helyzetet. Nagy megkönnyebbülésemre magára kapott egy tréningnadrágot meg egy pólót, így némileg szalonképesebb látványt nyújtott. Az arca ugyan még gyűrött volt az iménti alvástól, de a szemei éberen csillogtak, és egyenesen állta Oli ellenséges tekintetét. Legnagyobb döbbenetemre nyoma sem volt rajta idegességnek. Sokkal inkább nyugodtnak tűnt.

- Ők biztosan a testvéreid. - vetett rám egy gyors pillantást, majd azonnal vissza is fordult a bátyámhoz, aki közben tett egy fenyegető lépést felé.

- Ó, ő… én… igen… - hebegtem, aztán Olira néztem. - Oli, fejezd ezt be! - kértem hangosan.  Ő felém sem fordította az arcát, úgy bámulta Robot, akár egy vadász a zsákmányát.

- Hogy engedhetted be ezt a senkiházit a lakásodba azok után, amit művelt veled?

- Mi? Én… nem tett velem semmit! - ellenkeztem. - Ti… tévedtek!

Oli egyetlen pillanatra rám nézett, de csak hogy megvetően felhorkantson. Rob ezt a másodpercet találta alkalmasnak arra, hogy megszólaljon.

- Emma, kicsim, megtennéd, hogy bemutatsz a bátyádnak? - kérdezte kedvesen, majd közelebb ment a testévemhez. Elkerekedett szemmel vártam, hogy Oli ezt a vakmerőséget egy jobbegyenessel jutalmazza, de ehelyett csak meglepve nézte Robot.

- Mi a francot akar ez az idióta? - célozta nekem a kérdést. Valamennyire beszélt ugyan angolul, de úgy látszott, éppen túl dühös volt ahhoz, hogy odafigyeljen Rob szavaira.

- Semmit. Csak ő képes értelmesen felnőtt módjára viselkedni, ellentétben veled. Szeretné, ha bemutatnálak benneteket egymásnak. - feleltem neki magyarul, és bíztam benne, hogy végre ő is felfogja, hogy hülyén viselkedik. Rob eközben közvetlenül a testvérem elé lépett, és a kezét nyújtotta felé. Talán csak én láttam, hogy egy egészen kicsit megremegett, és ez számomra mindennél árulkodóbb volt, hiszen ezek szerint mégsem volt olyan higgadt, mint ahogy az első ránézésre tűnt. Őszintén és nyíltan nézett a bátyám szemébe, ám ez őt nem hatotta meg, mert durván félrelökte a felé nyújtott jobbot. Rob megrezzent, és hátrébb lépett egyet, én pedig az ijedtségtől szédülni kezdtem.

- Oli, hagyd már békén! Nem látod, hogy nem akar semmi rosszat? - kiáltott Hanna a testvérünkre. Úgy tűnt, végre magához tért az első sokkból. Én pedig éppen készültem belezuhanni. Biztos voltam benne, hogy Oli nem fogja leállítani magát.

- Nem akar semmi rosszat? Ez? Még a szeme sem áll jól, nézz már rá! - mutogatott ingerülten Rob felé, aki tanácstalanul állt a szoba közepén, hiszen egy szót sem értett. - Ez csak link alak, egy rohadék! Csak az érdekli, hogy minél több nőt döntsön meg! De a húgomat hagyja csak békén! Majd megmutatom én neki, hogy kivel kezdjen! - ezzel Robhoz ugrott, és keményen megragadta a pólójánál fogva. Rob védekezésképp Oli csuklójára szorította a kezét, és sikertelenül próbálta magáról leszedni. Hiába, Oli karja kétszerese volt az övének.

- Ereszd el!!! - hallottam, ahogy felsikoltok, de mintha nem is én lettem volna. Csak távolról hallottam a hangom, bár éreztem, ahogy feltört a torkomból. A lábam elgyengült, és forogni kezdett velem a szoba. Láttam, ahogy Hanna a fiúkhoz ugrott, és rángatni kezdte Olit. Rob aggódva nézett felém, miközben a bátyám még mindig nem eresztette.

- Em, jól vagy? - kérdezte, de a hangja csak mély, elnyújtott visszhangként jutott el a fülemig. Rob kitépte magát Oli kezéből, és felém jött, de már nem láttam, hogy odaért-e. Zuhanni kezdtem. Homályos árnyak vettek körül, de néhány szó még eljutott a tudatomig.

- Emma! Emma, mi a baj? Mi lehet vele? - kiáltott fel egy bársonyos hang kétségbeesve, és egyszeriben biztonságban éreztem magam. Két kar ölelt körül, és felemelkedtem.

- Azt hiszem, elájult. - csipogta valaki más.

- Ereszd el a húgomat, te szemét. Nem ártottál még neki eleget? Nézd meg, mit műveltél vele megint! - ez a hang egy csöppet sem volt kedves, féltem tőle. De nem kellett tartanom senkitől. A két kar tulajdonosa még mindig védelmezőn ölelt. Meg akartam neki köszönni, de nem ment. A sötétség teljesen beborított, és magába szippantott egy mély, fekete lyuk.

          Amikor magamhoz tértem, az első pillanatban még mintha szürke köd ült volna az agyamon. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, hol is vagyok. Lassanként aztán kitisztult a kép, és ráébredtem, hogy az ágyamban fekszem. Két alak körvonalazódott ki mellettem.

 - Em… , Em, kicsim, itt vagyok. - Rob. Tudtam, hogy ott volt. Végig mellettem volt. Ott ült az ágy szélén, és aggodalmasan hajolt fölém. - Jól vagy? - simította félre a hajam a homlokomból.

- Aham… - sóhajtottam. - Mi történt?

- Elájultál. - felelt Rob helyett Hanna, aki eddig hátrébb állt, de most közelebb jött és elmosolyodott. - Jól ránk ijesztettél, ugye tudod?

- Sajnálom… - motyogtam, és újra Robra függesztettem a tekintetem.

- Semmi baj. - mosolygott rám. - De többet ne csinálj ilyet nekem! Azt sem tudtam, mi bajod! Biztosan jól vagy? Talán orvoshoz kéne vigyelek… - töprengett. - Nem tetszik nekem, hogy mostanában ilyen sokszor nem érzed jól magad.

- Jól vagyok, semmi szükség orvosra! - ellenkeztem, és felültem az ágyban. - Biztosan csak az ijedtség miatt ájultam el. Még soha nem történt velem ilyesmi, és nem is fog megismétlődni. - fogadkoztam. - Különben sem vagyok sokszor rosszul! Csak néha megszédülök, ennyi, de ebben nincs semmi fura. Sok emberrel előfordul.

Rob félrehajtott fejjel vett szemügyre, aztán felsóhajtott.

- Nem értem, miért nem engeded, hogy megvizsgáljanak. Én csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy nincs semmi bajod, te meg makacskodsz.

- Kééérleeek! - könyörögtem. - Nem akarok orvoshoz menni! Semmi értelme, de tényleg! Nem amiatt lettem rosszul, mert beteg vagyok, csak miattatok. Ideges voltam.

- Jól van, legyen. - egyezett bele végül Rob, mire szélesen rámosolyogtam. Hanna csak nevetve figyelt minket. - De legközelebb nem úszod meg! - fenyegetett meg. - Ha még egyszer előfordul ilyesmi, vagy csak megszédülsz, már viszlek is a dokihoz, és nincs apelláta!

- Oké, rendben! - egyeztem bele.

- Végülis a lényeg, hogy nem történt nagyobb baj. - motyogta Rob inkább csak magának, és az állát dörzsölgette.

 Baj? Ebben a pillanatban eszembe jutott, mi is volt készülőben, amikor összeestem a nappaliban. Megmerevedtem.

- Oli! Oli hol van? - néztem körül idegesen.

- Shh… - csitítgatott Rob. - Oli kint van a nappaliban… öhmm… nem akart… zavarni… - mormolta, és összenézett Hannával. Oké, szóval összevesztek azon is, hogy ki legyen mellettem, amíg eszméletlen vagyok. Ezek szerint Rob győzött.

- Ugye nem verekedtetek? - pislogtam ijedten, és alaposan megnéztem magamnak Robot, sérüléseket keresve rajta.

- Szerinted itt ülnék akkor? - vonta fel a szemöldökét, és nevetve beletúrt a hajába. - Mert én nem hiszem.

- Megmentetted őket a bunyótól. - vetette közbe Hanna. Csak ekkor tűnt fel, hogy angolul beszél, akárcsak mi. Milyen figyelmes, hogy ügyel rá, hogy Rob is megértse, amit mond! - Mivel egyszerűen összeestél, nem volt idejük péppé verni egymást.

- Milyen jóindulatú vagy! - nevetett Rob. - De azt hiszem, itt csak az én fejem lett volna pépes állagú, ha verekedésre került volna sor. És nem is tartott volna túl sokáig. - mélázott el. - Egy ütés, és… Kiterültem volna. Láttad már a bátyád karját? - nézett rám elkerekedett szemekkel, olyan elképedten, hogy muszáj volt kinevetnem.

- Volt olyan szerencsém, hogy lássam néhányszor. Szóval akkor Oli kint van?

- Igen. - felelte Hanna. - Dúl-fúl, és nem lehet vele bírni. Nem tetszik neki, hogy kitessékeltem innen, de miután nem tudott mást, csak fel-alá járkálva őrjöngeni, nem volt más választásom.

- Beszélnem kell vele. - jelentettem ki, és kiültem az ágy szélére. Amikor felálltam, egy pillanatra megint megszédültem, de igyekeztem leplezni, nehogy Rob észrevegye. Amikor úgy éreztem, gond nélkül állok a lábamon, Hannával a nyomomban elindultam kifelé. Az ajtóból visszanéztem Robra.

- Te nem jössz?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. - válaszolta, miközben bebújt az ágyba a helyemre. - Tudod, hogy elájultál, nem segített megkedveltetni engem vele. Meg van győződve róla, hogy tönkreteszlek. Szóval nem hiszem, hogy éppen én kellenék oda, amikor beszéltek. Nem javulna tőle a helyzet. De ne aggódj, itt leszek, és várlak. - mosolygott rám ellenállhatatlanul.

- Hm… oké… - motyogtam, aztán kimentem a nappaliba.

          Oli a kanapén ült, idegesen dobolt a lábán, és valami újságot lapozgatott, de nem hiszem, hogy odafigyelt volna rá, mert olyan sebességgel pörgette a lapokat, hogy még a képeket sem lett volna ideje megnézni.  A mocorgásra azonnal felkapta a fejét. Aggodalom villant a szemében, aztán ledobta az asztalra a magazint, és felpattant. Nagy lendülettel elindult felém.

- Nyugalom! - figyelmeztettem magam elé tett kézzel, mire azonnal megtorpant.

- Jól vagy? - kérdezte, és zsebre dugta a kezét.

- Jól, de ha még valaki megkérdezi ezt tőlem, esküszöm, sikítok. - jelentettem ki, majd leültem a fotelbe. Hanna odasétált, és ő is kényelembe helyezte magát.

          Némán figyeltem őt. Most végre tudtam csak rájuk koncentrálni. Az előző néhány óra nem volt erre alkalmas, már csak a váratlan érkezésük okozta sokk miatt sem. Döbbenten fedeztem fel, hogy Hanna levágatta a csodaszép szőke fürjeit, és a tincsei most egészen röviden meredeznek szanaszét a fején. Nem mintha nem állt volna jól neki, sőt! Gyönyörűbb volt, mint valaha! Mindig is irigyeltem a szépsége miatt, én valahogy éppen az ellenkezője voltam. Ő olyan nő volt, akit senki nem hagyhatott figyelmen kívül, örökké mosolygott, vibrált a személyisége, szinte vonzotta maga köré az embereket, míg én csak szimplán unalmas voltam, főleg mellette. Bár imádtam őt, valahol mindig zavart is. Nem is különbözhettünk volna jobban egymástól, sem külsőleg, sem belsőleg. Ő és Oli is anya külsejét örökölte, aki mindig is csodaszép volt, én pedig kiköpött apám voltam. Jellegtelen, egyhangú. Reméltem, hogy legalább a személyiségem egy kicsit segít ezen a problémán, de nem így lett. Hanna ebben is, mint mindenben, jobb volt nálam. Mindenkivel kedves volt, türelmes, mindig volt egy-két jó szava az emberekhez, igazi társasági lény volt, én pedig még megszólítani sem igen mertem senkit. Amikor ideértem gondolatban, rájöttem, hogy ez igazából már rég nem is zavar. Mióta itt éltem Amerikában, sokban változtam, és már nem vagyok olyan elveszett, magányos farkas, mint otthon. Igenis vannak barátaim, vannak, akiknek fontos vagyok, és felépítettem itt egy olyan életet, amire otthon nem lettem volna képes. Nem, amíg Hanna jelenléte befolyásolja az önmagamról alkotott elképzeléseimet. Mondom, szeretem őt, ebben soha nem is kételkedtem, mégis, az ő tökéletessége csak még inkább kihangsúlyozta az én „selejtességemet”.

          Oli pedig… nos, Oli más tészta. Ő a mi kis félisten testvérünk, tökéletes testtel, jóképűen, világító kék szemekkel, lehengerlő mosollyal. Mindig is amolyan igazi nők bálványa volt. Rajongtak érte, már az ovis csoportban is minden lány belé volt szerelmes, ő mégis egyedül élt, még most, harmincéves korára is. Voltak persze kapcsolatai, de valahogy mindig hamar véget értek. Pedig nem volt rossz személyisége (még ha a látszat nem is ezt mutatja). Mióta apu elhagyott minket, ő töltötte be a családfő szerepét, és ő szívét-lelkét kitette értünk. Az iskola mellett mindig dolgozott, hogy segítse anyát, a középiskola befejezése után pedig meg sem fordult a fejében a főiskola gondolata, pedig esze lett volna hozzá. Nem akarta anyagilag terhelni anyát, így inkább munkába állt, és inaszakadtáig dolgozott. Mindent feladott értünk. Aztán Hanna és én is felnőttünk, és kicsit változott a helyzet. Nem engedtük neki, hogy csak rólunk szóljon az élete, így végül kicsit lazított, de valójában soha nem képes kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ő a felelős értünk. Az egyik barátnőjével elköltözött otthonról, aztán, amikor szakítottak, ő ott maradt a lakásban, de napi vendég maradt otthon is. Nagyon makacs ember, és nagyon nehéz meggyőzni bármiről is. Főleg, ha arról volt szó, hogy valaki egy családtagját bántja. Tudtam, nagy meccs lesz Robot elfogadtatni vele, és bebizonyítani neki, hogy őszintén szeret engem, de azt is tudtam, hogy sikerülni fog. Egyszer. Valamikor. Addig pedig kénytelen lesz őt elviselni. Mert miatta nem fogom elküldeni innen. Tisztában voltam vele, milyen sokat köszönhetek a bátyámnak, de fel kell végre fognia, hogy felnőttem.

Ránéztem, ahogy ott ácsorgott előttem, és várta, hogy megszólaljak.

- Oli, most pedig beszélni fogunk. - jelentettem ki határozottan.

27. fejezet- Egymásra találva

Sziasztok! 

Sajnos csak így éjfél után sikerült hoznom az új részt, de korábban nem volt időm! Remélem azért nem haragszotok! :) Ez a fejezet, hogy úgy mondjam... kissé túlfűtött lett, és félek is, hogy talán túlzásba estem, de nem tudtam leállítani magam, beindult a fantáziám... :P Néha azt is kell... :D 

Azért remélem tetszik majd!

Puszim Nektek! 






     Néhány órával később az ágy lábánál feküdtem a hátamon, és Robot hallgattam, amint a gitárján játszott. Olyan látványt nyújtott, ahogy egy szál szakadt nadrágban, mezítláb, fedetlen felsőtesttel ült nekidőlve az ágytámlának, és átszellemülve énekelt, hogy a szívem majd’ szétszakadt a boldogságtól. Csak néztem őt, és nem győztem hálát adni az égnek, hogy megadta nekem azt a csodát, amit Rob és az ő irántam érzett szerelme jelentett.

          A hangja…, a hangjába külön szerelmes voltam, minden egyes kiejtett szava simogatta az érzékeimet. És amikor énekelt, az számomra maga volt a mennyország. Annyira szerette magát átadni a zenének, talán ez volt az egyetlen (na jó, talán mégsem az egyetlen…) tevékenység, ami közben teljesen ki tudott kapcsolni.

          Valamikor régen, évekkel ezelőtt, amikor még csak a távolból imádhattam, és meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer csakis nekem fog énekelni, olvastam róla és az énekhangjáról egy nagyon találó mondatot. Valahol azt írták, Rob egy húszéves egy ötvenéves, tapasztalt férfi hangjával. Ennek csak igazat tudtam adni. A hangja olyan reszelős, szexi, mégis hihetetlenül lágy, amikor énekel, hogy mindig beleremegtem, ahányszor csak hallottam.

           Most valami új dalt játszott, még soha nem hallottam korábban. Hangulatában kicsit hasonlított a Never Think-hez, mégis más volt. Egy fájdalmas szerelemről szólt, egy fiú érzéseiről egy lány iránt. Nem kellett sok ész hozzá, hogy tudjam, kettőnkről énekel. A meghatottságtól sírnom kellett. Rob behunyt szemmel játszott, a fejét a támlának döntötte. Amikor a dalnak vége lett, kinyitotta a szemét, és rám nézett. Képtelen voltam megszólalni, csak felé nyújtottam a kezem. Félretette a gitárt, odamászott hozzám, és mellém bújt. A derekamat átölelve magához szorított, én pedig a mellkasomra vontam a fejét.

- Ezt mikor írtad? - hüppögtem a hajába.

- Freetown-ban. Folyton ott motoszkált a fejemben, nem hagyott nekem nyugtot. Muszáj volt kiírnom magamból.

- Annyira… gyönyörű… - suttogtam elhaló hangon. - És olyan bánatos.

- Mert az voltam. De most boldog vagyok, mert visszakaptalak. - felelte egyszerűen. - Meg akartam neked mutatni, mert rólad szól, mindarról, amit irántad érzek. Ez a dal a megvilágosodásom. - mosolyodott el.

- Szeretlek. - csókoltam meg a feje búbját. - Köszönöm… Még soha nem írtak nekem dalt.

- Majd én írok neked még többet is! - ígérte, és felemelve a fejét a szemembe nézett. - Tele van a fejem dalokkal, főleg, mióta ismerlek. Lesz mit kottáznom. - mosolygott kisfiúsan.

- Rám ne számíts. Fogalmam sincs, mi az a kotta. - nevettem el magam. - Mindig hülye voltam az ilyesmihez. Suliban mindig beválasztottak a kórusba, de én csak hallás után voltam képes megjegyezni a dalokat.

- Pedig nem is olyan nehéz… - ingatta a fejét mosolyogva. - Majd megmutatom.

- Isten ments! Inkább megtanulok szteppelni! - ellenkeztem. - Maradjunk annyiban, hogy te megírod a dalokat, én meg áhítattal hallgatom őket. - vigyorogtam rá megnyerőn. - Így mindenki jobban jár.

- Na jó… lehet róla szó… de… - kezdett bele kaján mosollyal, miközben az ujját ingerlően végighúzta a számon, majd a nyakamon, és meg sem állt a melleim közti völgyig.

- De? - kérdeztem rekedten, mert az érintése egyáltalán nem hagyott hidegen.

- De… mivel nem akarsz zenei nevelésben részesülni… és én vagyok olyan rendes, hogy ezt elnézzem neked… - duruzsolta bársonyos hangon, és az ujjai továbbra is ott kalandoztak a bőrömön. - Viszonzásul… hm… lenne egy ötletem…

- Mi-micsoda…? - dadogtam, mert teljesen feltüzelt, amikor a forró keze besiklott a pólóm alá, és simogatni kezdte a hasam. Rob szeme már egészen elsötétült a hirtelen feléledt vágytól. Megremegtem.

- Hm… sejtésed sincs…? - kérdezte reszelős hangon, majd a nyakamba csókolt.

- Nincs. - sóhajtottam fel kéjesen, de persze nagyon is jól tudtam, mire gondol. Viszont úgy gondoltam, egy kis játék belefér. - Elképzelésem sincs, mit kérnél tőlem…

- Úgy… szóval nincs… - nézett rám Rob sejtelmesen, aztán egy mozdulattal maga alá gyűrt. Befészkelte magát a lábaim közé. Az egyik kezével lefogta az enyémeket a fejem fölött, a másikkal feltűrte a pólóm, és idegőrlő lassúsággal simogatni kezdte a bőröm. A szeme mindeközben végig fogva tartotta az enyémet, és olyan üzeneteket közvetített felém, amitől minden ízemben remegni kezdtem. Kezdtem szédülni, és egyre inkább nehezemre esett koncentrálni. Úristen, mit művel velem ez a pasi egyetlen pillantásával?

 - Még mindig semmi? - kérdezte Rob, és hogy nyomatékosabbá tegye a szavait, lassan mozgatni kezdte a csípőjét. Hangosat sóhajtottam, és behunytam a szemem. Már nem voltam képes felelni sem. Csak nemet intettem a fejemmel. Ki akartam szabadulni a szorításából, hogy megérinthessem, de ő nem engedett.

- Hát, ha nem megy, talán segítek egy kicsit… - mormolta, és végre éreztem, ahogy ő is megremegett. Tehát ő sem nagyon tudja őrizni a hidegvérét. Odahajolt a fülemhez, és megsúgta, mit szeretne velem csinálni. Forró lehelete (vagy talán a szavai?) égette a bőrömet, és az egész testemet türelmetlen vágy öntötte el. Nem bírtam tovább, és a lábaimat Rob dereka köré fonva igyekeztem őt még közelebb húzni magamhoz, ha már a kezeim fogságban voltak. Neki nem volt ellenére ez a cselekedetem, mert rekedten felnevetett.

- Azt hiszem, kezded kapizsgálni. - búgta a fülembe.

- Rob! - sikoltottam a nevét. - Mit csinálsz velem?!

- Megtanítalak, mi jár, ha nem fogadsz nekem szót. - csókolta végig az államat, és izgatóan mozgott rajtam.

- Oh… ha így tanítasz móresre, akkor soha többé nem hallgatok majd rád. - ziháltam.

- Éppen ez volt a célom… - harapott bele finoman az alsó ajkamba.

           Felnyögtem, és kétségbeesetten igyekeztem kiszabadítani a karom. Ezúttal sikerült, bár nem tudom, nem az volt-e az oka, hogy Rob már nem is akart annyira lefogni. Amint felszabadultak a kezeim, vadul megmarkoltam a fenekét, és magamhoz rántottam. Robnak ennyi elég is volt az önuralma elvesztéséhez. Az ajkát az enyémre forrasztotta, és kifulladásig csókoltuk egymást. A ruhákat gyakorlatilag letéptük egymásról, alig vártuk, hogy érezzük a másik bőrének érintését a sajátunkon. Úgy éheztük a másikat, akár a levegőt. Alapvető szükségletünkké vált a másik teste. Egy gyors, mégis minden szempontból kielégítő együttlét után összefonódva feküdtünk az ágy tetején.

- Tudod, hogy belőled sosem elég? - kérdezte álmosan Rob, miközben lustán cirógatta a csípőm.

- Tudod, hogy éppen ezt akartam kérdezni én is? - nevettem fel, és átvetettem a lábam Rob derekán.

- Hm… egy rugóra jár az agyunk… - mosolygott behunyt szemmel, és tovább simogatta a bőröm. Ficánkolni kezdtem, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. - Na, nyughass már… - méltatlankodott.

- Jól van! - morogtam. - Csak nagyon böksz. Tiszta csontos vagy. Nem adtak enni Afrikában? Szolidaritást vállaltál az éhezőkkel? - piszkáltam, de csak kinevetett.

- De, adtak enni, csak nekem nem kellett. Nem volt étvágyam. Bezzeg most…! - felemelte a fejét, és játékosan a fülembe harapott.

- Aú! - kiáltottam fel, és megpróbáltam ellökni magamtól, de ő csak szorított magához, és össze-vissza harapdált, én meg hangosan kacagtam. Olyan jó volt bolondozni vele!

Végigharapdálta az egész testem, miközben mindenféle hangokat adott ki.

- Hamm… nyami… mmm… de fincsi… - hasonlókat. Morgott, mint egy éhes oroszlán, és csattogtatta a fogait, engem meg folyamatosan rázott a nevetés, képtelen voltam abbahagyni.

- Hé, kicsim, most meg is sértődhetnék! - emelte fel a fejét, miután a csípőmön is otthagyta a fogai nyomát.

- Miért? - néztem rá értetlenkedve.

- Mert amíg én bánatomban majd’ elfogytam - emelte a homlokához színpadiasan a kezét. -, addig te meg úgy látom, inkább szedtél magadra. Kikerekedtél. - paskolta meg a derekam.

- Na szép! - húzódtam el, és duzzogva magamra rángattam a takarót. - Jó, hogy nem mondod rögtön azt, hogy egy nagy tehén vagyok! - húztam fel az orrom, és hátat fordítottam neki. Persze én is tudtam, hogy felcsúszott rám egy-két kiló, észrevettem néhány ruhámon, hogy nem úgy áll, mint szokott, de reméltem, hogy ez elkerüli Rob figyelmét, vagy ha mégsem, legalább nem teszi szóvá. Hát tévedtem. Rob persze azonnal hozzám bújt, és átölelt hátulról. Azt hittem, majd bocsánatot kér, vagy minimum elszégyelli magát, de csak nevetett.

- Ugyan már, miért lennél tehén? - kérdezte, és fújkálni kezdte a tarkómat, amitől azonnal felborzolódtak a pihék a bőrömön. Nem válaszoltam, csak dúltam-fúltam tovább magamban. - Hé, ne legyél bolond! - rázott meg egy kicsit. - Csak azt mondtam, hogy kikerekedtél, nem azt, hogy elhíztál.

 - Ilyet akkor sem mondunk egy nőnek. - mormogtam.

- Hát én mondok, mert ez az igazság. Nem olyan értelemben mondtam, ahogy gondolod. Nekem bejön ez a változás… - susogta a fülembe. Felé fordultam.

- Tényleg? - pislogtam rá, ő meg halkan felnevetett.

- Naná! Neked jól áll… sőt… más lettél… még szexibb, pedig én azt hittem, ezt már nem lehet fokozni… - gyanúsan megvillantak a szemei.

- Szexi. Én. - mondtam kétkedő hangsúllyal, de Rob hevesen helyeselt, és egyre közelebb húzódott.

- Te bizony. Vagy látsz itt valaki mást is?

- Hm… akkor Kellan jó munkát végzett. - töprengtem, miközben sikertelenül igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy Rob bekúszott a takaró alá, és mohón rátapasztotta az ajkát a már kevésbé kirajzolódó bordáimra. A szavaim hallatán azonban kidugta a fejét rejtekéből.

- Hogy kapcsolódik ehhez Kel? - ráncolta a homlokát.  

- Csak úgy, hogy szó szerint követte az utasításodat, hogy vigyázzon rám, és állandóan etetett, ha éhes voltam, ha nem. Szigorú hízókúrán voltam, mert szerinte rémes formában voltam, és ez minden bizonnyal a nem megfelelő étkezés eredménye volt. - nevettem. - Olyan idegesítő volt, de közben olyan vicces! Csak akkor nem, amikor már rosszul voltam a sok kajától.

- Már értem. - mosolygott teli szájjal Rob, és már húzta is vissza a fejére a takarót. - Akkor tényleg jól tettem, hogy rábíztalak. Meg is kell köszönnöm neki… - De ezeket a szavakat már inkább csak magának szánta… Ami azt illeti, nem is sok jutott el belőlük a tudatomig, mert az érintései egészen elbódítottak. Éreztem, amint újra eluralkodott rajtam a szenvedély, és már nem tudtam, nem is akartam gondolkodni. A világ megszűnt létezni, és én örömmel vetettem bele magam egy más dimenzióba.

          Az elég viharosra sikeredett éjszaka után a várakozásommal ellentétben mégis viszonylag emberi időben fel tudtunk kelni. Persze az ágyból kiszállás nem ment olyan egyszerűen, mert valamelyikünk mindig visszarángatta a másikat, de végül határozottan a sarkamra álltam, és elindultam tusolni. Rob meg persze utánam jött, így újabb órába telt a fürdés, de nem bántam.

          Végül eljutottam a konyhába, és sikeresen összeütöttem némi tápláló reggelit. Csupán Rob egyik ingét viseltem, amiből áradt az illata, ezért imádtam. Komolyan gondoltam, hogy visszahizlalom Robot, úgyhogy jó kis hagyományos angol reggelit rittyentettem tojással, szalonnával, vajjal, pirítóssal, finom málna dzsemmel és narancslével. Ahogy gondoltam, Rob szeme felcsillant, amikor meglátta a rengeteg ételt, és nagy élvezettel merült bele a gasztronómiai élvezetekbe. Jó volt nézni, ahogy befalt mindent, amit csak elé tettem. Ő sem vitte túlzásba a felöltözést, csupán egy alsónadrágot viselt. Evés közben beszélgettünk, megemlítettem neki a várható munkámat New Meadow-ban, aminek nagyon örült. Most már én is másképp álltam az egészhez, nem azért akartam menni, hogy távol legyek Robtól, hanem mert érdekelni kezdett a dolog. Rob támogatta az utazásomat, mivel neki is vissza kellett térnie Sierra Leonéba néhány nap múlva. Addig azonban úgy akartunk élni, mint a nászutasok, eszünk ágában sem volt kimozdulni a lakásból egy percre sem.

          Amikor leszedtem az asztalt, és a konyhában készültem mosogatni, Rob mögöttem termett, és hátulról átölelt. A keze az ing elejére siklott, és kigombolta, majd lecsúsztatta a vállamról, miközben a nyakamat csókolgatta, és lihegve visszainvitált a hálóba. Nekem azonban jobb ötletem támadt. Megfordultam, és incselkedve hívogattam közelebb. Ahogy lángoló tekintettel jött felém, én úgy hátráltam szándékosan a fal felé, míg végül nekiütköztem, és ő elért engem. Kiéhezetten esett nekem, és úgy csókolt, hogy alig kaptam levegőt. A vállába kapaszkodtam, és a csípője köré fontam a lábaim. Azonnal tudta, hogy mit szeretnék. Akkor és ott, a falnál állva lettem az övé, és nem hiszem, hogy valaha éreztem volna olyan perzselő szenvedélyt, mint ezekben a pillanatokban. Mindig is élveztem a vele való szeretkezést, jobban, mint bárki mással előtte, nem mintha sokan lettek volna. Rob tudta, hogyan csalogassa elő belőlem a nőt, és én örömmel ismerkedtem meg a vadabb, gátlástalanabb énemmel, és bátran fedeztem fel az ő érzékeny pontjait. Amit Rob is meglehetősen értékelt.

          Estére nem terveztünk semmi különöset, csak egy kis tévézést. Rob napközben felhívta a telefonomról Steph-et, hogy értesüljön mindenről, amiről szükséges volt, majd biztosította, hogy másnap első dolga lesz egy új telefont venni. Szerencsére az ügynöke nem tartogatott kellemetlen meglepetéseket, inkább csak örült, hogy Robnak végre jó volt a kedve, és még ugratták is egymást. Utána Kellant hívta, akitől bocsánatot kért a viselkedéséért, és miután Kel húzta egy kicsit az idegeit azzal, hogy eljátszotta a vérig sértett barátot, megbeszélték, hogy másnap összeülnek valahol sörözni. Nagyon örültem neki. Én azt terveztem, hogy amíg Rob távol lesz, elugrom Zoey-ékkal valahová koktélozgatni, és Ashley-t is elhívtam, aki ujjongva beleegyezett, és sikongatott örömében, amikor megtudta, hogy Rob és köztem újra minden rendben van. Vártam a másnapot.  Rám fért már egy kis buli, és most még kedvem is volt hozzá. Ezt az estét azonban meghitt kettesben akartuk tölteni.

Éppen összebújva hevertünk a kanapén valami ősrégi filmet bámulva, amikor csengettek.

- Ki a fene lehet az? - zúgolódott Rob, miközben kikászálódtam a karjaiból.

- Nem tudom. - vontam meg a vállam, miközben az ajtó felé indultam. Menet közben ellenőriztem, hogy a külsőm megfelel-e arra, hogy látogatót fogadjak. Ismét Rob ingét viseltem, ezúttal egy kis rövidnadrággal, szóval úgy döntöttem, jó leszek így is, akárki is az.

- Ki az? - kérdeztem az ajtó előtt állva.

- Meglepetés! - hallottam odakintről egy túlságosan is ismerős női hangot, amint elég erős akcentussal kiabált. Hitetlenkedve nyitottam ki az ajtót. Az állam egész a földszintig esett, amikor megláttam a látogatóimat. Csak álltam és bámultam.

- Mi van, hugi, már be sem hívsz? - dörmögte Oli vigyorogva, miközben Hanna már a nyakamban is volt. Micsoda meglepetés!