25. fejezet- Visszatérés

 Sziasztok Lányok!

Meghoztam az új részt, és végre a mi tékozló fiúnk is felbukkant, mint derült égből a villámcsapás!!! :))) Köszöntsétek sok szeretettel! Remélem élvezitek majd ezt a fejezetet is, és minél többet írtok nekem!

Az előző részhez is köszönöm a hozzászólásokat, igyekszem még ma válaszolni rájuk! :) 

Puszillak Benneteket!

          A napot némi bosszankodással és idegeskedéssel ugyan, de elég simán átvészeltem. Kellan nálam milliószor jobban viselte a dolgot, bár őt tulajdonképpen ez az egész helyzet mulattatta. Mármint az, hogy ilyesmit találtak ki rólunk. Felhívta az ügynökét, hogy elmesélje neki a történteket, aztán lebonyolított még pár hívást, de ezt leszámítva nem húzta fel magát. Kivéve azon, hogy látta, rám milyen hatással voltak a lapok. Emiatt viszont annál jobban kiakadt, és ahogy elnéztem, simán el tudtam képzelni, hogy ellássa a cikkek írójának a baját. Nem akartam, hogy miattam még nagyobb problémái legyenek, ezért igyekeztem inkább úgy tenni, mint akit nem érint mélyen az egész. Mindenesetre Kolát egyedül vitte le sétálni. Nem akartuk még jobban feléleszteni a pletykákat.

          Tovább győzködött, hogy ne utazzak el csupán hirtelen felindulásból, én pedig higgadtságot erőltetve magamra bizonygattam, hogy csakis amiatt vállalom a munkát, mert szükségem van a pénzre, és némi környezetváltozásra. Ezzel maradéktalanul egyetértett. Nem is vesztegettem az időt, felhívtam a számot, amit Debbie megadott, hogy szóljak, vállalom a megbízást. Egy meglehetősen érdekes modorú pasival beszéltem. Olyan volt, mint aki drog hatása alatt állt, és alig tudtam kibogozni a szavait. Egy időre el is bizonytalanodtam, hogy talán Debbie csak szórakozott velem, és nincs is semmiféle munka. Végül, mivel a pasi mindezek ellenére elég jól tájékozottnak tűnt, elfogadtam az állást, és megbeszéltük a részleteket. Egy hét múlva fogok indulni egy kisvárosba Idahoba, valami New Meadows nevű helyre. Nem lehet valami világváros, de nekem ez még tetszett is. Legalább elkerülhetem a kíváncsi pillantásokat. Nagy nehezen összeegyeztettük az adatokat, és azt is sikerült belőle kiszednem, hol lesz a szállás, és melyik járatra foglalták a repülőjegyem. A filmről nem sikerült sok dolgot megtudnom, de nem is igazán érdekelt. A lényeg, hogy végre volt indokom elmenni.

          Miután ezt elintéztem, kísértésbe estem, hogy kikapcsoljam a telefonom, hogy elkerüljem a nemkívánatos hívókat, de addig nem akartam, amíg mindenkivel nem beszéltem, akinek a megkeresésére számítottam. Nem akartam, hogy a barátaim még jobban aggódjanak értem, ha esetleg nem érnek el telefonon. Így hát szép türelmesen végighívtam mindenkit, aki már láthatta a lapokat, és még nem talált meg engem. Mindannyian biztosítottak, hogy egy szót sem hisznek el a rólam terjengő híresztelésekből, és volt, aki együttérzését fejezte ki Rob viselkedése miatt. Mások pedig, mint Ash vagy Peter, arról igyekeztek meggyőzni, hogy Rob sosem csalna meg. „Nem lenne képes rá. Ez csakis valami tévedés lehet.” - mondogatták, én pedig nem ellenkeztem velük.  Egyszerűbbnek tűnt rájuk hagyni. Miután végeztem a telefonokkal, ki is kapcsoltam.

          Nem akartam Robra gondolni. Ahhoz túlságosan fájt. És dühös voltam rá. Nem azért, amit tett, vagy nem tett Elishával, bár kétségkívül hideg zuhanyként értek a fotóik. Még csak nem is amiatt, hogy a róluk készült képek miatt most az eddigieknél sokkal jobban koncentrált rám a helyi média (még tévétársaságok is hívtak, hogy adjak „exkluzív interjút”). Sokkal inkább azért voltam dühös, mert elrohant, és itt hagyott, ahelyett, hogy megpróbálta volna velem megbeszélni a problémáinkat. Beláttam, hogy én is sok hibát követtem el vele kapcsolatban, amiket nagyon bántam, de egyre jobban éreztem, hogy nem csak rajtam múlt, hogy így alakultak a dolgok. De ettől még nagyon szerettem volna vele megbeszélni mindent, és újra közel érezni magamhoz, mint ezelőtt. Egészen mostanáig. Már nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán akarom-e látni. Ő továbbra sem erőltette meg magát, hogy felhívjon, pedig nyilván látta a rengeteg nem fogadott hívását tőlem, mint ahogy a lapokról is bizonyára értesült már. Nem tudtam, mi járhat a fejében, és ez frusztrált, így inkább kirekesztettem őt a gondolataimból.

          Kellan furcsállta a hűvös viselkedésem, és próbálta kiszedni belőlem, mit érzek, de nem árultam el neki semmit. Ehelyett Kolával a nyomomban bevonultam a hálóba, és egy hirtelen ötlettől vezérelve minden ruhámat módszeresen elkezdtem kidobálni a szekrényemből. Amikor már szép nagy kupac tornyosult az ágyamon, következtek a fehérneműk és a cipők is. Kellan a mocorgásra bejött, és csodálkozva szemrevételezte a művemet.

- Mit csinálsz? - vonta fel érdeklődve a szemöldökét.

- Szelektálok. - válaszoltam, miközben nagy nehezen odaférkőztem az ágynak arra a piciny részére, amit még nem borítottak különféle ruhadarabok, és leültem.

- Most?

- Ehhez van kedvem. - vontam meg a vállam.

- Király! Beszállok én is! - vigyorgott hamisan Kellan, majd egyetlen jól irányzott ugrással a kupac kellős közepébe vetődött. Kola erre vakkantgatva ugrálni kezdett az ágy mellett.

- Hé, ezzel nem segítesz! - méltatlankodtam. Kellan kiásta magát a ruhák közül, és felült. A feje tetején az egyik fekete csipke melltartóm csücsült. Eddig bírtam nevetés nélkül. Hangosan kacagtam a látványon, mire értetlenkedő mosollyal leszedte magáról az új, trendi fejfedőjét. Alaposan megszemlélte, majd elismerően füttyentett.

- Hú, ez nagyon dögös darab! Megnéznélek benne!

- Hidd el, neked sokkal jobban állt! - nevettem.

- El is hiszem. - húzta ki magát. - Utánozhatatlan a stílusom.

- Tudod, mit? Neked adom, úgyis kidobtam volna. - ajánlottam fel nagy kegyesen.

- Uhh, kössziii! Mindig ilyenre vágytam! - tapsikolt nőiesre változtatott hangon, én meg a hasamat fogtam a nevetéstől. - Képzeld csak el, mit fognak szólni a csajaim, ha meglátnak benne! - ezzel elkezdte magára rángatni, de persze nem érte körbe, így kikapcsolva lógott rajta. Elég érdekes látvány volt ezen a kigyúrt, izmos pasin egy melltartó, ráadásul a pólójára húzva. Félrekotorta a ruhákat, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

- Tiszta hülye vagy. - nevettem még mindig. Kellan nekidőlt a háttámlának, és bekapcsolta a tévét.

- Ezért szeretsz, nem? - kacsintott rám.

- Többek között. - bólogattam.

          A következő egy órában a ruháimat válogattam, kiszedegettem belőle, amire már nem volt szükségem, és összehajtogatva félretettem őket. Egyelőre nem tudtam, mihez kezdjek velük. Talán odaadom egy hajléktalan-szállónak, vagy egy szegény családokat támogató alapítványnak. Már a legtöbb holmival végeztem, de még hátra voltak a cipők és a fehérneműk. Kellanra pillantottam, aki egy ideje már a távirányítót szorongatva szundikált, és elmosolyodtam. Sokadjára állapítottam meg, hogy nélküle nem éltem volna túl az elmúlt napokat. Ha valamiért, hát az ő barátságáért mindenképpen hálás lehetek Robnak. Ki hitte volna, hogy a nőcsábász külső ilyen mélyérzésű, hűséges embert rejt?

          Elindultam a fürdőszobába, hogy levezetésként kicsit ott is átnézzem a holmijaimat. Kola is elkísért, és a lábamhoz telepedett. Egészen belemerültem a krémek és samponok vizsgálgatásába, amikor csengettek. A kutya azonnal felébredt, és izgatottan csóválni kezdte a farkát. Ijedtemben összerezzentem, nem számítottam senkire. Az órámra néztem. Elment a nap, már majdnem este hét volt. Ki lehet az ilyenkor, bejelentés nélkül? Aztán eszembe jutott, hogy nem is szólhatott volna ide senki, mert kikapcsoltam a telefont. Nagyot sóhajtva felálltam a kád széléről, és elindultam kifelé. A csengőre talán rátenyereltek, vagy beragadt a gomb, mert szünet nélkül visított. Ahogy kiléptem a fürdőből, Kellanbe ütköztem, aki ásítva, mezítláb tartott az ajtó felé.

- Maradj csak, nyitom. - dörmögte. - És ha nem egy dögös nő az, hát esküszöm lefejelem, amiért így felébresztett.

- Oké! - nevettem, aztán észrevettem rajta valamit. - Kellan, még rajtad van a melltartóm! - kiáltottam neki vigyorogva, épp, amikor kinyitotta az ajtót.

          Földbe gyökerezett a lábam, és a mosoly az arcomra fagyott. Rob elgyötört arckifejezéssel állt az ajtómban. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt, a haja szanaszét meredezett, többnapos borosta virított az arcán, és nagyon sápadt volt. A fekete póló, amit viselt, gyűrötten lógott rajta. Amint meglátta Kellant, elkerekedett a szeme. Aztán rám vándorolt a pillantása, és még jobban elkomorult. Sem nekem, sem Kelnek nem volt időnk reagálni. Gyorsan történt minden. Csak annyit láttam, hogy Robnak elborult a tekintete, és vad düh villant a szemében. Aztán nekiesett Kellannek. Az első ütése olyan váratlanul érte szegényt, hogy ideje sem volt védekezni. Rob keményen állon öklözte, mire Kellan hátratántorodott. Kola ugatni kezdett, és a két férfi között körözött.

- Hát így vigyáztál rá, te rohadék! - ordította Rob, és megint nekiment. Én meg csak álltam, és a torkomra szorított kézzel, meredten néztem, mit művel. Képtelen voltam megmukkanni, vagy megmozdulni. Mi folyik itt?

- Félreérted, haver! - nyugtatgatta Kellan, de nem hatott rá. Rob indulatosan próbálta megint megütni, de Kel, miután végre lereagálta, mi történik, elég könnyen hárította a támadását. Félreugrott a felé lendülő kezek elől. - Nem történt semmi! Állj már le!

- Te csak ne pofázz! Alig vártad, hogy kitegyem a lábam, és rámászhass! - kiabált teli torokból Rob, és megint megpróbálta megütni. Ezúttal sikerült gyomron vágnia, de Kelnek meg sem kottyant. Viszont elkapta Rob kezét, és hátracsavarta, hogy ne tudjon mozdulni. Pont, mint a filmekben.

- Fejezd már be, te idióta! Tiszta hülyét csinálsz magadból! - kiabált rá Robra, aki idegesen ficánkolt a kezei között. Kellan rám nézett. - Jól vagy?

Csak bólintani tudtam. Remegtem, mint a nyárfalevél, és egy pillanatra sem tudtam Robról levenni a szemem. Ő undorodó arccal próbált szabadulni a fogságából.

- Na szép! A hősszerelmes aggódva óvja a kedvesét! - gúnyolódott. - Remélem jól kiélveztétek a távollétem!

- Elég! - sikoltottam fel, mire mindketten felém fordultak. Kellan aggódva, Rob pedig kárörvendő arccal.

- Mi van, cica, fáj az igazság?

- Hagyd abba, Rob! Nem tudod, mit beszélsz! Kellan, engedd el. - kértem, mire kétkedő pillantást vetett rám, de még mindig szorította Rob karját. - Nem lesz baj. - biztosítottam. Egy másodpercig mérlegelt, aztán lazított a szorításán. Rob azonnal elrántotta a karját, és néhány lépésnyire eltávolodott Kellantől. Felém fordult. Még mindig nagyon feldúlt volt.

- Egy kicsit összeveszünk, és neked csak ennyi kell, hogy lefeküdj a barátommal? - szegezte nekem a kérdést. Kicsit kapkodva lélegzett, és remegett a hangja.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. - mondtam halkan. Még nem igazán tértem magamhoz a sokktól, hogy egyszer csak megjelent itt, ráadásul még ő vádaskodott.

- Miért? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy eléggé élveztétek egymás társaságát… - mutatott Kellan felé, akin még mindig ott éktelenkedett a melltartóm. Ennek ő is a tudatára ébredt, és zavartan lerángatta magáról.

- Nem úgy van, ahogy gondolod. - magyarázta, majd közelebb lépett Robhoz. - Nem csináltunk semmi rosszat. Én csak vigyáztam Emmára. Szüksége volt rá. Hiszen épp te kérted, hogy…

- Igen, én! - szakította félbe Rob. Látszott rajta, hogy kezd lecsillapodni, és újra megtörtté vált az arca. Oda szerettem volna menni hozzá, de nem működtek a lábaim. - Én kértelek, hogy legyél mellette, de erre nem számítottam.

- Mégis, mi a jó fenére? - szóltam közbe. - Kellan mellettem volt, amikor te faképnél hagytál. Itt volt velem, amikor rosszul voltam, végighallgatta a kiborulásaimat, átölelt, amikor sírtam, kiráncigált a világvége-hangulatomból, és végig a barátomként viselkedett. Talán nem erre számítottál? Akkor meg mégis miért kérted meg, hogy maradjon mellettem? - kérdeztem indulatosan. Mérhetetlenül fájtak a vádjai.

 - Én csak… - motyogta bizonytalanul. - Kellan a barátom, és tudtam, hogy nála biztonságban tudhatlak.

- Igen, a barátod vagyok. - lépett mellé Kel, és a vállára tette a kezét. - Épp ezért eszembe sem jutna kikezdeni Emmel. Jó lenne, ha ezt felfognád végre a tök fejeddel.

Rob lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy rosszul érzi magát, és lelkifurdalása van. Végre felfogta, hogy Kellan és köztem nincs semmi.

- Kel?

- Mondd. - nézett rám a fájós állát dörzsölgetve. Ennek bizony nyoma marad.

- Igazán nem akarlak kidobni, de megtennéd, hogy…

- Persze. - vágta rá azonnal. - Úgyis ideje már hazanéznem. Biztosan tele van a postaládám.

- Köszönöm. - suttogtam hálásan, mire rám mosolygott.

Egy perc alatt elkészült, felhúzta a cipőjét, fogta a kulcsait, és Kola pórázát. Addig egyikünk sem szólt egy szót sem. Rob csak állt a nappali közepén, én meg reszkető térdekkel ereszkedtem a fotel szélére. Mielőtt elment volna, Kel még megállt az ajtóban.

- Csak nyugi, gyerekek. - tanácsolta. - Beszéljetek meg mindent higgadtan. Van mit pótolnotok. Em, majd hívj, hogy mi van, kellek-e még.

- Oké. - bólintottam. - Köszönöm.

- Tudod, hogy neked mindent, baby. - mosolyodott el. - Na gyere, Kola! Sziasztok!

Miután kiléptek az ajtón, csend telepedett közénk. Annyira nem tudtam mit mondani! Zsongott a fejem a gondolatoktól, de képtelen voltam akár egyet is szavakba önteni. Ettől pedig csak még idegesebb lettem. Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Igyekeztem mélyeket lélegezni, és koncentrálni, hogy ezzel, mint régen, most is sikerüljön megnyugtatni magam. Nem ment. Főleg mivel megéreztem magamon Rob kezét, amint finoman megérintette a hajam. Felnéztem, és találkozott a tekintetünk. Most először igazán, mióta megjelent itt.

Végre ő nézett rám, nem az a másik Rob, aki nekiment a barátjának, és ostobaságokkal vádolt. A szeme tele volt fájdalommal és bánattal. Amivel persze hatott rám. Lassan felálltam, és szembefordultam vele.

- Sajnálom. - motyogta szégyenkezve. - Akkora balf*sz vagyok! Nem tudom, mi ütött belém. Én nem akartam ezt, én csak…

- Nem számít. Már mindegy. Hülye voltál, és kész. Minimum bocsánatkéréssel tartozol Kellannek.

- Tudom. Beszélni is fogok vele, esküszöm. De nem most. Most tőled kell bocsánatot kérnem. - Felém nyújtotta a kezét, de mielőtt az arcomhoz érhetett volna, elhúztam a fejem. - Ne haragudj! - mormolta megsemmisülten, és visszarántotta a kezét.

- Miért vagy itt, Rob? - szegeztem neki a kérdést. Újra megtaláltam magam, és feléledt bennem mindaz a düh és szomorúság, amit miatta éreztem. Az, hogy ilyen sebezhetőnek láttam, furcsa módon, ahelyett, hogy elgyengített volna, inkább csak még határozottabbá tett. Beszélni fogunk, ha tetszik neki, ha nem.

- Én csak… látni akartalak. Hiányoztál. - ha azt hitte, ezzel majd meghat, hát tévedett.

- Annyira hiányoztam, hogy egyszer sem tudtál visszahívni? Vagy válaszolni az üzenetemre? Legalább hússzor kerestelek, és soha nem értelek el. Annyira elfoglalt voltál? Talán Elisha éppen lefoglalta mindkét kezed? Vagy a szád?

Rob homloka ráncba szaladt, és meglepetten meredt rám.

- Hívtál? Én nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, mert…

- Jaj, ne kezdd ezt! Még hogy nem tudtad, ugyan! - emeltem fel a hangom. - Ne nézz már hülyének! Egyszerűen csak nem akartál velem beszélni. Elvoltál a kis Elishával. Mondjuk nem is tudom, mit lepődöm meg, végülis céloztál rá, hogy találsz majd mást. Csak nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan belekezdesz a keresésbe, de ez már az én bajom. Mindenesetre annyira legalább felvehetted volna a telefont, hogy közöld velem az örömhírt, és ne az újságokból kelljen megtudnom! Vagy már az sem érdekelt? Tudod, nem is értem, minek kérted meg Kelt, hogy vigyázzon rám, amikor te szartál rá, hogy mit érzek. És amikor meglátsz minket együtt, még te vagy felháborodva! Vicces! - hadartam el mindezt szinte egy szuszra. Teljesen felhúztam magam. Rob csak állt előttem megkövülten.

- Em…

- Ne Em-ezz itt nekem! - kiabáltam reszketve az indulattól. - Játszod itt a szerencsétlent, amikor te tehetsz az egészről! Ha nem hagytál volna itt, már rég túl lehetnénk az egészen, és nem lenne semmi baj, de neked el kellett rohannod! Talán egyenesen Elisha karjaiba futottál…

- Em… fejezd be kérlek! - most már ő is hangosabban beszélt. A haragommal felhúzhattam őt is.

- Ugyan miért? Fáj az igazság? - idéztem fel az ő korábbi gúnyos szavait, és kihívóan csípőre tettem a kezem. Ki akartam csikarni belőle valami magyarázatot. Nem szerettem volna, ha megint otthagy, mielőtt megbeszélhettünk volna mindent, de már elég paprikás hangulatban voltam ahhoz, hogy piszkáljam.

- Miféle igazság? Ennek semmi köze az…

- Óhh, most ez következik? Mindenki félrebeszél, a képek csak hamisítványok, Elisha ott sem volt veled, minden csak kitaláció? Milyen kreatív vagy!

- Elég, fogd már be! - kiáltott fel, és magához rántott.

          Vadul megcsókolt, és a hajamba markolva húzta magához a fejem. Ellenkezni akartam, vagy ellökni, vagy bokán rúgni, vagy beleharapni a szájába. Bármit, amivel elérhetem, hogy abbahagyja. Ehelyett… Istenem, ehelyett olyan mohón csókoltam vissza, hogy mindketten tetőtől-talpig beleborzongtunk! Annyira édes volt az ajka, annyira hiányzott a csókja! Minden forogni kezdett körülöttem, és megszédültem. Belekapaszkodtam a vállába, aztán a nyaka köré fontam a karom. Az ajkaink forró, kihívó táncban váltak eggyé. Újra felfedeztük egymás száját, és a kezeink sem tétlenkedtek. Minden megszűnt körülöttünk, csak ketten voltunk az egész világon. Nem számított semmi, egy időre megfeledkeztünk a történtekről. Akkor és ott nem voltak viták, nem volt fájdalom és sebek.

          Türelmetlenül téptem le az elnyűtt pólóját, aztán kigomboltam a nadrágját. Ő sem fogta vissza magát, a pulóverem valamelyik virágon landolt, aztán követte a melltartóm, a nadrágom, és a bugyim is. Végre én is megszabadítottam az összes zavaró ruhadarabjától, és összesimulhattunk. Perzselt a bőre, és egész egyszerűen elaléltam a gyönyörűségtől, ahogy összeért a meztelen testünk. Az elmém elsötétült, megszakadt a működése, és átadta a helyét valami sokkal gyönyörűbb dolognak, ami azóta hiányzott belőlem, hogy Rob elment.  Úgy éreztem, visszakaptam a másik felem. Sóvárogva, és szenvedélyesen szerettük egymást, nem volt helye a szavaknak, mindet az érzékeink irányítottak. Nem jutottunk távolabb a nappali szőnyegénél, de mindez nem számított. Csakis az számított, hogy együtt voltunk.