26. fejezet- Az igazság III.

- Csókolóztunk. - ismételte meg Rob, és olyan elkínzottan nézett fel rám, hogy el kellett fordítanom a fejem. Nem bírtam látni a lelkifurdalást az arcán. Nem esett jól, amit mondott, nagyon nem, de mit tehettem volna? Kezdtem volna toporzékolni? Hisztizni, csapkodni? Mire mentem volna vele? Rob és Elisha csókolóztak. A lelki szemeim előtt azonnal szenvedélyes szerelmi jelenet elevenedett meg kettejük között, és a fájdalom mardosta a szívem. Az eszemmel tudtam, hogy igazából nincs jogom haragudni rá, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni.

- Értem. - nyögtem ki rekedten, alig hallhatóan, és az ölemben lévő párna sarkát gyűrögettem.

- Nem érted! - szólt hangosan Rob, mire ijedten ránéztem. Idegesen félretette a gitárt maga mellé, felhúzta a térdeit, és mindkét kezével beletúrt a hajába. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Nem érted… - folytatta halkabban, és a falnak támasztotta a fejét. - Nem azért tettem, mert annyira akartam. Már teljesen kész voltam addigra. Olyan ideges voltam, hogy vártam, mikor robbanok. Képtelen voltam a munkára koncentrálni, mindenkinek az idegeire mehettem. Elisha… Elisha végülis fölöslegesen jött el oda, mert dolgozni egyáltalán nem tudtunk. Viszont minden este elrángatott valahová, és soha nem hagyott egyedül. Nem érdekelt az egész dolog, de nem mondtam nemet, mert éppen én voltam, aki elhitettem vele, hogy több is lehet köztünk. Kezdtem érezni, hogy nem lehet jó vége ennek a játéknak, de nem volt erőm még ahhoz sem, hogy egy szót kinyögjek. Majd’ megőrültem, annyira hiányoztál. Nem ettem, nem aludtam, szerintem nem is éltem. Nem sajnáltatom magam, tudom, hogy az én hibám, és nekem kellett volna abbahagynom a hülyeségeimet, de nem ment.

- Hogy történt? - suttogtam. Nem voltam benne biztos, hogy elég erős leszek-e a részletekhez, de mindent tudni akartam. Görcsösen markolásztam a párnát, és égő szemmel néztem Robot, aki nyíltan állta a pillantásomat.

- Ahogy mondtam, minden este elmentünk valahová, többnyire valami étterembe, és hogy kicsit fel tudjak oldódni, ne csak üljek ott, mint valami fadarab, elég sokat ittam. - Tehát jól láttam a képeket, valóban nem volt józan. Nem mintha ez elvenne valamit a történtek súlyából, de jó tudni.

- Nem tudom, melyik nap lehetett, már összefolytak a szemem előtt… - dörzsölte meg a halántékát. - Elmentünk egy bárba, ittunk párat, aztán Elisha táncolni akart, de nekem nem volt hozzá kedvem. Akkorra tudtam, mekkora barom voltam, hogy belekezdtem ebbe az egészbe, de nem tudtam, hogyan másszak ki belőle. Hiába próbáltam neki elmondani, hogy tévedtem, nem fogta fel. Mondtam, hogy menjünk vissza a szállóba, amit ő másképp értelmezett, mint én. Egyenesen utánam jött, és amikor bementem a szobámba, követett. Úgy érezte, itt az ideje szorosabbra fűzni a szálakat. Amikor felé fordultam, megcsókolt. Elveszítettem a fejem, és viszonoztam. - hajtotta le a fejét, és elhallgatott.

- És utána? - törtem meg a csendet, amikor már nem bírtam elviselni.

- Semmi.

- Semmi? - ismételtem kétkedve. - Rob, épp most mondtad, hogy Elisha Cuthbert ledugta a nyelvét a torkodon, ami neked sem volt éppen ellenedre, és azt mondod, csak ennyi történt?

- Azt. - mondta a szemembe nézve. És ott ragyogott az övében az igazság. Egyszerűen tudtam, hogy igazat mond. Éreztem. Ennyire nem verhetnek át az érzékeim. - Szinte rögtön észhez tértem, mintha kijózanodtam volna. Eltoltam magamtól, és megkértem, hogy menjen el.

- És csak úgy egyszerűen elment? - hitetlenkedtem. Magamból kiindulva, én képtelen lettem volna otthagyni.

- Nem. - ismerte el. - Nem volt könnyű vele, mert be volt indulva, és a végén elég erélyesen kellett elküldenem. Nem értette, mi bajom van, és haragudtam magamra, amiért mindenkit ilyen helyzetbe sodortam, de aztán teljesen kiakadtam tőle, és ráordítottam, hogy hagyjon békén. Bőgve rohant el, és azóta nem láttam.

- Nem félsz, hogy ennek következménye lesz?- céloztam a sajtóra.

- Nem érdekel. - rázta a fejét. - Csak az érdekel, hogy te tudd az igazat. Elisha amúgy nem fog kitálalni, ha erre gondolsz, mert pasija van, és egyébként is csak szórakozni akart velem.

- Hm… - hümmögtem elgondolkodva. - És utána nem is keresett? Ilyen könnyen feladta, amikor csak a te kedvedért utazott Afrikába?

- Nem tudom, én… - csóválta a fejét idegesen. - Elvesztettem a fejem. Azon gondolkodtam, hogyan romolhat el minden ilyen hirtelen? Amit tettem, rádöbbentett, mit is tettem kockára, és kiborultam. Elrohantam a szállodából, levegőre volt szükségem. Egész éjjel a várost jártam, és gondolkodtam. Reggel Steph szedett össze a kikötőben, bár fogalmam sincs, hogy kerültem oda, és ő hogyan talált meg. Jól megrázott, és elcipelt reggelizni. Azt mondta, rossz rám nézni, és semmi értelme, hogy ilyen állapotban ott lézengjek. Elintézett nekem egy hét pihenőt, és hazazavart. A kezembe nyomta a repülőjegyeket, és hívott nekem egy taxit. Annyira meglepődtem, hogy szó nélkül beszálltam a kocsiba, ami a hotelhez vitt a cuccomért. Azt sem tudtam, mit pakolok, csak felkaptam a táskát meg a gitárt, és elindultam. Egy álló napig utaztam, kétszer kellett átszállnom, és most… most itt vagyok. - emelte rám a tekintetét. - Itt vagyok, és szeretném ha tudnád, hogy nem is akarok máshol lenni, Csakis itt, veled. Emma, nagyon sajnálom! Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, hogy gyenge voltam, és nem hallgattalak meg!

- Én is sajnálom. - mormoltam halkan. Azt már tudtam, mi történt Robbal, amíg távol volt, de ő még nem hallotta, miért utasítottam vissza, és miért kezdődött ez az egész. - Tudod, amit mondtál az érzéseidről, az meglepett, mert éppen így érzek én is. Sejtelmem sem volt, hogy ugyanazt érezhetjük. Amikor kislány voltam, és a szüleim még együtt éltek, akkor sem voltunk soha boldogok. Anyáék képtelenek voltak szeretni egymást, tulajdonképpen csak Oli érkezése miatt házasodtak össze. Ha mégis voltak érzéseik egymás iránt, hát nem tudták kimutatni. Mi hárman ugyanúgy nem kaptunk sok szeretetet, mint ők. Anya persze szeretett minket, de lefoglalta, hogy dolgozott, meg apámmal veszekedett, és nem volt ideje ránk. Amikor végül apám egy nap elment egy másik nővel, anya kiborult, és hónapokig tartott, mire nagyjából feldolgozta. Nem szomorú volt, inkább dühös, és kiábrándult. Éveken keresztül sulykolta belénk, hogy ne is keressük az igazi szerelmet, mert az csak a filmekben létezik, és aki becsapja magát, csak szenvedni fog. Bár nem akartam hinni neki, de úgy látszik, mégis sikerült belém oltania a meggyőződését. Amíg nem voltál itt, és volt időm higgadtan gondolkodni, rájöttem, hogy emiatt féltem neked igent mondani. Nem hittem a kapcsolatunkban igazán. - vallottam be. Míg beszéltem, Rob újra felvette a gitárját, és csendesen játszani kezdett valami lassú, békés dallamot, miközben figyelmesen hallgatott. Egész könnyen ment a beszéd, pedig még soha nem meséltem neki a szüleimről. - Elhitettem magammal, hogy hiszek bennünk, akartam is, hogy így legyen - folytattam. -, és csak akkor jöttem rá, hogy ez mennyire nincs így, amikor átgondoltam az indokaimat. Előre beprogramoztam az agyamba, hogy nem lehet közös jövőnk, mert úgysem működne, minden kapcsolat tönkremegy. Tehát nincs értelme szorosabbra fűzni a szálakat. Ha mégis megpróbáltam kettőnk jövőjét elképzelni, a szüleimét láttam magam előtt, és ez megrémített. Mióta csak együtt vagyunk, valahol a tudatalattimban ott harcolt egymással a cinikus, megtört énem a szerelmes és odaadó felemmel. Kezdettől féltem, de csak most jöttem rá, hogy nem tőled, vagy attól, hogy elhagysz, hanem hogy én magam teszek mindent tönkre. És sikerült is. - görbült lefelé a szám sírósan. Rob abbahagyta a zenélést, és pillanat múlva már az ágy mellett ülve a kezébe fogta a kezem. Annyira jólesett az érintése!

- Ne mondd ezt! Nem a te hibád! - suttogta gyengéden. - Én rohantalak le.

- Akkor sem így kellett volna reagálnom. Szó szerint bepánikoltam. Annyira szerettem volna igent mondani neked! Ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hiszen szeretlek, és mindig veled akarok lenni! Mégsem ment, és magam sem tudtam, miért. Magamban persze megvoltak az okaim, az, hogy nem tudnék olyan gyökértelenül élni, mint te, viszont azt sem biztos, hogy bírnám, hogy otthon várjak rád ölbe tett kézzel, míg te hónapokig forgatsz. Tudtam, hogy ennél sokkal több lehetőségünk van, de akkor csak ezeket láttam. És azt, hogy mennyire nem érdemellek meg téged. A tudat, hogy ilyen bizonytalan vagyok velünk kapcsolatban, csak megerősítette bennem, hogy neked többre van szükséged, mint amit én nyújthatok.

- Emma, kicsim, miért nem mondtad el ezeket korábban? - simogatta a kezemet Rob, és az ölembe hajtotta a fejét.

- Mert magam sem voltam mindezzel tisztában. - feleltem halkan. - Minden olyan zavaros volt bennem. Még most sem biztos, hogy mindent tisztán látok, de sokat javult a helyzet.

- Soha nem gondoltam, hogy ilyen rossz volt neked mellettem.

- Nem az! - kiáltottam fel, mire felemelte a fejét. - Nem volt az egy pillanatig sem! Hiszen olyan csodás volt, hogy már szinte lelkifurdalásom volt, amiért ilyen szép minden! Amikor veled voltam, soha nem tudatosultak bennem a görcseim, csak amikor egyedül maradtam. Szeretném azt hinni, hogy most, hogy tudom, mi okozta a problémáimat, túl tudok lépni rajtuk, de nem lehetek biztos benne. 

- Én szeretnék neked segíteni. - cirógatta meg az arcom Rob. - Ha te is szeretnéd. Végülis én voltam, aki mindezt előhozta belőled. Talán segíthetnék feldolgozni is. Persze csak ha még elfogadsz magad mellett.

- Viccelsz? - néztem rá könnyes szemmel, aztán egy mozdulattal lecsusszantam az ölébe, és ő óriási sóhajjal magához vont. - Jajj, Rob, annyira szeretlek! - motyogtam pityeregve a vállába, Rob pedig a hátamat simogatta. - Soha nem akartam, hogy elmenj, annyira kikészültem, amikor összevesztünk! Élni sem akartam, folyton csak átkoztam magam a hülyeségemért, amivel elüldöztelek.

- Nem tudsz elüldözni, te butus, mert mindennél jobban szeretlek. - ringatott lassan, mint egy csecsemőt, és nagyon halkan, rekedtesen beszélt. - Nem hagylak magadra, csak ha te magad kéred. Mindketten hülyék voltunk, nem jól kezeltük a problémát. Azért sürgettem annyira ezt a lánykérést, mert ezzel is be akartam biztosítani, hogy nem hagysz el, és mindig itt leszel nekem. Én sem hittem eléggé abban, hogy mellettem maradsz majd, éppen a rengeteg távollét miatt. Nem várhatom tőled, hogy türelmesen várj rám, bármerre is járok, és rólam szóljon az életed. Soha nem sikerült senkinek kibírnia az életmódom. Nagyon féltem, hogy ha elutazom, előbb vagy utóbb megelégeled, mint a korábbi barátnőim. De te már a kezdettől más voltál. El sem hittem, hogy én lehetek az, aki veled töltheti minden percét. Hogy én lehetek, akire szükséged van, aki megcsókolhat téged. Arra gondolni, hogy ennek vége szakadhat, felért egy öngyilkossággal. Ezért kértem meg a kezed. Hogy még több szál legyen, ami hozzám köt téged. Hogy tudjam, nem tűnsz el nyomtalanul az életemből. Csakis arra tudtam gondolni, hogy összekötjük az életünket.

- Erre jöttem én, és mindent leromboltam. - szipogtam. Rob az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.

- Nem romboltál le semmit. Beláttam, hogy korai volt még. És azt is, hogy nem ezen múlik, hogy mennyire erős a kapcsolatunk. Szeretjük egymást, és csakis ez számít. Emma, én tudom, hogy minden rendben lesz. Érzem. Sosem szoktam semmit megérezni, most mégis minden sejtemmel tudom, hogy jó lesz minden. Akarlak téged, magunkat, jobban, mint bármi mást. És nem akarok még egyszer olyan napokat átélni, mint az utolsók voltak.

- Én sem. - feleltem, és apró csókot nyomtam a szájára. - Annyira rossz volt! Minden olyan zavaros volt, annyira fekete! Ha Kellan nem lett volna, én…

- Igen, Kellan… - nézett rám bűnbánóan. - Nagyon sajnálom, hogy olyan idióta módjára viselkedtem! Amikor leszálltam a gépről, az első, ami fogadott, a ti képetek volt valamelyik újság elején. Annyira megdöbbentem! Tudnom kellett volna a hülye fejemmel, hogy az egész kitaláció, de addigra már olyan ideges voltam, amiért végre láthatlak, hogy hideg zuhanyként ért. Úgy jöttem ide, mint egy eszeveszett őrült, és közben reménykedtem, hogy egy szó sem igaz abból, amit láttam. Erre ő nyitott ajtót, a melltartódban… épp akkor kelhetett ki az ágyból, te meg ott álltál mögötte olyan vidáman mosolyogva… Elborult az agyam. Arra gondoltam „na tessék, ennyire hiányzom neki.” Aztán már csak azt vettem észre, hogy nekimentem Kellannek, mint egy vadbarom. Bocsánatot kell kérnem tőle… - motyogta inkább csak magának, de én helyeslően bólogattam. - Én kértem meg, hogy vigyázzon rád, mert tudtam, hogy nem is lehetnél nagyobb biztonságban, mint vele. Neki megvan a képessége arra, hogy kirángassa az embert a világvége-hangulatból. Rajtam is sokszor segített. Igazi barát, erre én így hálálom meg neki… - csóválta a fejét.

- Nem haragszik rád. - jelentettem ki, mire kérdő pillantást vetett rám. - Beszéltem vele ma, amíg aludtál. Azt mondta, egy sör mellett elrendezitek. Oh, és hogy kemény az öklöd.

- Tényleg? - emelte fel a kezét, és kételkedve vizsgáltatta. - Hmm… érdekes…

- Rob… - kezdtem bele, és a kezére tettem a sajátom, hogy rám figyeljen. - Miért nem hívtál vissza egyszer sem? Rengetegszer kerestelek, és soha nem reagáltál.

- Jah igen, tegnap is említettél ilyesmit. Nincs telefonom. - közölte egyszerűen.

- Nincs telefonod? - kérdeztem hitetlenkedve. Aztán eszembe jutott, hogy még tényleg egyetlen egyszer sem hallottam csörögni, mióta megérkezett.

- Nincs. Vagyis van, de nem tudom, hol. Azt hiszem a szállóban hagyhattam, amikor az Elishával történtek után eljöttem onnan, mert azóta nem láttam. Nem is foglalkoztam vele. Azt gondoltad, szándékosan nem vettem, fel, igaz? Főleg miután láttad a képeket… Istenem, képzelem, mit érezhettél! Em, én annyira sajnálom! - húzta magához a fejem elgyötört arccal. A nyakamba csókolt, és magához ölelt.

- Semmi baj… tényleg rossz volt, mert rögtön arra gondoltam, hogy döntöttél, és nem kellek már neked, de most már tudom az igazat.

- Olyanokat mondtam neked! Főleg a végén! Akkora egy szemét vagyok! - vádolta magát.

- Engem sem kellett félteni. Mindketten meggondolatlanok voltunk. Felejtsük el, jó? - kértem, miközben a haját simogattam. Felém fordította az arcát, és szerelmesen nézett rám. A vérem hevesen száguldozott az ereimben.

- Emma, megbocsátasz nekem? Mindenért, amit mondtam, amit tettem. Elisháért.

- Nem tudok nem megbocsátani. - suttogtam, és az ujjam hegyével végigcirógattam az ajkát. - Én is bocsánatkéréssel tartozom neked. Kezdjünk új lappal mindent, jó? Próbáljuk meg újra!

- Én benne vagyok! De egyvalamit kérek. - mondta, miközben behunyt szemmel élvezte az érintésem.

- Bármit.

 - Ezután beszéljünk meg mindig mindent, jó? Tudni akarom, hogy mire gondolsz, mit érzel. Ne fojts semmit magadba, rendben? Cserébe én is nyitott könyv leszek a számodra.

- Ezt mintha már hallottam volna. - nevettem halkan, visszaemlékezve arra a napra, amikor találkoztunk. Rob is elmosolyodott.

- Tudom. De ezúttal jobban csináljuk! - ígérte, és ragyogó szemmel nézett rám, úgy, hogy beleremegtem.

- Arra mérget vehetsz! És most csókolj meg végre!

Gyengéd, szerelmes csókban forrtunk össze, ami rengeteg ígéretet hordozott magában. És a bizonyosságot, hogy összetartozunk. Bármi történjék is.