24. fejezet- Ébredés

Sziasztok Csajok!

Íme az új fejezet, még mindig sok Emmával és Kellannel, és csak kevés Robbal. Tudom, sokan hiányoljátok, de már csak egy kicsit kell kibírnotok, és visszakapjátok őt! Már a következő részben... :) 

Addig is jó szórakozást ehhez a fejezethez, és ne felejtsetek el szavazni!

Puszillak Titeket! :)


  

     A következő néhány napban Kellan gyakorlatilag bútordarabbá vált nálam, de én ezt egyáltalán nem bántam. Fogalmam sem volt, hogyan vészeltem volna át nélküle, és hogyan fogom neki ezt valaha meghálálni. Úgy vigyázott rám, mintha csak a kishúga lennék. De nem pátyolgatott ám szünet nélkül! Nem. 

          Nem hagyta, hogy továbbra is otthon üljek, és nyakig merüljek az önsajnálatba. Ehelyett sikeresen rávett, hogy kimozduljak. Nem volt egyszerű dolga. Megmakacsoltam magam, és ha máshogy nem tudtam meggyőzni, hogy otthon maradhassak, hát szégyentelenül könyörögni kezdtem. Hosszútávon nem bírta a „női hisztit”, így előbb vagy utóbb mindig engedett nekem. Három dologban azonban meglepően hajthatatlan volt.

1. Nem volt hajlandó éjszakára magamra hagyni. Pontosan tudta, hogy az a napszak a legkritikusabb számomra. Sokszor sírdogáltam álmomban, olyankor ő azonnal felébresztett, és aggódva nyugtatgatott. Az egyik vendégszobában aludt, de mindig nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha valami baj van. Napközben persze ő is élte az életét, éppen egy sorozatban vendégszerepelt, és mindenféle egyéb dolga is volt, amiket én nem is tudtam követni (nem is akartam), de minden szabadidejét velem töltötte. Tiszta szerencse, hogy éppen nem volt barátnője. Nem hiszem, hogy kedvelt volna engem.

2. Idegesítően odafigyelt az étkezéseimre. Állandóan etetett valamivel. Néha még így is rosszul voltam, de szerintem éppen a sok kajától. Amikor ébren voltam, pontosan három óránként belém diktált valami ennivalót, ha pedig éppen nem volt ott, felhívott, vagy üzenetet küldött, hogy el ne felejtsem a „feladatomat”. Néha az idegeimre ment, de többnyire inkább mulattatott az igyekezete.

3. Ha Rob szóba került, lakat volt a száján. Nem árult el nekem semmit róla. Azt mondta, ha komolyan érdekel, mi van vele, hívjam fel, és kérdezzem meg. Kézenfekvő. Csakhogy képtelen voltam rá. Milliószor szorongattam a telefont a kezemben. Rob száma már ki volt keresve, csupán a „hívásindítás” gombot kellett volna megnyomnom. És nem ment. Gyáva voltam és féltem. Mi lesz, ha meg sem hallgat? Vagy ha mégis, de én meg nem tudok majd mondani semmit? Pokolian hiányzott. Mintha kitépték volna a karomat. Meg lehet tanulni nélküle élni, lehet pótolni mással, mégsem lesz már soha az igazi. Soha nem fog éppúgy működni, mint az eredeti, mindig ügyetlen lesz, és a felszín alatt csonka. A lényem egy része hagyott el, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek nélküle.

          Minden percben csak rá gondoltam, tudni szerettem volna, mit érez, mit gondol, hogy én is hiányzom-e neki. Mégsem tettem meg az első lépést. És a szívem mélyén mérges voltam rá, amiért nem könnyítette ezt meg nekem, és nem hívott fel ő már rég. Hiszen ő ugyanannyira megtehetné, mint én! A fülemben ott csengtek az utolsó szavai, amiket hozzám intézett. Bármennyire is tudtam, hogy csak a megbántottság beszélt belőle, azért még megsértette a büszkeségem. Persze nem annyira, hogy nem borultam volna zokogva a nyakába, ha egyszer csak megjelent volna.

Kellan már negyedik napja tanyázott nálam, amikor elegem lett magamból. Miután vagy egy órája győzködött, hogy jót tesz majd egy kis friss levegő, gondoltam egyet, és elszántan felálltam.

- Oké, menjünk!

          Szegény először nem is hitt a fülének, aztán felderült az arca, és a karomat megragadva kirángatott a lakásból. Még jó, hogy normálisan voltam felöltözve. Egyszerű farmer, egy mintás fehér trikó, egy kardigán, és kényelmes tornacipő volt rajtam. Kifelé menet még sikeresen felkaptam a napszemüvegem, meg a táskám az előszobaszekrényről. Kellan nem hagyott időt bámészkodásra, szerintem attól félt, meggondolom magam.

          Először fura volt. A lépcsőházban Kellan egy bocsánatkéső mosoly kíséretében figyelmeztetett, hogy néhány paparazzi van a ház előtt, mióta egyik nap látták, hogy idejött hozzám. Nos, igazság szerint az utóbbi napokban megszaporodtak a hírességek a házam táján. Amikor még Rob töltötte nálam a napjait, akkor is előfordult egy-két fotós, de nem volt vészes. Azóta viszont megnövekedett a forgalom. Kellanen kívül Ashley is beugrott időnkét, meg egyszer Peter is benézett, sőt, még Nikki Reed is tiszteletét tette nálam, bár ő inkább a „lakótársamhoz” jött, így magukra is hagytam őket. Csupán a szokásos udvariassági köröket futottuk le, mindenesetre Nikki kíváncsian méregetett, de tapintatosan nem kérdezett semmit. Szóval ilyen sztárhalom után nem is csoda, ha a keselyűk megjelentek.

          Mielőtt kiléptünk a kapun, mindketten feltettük a szemüvegünket, Kellan pedig közelebb húzott magához, hogy ne sodorjanak el mellőle, ha esetleg akadnak köztük pofátlanabbak. Egész simán eljutottunk a terepjárójáig, csak egy-két érdekesebb kérdés ütötte meg a fülem.

- Emma, mit szól Rob viselkedéséhez?

- Haragszik Elishára a történtek miatt?

Meglepve torpantam meg, de Kellan már be is tuszkolt a kocsiba, majd ő is beszállt, és elindultunk.

- Mi van, ezek még mindig az Elishás képeken vannak fennakadva? - fordultam az útitársam felé csodálkozva. Kellan nem nézett rám, csak vállat vont.

- Mit tudom én. Ki érti ezeket?

- Én biztos nem. - sóhajtottam, majd hátradőltem, és kibámultam az ablakon. - Mintha Robon kívül nem lenne más, akin lóghatnának. Nem elég nagy nekik Hollywood? Hová megyünk?- váltottam témát.

- Elhozzuk Kolát otthonról, és megsétáltatjuk. Kicsit már unja anyukámat. - vigyorgott

- Oké.

          Némán autóztunk tovább Kel lakása felé Santa Monica-ba. Egyre jobban örültem, hogy eljöttünk otthonról. Csodás idő volt, a nap magasan ragyogott az égen, és jólesőn melengette az arcomat. Éreztem, ahogy feltölt energiával, mintha új elemet kaptam volna.

          Kellanhez érve ő felszaladt Koláért, én pedig lent vártam. Leültem a járdaszegélyre, és behunyt szemmel az égnek fordítottam a fejem. Hirtelen olyan tettre késznek éreztem magam. Már eldöntöttem, mit teszek. Előkaptam a kardigánom zsebéből a mobilom, és határozottan cselekedtem. 2-es gomb, gyorshívás, Rob. Izgatottan kalapált a szívem, amíg vártam, hogy felvegye. Végre hallani fogom a hangját! Már öt napja nem beszéltünk, mindkettőnknek volt ideje átgondolni a történteket. Képesek leszünk megoldani! De Rob nem vette fel. Hosszasan csörgettem, de semmi. Talán forgat. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, Sierra Leonéban mennyi lehet az idő, talán éppen alszik, és le van halkítva a telefon. Biztosan visszahív, amint tud. Kicsit lelombozódtam, de aztán küldtem neki egy sms-t és megnyugodtam.

„ Szia! Szerettem volna beszélni veled. Lenne miről. Sokat gondolkodtam, és átértékeltem a dolgokat. Kérlek, hívj, ha ráérsz! Hiányzol! Em”

          Nem írtam, hogy „szeretlek”, vagy hasonlót. Azt egyelőre túl soknak éreztem volna. Annyira azért nem voltam bátor. De már ez is valami. Végre feléledtem a tespedtségből! Megelégeltem, hogy porcelánbabaként viselkedem, és hogy a barátaimra vagyok szorulva. Kellan csodálatosan viselkedett velem mindvégig. Igazán jól viselte a kiborulásaimat. Ashley is mellettem volt, ő többnyire telefonált, mert nagyon elfoglalt volt, de én még ezt is örömmel vettem. Végülis nem ismerjük egymást olyan régen, ő mégis támogatott. Helenékben sem kellett csalódnom, nem mintha valaha is okot adtak volna rá. Amikor felhívtak két nappal Rob távozása után, és meghallották, mi történt, igazán együtt érzőek voltak. A munkámra ugyan már nem tartottak igényt, mert az asszisztensük visszatért, de a lelkemre kötötték, hogy átmegyek hozzájuk, amint elég erőt érzek magamban. Előző délután pedig fel is ugrottak hozzám, hasonlóan Zoey-ékhoz. Sokáig egyikük sem maradt, főleg mert látták, hogy jó kezekben vagyok, de azért kifaggattak a részletekről. Nem fűztek hozzá sok kommentárt, de láttam az arcukon, hogy nem érik, mi üthetett belém. Ami azt illeti, én sem igazán.

Kellan visszatért Kolával, és a kutyus azonnal lelkesen csaholva ugrott rám, és megnyalta az arcomat. Nevetve vakargattam meg a füle tövét, aztán feltápászkodtam.

- Nahát, baby, mosolyogsz! - kiáltott fel Kel eltúlzott örömmel.

- Jól vagyok. - feleltem egyszerűen, miközben leporoltam a nadrágom.

- Már ideje volt. Mondtam én, hogy ki kell mozdulni! Látod, én is azért vagyok mindig ilyen jó formában, mert sokat vagyok a szabadban. - húzta ki magát büszkén.

- Óh, a te energiád nekem már kicsit túl sok! - nevettem.

- Nem olyan biztos… Csakis attól függ, mire használjuk fel az energiát… - kacsintott rám Kellan lehengerlő vigyorral, mire hangosan kacagni kezdtem.

- Álmaidban, szivi. - legyintettem végzet asszonyásan. - Na gyere, vigyük sétálni a te Koládat.

- Oké, de készülj fel, nem vagyunk kispályások! - figyelmeztetett.

          Hát, nem túlzott. Úgy megjárattak a közeli parkban, hogy alig kaptam levegőt. Kola fáradhatatlannak bizonyult, szaladgált, ugrált, Kellan pedig éppilyen energikusan játszott vele. Én is beszálltam a mókába, de nehezen tartottam velük lépést. Végül, legalább háromórányi dobálózás, futkározás, és kergetőzés után kimerülten rogytam le egy padra. Hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Kellan is mellém ült, és játékosan megborzolta a hajam.

- Na, hogy esett?

- Hát, nem kell este elaltatni, az biztos. - mosolyodtam el fáradtan. Aztán eszembe jutott, mostanában milyenek az éjszakáim, és elkomorodtam.

- Nyugi, baby, melletted leszek. - Kellan már olyan jól ismerte a gondolataimat, mint én.

- Tudom. Köszönöm. - suttogtam, majd közelebb hajoltam, és egy puszit nyomtam az arcára. - De nem lehetsz örökké mellettem. Helyre kell hoznom az életemet. Egyedül. Hívtam ma Robot. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

- Mi? És? Mi volt? - tudakolta. - Mivel nem említetted eddig a dolgot, gondolom, nem sokra jutottatok.

- Nem beszéltem vele. Nem vette föl. Küldtem neki egy sms-t.

- Akkor jó. Biztosan visszahív. - mondta biztató arccal, én meg rámosolyogtam. - Na, ezt már szeretem! Gyere, ott egy hot-dog árus. Ideje enni valamit. Kola is éhes már. És én is. - tette hozzá a hasára mutogatva, majd felállt. Kola, aki eddig békésen pihent a lábunknál, most felpattant, és heves csaholásba kezdett.

- Jajj, ez az örökös evés! Már úgy unom! - méltatlankodtam gyerekesen, és duzzogva karba tettem a kezem. Kellan nevetve ráncigált fel a padról, és amikor a lábamat a kavicsos talajon megvetve igyekeztem megakadályozni, hogy magával húzzon, egyszerűen felemelt, mint egy zsákot, és a vállára hajított.                Felháborodottan ütlegeltem a hátát, de meg sem érezhette, mert csak menetelt tovább egyenesen a hot-dog standhoz. A kiáltozásomra páran ugyan felkapták a fejüket, de inkább csak nevettek rajta.

- Ezt még megbánod! - morogtam végül lógó fejjel, feladva a küzdelmet. - Remélem legalább sérvet kapsz.

- Nem hinném. - paskolgatta meg barátságosan a fenekem. - Pehelykönnyű vagy.

- Ami kész csoda, tekintve a rengeteg kaját, amit belém tömsz.

Ekkor megcsörrent a mobil a zsebemben, és izgatottan fészkelődni kezdtem. Ez biztosan Ő lesz!

- Tegyél le! Kellan! Tegyél már le! - sivalkodtam.

- Jól van, jól van, csak ne visíts már!

Amint földet ért a lábam, előkaptam a mobilt, és azonnal beleszóltam.

- Rob?

- Nem, nem igazán. - hallottam egy ismerős, mégis a hátam közepére sem kívánt hangot.

- Ó. Debbie. - motyogtam csalódottan.

- Ennyire ne örülj, Emma! - gúnyolódott. Már egészen hiányzott ez a nőszemély.

- Mit akarsz, Debbie? - szűrtem a szavakat a fogaim között. Kellan, aki közben a hot-dogokra várt, kíváncsian nézett felém.

- Szívességet teszek neked. Hallom, egy ideje már nincs munkád.

- Milyen jól értesült vagy! - gúnyolódtam ezúttal én. Nem tartottam fontosnak beavatni abba, hogy azért kis ideig volt más munkám.

- Megteszem, ami tőlem telik. - sóhajtott fel kényeskedve. - Szóval, most egyedül vagy, mi? A kis szépfiúd elhúzott Afrikába, és itt hagyott téged egyedül… Jaj, de szomorú!

- A lényeget, Debbie. - sziszegtem, mire alattomosan felnevetett.

- Látom fájó pontra tapintottam. Ennek örülök. Na de a lényeg. Lenne egy munka. Jövő szerdán utaznál előkészíteni a terepet pár emberrel. Minimum egy hónapra, de lehet, hogy elhúzódik. Egy farmon lesz, valahol Idahóban, nem emlékszem pontosan. Érdekel?

- Még át kell gondolnom. - vágtam rá. Valójában magam sem tudom, min kellene töprengenem, de csak azért sem akartam Debbie-nek megadni azt az örömöt, hogy mohón kapok az ajánlatán. Utána azt hallgathatnám.

- Holnap délutánig dönts. Küldök egy számot, hívd fel, ha elvállalod. Ott elmondják a részleteket.

- Oké.

- Ha lehet, ne hozz rám szégyent. Na szia. - ezzel bontotta a vonalat. Bambán bámultam a telefont. Komolyan, belehalna ez a nő, ha egyszer megvárná, míg a másik fél is elköszön? Idegesítő hárpia. Bosszankodva mentem oda Kellanhez, aki éppen Kolát etette egy virslivel.

- Ki volt az? Nem vagy feldobódva. - Érdeklődött, miközben felém nyújtotta a másik kezében lévő hot-dogot.

- Csak a volt főnököm, Debbie. Úgy néz ki, jövő héten elutazhatnék Idahóba egy forgatásra.

- És mitől függ, hogy mehetsz-e?

- Tőlem. Hogy elvállalom-e. Holnapig kell választ adnom.

- Mész?

- Nem tudom. Jó lenne. Jót tenne a munka. Viszont mi van ha…

- Ha Rob hazajönne?

- Igen. Itt akarok lenni, ha úgy dönt, hogy visszajön megbeszélni. Nem akarom elszalasztani az esélyt.

- Hát akkor először beszélj vele! Hívogasd még, amíg csak el nem éred. Ha már beszéltetek, könnyebben dönthetsz. De ha érdekel a véleményem, a helyedben elfogadnám az ajánlatot. Munkára szükséged van. És a gondolataidat is elterelné. Ha meg akar találni, Rob Idahóba is utánad megy.

- Nem tudom… Meggondolom.

- Tedd azt. És most már egyél! - szólított fel.

Engedelmesen beleharaptam a már kihűlt ételbe, és ekkor tűnt fel, hogy Kellannél nincs semmi.

- Te nem eszel? Az előbb még éhen akartál halni.

- Hát… én már megettem kettőt, míg a tiédre vártam. - vallotta be vigyorogva.

- Hát te hihetetlen vagy. - csóváltam a fejem nevetve.

          Nem sokkal később hazamentünk. Megengedtem, hogy Kola is nálam töltse az éjszakát, mert igazán megszerettem az együtt töltött délután alatt. Este még megvacsiztunk, bár Kellant nem egyszerű mutatvány jóllakatni. Neki sosem elég. Simán felfalt legalább hat melegszendvicset, egy nagy pohár tejet, elrágcsált pár kekszet, és még fagyit is kért. Elképesztő!

           Mivel kimerített a nap, gyorsan elmentem zuhanyozni, majd felvettem a kedvenc kockás pizsamanadrágomat egy fehér trikóval, fogat mostam, és kimentem a nappaliba elbúcsúzni Kellantől és Kolától. Lefekvés előtt megpróbáltam még egyszer hívni Robot, de nem sikerült, ahogy a nap folyamán egyszer sem, pedig legalább tízszer próbáltam. Kezdtem aggódni. Mi lehet vele? Csak velem nem akar beszélni, vagy tényleg ilyen elfoglalt? Legalább az üzenetemre válaszolhatott volna. De már fáradt voltam ezen gondolkodni. Majd holnap… Amint ágyba bújtam, mély álomba zuhantam.

          Másnap elég korán sikerült felébrednem, már nyolckor, mégsem voltam elég gyors, hogy Kellant megelőzzem. Egy cetlire kiírta, hogy futni mentek a kutyával. Magamban mosolyogtam, ahogy eszembe jutott, hogy úgy viselkedünk, mint akik együtt élnek. Bár ha tehetném azért inkább Robbal élnék. Rob… Talán most kéne hívnom. Gyorsan bekapcsoltam a számítógépet, és megnéztem, mennyi az időeltolódás köztünk. Itt nyolc órával korábban járunk, tehát ott délután négy van. Éppen jó. Felemeltem a telefont, és éppen hívni akartam őt, amikor nyílt az ajtó, és berobbant Kola, majd ugyanazzal a lendülettel az ölembe vetette magát, és izgatottan ficánkolva nyalogatni kezdett.

- Hé, hé, én is szeretlek, de nyugi! - próbáltam eltolni magamtól nevetve. Nem voltam valami sikeres. Kellan most ért be az ajtón.

- Kola, ül! - szólította fel az ebet, aki erre engedelmesen leugrott az ölemből, és leült a gazdája lábához.

- Ugyan, semmi baj, engem nem zavart! - mondtam vidáman, csak utána vettem jobban szemügyre Kelt. Gondterheltnek tűnt.

- Mi a baj? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Ezeket most vettem a sarki újságosnál. Tele van velük a város. - lóbált meg néhány lapot az orrom előtt.

          Ezzel odahajította őket az ölembe. Az első újság címlapján Rob szerepelt. Nem egyedül. Elisha Cuthbert-tel volt látható, amint az utcán sétáltak, és Rob átkarolta a nő vállát. Mindketten mosolyogtak, bár Robon azonnal láttam, hogy nem volt éppen józan. „Hollywood új álompárja?” -állt a kép alatt óriási betűkkel. Idegesen fellapoztam az újságot, és megkerestem a velük foglalkozó oldalt.

„Ami eddig csak találgatás volt, mára tényként könyvelhetjük el. Robert Pattinson és Elisha Cuthbert valóban egy párt alkot. Arról nincsenek pontos információk, mióta tart ez a kapcsolat, de egyértelmű, hogy a két szerelmes többé nem titkolózik. A fenti képek tegnap este készültek Sierra Leone fővárosában, Freetownban. Robert az új filmjét forgatja itt, de ennyi ideig sem bírta ki új kedvese nélkül, aki lélekszakadva utazott utána, hogy együtt lehessenek. Bennfentes információk szerint a pár úgy viselkedik, mint a nászutasok, szinte ki sem mozdulnak a hotelszobájukból. A riportereknek egyikük sem nyilatkozik, de a fotók úgyis önmagukért beszélnek. Arra mindenesetre sokan kíváncsiak lennének, vajon mit érezhet most Robert korábbi kedvese, Emma Pintér. Talán ő sem búslakodik, és más karjaiban lelt vigaszt…” 

          Eddig bírtam olvasni, aztán a betűk összefolytak a szemem előtt. Hát ezért nem értem el őt egész eddig! Elishával múlatta az időt! A képeket néztem, amik róluk készültek. Egyik sem volt egyértelmű, de az biztos, hogy mindegyiken elég meghitten beszélgetnek, és össze vannak bújva. Többségük az utcán készült, de volt köztük egy, amin egy kávézó teraszán ültek, és vidáman nevetgéltek. Ennyire hiányzom neki! Egyre dühösebb lettem, végül egyszerűen elhajítottam az újságot.

- Van ott még egy. - köszörülte meg a torkát Kellan.

- Muszáj? - kérdeztem fájdalmas képpel.

- Nem ártana látnod.

          Hangos sóhajjal emeltem fel a másik szennylapot, félve, vajon mit találok az elején Robról. De én magam köszöntem vissza a címlapról. Méghozzá Kellannel. Több kis kép volt a tegnapi parkbeli játszadozásról, és középen egy, amikor megpuszilom az arcát. A képek fölé odamontírozták Rob arcát, mintha csak figyelne minket, és ott állt a szöveg: „A megcsalt kedves bosszúja!”

          Döbbenetemben felnyögtem. Kellan leült mellém, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy feldolgozzam az infót. Odalapoztam, ahol rólunk írtak. Két egész oldalt szenteltek nekünk. Az első oldalon volt egy Robbal közös képünk, de főleg a Kellannel készülteket hozták le. Nagyjából ugyanazokat, amik az elején voltak, csak itt még láttam egyet, ahol Kel a vállán cipelt, és egyet, ahol a padon ülve játszik a hajammal, én meg nevetek. Avatatlan szemeknek ezek igazán bensőséges képeknek tűnhettek, még nekem is el kellett ismernem, hogy ha nem én lennék rajta, elhinném, hogy ezek között van valami. A cikk nagyjából arról szólt, hogy miután Rob megcsalt Elishával, kiadtam az útját, és hogy bosszantsam, én is kikezdtem valakivel. Hogy pedig teljes legyen a kép, éppen Rob barátjával, Kellannel, akit sikerült is behálóznom a mesterkedésemmel. Hogy finom legyek, egy utolsó ribancnak állítottak be. Még arról is szó esett, hogy talán végig szándékozom menni az egész Twilight-stábon, csak hogy Robot bosszantsam.

A másik oldalon többnyire ugyanazt láthattam, amit a másik magazinban. Rob és Elisha karöltve, boldogan mosolyogva.

          Nem tudtam szólni sem. Kissé sokkolt ez a rengeteg újdonság. És nagyon dühös voltam. Nem is kimondottan Robra, vagy a helyzetre, amibe kerültünk. Sokkal inkább a sajtóra, akik ezt tették velünk. Nem akartam azon gondolkodni, mi igaz, és mi nem abból, amit Robról írtak. Nem érdekelt. Dühített, hogy Kellant, aki mindvégig csak segíteni akart nekem, ilyen helyzetbe hozták. Meg tudtam volna fojtani, aki ezeket a cikkeket írta. Kelhez fordultam, aki türelmesen várta a reakciómat.

- Elutazom Idahóba. - nem is tudom, ezt akartam-e mondani, csak úgy jöttek a szavak maguktól.

- És Rob?

- Rob elvan. - vetettem oda félvállról, miközben felálltam. Kellan követett a pillantásával. - Nincs szüksége rám, jól érzi magát. Még a telefont sem veszi fel, ha hívom. De tudod mit? Nem érdekel.

- Csak nem hiszed el, amit róla írnak? - hitetlenkedett. - Em, nem adhatsz hitelt egy ilyen szennylapnak. Össze-vissza írnak mindent.

- Ha így van, akkor mit keres Sierra Leonéban Elisha? Nem ez a közös filmjük, semmi oka nem lenne ott lenni. Nem, azt hiszem Rob választott. És azt mondom, én is választottam. Elmegyek. Mindenkinek jobb lesz így. Főleg neked. - böktem rá, mire felpattant.

- Mi van?! Emma, nehogy azért menj el, mert én is belekeveredtem! - kiáltott rám. - Engem nem érdekel, miket írnak rólam! Én tudom az igazat, és ennyi éppen elég. Ne akarj megvédeni magadtól!

- Mindegy, mindenképp elmegyek. Eldöntöttem.

Azzal bevonultam a hálóba, és gépiesen elkezdtem rendet tenni. Nem gondolkodtam. Nem éreztem. Minden mindegy volt. Csak egy dolog nem. Hogy menni akartam. El innen!

      Emma szerelése a parkban:            

 

    

                              

És ő lenne Elisha Cuthbert, ha valaki nem tudná :)