22. fejezet - Elválás

Sziasztok!

Íme az újabb fejezet, sikerült még éjfél előtt hoznom! :)

Azt hiszem, sokatoknak nem fog tetszeni az események alakulása, de már ideje volt, hogy történjen valami. :) Ígérem, jóra fordulnak majd a dolgok, de ahhoz el kell telni egy kis időnek! Puszillak Benneteket! Jó olvasást! :)

       Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, bal kezemben az ajtó gombját markoltam, a jobbal a ruhámat szorítottam. Úristen, ezt nem hiszem el! A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, szétszakítja a mellkasom, ezért mindkét tenyeremet rászorítottam, mintha az segíthetne összetartani. Az agyam leblokkolt, képtelen voltam bármi értelmesre is gondolni. Csak a belső hangomat hallottam iszonyatos hangerővel kiabálni: „Jóságos ég, megkéri a kezed!”

- Rob, mi a fenét csinálsz te ott? - nyöszörögtem.

- Csss… - csitított, miközben a piciny dobozkát, ami úgy vonzotta a szemem, akár a mágnes, továbbra is felém tartotta. - Ne mondj semmit, kérlek. - suttogta, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. - Engedd, hogy úgy csináljam, ahogy elterveztem.

          Ha akartam volna, sem tudtam volna újra megszólalni. A torkomat erősen fojtogatta valami, amit szerintem jelen helyzetben nem kellett volna éreznem. Alig tudtam tőle nyelni is. Csak tágra nyílt szemmel bámultam Robot, és vártam, hogy mondjon valamit, valamit, ami átszakítja bennem a gátat, ami megakadályozza, hogy a jelenleginél valamivel emberibben reagáljak.

- Emma, édes kicsi Emma, olyan gyönyörű vagy! - suttogta áhítattal.

Furcsa félelemérzet kúszott felfelé alattomosan a gerincemen, és most egyszeriben inkább szerettem volna megállítani az időt, hogy a következő mondatok ne hangozhassanak el. Még ne! De nem tehettem semmit, olyan voltam, mint egy minden ízében lebénult ember, akinek a teste csak vegetál, és csupán az elméje működik rendesen. Mint aki fizikailag képtelen kommunikálni a környezetével, de legbelül kétségbeesve ordít. Rob mindebből semmit nem vett észre, mert még mindig ragyogó szemekkel nézett fel rám.

- Talán kicsit gyors vagyok. - folytatta a monológját. - Nem értek az ilyesmihez, nem szoktam lányok kezét megkérni. - szégyellősen elnevette magát. - Vagy legalábbis mostanában nem, és ami régen volt, az is csak viccből történt, na meg mert többet ittam a kelleténél… - kalandozott el. Hm… nem gondolnám, hogy ezt a beszédet pont így képzelte el…

- Nem tudom, mit tettél velem, Pintér Emma - kezdett bele újra. -, de teljesen megváltozott az életem, mióta ismerlek. Minden egyes nélküled eltöltött percben magányos vagyok. És nem akarok többé magányos lenni. Mindig veled akarok maradni. Azt akarom, hogy örökre az enyém légy. Mindent akarok, ami te vagy. Te vagy az életem, nagyon szeretlek! Tudom, nem én vagyok a legideálisabb férjjelölt, mégis… Emma, hozzám jönnél feleségül?

          Azzal még közelebb araszolt hozzám, egészen a lábaim elé, felpattintotta a dobozka fedelét, és várakozón nézett rám. Megigézve bámultam a leggyönyörűbb jegygyűrűt, amit valaha láttam. Sötétvörös bársony párnácskán hevert, egyszerű fehérarany gyűrű volt, amit legalább tíz különböző méretű gyémánt díszített. Olyan hívogató ereje volt, hogy önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem. Meg akartam érinteni, hogy tudjam, nem álmodom. Egy milliméter választhatta el az ujjaimtól ezt a csodás ékszert, ami számunkra az örökkévalóság lehetőségét hordozta magában, amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok megtenni. Mintha burok lett volna a gyűrű körül. Egy riasztórendszer, amit én nem tudok hatástalanítani. Magam mellé ejtettem a kezem, és Robra emeltem a tekintetem.

          Azzal az imádnivaló mosolyával várta a válaszom, amit annyira szerettem. Elgyengültek a térdeim. „Istenem, igen, hozzád megyek!” - harsogta minden egyes szívdobbanásom. Rob szemébe néztem, és a következő pillanatban égető érzés szökött felfelé a gyomromból. Émelyegni kezdtem, és nem volt más választásom, rohannom kellett. Faképnél hagytam Robot, és a szám elé szorított kézzel futottam a fürdőbe. Még épp idejében értem oda. Kiöklendeztem azt a keveset, ami aznap a szervezetembe jutott. Amikor a roham véget ért, verejtékező homlokkal rogytam a földre, és a kezembe temettem az arcom. Istenem, mi van velem? Ennek nem így kéne történnie!

Kopogtak az ajtón.

- Em, kicsim, jól vagy? - Rob aggódva állt a másik oldalon.

- Igen… semmi baj… - erőltettem ki magamból valami válaszfélét. - Talán ehettem valami rosszat…

- Jobban oda kellene figyelned az étkezésedre, már többször is mondtam. - hallottam Rob megrovó hangját. Szerencsére nem vonta kétségbe a szavaimat. - Már azt hittem, ennyire rosszul csináltam a dolgot. - nevetgélt idegesen, és szinte láttam magam előtt, ahogy feszülten beletúr a hajába. Megkocogtatta az ajtót.

- Bejöhetek?

- Ne! - kiáltottam fel, de azonnal éreztem, hogy túl hevesen reagáltam. - Ne, kérlek! - ismételtem meg szelídebben. - Mindjárt kimegyek, csak egy percet kérek.

- Jól van. De itt vagyok, csak szólj, ha kellek.

          Hogy kell-e? Hát persze, hogy kell, most jobban, mint bármikor! És mégis. Nem akartam innen kimenni. Ha kiteszem innen a lábam, szembe kell néznem Robbal, és választ kell neki adnom. Felálltam, odabotorkáltam a mosdóhoz, és kiöblítettem a számat, aztán hideg vizet locsoltam az arcomra, remélve, hogy az segít tisztán gondolkodni. Nem segített. Inkább minden egyre zavarosabb lett bennem. Néztem az arcom a tükörben, és megrémített, mennyire látszott rajta a kétségbeesésem. Csoda, hogy Robert nem vette észre. Mély sóhajjal nekitámasztottam a homlokom a hűvös tükörnek. A fejem zsongott.

Annyira egyszerű lenne igent mondani neki, és boldogan a nyakába ugrani! Pont, ahogy annyiszor elképzeltem. Hiszen annyira szeretem őt, mi többre is vágyhatnék, mint hogy a felesége lehessek, és egy életen át vele legyek? Egy családdá válhatnánk, és soha nem kéne attól tartanom, hogy nem lesz ott velem. Legalábbis jogi értelemben. Igazából azonban alig lehetnénk együtt, a mi házasságunk örökké távkapcsolat maradna. Hiszen nem mehetnék vele mindenhová, sőt, nem is akarnék. Nem éreztem magamban elég erőt, hogy képes legyek olyan hontalanul élni, mint Rob. És ő? Hogy akarhat éppen engem élete társának? Hiszen ahogy egy újságcikk már rámutatott, fényévekre vagyok attól a nőtől, akit megérdemelne. Egy gyönyörű, okos, talpraesett, vicces, tehetséges nőre lenne szüksége, aki mellett soha nem unatkozna, aki mellett boldogabb is lehetne, mint mellettem. Tudom, hogy szeret, és fontos vagyok neki, de talán valaki mást még jobban tudna szeretni. Előbb vagy utóbb, de ő is ráébredne, hogy mennyivel kevesebbet érek nála, és úgyis elválnánk. Nem, azt én nem bírnám ki.

         Könnyek homályosították el a látásom. Rémesen éreztem magam, és ezt az érzést csak fokozta, hogy nem halogathattam tovább, amit meg kellett tennem. Újból elkapott a hányinger. Reszketve görnyedtem a WC-csésze fölé. Rob kintről hallgatózhatott, mert egyszercsak bent termett, és az egyik kezével a homlokom tartotta, a másikkal a hajamat fogta össze. Megnyugtató szavakat mormolt, nekem meg még a könnyem is kicsordult.

Miután a gyomrom megnyugodott, és már nem éreztem az ingerlő izom-összehúzódásokat sem a hasamban, megint leültem a földre. Rob leguggolt velem szemben, és aggódva simította végig az arcomat.

- Emma, most azonnal orvoshoz viszlek.

- Ne! - ráztam a fejem kimerülten. - Nincs semmi bajom.

- Nekem nem úgy tűnik. Meg kéne nézzen egy orvos.

- Légyszi ne! Hidd el, nem vagyok beteg!

- Akkor mi a fenétől hánytál kétszer is? Ezenkívül verejtékezik az egész tested, és fehér vagy, mint a fal. Ez semmiképp nem normális. - jelentette ki.

- Márpedig jól vagyok. - bizonyításképp felálltam, és amikor már stabilan meg tudtam tartani magam, a mosdóhoz léptem, és újból helyrepofoztam magam. Rob mögém állt, és kételkedve nézett rám a tükörből. - Jól vagyok! - ismételtem. - Biztosan csak az… izgalom miatt volt…

- Oh… - vakargatta meg a fejét. - Akkor most… ez jót jelent, vagy rosszat?

- Rob, gyere, üljünk le a nappaliban.

Remegő térdekkel vánszorogtam el a kanapéig. Rettegtem az előttem álló beszélgetéstől. Rob végre megérezhetett valamit, mert elbizonytalanodva követett. Egy pillantást vetett a megterített asztalra.

- Ezt nekem szántad?

- Ki másnak? A búcsúestedre készültem, és…

- És lánykérés lett belőle. - fejezte be a mondatomat, és szomorkás félmosolyra húzódott az ajka. - Nem egészen erre számítottál, igaz?

Nem ült le, hanem fel-alá járkált a nappali közepén. Egyre idegesebbnek tűnt, és még csak nem is hibáztathattam érte.

- Ahogy te sem, gondolom. - hajtottam le a fejem. A gombóc máris növekedni kezdett a torkomban, és sejtelmem sem volt, hogyan fogom sírás nélkül kibírni.

- Ami azt illeti, nem. Szóval? Mi ez az egész? Miért viselkedsz így, Emma? - szegezte nekem a kérdést.

          Egyszerűen nem voltam képes ránézni. Féltem belegondolni, mit fog kiváltani belőle, amit mondani fogok. Nem akartam őt elveszíteni, mindennél jobban szerettem! De mi lehetne a garancia, hogy megérti az indokaimat? Aztán arra gondoltam, úgy kéne felfognom, hogy ha szeret, meg fog érteni. Végülis nem arról van szó, hogy nem ő a legfontosabb az életemben. „Csak” nem tudom elképzelni, hogy házasként boldogok lehetnénk.

- Megtennéd, hogy válaszolsz végre? - kérdezte ingerülten Rob, és ijedten összerezzentem. - Nézd, Emma, nem tudom észrevetted-e, de éppen megkértem a kezed néhány perce. Erre te elsápadsz, és rosszul leszel, aztán meg nem vagy hajlandó mondani semmit. Miért érzem úgy, hogy nem akarsz hozzám jönni?

- Nem erről van szó, én csak…! - kezdtem bele, de elhallgattam. Még mindig nem tudtam, hogyan mondhatnám el értelmesen a dolgot. Rob odaviharzott hozzám, és elém térdelt. Az állam alá nyúlva felemelte a fejem.

- Akkor tehát igent mondasz? - kérdezte reménykedve.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen őt látnom, mert fájt a látványa.

- Rob, az ajánlatod… - suttogtam, és ő közbevágott.

- A kérésem. - javított ki. - Nem felajánlottam neked, hogy légy a feleségem, mint egy állást. Hanem kértelek, hogy egy életen át legyél a társam. Én komolyan gondolom ezt az egészet. Hát te?

- A kérésed… nagyon váratlanul ért. - böktem ki végre, és megint ránéztem. - Nem voltam, és még most sem vagyok felkészülve erre. Nem is sejtettem, hogy ilyesmin gondolkodsz.

Rob homlokráncolva nézett a szemembe, aztán lassan felállt, és kissé távolabb lépett tőlem.

- Persze, hogy gondolkodtam ezen. Az lep meg, hogy te nem. Én szeretném, ha előrébb lépnénk a kapcsolatunkban.

- És ezt rögtön a házassággal kell kezdeni? Nem lehetett volna kisebb lépésekben haladni? Alig két hónapja járunk, és nem sokkal régebben ismerjük csak egymást. Talán először inkább csak össze kéne költöznünk, hogy lássuk, megy-e az együttélés… - minden egyes szalmaszálba belekapaszkodtam. Talán Rob belátja, hogy elsiette ezt a lánykérést.

- Ugyan, Emma, hiszen mióta együtt vagyunk, egyetlen napot sem töltöttünk külön! Gyakorlatilag már együtt élünk! Több cuccom van nálad, mint a saját lakásomban. Ideje, hogy fejlődjünk. És nem kell, hogy már holnap összeházasodjunk, de szeretném, ha legalább a menyasszonyom lennél. A tudatot akarom, hogy elkötelezted magad velem.

- Hiszen már így is elköteleztem magam feléd! Nem elég ennyi? Minek kellenek a formaságok? Nem számítanak semmit! - a hangom remegett a felindultságtól, és közel álltam hozzá, hogy hisztérikus sírásban törjek ki. Visszanyeltem a könnyeimet.

Rob már teljesen felhúzta magát. A nyakkendőjét ingerülten rángatta, majd amikor meglazult, letépte magáról, és odavágta mellém a kanapéra.

- Ha annyira nem számítanak, miért nem tudtál igent mondani? A picsába, én azt kértem, éld le velem az életed, és neked nem kellek?!

Még soha nem láttam ilyen dühösnek. Villogtak a szemei, és össze-vissza hadonászott. Egészen kivörösödött az indulattól.

- El tudod képzelni, mit érzek most? - fordult felém. Összerándultam, és könnyes szemmel néztem a szemébe.

- Nem! - kiabáltam. - Fogalmam sincs, milyen lehet neked most, én nem szenvedek, mert nincsenek érzéseim!

- Jajj, ne kezd most ezt el, nem vagyok erre kíváncsi! - egyre jobban kiakadtunk mindketten, és az esély, hogy normális emberek módjára tisztázzuk a dolgot, mostanra elillant. - Az érdekelne, hogy ha ennyire nem kellek neked, akkor mi a jó büdös francért voltál velem eddig?

- Rob, nem azt mondtam, hogy nem akarok veled lenni! Nem is mondtam semmit, mert szóhoz sem jutottam!

- Akkor mondd most!

- Nem akarom, hogy elvegyél, amikor úgyis elválunk majd! - ezzel eltört a mécses. Nem bírtam tovább, feltörtek a könnyeim. - Beleszeretsz majd valaki másba, aki jobb nálam, és úgyis szakítunk majd. - zokogtam.

- Emma, te komplett hülye vagy! Komolyan ezért nem jönnél hozzám? Mert szerinted elhagylak majd? - döbbenten ült le mellém. - Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk.

- Én is. - hüppögtem. - De amikor megkértél, újra előtört minden rossz érzésem, és mindenemmel érzem, hogy nem akarom ezt. Sajnálom! Szeretlek!

Rob egy percig csak hallgatott. Láttam, hogy emésztgeti a szavaimat, és őrlődik. Végül felnézett.

- Akkor mit akarsz? Hogyan képzeled a kapcsolatunkat? Mert nem igazán értem az elméletedet. Szerinted, ha összeházasodunk, el foglak hagyni valaki másért. Gondolod, hogy így nem fordulhatna elő? Most tekintsünk el attól, hogy eszembe sem jut más nőre nézni, mert csak te létezel számomra.

- Most talán igen. De mi lesz később? Pár év múlva, amikor elunod, hogy unalmas, tehetségtelen ember vagyok, aki csak úgy él bele a világba? Ugyan, Rob, te is tudod, hogy így van! - fűztem hozzá, amikor láttam, hogy készül közbeszólni. - Nem akarok elvált nő lenni, nem akarok amiatt szenvedni, hogy elhagysz, ráadásul a saját hibámból.

- Te nem hallod saját magad! Akkor meg mit akarsz? Mert szerintem te sem tudod.

- Ezt, ami most van! Minket! - kiáltottam fel, és a keze után nyúltam. Arculcsapásként ért, hogy elhúzta a közelemből. Mi történik velünk?

- Szóval ezt? Hogy minden úgy legyen, mint eddig? - Robon látszott, hogy még mindig nem tért napirendre a viselkedésem fölött. Igazság szerint már kezdtem én sem érteni saját magam. Kimondva olyan ostobán hangzottak a szavaim.

- Igen!

Felállt, és a szoba legtávolabbi sarkába sétált. Amikor felém fordult, ijesztő volt az arckifejezése. Semmi jót nem ígért.

- Nekem az már nem megy. Nem elég. Többet akarok belőled. Vagy mindent, vagy semmit.

Elakadt a lélegzetem. Mereven ültem, és csak bámultam Robra.

- Azt… azt akarod mondani, hogy ha nem leszek a feleséged, akkor… vége…?

- Mi értelme lenne folytatni, ha te nem szeretsz annyira, hogy hozzám kösd az életed?

- De hiszen szeretlek! Nagyon szeretlek!

- Valamit talán szeretsz bennem, de úgy látszik, ez kevés ahhoz, hogy a feleségem legyél. Nem értem… - dörzsölte meg fáradtan a halántékát. - Azt hittem, tényleg fontos vagyok neked, hogy önmagamért szeretsz. Régen megjártam már párszor, és azt hittem, már nem tudnak becsapni. Ezek szerint neked mégis sikerült.

- Rob! - sikítottam fel. - Most meg miről beszélsz?!

- Semmiről… - legyintett komoran. Nem hagyhattam, hogy így érjen véget ez az egész.

- De igen, valami van, de nagyon félreértesz! Soha nem csapnálak be, és nem hazudnék neked! Rob, én annyira szeretlek, el sem tudom mondani! De félek is. - görbült megint lefelé a szám. - Nem tudnék nélküled élni! Te vagy a mindenem! Ne hagyj el, kérlek!

Robert erre bús arccal nézett rám.

- Most már tényleg nem tudom, mit vársz tőlem.

- Nem várok tőled semmit!

- Pedig jó lenne, ha mégis várnál valamit, és tisztában lennél az érzéseiddel, mert kezdem úgy érezni, hogy csak én akarom igazán ezt a kapcsolatot.

Most már szándékosan bántani akart. Nem haragudhattam rá, bennem mégis egyre inkább feléledt az indulat. Még hogy csak ő akarja! Hiszen mindig vele voltam, támogattam, szerettem! Nem tehetek róla, hogy kevés vagyok neki. Tudhatta kezdettől fogva.

- Rob, kérlek. - vettem nagy levegőt. - Ne haragudj rám! Tudom, hogy nem esett jól az elutasításom, de meg kell próbálnod megérteni engem. Tudom, hogy nem vagyok elég jó neked. Még én sem ilyen nőt képzelnék el melléd. Nagyon szeretlek, de muszáj belátnom, hogy nekünk ez nem fog a végtelenségig működni. Egyszer találni fogsz egy minden szempontból neked való nőt, és akkor úgyis elválnának az útjaink. Én csak nem akarok szenvedni. De téged sem akarlak visszatartani, amikor tudom, hogy te többet érdemelsz, mint amit én adhatok.

- Mi ez a hülyeség!? - paprikázódott fel ismét Rob. - Méghogy többet érdemlek! Ne gyere már ezzel a rossz szöveggel! Inkább valld be szimplán, hogy eleged lett belőlem, és szabadulni akarsz! Ja, és hagy döntsem már el én, hogy ki kell nekem, jó?

- Á, Rob, nekem elég ebből! - most már teljesen kiakadtam. - Nem fogok itt kínlódni, hogy megértessem a hülye fejeddel, hogy mi a bajom! És még én bizonygassam, hogy szeretlek?! Na neee… Végeztem!

- Tudod mit, Emma? - kiabált Rob, miközben a csomagjaiért ment, és az ajtó felé masírozott. - Nekem van elegem belőled! Még egy ilyen ostoba, csökönyös nőszemélyt nem láttam, mint te! Talán ha értelmes okaid lettek volna, még megértettem volna, de így… !? Döntöttél, hát viseld a következményeit. Oh, és még valami. - fordult vissza a nyitott ajtóból, miközben én csak álltam a kanapé mellett teljesen sokkolva. - Talán tényleg valaki másra van szükségem. Valakire, aki nem teszi tönkre mindazt egy kapcsolatban, ami jó, csak mert nem bír problémák nélkül élni. Talán neki fogom adni ezt! - mutatta fel gonosz képpel a jegygyűrű dobozát, majd minden további nélkül kilépett az ajtón, és bevágta maga mögött.

- Menj a francba, Rob! - visítottam, de már csak én hallhattam.

          Nem tudom, meddig állhattam még ott a nappali közepén, egy párnát szorítva a mellkasomhoz. Talán percek teltek el, talán órák. Én csak álltam ott, és az ajtót bámultam, amelyen éppen az előbb sétált ki a boldogságom, a napsugaram, az én vezérlő csillagom. És magával vitte minden reményemet. Az életemet. Végül nem bírta a lábam, és összerogytam. A térdem csúnyán beütöttem, de nem érdekelt a fájdalom. Semmi nem volt ahhoz képes, amit odabent éreztem. Nem tudom, mi tartott életben, de akkor más vágyam sem volt, mint meghalni. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem.

 Ez az Emmának szánt gyűrű:

21. fejezet - A búcsúest

          Bármennyire is szerettem volna higgadtan viselkedni Rob bejelentése után, mégis úrrá lett rajtam a kétségbeeséssel vegyes düh. Tudtam, hogy el kell majd utaznia Afrikába, nem is vártam, hogy most már örökre velem marad. Még New Orleansban mesélt erről az új filmről, aminek a nagy részét ott forgatják majd. Egy fiatal orvost játszik benne, aki a Doctors Without Borders (Orvosok Határok Nélkül) szervezetében dolgozik Sierra Leonéban a ’90-es évek elején zajló zavargások idején, és akaratán kívül gyémántcsempészetbe keveredik. Egészen más jellegű filmről van szó, mint amelyekben eddig szerepelt, és izgatottan készült a forgatásra. Aminek a kezdete november végére volt tervezve. Nem októberre, az istenért, nem! Azt hittem, lesz időm felkészülni az elválásra. Két nap?!

          Rob a kérdéseimre reagálva elmagyarázta, hogy vele is csak aznap reggel közölte Steph, az ügynöke az újságot, és csak azért nem szólt, mert közbejöttek azok a bizonyos reggeli lapok az Elishával közös fotóival, és nem szeretett volna még ezzel is bosszantani. Később pedig a meglepetésemet nem volt szíve elrontani.

          Maga mellé húzott a kanapéra, és türelmesen elmesélte, hogy a stúdiónak sikerült a szükséges engedélyeket korábbra beszereznie, és mindent megszervezni, ezért hozták előbbre az utazást. Rob pedig most egyébként is szabad lett volna, így kihasználták a lehetőséget.

          Mindez engem csak elszomorított. Akaratom ellenére kigördült néhány árulkodó könnycsepp a szememből, és ettől Rob csak még rosszabbul érezte magát. Kétségbeesve kérlelt, hogy ne sírjak, és bocsánatot kért, amiért elrontott mindent. Nem bírtam hallgatni. Nem akartam, hogy ő érezze hibásnak magát. Csak én tehetek róla, hogy ennyire kiborultam a hírtől. Ez is azt bizonyítja, hogy máris mennyire függök tőle. Elképesztő, hogy pár hónap alatt mennyire magához láncolt. Nélküle nem is létezem? Hihetetlen! Ha már a távollétének a gondolatától is így kikészülök, hogy viselhetném el mindezt a továbbiakban? És hogy várhatom, hogy Rob nyugodt szívvel induljon el, amikor azt látja, hogy az utazásának a lehetőségétől is összetörök? Össze kell szednem magam. Hiszen erre számíthatok, amíg Roberttel akarok lenni. Többhetes, vagy hónapos különélés, és hosszabb-rövidebb együttlétek. Első ízben kellett szembesülnöm mindezzel. De tudtam, hogy végig akarom csinálni. Meg akartam próbálni. És ezt csak úgy lehet, ha nem hagyom, hogy az első nehézségek legyűrjenek.

          Ezektől a gondolatoktól végre sikerült összekapnom magam, és higgadtságot kényszerítettem magamra. Az ölébe másztam, szorosan megöleltem, és mondtam neki, hogy nem kell féltenie. Nehezen hitte el, hogy minden rendben lesz, de végül az egyre magabiztosabbá váló magatartásommal meg tudtam győzni. Még mosolyogva meg is jegyeztem, hogy így legalább karácsonyra biztosan visszatér. Erre ő is fellelkesült. Elalvás előtt már teljesen fesztelenül beszélgettünk az útról, elterveztük, hogyan tartjuk a kapcsolatot, és Rob megígérte, hogy amikor csak teheti, hazalátogat, és kérte, hogy én is utazzam majd hozzá néhány napra.

          Mindezek után éjszaka úgy öleltük egymást, úgy szeretkeztünk, mintha ez lett volna az utolsó alkalom, amit még együtt tölthettünk. Talán előre éreztük a bajt. Hajnaltájt nyomott csak el az álom egymás karjaiban.

          Másnap délutánra Rob lemondta az összes programját, hogy velem lehessen, és már délelőtt áthozta hozzám a csomagjait (ami nem volt sok, csupán egy sporttáska, és a fekete vállraakaszthatós táskája, amihez évek óta ragaszkodik), hogy másnap tőlem indulhasson a reptérre. Úgy terveztem, kikísérem, bár már előre féltem, hogy nem fogom megállni bőgés nélkül.

          Amíg dolgoztam, Rob orvosnál járt, beoltották valami különleges, extra gyors védelmet biztosító vakcinával, ami majd megóvja Afrikában a különféle fertőzésektől. Panaszkodva hívott fel, hogy jól megkínozták, én meg kinevettem. Helenék nagyon aranyosak voltak. Amikor elmeséltem nekik, hogy Rob elutazik, azonnal hazaküldtek, hogy egy kicsivel több időt tölthessek még vele. Ez kapóra jött, mert még egy csomó dolgom volt, mielőtt hazamentem volna. Útban a Norton Avenue felé beugrottam egy-két üzletbe, hogy vásároljak néhány dolgot estére. Emlékezetes búcsúestet terveztem. Szépen ki akartam öltözni, finom ételt főzni, gyertyafénynél bámulni egymást, lágy zenét hallgatni. Szóval tömény romantikát.

          Úgyhogy el kellett mennem ruhát venni, mert az én szekrényem inkább csak kényelmes, praktikus darabokat rejt, bár Rob ezt eddig nem tette szóvá, de mégis… Szerettem volna elkápráztatni, ahogy ő szokott engem pusztán a lehengerlő pillantásával. Végül egy butikban rá is akadtam egy tüneményes ruhára. Fényes csillogású, pánt nélküli fehér ruha volt, derekán fekete övvel, felső szegélyén fekete csipkével, pezsgőszín alsószoknyával. Nem volt éppen olcsó, és talán nem is viselem majd többször, de minden centet megért. Találtam hozzá illő cipőt is, amit nem volt szívem otthagyni. Ismét elcsodálkoztam magamon. Korábban nemhogy nem vettem volna meg hasonló ruhakölteményt, de messziről el is kerültem őket. Most pedig egytől-egyig vonzottak a lenyűgöző szabású, finomabbnál finomabb anyagú csodák. Hosszú ideig válogattam, de elégedett voltam a választásommal. Csak remélni tudtam, hogy Robnak is tetszeni fog.

          Végül gyorsan megvettem a vacsora hozzávalóit is, betettem a kosárba néhány üveg sört, és egy különlegesen finom bort is, aztán hazaindultam. Jócskán elment az idő a nézelődéssel, már fél öt is elmúlt, nekem még főznöm is kellett, ráadásul azt sem tudtam, Robbal mit kezdjek, amíg mindennel elkészülök. Meglepetésnek szántam ezt az egész estét, de hogy lephetném meg, ha ott lebzsel körülöttem? Talán valamilyen indokkal hazaküldhetném. Jó, de mit mondjak? „Bocsi, Rob, de nálad felejtettem a múltkor a piros kis bugyimat, nem hoznád el nekem? De most kéne, mert éppen azt akarom felvenni! Óh, köszi édes!” Nem, ez nem jó. Valaki elcsalogathatná a lakásból. Hahá! Azonnal előkaptam a mobilom, és tárcsáztam. Alig csörgött ki, máris beleszólt az, akit vártam.

- Helló, baby, máris hiányzom?

Elnevettem magam.

- Igen, képzeld! Alig vártam, hogy halljam a hangod!

- El sem hiszed, hányan vannak így ezzel!

- De, elhiszem, Kel, Mindent elhiszek neked! - kacagtam. - Te vagy minden nő álma. - hízelegtem neki egy kicsit. - Mondjuk ez nem is lehet vitás, egy olyan pasi esetében, aki Kanadáig utazik egy Celine Dion koncertért.

Fojtott nyögés hallatszott a vonal túloldaláról, ami arról árulkodott, hogy bakot lőttem az iménti megjegyzésemmel.

- Basszus, ha tehettem volna, inkább itthon döglöttem volna, mint hogy végigüljem azt a nyávogást. Gondolod, hogy magamtól mentem?

- Nem? - döbbentem le.

- Nem! - nevetett ki engem Kellan. - Jézus, Em, hát minek nézel te engem?! Fogadást veszítettem Ash ellenében, és ez volt az ára.

- Oh! Már értem! Akkor nem irigyellek! Neked még nagyobb szenvedés lehetett ez az este, mint Robnak. - nevettem.

- Jajj, Robnak bejön ez az izé zene! Csak játssza, hogy nem, hogy ne legyen olyan égő, hogy ezt is hallgatja! De én tudom ám, hogy titokban folyton Celine-t énekel a zuhany alatt! - röhögött fel mély hangon.

- Te olyan bolond vagy! - Hihetetlen ez a pali! Annyira mókás vele beszélni, mintha már hosszú ideje ismerném. Jó ötlet, hogy őt hívtam. - Tudom ám, hogy nem így van! Soha nem énekel ilyesmit a zuhany alatt. Különben is, te honnan tudod, hogy énekel? - szegeztem neki a kérdést, mire zavart csend támadt a vonal túlsó végén. - Kel?

- Uhm… Nem is érdekel, miben fogadtunk Ash-el? - váltott témát nagyon is hirtelen. Önelégülten vigyorogtam, amiért kifogtam rajta.

- Nem gondoltam, hogy rám tartozna.

- Pedig rólad volt szó. Abban fogadtunk, hogy Rob totál beléd habarodott. Ash szerint igen, szerintem pedig nem. Azt mondtam, csak szórakozik veled. Ne haragudj, hogy ezt gondoltam, de akkor még nem ismertelek, és nem láttam őt sem, hogy milyen veled. Aztán jött Robnak ez a Celine koncert-ötlete, és ez volt a döntő bizonyíték. Odalehet érted, ha ezt bevállalta miattad! - jól hallhatóan vigyorgott. - Szóval vesztettem, és Ash azt találta ki, hogy el kell mennünk veletek Torontóba. Ennyi a sztori.

- Nahát, hogy ti mikkel nem foglalkoztok unalmatokban! Nem volt jobb szórakozásotok, mint fogadást kötni velem kapcsolatban? - kérdeztem tettetett felháborodással, de persze nem vettem zokon a dolgot. Hiszen Rob barátai, nem ártanának neki, és biztos voltam benne, hogy nekem sem.

- Bocsesz. - dörmögte a telefonba Kellan, de egy cseppet sem volt bűnbánó a hangja.

- Megbocsátok, egy feltétellel. Jobban mondva kettővel. - javítottam ki magam gyorsan.

- Mi lenne az? - vált óvatossá a hangja, de én csak mosolyogtam rajta.

- Az első, hogy nem fogadtok többször ilyen ostobaságokban.

- Na jó, ez könnyű. Nem fogunk. Kivéve, ha te nem leszel mégis benne! Mi a második?

- A segítségedre lenne szükségem. - böktem ki.

- Miben?

- Rob biztos mondta, hogy holnap elutazik Sierra Leonéba. Nem lesz itthon két hónapig, és méltóképp szeretnék elbúcsúzni tőle. Vacsit főzök, meg ilyesmi… Szóval minden megvan már, de Rob ott van a lakásomban. Nem akarom, hogy valamit is megsejtsen az egészből, ezért…

- Kellenék én, hogy megmentselek, és elhívjam Robot onnan. - fejezte be a mondatomat Kellan.

- Pontosan.

- Sima ügy! - kiáltott fel. - Van is egy ötletem! Mindjárt hívom. De most nekem is van egy feltételem.

- Hé, ez nem ér! - méltatlankodtam. - Akkor megint nem leszünk egálban.

- Hát… vagy elfogadod a feltételem, vagy mást kell keresned… - várakozón elhallgatott, a magabiztos emberek nyugalmával várta, hogy belemenjek az egyezségbe.

- Okké… - sóhajtottam fel. - Előbb tudni akarom a feltételedet, aztán megmondom, hogy áll-e az alku.

- Emma, én tényleg nem tudom, miket gondolsz te rólam! Nem vagyok én olyan rossz, mint állítják! - miközben beszélt, végig vigyorgott.

- Ki vele, mi a feltétel!

- Kérek a vacsiból!

- Ennyi? - hüledeztem. - Kérsz a vacsorából? Nem vagy kíváncsi a pikáns részletekre, vagy hogy mi lesz rajtam, semmi hasonló?

- Hát, én igazán csak egy kis kajára gondoltam, de ha te ennyire akarod, elmesélheted, mi lesz rajtad!
- Kel! - kiáltottam fel nevetve. - Lődd le magad! Oké, legyen, megegyeztünk! Holnap átjöhetsz a kajáért, de most tüntesd el végre Robot a lakásból! Legalább két órára.

- Már hívom is! Rajtam nem múlik az estétek végeredménye. - mulatott kajánul. - Na csókollak!

- Szia!

          Az elért sikeren felbuzdulva vidáman hajtottam tovább hazafelé. Kétutcányira tőlem egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam egy virágárusnál és vettem egy nagy csokor friss fehér rózsát. Éppen fizettem, amikor megrezzent a zsebemben a mobil. SMS. Mosolyogva húztam elő, mert tudtam, hogy Rob küldte. És tényleg.

„ Kicsim, Kel most hívott, hogy Kola séta közben eltűnt. Teljesen be van parázva, megyek neki segíteni keresni. Sajnálom, hogy nem leszek otthon, mire hazaérsz, de ígérem, sietek, és kárpótollak! Szeretlek!”

Gyorsan visszaírtam neki. „Semmi baj, még úgysem érek haza. Remélem Kola előkerül. Mondd meg Kellannek, hogy együttérzek vele. Én is szeretlek!”

          Most már kedvemre rohanhattam haza, és meg is tettem. Loholva kaptattam fel a harmadikra, és amint a lakásba értem, a konyhába rohantam az élelmiszerekkel. Báránysültet készültem csinálni sajtos besamel-mártással. Mindent előkészítettem, majd amikor már betoltam a húst a sütőbe, futottam rendet tenni a nappaliban, ami erősen éreztette Rob jelenlétét a lakásban. Néhány könyv szerteszét hevert a földön, vagy szerencsésebb esetben az asztalon. Rob inge a kanapé támláján feküdt, és az IPod-ja leesett a szőnyegre. Végülis nem is olyan vészes. Sőt, kimondottan jó érzés, hogy így belakta a lakásom.Gyorsan elpakoltam, aztán a fürdőbe mentem.

          Ha minden jól megy, Kellan még egy ideig lefoglalja Robot, így van elég időm. Mégsem bíztam a véletlenre a dolgot, villámgyorsan tusoltam, és mostam hajat a szokásos samponommal, aminek Rob egyszerűen imádta az illatát. Amikor megszárítkoztam, alaposan bekrémeztem a bőröm. Aztán jött a probléma, hogy mit is kezdjek a szénakazallal a fejemen. Esélytelen, hogy én valami látványosat kihozzak belőle. Ahhoz túl béna vagyok. Nem is erőltettem a dolgot. Inkább egyszerűen csak megszárítottam, aztán kivasaltam, és kétoldalt hátratűztem egy-egy apró kövekkel díszített csattal. Az arcomra finom sminket tettem, éppen csak kiemeltem a szemeimet ceruzával, és spirállal, valamint áttetsző szájfényt tettem az ajkaimra.

          Amikor belebújtam a ruhámba, és felvettem a cipőt is, beálltam a hálóban lévő földig érő tükör elé, és nem hittem a szememnek. Egy másik nő nézett vissza rám a tükörből. Egy gyönyörű, sugárzó, öntudatos fiatal nő. Megérintettem az arcomat, hogy elhiggyem, magamat látom. És valóban, a nő a tükörben utánozta a mozdulatom. Semmi kétség, az is én vagyok. Éreztem, ahogy érthetetlen büszkeség tölt el, és nagy mosollyal fordultam el a tükörtől. Leheletnyit magamra permeteztem a kedvenc parfümömből, aztán kimentem a hálóból.

          A konyhából isteni illatok áradtak felém, és elindultam ellenőrizni, minden rendben van-e.  A húsnak csak percek kellettek, így kötényt kötöttem a ruhám elé, és elkezdtem elkészíteni a sült krumplit Robnak, a párolt zöldségeket pedig magamnak. Éppen elkészültem, amikor Kellan küldött egy SMS-t, hogy már megszabadult Robtól. Tudtam, ez azt jelenti, hogy maximum húsz percem van. Megterítettem az étkezőasztalon, amit eddig nem túl gyakran használtunk, vagy legalábbis nem rendeltetésszerűen. Gyertyákat gyújtottam, halk zenét kapcsoltam, előkészítettem a behűtött bort, aztán vártam. Nem is kellett sokáig. Csengettek, amin meglepődtem, hiszen Robnak van kulcsa hozzám. Talán mégsem ő jött volna? Odatipegtem az ajtóhoz.

- Ki az? - szóltam ki.

- Rob. Beengedsz? - azonnal kinyitottam az ajtót, és közben már beszéltem is hozzá.

- Rob? De hát mi van a kul… - döbbenetemben elakadt a szavam.

Rob elegánsan kiöltözve várt a folyosón. Egészen pontosan féltérdre ereszkedve volt előttem, és várakozón tekintett fel rám, miközben egy aprócska dobozt nyújtott felém.

Emma ruhája a vacsorán:

Emma cipője a vacsorán:

És Rob ruhája valami hasonló:

20. fejezet - Meglepetések

          Annyi betegünk volt egész nap, hogy nem értem rá azon töprengeni, milyen meglepetést tartogat a számomra Rob. Ebédidőben azonban, amíg Helennel a szomszédos épületben lévő étteremben ültünk a csirkesalátánk fölött, újra felidéződött bennem a reggeli telefonbeszélgetésünk, és kíváncsiság ébredt bennem. Vajon ezúttal mivel készül Rob? Ha eszembe jutott, milyen lelkes volt a hangja, csakis valami nagy dologra gondolhattam. De mi lehet az? És miről akar velem beszélni? Nagyon titokzatosnak tűnt, és minél többet agyaltam a lehetőségeken, annál kevésbé volt ötletem. Végül inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat, és Helenhez fordultam, aki némán evett velem szemben.

- Patrick ma nem is jön be a rendelőbe?

- Nem, kettőtől ügyel a kórházban. Csak reggel jön majd haza. Kicsit alszik, aztán holnap bejön valamikor kora délután.

- Sokat dolgozik, ugye? - kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre. Patrick mindig is munkamániás volt. Vagyis inkább elhivatott. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire odaadóan végezte volna a feladatait. Szerette az embereket, és mindenkin segíteni akart. Mivel a magánpraxis sokat hozott a konyhára, megtehette, és meg is tette, hogy teljesen ingyen, pusztán emberbaráti szeretetből dolgozzon egy a város szélén álló kis kórházban. Nem olyanban, ahová a sztárok járnak.

          Még csak harminchárom éves volt, de egy idős ember bölcsességével és türelmével rendelkezett. Az élet sokmindenre megtanította. Kiskorában veszítette el a szüleit, először az édesanyja hunyt el leukémiában, két évre rá pedig az apukáját vitte el egy infarktus. Tíz éves volt ekkor. A nénikéje vette magához, aki nagyon szerette, és mindenben támogatta őt. Patrick pedig elhatározta, hogy orvos lesz. A szüleiért. Mindent megtett, hogy a célját megvalósítsa. Nagyon eltökélt volt. Az egyetemen ismerte meg Helent, és azonnal heves szerelemre lobbantak egymás iránt. Helen megtanította őt, hogy ne legyen elvakult, és hogy sok más dolog is fontos az életében. Amint befejezték a tanulmányaikat, egybekeltek, és az ikrek születése után csak még inkább összekovácsolódtak. Csodálatos szülők voltak, és a kapcsolatuk irigylésre méltó volt. Átszőtte az egymás iránt érzett mély szeretet, rajongás, és tisztelet. Tökéletesen kiegészítették egymást.

- Hiszen tudod, milyen. - mosolyodott el szeretetteljesen. - Ki sem bírná, ha nem mehetne a kórházba. Annyira a szívén viseli azoknak az embereknek a sorsát! Néha arra gondolok, neki negyvennyolc órás napok kellenének, hogy beleférjen neki mindaz, amit reggelente eltervez. - nevetett. - Nem is értem, honnan van ennyi energiája, de mindig is ilyen volt. Még hétvégente, otthon is dolgozik, tudod, egy orvosi lapban publikálják a cikkeit a kutatásairól. - újságolta büszkén ragyogó szemekkel.

- És ezt csak így mondod?! Hiszen ez csodálatos! - lelkendeztem.

- Az bizony, de most inkább te mondj valamit. - váltott témát, és én tudtam, mire kíváncsi.

- Nincs mit mondanom. Az össze cikk aljas koholmány. Egy szavuk sem igaz.

- Azt látom, hogy nem hittél a lapoknak. - vetette közbe Helen. - És nagyon örülök, hogy így van. Nem is látszott rajtad egész nap, hogy foglalkoztatott volna a dolog. Épp ezen lepődtem meg. Megváltoztál.

- Én? Hogy érted?

Hátradőlt a székén, és elgondolkodva nézett rám.

- Nos… nem is tudom, hogyan írjam le ezt a dolgot. Nem igazán kézzelfogható változásról van szó… inkább mintha a lelked lenne más. Mintha kiegészültél volna. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, mióta hazatértél, és ebben biztosan nagy szerepe van a te Robodnak. - vigyorodott el, én meg elpirultam. - Jajj, nehogy már zavarba jöjj! Természetes, hogy a szerelem megváltoztat minket. Nézd, már több mint három éve ismerlek, olyan vagy, mintha a kishúgom lennél. Az első perctől jól kijöttünk, és nem véletlen, hogy a gyerekek is imádnak. Nagyon jó ember vagy, Emma. Viszont mióta ismerlek, a saját kis burkodban éltél, és nemigen engedtél senkit a közeledbe. Mintha úgy próbáltad volna óvni magad a csalódásoktól, hogy inkább messziről elkerültél mindenkit. Mi csak azért juthattunk a szíved közelébe, mert velünk éltél, és megtanultál bízni bennünk. Gigiék pedig… nos, ha ők kiszemeltek téged, nemigen volt más választásod. - nevetett, utalva arra, hogy ők hárman bizony igen karakán módon teremtenek kapcsolatot. Nem is bírtam megállni, hogy el nem eresszek egy széles vigyort.

- Kész tények elé állítottak!

- Valahogy úgy. - bólogatott, majd folytatta. - Szóval mi megismerhettük, láthattuk, milyen is az igazi Emma, és az életünk része lettél. De soha nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy féltselek. Igen, féltelek, mert mindig úgy festesz, mint aki egy rossz szótól összetörik. Törékeny vagy, és ártatlan. Ösztönösen védelmezni akarunk téged.

- Ezt még soha nem mondtad. - motyogtam. Nem volt jó érzés szembesülni vele, hogy ilyen gyengének látszom a barátaim szemében. Pedig én tudtam, hogy erősebb vagyok, mint azt gondolnák.

- Nem, mert nem akartam, hogy emiatt is rosszul érezd magad, és kényszert érezz, hogy bebizonyítsd, tévedek. Meg kell mondjam, most már másnak látlak. Nem leng körül az a magától értetődő bizonytalanság, ami eddig. Úgy látszik, valahol útközben levetkőzted a félénkségedet. Vagy talán nem is ez a legjobb szó rá. Védtelenség. Igen, ez az. Védtelen voltál a világgal szemben. Ezért is féltem azoktól a cikkektől, amik megjelentek. Sajnálom, hogy megmutattam őket, de jobbnak láttam, ha én mutatom meg, mintha az utcán egy idegentől szembesülsz vele. Azt hittem, összetörsz majd, vagy sírni fogsz, vagy valami, nem is tudom. Készültem rá, hogy vigasztaljalak. És erre kisétáltál az irodából, és mosolyogva tetted a dolgodat. Teljesen ledöbbentettél. Nem ismertem rád. Annyira másképp reagáltad le, mint vártam volna! Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés, és most ne haragudj meg, de fel is teszem: Valóban ilyen jól vagy? Nem csak eljátszod, hogy semmi baj, aztán hazamész, és otthon kiborulsz? - hajolt közelebb aggódva. Nem tehettem róla, megmosolyogtam az arckifejezését. Olyan édes volt, tényleg mintha a nővérem lett volna!

- Semmi bajom, megnyugodhatsz. Nem mondom, hogy elsőre nem döbbentettek meg a képek, de hamar feldolgoztam a látottakat. Robbal is azonnal megbeszéltük, mi volt, egy perc alatt megnyugodtam, és ennyi. Tényleg nem érdekel az egész. Ha minden ilyen hülyeséggel foglalkoznék, megőrülnék. Bízom Robban, és tudom, hogy nem tenne olyasmit velem, amit azok a lapok állítanak. Szeret engem. - jelentettem ki meggyőződéssel, mire Helen ámuló pillantása lett a válasz.

- Anyám, ez aztán a szerelem! - jelentette ki eltúlzott elismeréssel. - Emma, azt hiszem, elfelejthetjük a régi személyiséged, és köszönthetjük az újat!

          Mindketten nevettünk, aztán ejtettük a témát, és visszamentünk dolgozni. Hamar eljött a három óra, és Rob szokásával ellentétben pontos volt. Egy percet sem késett, ami már önmagában meglepetés volt. Szárnyaló jókedvvel ültetett a kocsijába, és elindultunk. Még fütyörészett is, én meg gyanakodva pislogtam rá oldalról.

- Elárulod, hová megyünk?

- Meglepetés… - kacsintott rám, aztán folytatta a fütyülést. Nem firtattam a dolgot, mert láttam, hogy úgysem szedhetek ki belőle semmit. Inkább kifelé bámultam hátha rájövök, hová tartunk. Először nem tűnt fel. Ráfordultunk a Fair fax Avenue-ra, majd kisvártatva az autópályára. Long Beach irányába mentünk.

          Gondolkodtam, mi olyan lehet ott, amivel meglephetne. Nem jutott eszembe semmi. Persze a gyönyörű tengerparton kívül. Talán valami étterem? Tovább figyeltem a táblákat. Culver City, Hughes Parkaway, Sepulveda Boulvard, LAX Airport… LAX???

- Rob!!! - kiáltottam akkorát, hogy majdnem nekimentünk egy másik autónak, amikor ijedtében félrerántotta a kormányt. Gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, miközben vadul ránk dudáltak, nem minden ok nélkül. Bocsánatkérőn arrafelé intett, aztán rám sandított.

- Mi történt? - kérdezte hangosan, még rémült hangon. Szegény nem tudhatta, hogy csak megvilágosodtam.

- Minek megyünk a reptérre? Oda megyünk, igaz? Mit akarunk mi ott? Rob, mondd már, az istenért!

- Em, kicsim, a jó életbe, ha kérhetném, legközelebb ne hozd így rám a frászt vezetés közben! Éppen elég anélkül is koncentrálnom, hogy ijesztgetnél.

- Rob, mit tervezel? - követeltem a választ. Rob vigyorogva előre nézett, és kibökte.

- Elutazunk.

Türelmetlenül sóhajtottam fel. Nem egy egyszerű eset, az biztos.

- Azt nem tehetem. Holnap dolgoznom kell, és neked is van elfoglaltságod, ha jól tudom. - mutattam rá. - Helenék nem tudnak ilyen rövid idő alatt senkit szerezni a helyemre, főleg nem ilyenkor. Szóval ez nem jó ötlet.

- Holnap mész dolgozni, és én sem hagyom ki az interjút.

- Akkor…? Hová megyünk, ahonnan még ma vissza is jövünk? Rob, mi ez az egész? Áruld már el, kérlek! - felvillantottam a legszebb könyörgő pillantásom, hátha az meghatja, de csak elnevette magát.

- Ne félj, időben meg fogod tudni. De ne nézz így rám, különben tényleg összetörjük magunkat.

- Legalább annyit mondj, hogy melyik országba. - sóhajtottam lemondóan.

- Kanadába.

Kanada? Mi a fene van Kanadában? Maximum hideg. Meg egy csomó erdő. Mondjuk az erdőt szeretem. De gondolom nem azzal akar meglepni, hogy Kanadáig visz egy romantikus erdei sétáért. Bár Robtól kitelik. Eszembe jutott valami.

- És az útlevelem? Nem hordom magamnál.

- Hátul a táskádban melegebb ruhákkal egyetemben. - vágta rá büszkén. Mindenről gondoskodott. Lenyűgöző.

          Mivel nem tehettem mást, hátradőltem, és csöndben bámultam a tájat.

Amikor kiértünk a reptérre, a változatosság kedvéért egész rakás tülekedő fotóssal találtuk szembe magunkat. Rajongók viszont sehol. Ami még ennél is jobban meglepett, az az volt, hogy az a sok paparazzi nem velünk foglalkozott. Ami azt illeti, simán bemehettünk volna mellettük az épületbe, mert nekünk háttal álltak, és valakit, vagy valakiket körülvettek. Nocsak, micsoda véletlen. Épp itt egy másik sztár, aki végre elvonja a figyelmet Robról. Gyorsan befelé húztam őt a kapun. Legalábbis akartam, de ő meg éppen a fotósok irányába lépdelt. Most mi van??? Nem viseli jól, ha nem őt fényképezik? Ez valami új? Értetlenkedve mentem utána, és ekkor már észrevettek minket is. Egy szempillantás alatt minket is bekebeleztek, Rob pedig ahogy szokott, védelmezőn magához szorított. Lefelé néztem, hogy ne villanjanak a szemembe a vakuk, és ekkor két pár lábat láttam meg, amik tuti, hogy nem a fotósokhoz tartoztak.

- Sziasztok! - hallottam egy csilingelő női hangot. Felnéztem, és a mindig kifogástalan megjelenésű, törékeny Ashley Greene állt velem szemben barátságosan mosolyogva. Mellette Kellan Lutz pózolt a fotósoknak. Vidáman integetett a kameráknak, aztán ő is felénk fordult.

- Ó, hát itt vagytok, már ideje volt, egy órája itt szobrozunk! Helló, én Kellan vagyok, te meg biztosan Emma. Mindent tudok rólad. - ezzel magától értetődő természetességgel magához vont, megölelt, és még puszit is kaptam az arcomra. Annyira meglepődtem, hogy még szólni sem tudtam.

- Ne hidd el egy szavát sem, mi is csak most érkeztünk. - nézett rám kedvesen Ashley. - És csak szeretne mindent tudni rólad, igaz Kel? - bökte vállon játékosan a srácot, mire az hangosan elnevette magát. Rob is csatlakozott hozzá.

- Ne izgulj, csak annyit tud rólad, amennyit feltétlenül szükséges volt elmondanom. Megtartalak magamnak.

- Hát ez az. - játszotta a sértődöttet Kellan, nem hagyva engem szóhoz jutni. - De majd az úton kezelésbe veszem szegény lányt, kigyógyítom belőled!

- Próbálkozni lehet. - szóltam közbe, mivel végre megtaláltam a hangom. - De a siker kétséges. Rob érti a dolgát.

- Látod, öregem, esélyed sincs. - vont újra magához Rob.

- Majd meglátjuk. - kacsintott rám lehengerlő nézéssel Kellan, mire most már én is elnevettem magam.

Mindketten nagyon aranyosak voltak, és igazán közvetlenek. Ashley belém karolt, úgy indultunk befelé az ajtón, Rob és Kellan pedig egymást ugratva jöttek a nyomunkban.

- Jól hámoztam ki Kellan szavaiból, hogy együtt utazunk? - kérdeztem Ashtől, hátha ő elárul majd valamit.

- Igen, és már annyira várom! - lelkendezett, mint egy kislány, amit nem igazán tudtam mire vélni.

- Pontosan mit is?

- Óh, hát tényleg nem árulta el neked? - meresztette a szép szemeit.

- Csak annyit mondott, hogy Kanadába megyünk.

- Akkor ennyit elég is tudnod. Ha Rob olyan jól ismer téged, mint gondolja, akkor elhiheted, hogy nagyon boldog leszel. De azért nem hittem volna, hogy ilyen könnyen rávesz, hogy anélkül elindulj vele, hogy tudnád, hová mész.

- Hmm… erre most mit mondjak… - fintorodtam el. - Rob varázsa.

- Meghiszem azt! - nevetett fel vidáman.

          A repülőút gyorsan eltelt, és végig nagyokat nevettünk. Kellan folyamatosan ugratott, és viccesen flörtölt velem, Ashley pedig olyan humorérzékről tett tanúbizonyságot, amit nem is feltételeztem volna róla. Igazi kis csinibabának tűnik, de nekem valahogy mindig is szimpatikus volt, és most bebizonyosodott, hogy egy érzékeny, kedves, okos, életvidám lány. Nem is csoda, hogy Rob barátja maradt a Twilight sorozat befejezése után is. Érdekes, erről a dologról eddig még nem is beszélgettünk, pedig biztosan nem szakadt meg mindegyikük között a kapcsolat. Vajon Kristennel is ilyen jó barátok?

          Torontóban landoltunk, majd taxiba ültünk, és elindultunk. Még mindig sejtésem sem volt, hová megyünk. Végül a Massey Hall előtt álltunk meg. A Massey Hall egy hatalmas koncertterem volt, és amikor odaértünk, rengeteg ember ácsorgott előtte. Tehát koncertre jöttünk. De kiére? Az agyamba befurakodott egy sejtés, de nem akartam tudomást venni róla.

          A hátsó ajtónál szálltunk ki a taxiból, és egy őr szó nélkül beengedett minket. Elvezettek a nézőtérig, ahol a négy legjobb helyre ültettek minket. Csodás panoráma nyílt a színpadra. Izgatottan fészkelődtem Rob és Ash között, mire Kellan előredőlt a székén, és nevetve odaszólt.

- Figyelj, Rob, talán lekötözhetnéd a nődet, mert mindjárt felugrik és hazaszalad.

Gyilkos pillantást vetettem rá, mire kacagva hátradőlt, Rob pedig átölelte a vállam, és odahúzott magához.

- Nyugi… - susogta a fülembe, és egyből elgyengültem. Kábultan nekidőltem, és sóhajtottam.

- Annyira izgulok… van egy sejtésem, és ha beigazolódik, hogy arra hoztál, amire gondolok, én esküszöm, hozzád megyek feleségül.

Rob erre somolyogni kezdett, és sokatmondó pillantást vetett rám.

- Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket… - motyogta.

A nézőtér lassan megtelt, és mire elhalványultak a fények, Kellan is képes volt végre elhallgatni, nem pedig Ashley-t piszkálni, aki segélykérő pillantásokat vetett ránk.

          Felcsendült egy dallam... A szívem egy időre megszűnt dobogni. Elakadt a lélegzetem, amikor felismertem az akkordokat….Igen… Rob megtette… Elhozott egy Celine- koncertre!

          Aztán kilépett a színpadra ő, maga Celine Dion, az angyal, akinek az éneke hosszú évek óta megdobogtatja a szívem, aki mindig is a példaképem marad, és akinek a koncertjére legalább tíz éve el szerettem volna jutni, de nem lehetett, mert vagy nem volt rá lehetőségem, vagy pedig visszavonult. És most mégis itt vagyok, és élőben láthatom, hallgathatom. Olyan volt, mint egy álom. Meghatottan szorítottam meg Rob kezét, és éreztem, hogy néz, de képtelen voltam levenni a szemem a színpadról. Azt sem tudtam, hol vagyok, önfeledten élveztem minden számot, és mindet énekeltem is, persze csak halkan. Két órás műsor volt, nekem mégis csak perceknek tűnt.

          Miután véget ért, nem indultunk el azonnal kifelé, megvártuk, hogy előbb a tömeg menjen el. Odahajoltam Robhoz, és csókot nyomtam az ajkára.

- Köszönöm. - suttogtam. - Annyira köszönöm! Olyan boldoggá tettél!

- Megérte az arckifejezésedért. - simogatta meg az arcom. - Annyira beleélted magad, hogy már azt hittem, te is felmész a színpadra énekelni. Örülök, hogy boldog vagy.

- Az vagyok. - bólintottam. - És ha azt vesszük, hogy te nem is szereted a dalait, akkor csak még jobban értékelem, hogy elhoztál.

- Utánanéztem, tudtam, hogy idén nem lesz több koncertje, és ki akartam használni. Egyszer én is kibírom Celine Dion-t - nevetett.

          Lassan elindultunk vissza a reptérre, mert későre járt, és másfél óra múlva indult is egy gép L. A.-be. Mind a négyen fáradtan szundikáltunk a gépen, szóval hamar eltelt az út. Landolás után elbúcsúztunk Kellanéktől, akikkel számot is cseréltem, és megbeszéltük, hogy csinálunk még közös programokat, majd beültünk Rob kocsijába, és elindultunk hozzám. Szokatlanul hallgatag lett, mióta eljöttünk Kanadából. Talán csak fáradt. Kimerítő nap volt. Kimerítő és csodás. Rob vállára hajtottam a fejem, és mosolyra húzódott a szám, ahogy végigpörgettem magamban a koncert részleteit.

          Amikor végre becsuktuk magunk mögött a lakásom ajtaját, azonnal szembefordultam Robbal, és átöleltem a derekát. Viszonozta a gesztusom, de éreztem, hogy feszült, és muszáj volt rákérdeznem.

- Valami baj van?

Elengedett, majd leült a kanapéra, és a térdére támasztotta az alkarját. Fáradtan és feszülten nézett rám. Megijesztett. Azonnal éreztem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondani fog. Leültem vele szemben a földre, és megérintettem a kezét.

- Na, csak ne lehet olyan nagy a baj… Mondd el, mi bánt. - kérleltem. Valami azt súgta, nem velem van problémája.

- Igazából nincs baj, csak… El kell utaznom… - bökte ki.

- Jó, hát akkor elutazol, mi ezzel a baj?

A szemembe nézett, úgy folytatta.

- Két nap múlva kell elutaznom. Afrikába. Előrehozták a forgatást…

19.fejezet - Los Angeles

 Sziasztok Drágaságaim!

Kicsit megkésve, de íme az újabb fejezet! Kicsit más, mint a többi, kevesebb a párbeszéd, és elég hosszú idő telik el benne, de ez fontos a történet szemponjából. Remélem azért még szeretni fogjátok! Írjatok, ha tetszik, és akkor is, ha nem! :)

Annyit még elárulok így elöljáróban, hogy tervezem a Twlight néhány szereplőjének felbukkanását is a történetben, szóval igen, valószínűleg találkozhattok majd Kellannel, Nikkivel, Kristennel, Jacksonnal, és még néhányukkal! :)

Köszönöm szépen a kedves szavakat, és a szívből jövő támogatást! Bearanyozzátok az életem! :)

Puszi Mindenkinek!

 Az életvitelünk egy leheletnyit megváltozott a Los Angelesbe való visszatérésünk után. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a viszonylagos béke, és nyugalom, ami addig körülvett bennünket, a LAX reptérről való kilépésünkkor egy csapásra megszűnt. Ha eddig hiányoltam azt a nyüzsgő embertömeget, amely Rob minden lépését árnyékként követi, hát most sokszorosan volt részünk bennük. Mindenfelől vakuk villogtak, kérdések özönét zúdították ránk (igen, rám is), tolakodó emberek másztak a képünkbe. A legrosszabb azt volt látni, hogy a „rajongók” őrült módjára sikoltoztak, és képesek voltak egymást eltaposni, csak hogy Rob közelébe férkőzhessenek. Ő pedig hősiesen viselte az egész hercehurcát, mosolyogva igyekezett keresztültörni az elszánt tömegen, miközben óvón szorított magához, és nem hagyta, hogy elsodorjanak tőle.

          Egy lánynak váratlanul sikerült odajutnia hozzánk, egyenesen Rob nyakába ugrott, kis híján fellökve mindkettőnket, és szájon csókolta. Észre sem vette, hogy ott vagyok, vagy nem érdekelte. A szeme különös tűzben égett, láthatóan nem volt magánál. Ijesztő volt. Szerencsétlen nem járt jól, mert Rob reflexből lelökte magáról, és idegesen rákiabált:

- Mi a francot képzelsz magadról?!

          A lány a földön ült, és kábán pislogott fel rá. Szinte megsajnáltam, de csak szinte, és amúgy is, Rob már vonszolt is tovább. Csakhamar kijutottunk végre a kocsihoz, amit Stephanie, az ügynöke küldött értünk.

Kimerülten rogytunk az ülésre, és fáradtan összenéztünk. Aztán hangosan nevetni kezdtünk.

- Igennn, ez L.A.! Isten hozott itthon! - ironizált Rob, majd a hajába túrt, és hatalmasat sóhajtott.

Igen, hazatértünk.

          A következő időszakban szépen lassan kialakult az itteni életritmusunk. Jobban mondva, mivel nekem semmi dolgom nem volt, csak azt kellett kitalálnom, hogyan igazodjak Rob időbeosztásához. Nem volt nehéz.

          A film stúdiófelvételeinél nélkülözhető voltam, és hiába szerettem volna mégis dolgozni, Debbie kijelentette, hogy semmi szükség rá, hogy megjelenjek, így is épp elég firkász cirkál a környéken. Mondvacsinált ok volt, mégsem tehettem ellene. Így hát ideiglenesen tennivaló nélkül maradtam. Ettől függetlenül elég mozgalmas napokat éltem meg.

          Először is, alig vártam, hogy hazatérjek az én kis kuckómba végre. Egy háromszobás lakást béreltem West Hollywoodban, a Norton Avenue-n. Tágas és világos volt, és kiélhettem rajta a lakberendezői ambícióimat. Néhol engem is meglepett a végeredmény, különösen, ha a nappalit nézzük, ami hozzám képest elég színesre sikeredett, de én imádtam a lakás minden zeg-zugát. Talán sok volt egyedül nekem a három hálószoba, és kisebb lakásba is költözhettem volna, de mivel Matt, Zoey, és Gigi gyakran aludt nálam, sokszor akkor is, ha én nem voltam itthon, ki volt használva minden helység. Szerettem itt lakni, és nagy szerencsém volt, hogy ilyen drága környéken tudtam lakást bérelni, de a munkámért jól megfizettek, nem költöttem sokat, és semmiképp nem akartam távol költözni Bartelléktől, mert amikor csak tehettem, átugrottam hozzájuk. Amikor ideköltöztem, vettem egy kocsit is, persze használtan, egy fekete Honda Civicet. Mivel gyakran töltöttem hosszú időt távol, a kocsi olyankor Helenék garázsában állt.

          A hazatérésünk napján kifejezetten megkértem Robot, hogy a saját lakásában aludjon. Nem akartam azonnal felvinni magamhoz, nem mintha nem töltöttünk volna együtt jónéhány éjszakát, csupán fogalmam sem volt, mi fogad otthon. Két hónapja nem jártam a lakásban, és a távollétemben Matt lakott ott, hogy vigyázzon rá, na meg persze, hogy ne hagyja kihalni a növényeimet. Önfeláldozón felajánlotta, hogy ezzel is segít nekem, én pedig nem utasíthattam vissza. Pedig Matt nem éppen a rendmániájáról volt híres. Igaz ugyan, hogy kirabolni nem tudtak a távollétemben, viszont az én drága barátom általában alaposan lelakta a lakást.

          Többnyire valamilyen ételtől vagy italtól származó folt díszítette a szőnyegemet, esetleg a falat, ha kreatívabb volt, a konyhában a mosogatógép ellenére hegyekben állt a mosatlan edény, és a por vastagon megült a bútorokon. Persze azt el kell ismernem, hogy a postámat kifogástalanul kezelte, és a virágaim sosem voltak szebbek, mint ha ő gondozta őket. Szóval végeredményben nem is jártam rosszul Matt segítségével, és képtelen is lettem volna bármiért is megorrolni rá. A várható kupira gondolva azonban jobbnak láttam, ha előbb a saját szememmel mérem fel a terepet, és csak utána engedem be Robot is a birodalmamba. Ő csak nevetett az indokaimon. Azt mondta, az ő lakásánál rendetlenebb semmi nem lehet, és valamiért ezt el is hittem neki, de azért még nem gondoltam meg magam.

          A ház előtt még időztünk egy darabig, nehezünkre esett elválni. Rob az ajtóig kísért, és nem könnyítette meg a dolgomat. Ahányszor csak sikerült elindulnom befelé, mindig visszarántott egy „utolsó” csókra, de végül valahogy mégis bejutottam. A harmadikon laktam, a legfelső szinten, és mire felhurcoltam a cuccomat, máris érkezett két sms Robtól. Az ajtó előtt toporogva olvastam el őket.

„Máris hiányzol! Biztos nem gondoltad meg magad? Oké, tudom, hogy nem, de egy próbát megért…"

Majd a következő:

„Ha esetleg szükséged van ágymelegítőre, a számom…”

          Nevetve tettem el a mobilomat a zsebembe. Erős volt a kísértés, hogy visszahívjam, de aztán győzött a másik énem, aki azt súgta, először nézzek szembe a lakásom állapotával. Félve nyitottam ki az ajtót, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt beléptem. Csaknem hanyatt estem döbbenetemben. Az első, amit megláttam, egy óriási „Hiányoztál! Isten hozott itthon!” - felirat volt, ami a nappali falán függött. Körös-körül piros és sárga tulipánok (a kedvenc virágom) pompáztak vázákban, és sok-sok színes lufi egészítette ki a képet. Makulátlan volt a tisztaság, minden csillogott, a bútorok fényesre voltak polírozva, és isteni virágillat lengte be az egész lakást. A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe. Csak az én barátaim lehetnek ilyen édesek! A asztalon egy levél fogadott:

„Drága Em!

Nagyon szeretünk! Pihend ki magad, holnap meglátogatunk, és kegyetlenül kifaggatunk!

Gigi, Zoey, Matt”

          Mosolyogva simítottam végig egy tulipán szirmait. Előre elképzeltem, miféle kérdésekkel fognak bombázni. Nyilván minden apró részlet érdekelni fogja őket. Nos, akkor csalódni fognak, mert bizony van, amit megtartok magamnak.

          Komótosan jártam végig a lakás minden egyes négyzetméterét, és fokozatosan úrrá lett rajtam egy érzés… Itthon vagyok! A saját kis biztonságos odúmban.

          A kicsomagolással gyorsan végeztem, aztán lezuhanyoztam, felvettem a kedvenc fehér bolyhos köntösömet, és az esélytelenek nyugalmával indultam a konyhába, hogy valami harapnivaló után nézzek. Legnagyobb meglepetésemre a hűtő dugig volt mindennel, amit csak el tudtam képzelni, sőt, még egy óriási adag lasagne is várt rám egy dobozban. El sem tudtam képzelni, hogy valaha megegyek ennyi ételt egyedül. Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán már nyúltam is a telefonomért. Gyorsan jártak az ujjaim a gombokon.

„ Vacsi? Nálam? Most?”

           Rob nem válaszolt, és én arra gondoltam, talán már alszik is. Már kezdtem feladni, és azon töprengtem, hogy vacsora nélkül ágyba bújok, amikor csengettek. Lélekszakadva rohantam az ajtóhoz, és feltéptem. Ott állt a maga lélegzetelállító valóságában, és olyan szemekkel méregetett, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy ki van éhezve… csak éppen nem ételre… A térdeim vészjóslóan megremegtek. A nyakába ugrottam, és a dereka köré kulcsoltam a lábaim. Azonnal elfeledkeztem minden másról, önfeledten csókoltam ahol csak értem. Rob szorosan magához vont, a lábával berúgta az ajtót maga mögött, és beljebb araszolt velem a lakásba. A nappaliban álló kanapéig jutottunk. A tárlatvezetés ráér később is…

          A következő napokban keveset láttuk egymást. Rob sokat dolgozott, még tartott a stúdióban a forgatás, és tárgyalásokra járkált az ügynökével. Közben akadt néhány interjú, vagy fotózás, amin meg kellett jelennie, így főleg csak éjjel lehettünk együtt, olyankor pedig nem éppen a szavaké volt a főszerep.

          Amikor nem vele voltam, akkor a barátaimmal töltöttem az időt, vagy felfrissítettem a szakácstudományomat, hogy legalább ezzel elkápráztathassam Robot, ha már a karrieremmel nem tudtam. Amikor megérkezett, finom étellel vártam, ha fáradt volt, fürdőt készítettem neki, vagy megmasszíroztam. Lassan olyan lettem, mint egy feleség. Ő igazán értékelte az erőfeszítéseimet, és nem volt nap, hogy ne hozott volna nekem valami apróságot, aminek tudta, hogy örülnék. Egy CD a kedvenc zenekaromtól, egy koncertjegy, vagy egy szál virág, egy aprócska üveg illóolaj. Lassanként jobban ismert engem, mint én magamat.  Sokszor nem tudtam, mivel viszonozhatnám az odaadását, de ha szóvátettem, csak megcsókolt, és azt mondta, azzal teszem boldoggá, hogy létezem. Ez mind szép és jó, csak én egy idő után kezdtem azt érezni, hogy ez édeskevés. Hiszen mit mutathatok fel? Itt állok munka nélkül, és nem is tudom, mit kezdjek magammal. Csak tengek-lengek, és a napom fénypontja, amikor Rob végre megérkezik, vagy én megyek át hozzá. A további életem így fog telni? Robertet változatlanul és visszavonhatatlanul, mindennél jobban szerettem, nem ez volt a gond. Bármit megtettem volna érte. A probléma én voltam, és a céltalanságom. Minél több idő telt el, annál kevesebbnek éreztem magam. Úgy látszik, ha nincs valami gond az életemben, hát én kreálok magamnak.

          Hívogattam stúdiókat, de egyszerűen nem akadt munka a számomra. Egyre inkább nekikeseredtem, de aztán Rob befejezte a film forgatását, és sokkal több ideje lett rám, így szépen lassan feledésbe merült a téma. Végre bemutattam a barátaimnak, amitől nagyon izgatott voltam. Rob nagyon ötletesen kitalálta, hogy nála vacsorázzunk mindannyian, mert ott nagyobb a hely, és ettől a gesztustól Gigiék le voltak nyűgözve. Igaz, mi előtte egy teljes napot takarítással, és rendrakással töltöttünk, de megérte, már csak azért is, mert végre megtaláltuk Rob ágyát a könyv- és ruhahalom alatt. Rögvest ki is próbáltuk…

          A találkozó nem is sikerülhetett volna jobban. Mind a négyen jól kinevették a feszengésemet, hiszen a félelmeimmel ellentétben az első pillanattól jól kijöttek egymással. Végül én is feloldódtam, és igazán jókedvű estét töltöttünk együtt. Rob még gitározott is egy keveset nekünk.

          Egy másik alkalommal én estem túl a Rob barátaival való találkozáson. Ők többen voltak, ott volt Marcus, Bobby, egy bizonyos Tom, Sam, és nagy meglepetésemre egy közös barátunk is volt, akivel először elképedten meredtünk egymásra, amikor Rob bemutatott neki. A következő másodpercben nevetésben törtünk ki, és barátságosan megöleltük, majd megpusziltuk egymást. Rob döbbenten bámult ránk, mire Emile vállon veregette.

- Hát, öregem, ha tudtam volna, hogy Em az, akiről folyton beszélsz, már rég meglátogattalak volna titeket. Bár ha lenne eszem, rájöhettem volna, mert nem terem errefelé minden bokorban magyar lány. - nevetett.

- Ismeritek egymást?

- Nem látszik? - karolt át Emile.

- Úgy egy éve együtt dolgoztunk Rómában. - magyaráztam Robnak, aki a fejét vakargatta. - Első nap majdnem felnyársaltam egy kellék vasvillával, azóta vagyunk barátok.

- Naná, hogy a barátod vagyok, különben még meg találnál ölni. - borzolta össze a hajam szeretetteljesen. - Nézzétek, még mindig itt van a villa nyoma! - rántotta fel a pólóját, de persze semmi nem volt a hasán. - Ez a kis természeti katasztrófa úgy pörgött ott, hogy félő volt, hogy valaki még belehal. - nevetett fel jóízűen, mire Rob is csatlakozott hozzá.

- Hát ez ismerős! - helyeselt lelkesen, én meg oldalba böktem.

- Hé! Vigyázz, mit beszélsz!

- Mi az, ez az igazság! Köz- és önveszélyes vagy. Képes vagy mindent elejteni, megbotlasz a tökegyenes felületeken is, és még azzal is képes vagy megvágni magad, aminek nincs is éle. Mindig vigyáznom kell rád.

 - Nem is igaz. - húztam fel az orrom, aztán mind nevettünk. Az este hasonló hangulatban telt. A srácok mind igazán kedvesek voltak, rengeteget ugratták egymást, és engem is. Nagyon megkönnyítette a helyzetemet, hogy Emile Hirsch is köztünk volt, így nem éreztem magam idegennek, aki kilóg a sorból, mivel a többiekkel eddig ő sem találkozott. Jó volt megismerni Rob gyerekkori barátait. Ők tényleg olyanok voltak az életében, akikben megbízhatott, akik mindent tudtak róla, mindig mellette voltak. Én pedig újabb szeletét ismerhettem meg a múltjának.

          A vacsora után koncertre mentünk, méghozzá Van Morrisonéra. Rob imádta a zenéjét, New Orleansban nekem is mutatott néhányat. Eddig nem ismertem a dalait, de amit ezután meghallgattam, az nagyon tetszett. Fantasztikus koncert volt. Csak úgy áradt a varázslat a színpad felől. Teljesen átadtam magam a zenének, és Robnak dőlve élveztem Van különleges hangját, és tökéletes dalait.

          Ezeket a baráti találkozókat leszámítva Rob és én kettesben töltöttük minden időnket. Sokszor csak heverésztünk egész nap egy parkban, vagy otthon, és olvastunk, filmet néztünk, vagy zenét hallgattunk. Magyarul tanítottam őt, és egy-két mondatot már magától is el tudott mondani. Előfordult, hogy az estét külön töltöttük, mert Robnak üzleti vacsorára kellett mennie, vagy tévés szereplése volt, ilyenkor átugrottam valamelyik barátomhoz, vagy Helenékhez.

          Egy ilyen alkalommal Helenéknél, miközben Lily-vel és Connorral, a már majdnem ötéves ikrekkel kirakóst játszottam, Patrick megemlítette, hogy asszisztensre lenne szükségük egy időre, mert a mostani megbetegedett. Megkérdezte, elvállalnám-e, ha van kedvem, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Végülis ápoló vagyok, a szaktudásom megvan, és igazán elkelne már valami munka. Október vége volt, és már komolyan idegesített, hogy nincs mit csinálnom. Tehát másnap munkába álltam a Wilshire Boulvardon lévő magánrendelőben. Madarat lehetett fogatni velem. Teljesnek éreztem magam. Rob velem együtt örült, pláne mivel neki megint eléggé sűrűsödött a programja. Többször is előfordult, hogy olyan későn végzett, hogy már inkább át sem jött, olyan fáradt volt. Meg tudtam érteni, rengeteg elvárásnak kellett megfelelnie, és rá is fért a pihenés.

          Körülbelül két hete dolgozhattam a rendelőben, amikor az egyik reggelen Janice, a recepciós furcsa arckifejezéssel fogadott. Olyan sajnálkozva nézett, és amikor elkaptam a pillantását, zavartan félrefordult. Nem értettem az okát, de csakhamar kiderült. Amikor Helen beért, maga után húzott az irodájába, és lenyomott az egyik kényelmes székbe, majd a kezembe nyomott néhány magazint.

- Ezeket látnod kellene.

Azzal tapintatosan magamra hagyott. Homlokráncolva vettem a kezembe az elsőt.

„Robert Pattinson újabb románca! Vajon meddig égetheti két végén a gyertyát?”

          A címlapon Rob volt egy gyönyörű szőke lány társaságában. Egy étterem teraszán ültek egymással szemben, mindketten mosolyogtak, és a lány Rob asztalon heverő kezére tette a sajátját. Észre sem vették a fotósokat, vagy nem érdekelte őket. A rövid szöveg a következő volt:

„A sármos szívtipró, Robert Pattinson újabb trófeát gyűjtött. Láthatóan élvezi a vadászatot, és az sem zavarja, hogy közben összetört szíveket hagy maga mögött. Legújabb áldozata a mindig elbűvölően szép Elisha Cuthbert, aki számtalan filmben bizonyította már tehetségét. Jól látható, és érezhető kettejük közt a szexuális vonzalom, már csak az a kérdés, mit szól mindehhez Pattinson jelenlegi kedvese, a magyar származású Emma Pintér, akivel legújabb, Distance című filmje forgatásán szerettek egymásba. Hogy viseli, hogy szerelme másik, nála egyértelműen fényévekkel izgalmasabb nővel múlatja az időt? Eddig egyik érintett sem nyilatkozott a témában…”

          Lemerevedve nyúltam a következő lapért, ennek a címoldalán szintén az előző kép szerepelt, csak mellette ott volt egy Robról, és rólam készült közös fotó is, ami egy vacsora alkalmával készült, amikor elhagytuk az éttermet. 

„ Szerelmi háromszög!” - harsogták a szalagcímek - „Vajon melyik nőt választja Rob?”

Ennyi elég volt. Ledobtam a magazint az asztalra, és abban a pillanatban megcsörrent a mobilom. Rob. Habozva nyomtam meg a hívásfogadás gombot.

- Szia! - szóltam bele fakó hangon.

- Ezek szerint láttad. - szólalt meg Rob egy pillanatnyi csönd után.

- Igen.

- Em, szó sincs arról, amire gondolsz! - kiáltott fel. - Ez megint csak hazugság. Tényleg találkoztam Elishával, együtt ebédeltünk valamelyik nap, de csak egy film miatt. Úgy néz ki, együtt fogunk játszani egy moziban, és erről tárgyalunk már napok óta.

- Rob… - szóltam közbe halkan.

- Jaj, Emma, annyira utálom ezt! Mindig ezt teszik, összezavarnak mindent! De el kell hinned, nem hazudok neked, nincs köztünk semmi, ő csak egy kedves lány, és a munkatársam lesz, ennyi. Ráadásul nem is csak ketten voltunk, ott ült Elisha ügynöke is, csak nem látszik a képen. Szándékosan így fotózták…

- Rob… - szóltam újra, ezúttal hangosabban. Hallottam, ahogy a torkán akad a szó.

- Igen?

- Semmi baj. - mondtam lágyan. - Hiszek neked.

A vonal végén egy másodpercre csönd támadt.

- Köszönöm. - suttogta végül.

- Semmi baj. - ismételtem. - Tudom, hogy nem csalnál meg. Már kiismertem ezeket a bulvárújságírókat, ne aggódj!

- Biztos, hogy nem bánt a dolog? Mert istenemre, ha igen, én bemegyek a szerkesztőségbe, és…

- Nyugalom! - csitítgattam. - Tényleg nincs baj, csak egy kicsit meglepett, ennyi az egész. Már túl is vagyok rajta. - Mosolyodtam el.

- Akkor jó. - nyugodott meg. - Délután érted megyek, ha végeztél! Van egy meglepetésem! És beszélni is akartam veled valamiről.

- Miről? És mi a meglepetés? - faggattam, de csak nevetett.

- Titok. Azért meglepetés, hogy meglepődj. Időben meg fogsz tudni mindent.

- Oké, valahogy csak kibírom addig.

- Kénytelen leszel! De hidd el, megéri!

- Hmm… egészen felcsigáztál…

- Háromra ott vagyok érted! Szeretlek!

- Én is szeretlek!

           Miután letettük a telefont, egy percig még elgondolkodva ültem a széken. A tekintetem újra a magazinokra tévedt, és egy kicsit elszorult a szívem. Nyomorult hazugsággyárosok! Ebben lelik örömüket, hogy másokról mindenfélét terjesztenek. Közben meg sem fordul a fejükben, hogy valakinek fájdalmat okoznak. Még szerencse, hogy én megbízom Robertben. Nem is tehetek mást. Az övé a szívem, nekiadtam egy életre.

          Hatalmas sóhajjal felálltam, és felvettem az asztalról az összes újságot. Egy mozdulattal a papírkosárba hajítottam az egész kupacot, majd mosolyogva kisétáltam az irodából.