10. fejezet - Bonyodalom

A reggel további része nagy összhangban telt. Jókedvűen ugrattuk egymást, amíg mindketten elkészültünk. Kicsit fura volt látni, hogy Robert milyen felszabadult, és azt is meg kellett szoknom, hogy ennyire sokat nevet. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy sokkal inkább zárkózott, magának való típus, aki nehezen oldódik fel. Ettől függetlenül azért nagy örömmel konstatáltam, hogy egyáltalán nem viselkedik velem szemben feszélyezetten. Szinte olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást.

Hamar meggyőzött, hogy tényleg el kéne vinnem a kocsiját, és felajánlotta, hogy el is kísér a pakolóig. Vonakodva beleegyeztem. Nem akartam problémát okozni neki, de váltig állította, hogy nincs szüksége a kocsira, és végül nem ellenkeztem tovább.

Miután összeszedtük a cuccainkat, lementünk a recepcióra. Az éjszaka megismert idős hölgy fogadott minket, úgy tűnt, ő le sem feküdt egész éjszaka. Pajkosan mosolygott ránk, és mindentudón kacsintott, amikor biztosítottuk, mennyire elégedettek voltunk az elhelyezéssel. Persze a kétértelmű nézésétől mindkettőnknek eszébe jutott az éjszaka…, illetve az ébredés, és zavartan összenéztünk. Kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat, ezért minél hamarabb igyekeztünk lelépni. Sikerült is, miután a nénike kicsikart magának (jobban mondva az unokáinak) néhány autogramot Robtól. Hosszasan integetett utánunk, amikor elmentünk.

Kint, nagy meglepetésünkre nem verőfényes napsütés fogadott minket, ahogy eddig megszokhattuk, hanem a szokásosnál is párásabb, fülledt meleg, egy icipici napfény nélkül. Az eget ugyanis összefüggő szürke felhőtakaró borította, és esőillat érződött a levegőben. Úgy tűnt, bármikor leszakadhat az ég, és addigra szerettem volna fedél alatt lenni. Nagy lendülettel elindultam balra, mivel azért annyira emlékeztem, hogy arról érkeztünk. Alig tettem meg azonban két lépést, Rob máris megragadta a karom, és visszarántott. A lendülettől elvesztettem az egyensúlyom, és nekiütődtem kemény mellkasának. Azonnal körém fonta a karját, én meg belekapaszkodtam a vállába. Megcsapott a már ismerős, férfias, tiszta illata, és megszédültem. Lenézett rám, halványan mosolyogva.

- Talán inkább arrafelé kéne indulni. - mutatott az ellenkező irányba, mint amerre én sejtettem az útirányt.

- Nahát, meg mertem volna esküdni, hogy arról jöttünk. - böktem az állammal a másik oldalra. Pedig olyan biztos voltam benne, hogy amellett a kis szökőkút mellett jöttünk el idefelé.

Rob elengedett, és a kezemet megfogva maga után húzott. Felvettem a tempóját, és egymás mellett lépkedtünk.

- Ami azt illeti - kezdett beszélni. -, igazad van. Eredetileg valóban arról jöttünk.

- Na ugye! - csillant fel a szemem. - Mégsem vagyok olyan reménytelen eset! - örvendeztem.

- Nem, nem vagy. - nevetett fel, de aztán elkomolyodott. - Most azért megyünk másfelé, mert máshová kellett parkolnom.

- De miért? És miért lettél hirtelen ilyen gondterhelt? Tegnap este pont így néztél, amikor azt mondtad, történt valami. - idéztem fel. - Csak aztán… nem mesélted el, mert elaludtál.

Felsóhajtott, és megszorította a kezem. Kíváncsian néztem rá, nem is figyeltem, hová lépek.

- Jól emlékszel. Tartozom neked egy vallomással. Jobban mondva azzal, hogy elmondom, mi történt. Amikor elmentem a táskákért, az utcán belefutottam pár fiatalba, akik felismertek… pedig már azt hittem, talán megúszom. Hangosan kiabáltak nekem, amire még többen figyeltek fel, és egy perc múlva már szinte futnom kellett a kocsihoz. Esélyem sem volt, hogy simán visszasétáljak a szállóba, ezért beültem a kocsiba, és elhajtottam. Páran utánam jöttek, és a jó ég tudja honnan, de előkerült egy lesifotós is valahonnan. Soha nem fogom ezt megszokni. - túrt bele idegesen a hajába, aztán elővette a cigijét, és rágyújtott. Összeszűkült szemmel fújta ki a füstöt. Együttérzőn néztem rá. Nem lehetnek egyszerűek a mindennapjai. Valószínűleg fel sem tudom fogni, miken megy át.

- Sajnálom. - suttogtam.

- Tudod, nem is az a baj, hogy felismernek. - magyarázta menet közben. - Végülis színész vagyok, az a legnagyobb elismerés, ha tudják, ki vagyok, és ismerik a munkáimat. De vannak sokan, akik meg vannak győződve róla, hogy ismernek. Mindegy, hogy éppen Edward Cullenről, vagy saját magamról van szó, azt hiszik, mindent tudnak rólam. Meg sem fordul a fejükben, hogy ne azonosítsanak egy szereppel. Úgy viselkednek velem, mintha egész életünket együtt töltöttük volna. Nekem rontanak, és egyszerűen a nyakamba ugranak az utcán, vagy éppen meg akarnak csókolni. Úgy kérdeznek anyukámról, mintha a testvéreim lennének, és állandóan tapogatnak, mintha valamiféle kiállítási tárgy lennék. Ráadásul előfordul, hogy nagy igyekezetükben még balesetet is okoznak. Egyszer annyira siettem előlük meglógni, hogy figyelmetlenül léptem az útra és majdnem halálra gázolt egy taxi.

- Jézusom! - kaptam a szám elé a kezem.

- Nem esett bajom. - nyugtatott meg gyorsan. - De az anyukám szinte sokkot kapott az ijedtségtől, és nagyon szenvedett. Ez az esett ráébresztett, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem. Szeretek színész lenni, szeretem ezt csinálni, csak a körülöttem lévő felhajtást viselem rosszul. A Twilight óta felfordult az életem. Meg kell mondjam, nagyon örülök, hogy mind a négy részt befejeztük. Alig várom, végre lecsengjen a hisztéria. - hangjából sütött a remény.

Én nem hittem benne, hogy hamarosan vége lesz, de végülis ki tudja?

- Nem ér annyit az egész szakma, hogy teljesen rámenjen az életem. - folytatta a történetet. Láttam, hogy jólesik neki a beszéd, ezért csak némán sétáltam mellette. - A baleset óta még nagyobb távolságot tartok az emberektől. és sokszor járok testőrökkel körülvéve. Nem nagyképűségből! - szabadkozott gyorsan, és vetett rám egy pillantást. - Tényleg, nagyon sokszor jól jön, hogy velem vannak.

- El is hiszem. - nehezen tértem napirendre a hallottak fölött. Tudtam, hogy ez megy, de egész más volt hallani a tényeket úgy, hogy már személyes érdekeltségem is volt az ügyben. Vagy valami olyasmi. Visszatértem az előző témához.

- És hogy sikerült végül meglógnod éjjel?

- Hát ez az… - sütötte le a szemét. - Nem igazán sikerült. És itt jön az, amiről beszélni akartam, mikor visszaértem. Szóval, igyekeztem lerázni őket, de úgy látszik, nem vagyok jó az autós üldözésben - mosolyodott el kesernyésen, aztán ledobta az elszívott cigit a földre, és eltaposta a csikket. Utána nyomban lehajolt érte, és elvitte egy szemeteshez. Ahogy visszafelé jött, rámosolyogtam.

- Ezt igazán nem vetheti senki a szemedre.

- Nem, tényleg. Amikor rájöttem, hogy nem győzhetek, hirtelen befordultam egy szűk utcába, felkaptam a táskákat, és elfutottam. Tudom, elég ciki, de…

- Nem ciki! - ellenkeztem hevesen, és megálltam az utca közepén. - Nem tehettél mást! Talán inkább össze kellett volna törnöd magad egy balesetben, csak mert pár rámenős idióta utánad vetette magát?! - egyre dühösebb lettem ezek miatt az emberek miatt. Rossz volt belegondolni, hogy baja eshetett volna miattuk. Az utolsó szavakat szinte kiabáltam, és többen is felénk fordultak az utcán. Rob elém állt, és az ajkamra tette a mutatóujját.

- Csss… - csitított. - Csak halkabban! A végén még újabb rámenős idióták vetik ránk magukat. - mosolyodott el.

- Ó…, bocs! Elragadtattam magam. - fogtam vissza a hangomat. Tágra nyílt szemmel meredtem rá, amikor ujjával lágyan körülírta a szám vonalát. Elfelejtettem, miről is volt szó. Ez így nem mehet tovább, hogy ahányszor csak rámnéz, vagy hozzámér, félájult állapotba kerülök! Ó, de, mégis, azt hiszem, így lesz továbbra is. Nem hinném, hogy tehetek ez ellen valamit. Nem is biztos, hogy akarok.

Kábán néztem rá, aztán kutyaugatás riasztott fel.

- Menjünk, jó? - kértem. - Tényleg soha nem érek oda… - sóhajtottam. Lassan elindultam, és Rob csatlakozott hozzám. Eszembe jutott még valami.

- Éjjel, amikor beszéltél erről, úgy tűnt, bánt valami. De ha sikerült leráznod a fotóst, és a rajongókat is, akkor mi a baj?

- Jó megfigyelő vagy. - féloldalas mosoly jelent meg a szája szegletében. - Sikerült ugyan megszabadulnom tőlük, de attól tartok, hogy csak egy időre. Azt hiszem, még többen lesznek, és csak rosszabb lesz. Tudod, igyekszem nem paranoiás lenni, de néha még kimozdulni sem merek. És a lesifotósok! - sziszegte idegesen. - El sem tudod képzelni, milyen ravaszok! Mint egy külön faj. Mindig megtalálnak valahogy, előlük nincs menekvés, csak ideiglenesen. Éjszaka igyekeztem minél messzebb hagyni a szállótól a kocsimat. Remélem, hogy nem fedezték fel, de ha mégis, akkor is kicsi az esélye, hogy pont azt a szállót találják meg, ahol mi voltunk. Ettől függetlenül láttam már érdekes dolgokat, és nagyon féltem, hogy mégis felfedeznek minket valahogy. Nem akartalak kitenni ennek. - nézett rám oldalról, és viszonoztam a pillantását. - Így is kockázatos velem mutatkoznod. - mutatott rá.

- Talán igazad van. - hagytam rá. - De nem érdekel. Veled akarok lenni. - tettem hozzá elcsukló hangon. Még elég nehezen ment ez az érzelmi kitárulkozás nekem.

Megállt, ezért én is. Leszegte a fejét, és értem nyúlt. Maga felé fordított, és a szemembe nézett. Mélyre hatolt a pillantása, talán a szívembe is belelátott.

- Félek, hogy meg fogod bánni. - mormolta rekedten, és a tekintete annyira elgyötört volt, hogy elszorult a szívem. Olyan bölcsesség sugárzott belőle, amit neki még nem kellett volna megtapasztalnia. Nem ilyen korán. Elhagyatottan, magányosan csillogtak a szemei. A két tenyerembe fogtam az arcát, és nagyon komolyan mondtam neki, minden szót kihangsúlyozva:

- Soha semmit nem fogok megbánni veled kapcsolatban. Elhiszed nekem?

Egy hosszú pillanatig nem felelt, de láttam rajta, hogy vívódik. El akarta fordítani a fejét, de nem engedtem.

- Elhiszed? - követeltem a választ. A szemembe fúrta a tekintetét, és hirtelen megláttam benne valamit. Tényleg fontos vagyok neki. Akkor és ott egy másodperc alatt eltűnt belőlem minden bizonytalanság, és kétség. Megértettem, hogy mostantól hozzá tartozom, bármi is következzen.

- Igen, elhiszem. - motyogta Rob, és ugyanazt láthattam rajta, amit én éreztem. - Elhiszem, mert látom, hogy így van. - tette hozzá lágyan.

Ismét elmerültünk egymásban, de ezúttal nem hagytam, hogy teljesen elkábítson a vonzereje. Ő is észbe kapott, és körbenézett. Felderült az arca.

- Meg is jöttünk. - és valóban. A kocsija ott állt tőlünk tízméternyire, az út szélén. Szerencsére egy teremtett lélek sem volt a kis sikátorban. Ettől Robert láthatóan megnyugodott. Odamentünk, és kinyitotta. Bedobtam a táskám az ülésre, ő meg elkezdte bepötyögni nekem az úticélt a navigációs rendszerbe. A kocsi oldalának dőlve figyeltem a ténykedését. Amikor végzett, felegyenesedett, és megállt velem szemben.

- Útra kész vagy, indulhatsz. - mondta kedvesen.

- Köszönöm. - ki tudja, hányadjára köszöntem meg ilyen-olyan dolgokat neki az elmúlt órákban. - Remélem sikerül épségben visszaszolgáltatnom neked a kocsidat. - viccelődtem. Elnevette magát, és megsimogatta a hajam.

- Biztos vagyok benne. Ügyes kislány vagy te. - halkan beszélt, kék szeme fogvatartotta az enyémet.

- Most úgy négy órán keresztül nem láthatlak, szóval… - lehelte, és közelebb hajolt. Egyik karjával átölelte a derekam, és közelebb húzott magához. Különös kábulat lett úrrá rajtam, és a tenyerem finoman a mellkasára tettem. A szíve hevesen kalapált, akárcsak az enyém, és ettől jóleső érzés fogott el. Megnedvesítettem enyhén elnyílt ajkam, és élveztem, ahogy a lehelete simogatta az arcom. Aztán összeért az ajkunk. Bizsergett a bőröm, ahol hozzáért. Szája enyhén hűvös volt, és sima, én mégis mindent elemésztő forróságot éreztem. A csók csupán néhány másodpercig tartott, és máris hiányérzetem támadt, ahogy eltávolodott tőlem. A pulzusom az egekbe szökött, és kapkodva szedtem a levegőt. Robert hasonlóképp zihált. Két kezével megtámaszkodott mellettem a kocsin.

- Hűha… - nyögte ki érdes hangon.

- Egyetértek. - préseltem ki magamból.

- Köszönöm. - nevetett fel rekedtesen. - Most pedig tényleg menj, mielőtt még meggondolom magam. - lökte el magát az autótól, és kitárta előttem az ajtót. Szó nélkül engedelmeskedtem. Beültem, ő pedig becsukta az ajtót. Pár pillanatba beletelt, mire összeszedtem a gondolataim. Leengedtem az ablakot, Rob meg behajolt rajta.

- Négy óra múlva találkozunk. - ígérte, és a szeme csillogott.

- Oké. Biztos, hogy ne vigyelek el valahová? - aggodalmaskodtam.

- Nem, idejönnek értem, ne izgulj. Siess, mert ki fogsz kapni!

- Ó, tényleg! - kaptam észbe. Beindítottam a motort, aztán megint Robra néztem. Nem igazán tudtam, hogyan búcsúzzak el tőle, de ő megoldotta. Benyúlt az ablakon, megcirógatta az arcom. Mosolygott.

- Viszlát később!- ezzel hátralépett, és elindult visszafelé.

- Viszlát! - kiáltottam utána. A visszapillantóból néztem, ahogy zsebre tett kézzel távolodott lendületes léptekkel. Elmosolyodtam, és lassan elindultam.

Hetedhét országra szóló jókedvem kerekedett, és ezt még az eső sem tudta elmosni, ami időközben eleredt. Az ablaktörlő automatikusan bekapcsolt. Csak az járt a fejemben, hogy Rob vajon fedett helyre ért-e már. Reméltem, hogy nem ázik el. A GPS szépen kivezetett a városból, aztán egy kereszteződésnél piros lámpát kaptam. Megálltam, és amíg várakoztam, megkíséreltem bekapcsolni a CD- lejátszót. Nem volt egyszerű mutatvány, rengeteg gomb volt rajta, de végül én nyertem, és nagy örömmel nyugtáztam, hogy Robert olyan zenét hallgatott, amit én is szeretek. Felhangosítottam a számot, és vidáman dudorászni kezdtem, az ujjammal pedig ütöttem a ritmust a kormányon. Körülnéztem, nem néz-e valaki hülyének, és ekkor lefagyott a mosoly az arcomról.

A mellettem álló kocsiból egy férfi ugyanis lelkesen fotózott. Engem.