18. fejezet - Independence Inn

          Még két napig laktunk a szállodában, ahol Robbal az első éjszakát töltöttük. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha visszatérek még ide, de miután egymásra találtunk, Rob egyik nap azzal lepett meg, hogy abba az étterembe mentünk vacsizni, és a desszert az volt, hogy megszerezte ugyanazt a szobát, ahol először aludtunk. Titokban valahogy odavitette a cuccaimat is, ami felett nem tudtam napirendre térni, de aztán beláttam, hogy az ő köreiben így is működhetnek a dolgok, és attól fogva sülve-főve együtt voltunk.

          Rob az ott töltött idő alatt számtalanszor megjegyezte, hogy rég nem érezte magát sehol olyan biztonságban, mint éppen ebben a szállodában. És valóban. Valahogy sikerült megúsznunk, hogy szenzációhajhász fotósok lepjék be a környéket. Rob még a testőreit is menesztette, mert feleslegesnek találta, hogy mindenhová elkísérjék. Amikor a városban mászkáltunk, vagy a forgatáson voltunk, mindig összeakadtunk néhány nem kívánatos személlyel, de az Independence Inn-t valamilyen rejtélyes oknál fogva nem fedezték fel. Sejtelmem sem volt, mi lehet ennek az oka, hiszen nem különösebben óvatoskodtunk, amikor ide jöttünk, de ettől függetlenül örültem.

          A mi kis közös szobácskánk tehát a béke szigete lett számunkra. Szinte ki sem mozdultunk. Hosszú órákat töltöttünk beszélgetéssel, egymás megismerésével. Éjjelente sokszor csak feküdtünk az ágyon összebújva, és hajnalig meséltünk egymásnak az életünkről, míg valamelyikünket el nem nyomta az álom. A kíváncsiságunk kielégíthetetlen volt. Mindent tudni akartunk a másikról. Engem minden érdekelt, ami Robbal volt kapcsolatos, és ő szívesen mesélt is. Rengeteget kacagtam a gyerekkori történetein, a rosszalkodásain, és a nővéreivel való bohókás kapcsolatán. Mélységes szeretet csendült ki a hangjából, ahogy a családjáról beszélt, és bevallotta, nagyon magányosnak érzi magát nélkülük. Viszont azt is elárulta, hogy amikor csak teheti, „hazaszökik” hozzájuk, még ha csak egy napra is, és olyankor kisgyerekként sütkérezik az anyukája gondoskodó szeretetében, hallgatja az apukája jóindulatúan dorgáló megjegyzéseit, és gondtalanul mókázik Lizzy-vel és Victoriával, akik ugyan már főállású anyukák, mégsem felejtettek el gyereknek lenni. Jó érzés volt hallgatni, ahogy mesélt róluk. Annyi odaadás volt a hangjában, ami bárkit meggyőzött volna Rob lelkének mélységeiről. Nekem nem volt egy szemernyi kétségem sem afelől, hogy Rob egy igazi kincs.

          Éppen az a férfi, akit mindig megálmodtam magamnak, de akiben eddig mégsem hittem, hogy valaha rátalálok. Erre ő talált rám, és minden jel arra utalt, hogy igazán én kellek neki. Úgy, ahogy vagyok. Néha annyira nehezemre esett ezt felfogni, de Rob nem hagyta, hogy ostobaságokra gondoljak, és a szemeiből sugárzó leplezetlen kötődése irántam mindig elaltatta a kétségeimet.

          Rob nem félt kimutatni az érzéseit, mindegy volt, merre jártunk, vagy mit csináltunk. Ha úgy érezte, arra vágyik, akkor az utca közepén kapott a karjába, és csókolt szájon, már nem zavarta, ha lefotóztak. Végre bízott bennem, elhitte, hogy képes vagyok együtt élni az életmódjával. És valóban egyre kevésbé zavart, hogy lépten-nyomon fotósokba botlottunk, és az arcunkba nyomták a fényképezőgépet, vagy hogy felajzott sikítozó lányok hada vett körül minket sokszor másodpercek leforgása alatt. Meg lehetett szokni. Vagyis el lehetett viselni. Mondjuk korántsem volt akkora felhajtás, amekkorára számítottam, és Rob rengeteget segített a feszültség, és az olykor előtörő rémület leküzdésében. És megvoltak a magam módszerei is a stressz kezelésére. A saját fejlesztésű „külvilág-kizárós-mélyeketlélegzős-szépekregondolós” technikámra gondolok, aminek gyakorlása közben Rob első ízben figyelt fel rám. Azóta is nevetve emlegette, milyen átszellemült arcot vágtam közben, és mennyire elpirultam, amikor észrevettem, hogy néz.

          Szóval egyre több közös fotónk látott napvilágot, ami minket ugyan nem különösebben foglalkoztatott, ahogy a cikkek sem, amelyek a kilétemet, és a céljaimat taglalták, azt azonban nem vettük számításba, hogy a környezetünk mit reagál majd. Rob viszonylag könnyen megúszta, hiszen ő napi kapcsolatot tartott fent a családjával és a barátaival, és már elég korán beszámolt nekik rólam, így nem érte őket váratlanul a megjelenésem. Két barátja, Marcus, és azt hiszem, valami Bobby nagyon szurkoltak értünk, és üzenték nekem, hogy alig várják, hogy megismerjenek. A családja pedig gyakorlatilag szünet nélkül rágta a fülét, hogy vigyen el hozzájuk, amint lehetséges. Rob megnyugtatta őket, hogy néhány hét múlva sort kerítünk erre is, és ennyi nekik elég is volt. Már előre rettegtem ettől az úttól. Olyan sok szépet hallottam Robtól a Pattinson családról, hogy féltem, nem fogok illeni közéjük, de erről Robnak egy szót sem szóltam.  Nem akartam, hogy emiatt aggódjon. És különben is, lekötött a saját családom, és az a pár ember, akit érdekeltem.

          Az ő utolsó információjuk rólam az volt, hogy Rob kiadta az utam. Ezért aztán, amikor újra fotók és cikkek jelentek meg rólunk, perceken belül ezerrel csörgött-pityegett- berregett a telefonom, és e-mailek tömkelegét kaptam.

          Anyával szerencsére könnyű dolgom volt, mint mindig. Ő csupán annyit akart tudni, hogy jól vagyok, aztán madarat lehetett volna fogatni vele, amiért végre „bepasiztam”, ahogy ő fogalmazott. Ráadásul nem is akárkit fogtam ki, hanem egy világszerte ismert és elismert színészt. A végtelenségig lelkendezett volna, ha Oli ki nem veszi a kezéből a telefont. Nos, ő kemény dió volt. Örökös kényszert érzett, hogy megóvja a család nőtagjait, amióta csak apa elment. Különösképp engem védelmezett, amivel sokszor az agyamra ment, annak ellenére, hogy imádtam. Az egyik legjobb ember volt, akit csak ismertem, de iszonyúan kőfejű volt, ha valaki elásta magát előtte, annak annyi volt. És Rob betette nála a kaput. Nem bírta elviselni, ha szenvedtem, és még túlságosan is jól emlékezett az utolsó beszélgetésünkre, amikor szinte végig zokogtam Rob miatt. Hiába győzködtem, hogy azt túlreagáltam, és most boldog vagyok, makacsul állította, hogy Rob egy kis „senkiházi sztárocska”, aki „röptében a legyet is…”, és beígérte, hogy ellátja a baját, ha megint bánatot okoz nekem. Végtelenül idegesített, hogy ilyen hangnemben beszél a szerelmemről, ezért félóra meddő vita után ingerülten a fejéhez vágtam, hogy inkább keressen magának valami bolond nőt, aki elviseli a hülyeségét, engem pedig hagyjon békén, majd kinyomtam a telefont. Mérgemben felszisszentem, és az asztalra csaptam a készüléket.

          Rob elképedten bámult rám. El is felejtettem, hogy neki minden magyar szavam kínai, és nyilván nem értette, min veszhettem ennyire össze Olival. Némi vonakodás után elmeséltem neki a dolgot, ő pedig meglepően reagált. Egyetértett Olival. Azt mondta, a helyében ő is így viselkedne, és meg tudja érteni. Néha nem értem a férfiakat… Miért gondolják, hogy egy verés mindent megold?

          A többi hívás és levél az itteni barátaimtól érkezett.  Helen elragadtatottan tapsikolt a vonal másik végén a boldogságomról értesülve. Azért még fenntartotta a nővére nevében tett meghívást a családi farmra, ha Robbal esetleg elbújnánk a világ elől néhány napra. Hosszan elbeszélgettünk még róluk, és az ikrekről, akik a háttérből folyamatosan kiabáltak nekem a telefonba, majd elbúcsúztunk.

          Természetesen a bohém baráti társaságom, Zoey, Gigi és Matt sem maradhatott ki a telefonálók sorából. Ők viszont egyenesen Robbal akartak beszélni. Szegény félve vette el tőlem a telefont, és azonnal záporoztak rá a kérdések, de végül elővette a lehengerlő énjét, és öt perc alatt kenyérre kente mindhármukat. Egyszerűen odavoltak érte, és mindkettőnkre irigykedtek, amiért egymásra találtunk. Megbeszéltük, hogy amint visszatérünk Los Angelesbe, összehozunk egy találkozót.

          Minden olyan jól alakult! Az egyedüli, ami rontotta az örömünket, az Debbie szüntelen káromlása volt, amit ugyan az esetek többségében sikerült elengednem a fülem mellett, de néha igazán kiborító volt. Mindenbe belekötött, bármit csináltam, neki nem tetszett, és ahányszor csak elmosolyodtam, vagy Rob odajött hozzám, mindig volt egy cinikus megjegyzése. Képtelen volt nézni, hogy jól éreztem magam. Őt időközben dobta a gyártásvezető, szóval valószínűleg ez is rátett egy lapáttal a viselkedésére. Nem volt hozzászokva, hogy az ő szűrét tegyék ki. A pasi viszont rájött, hogy a családja fontosabb neki. Debbie a bánatát, ha volt neki olyan, azzal kompenzálta, hogy folyamatosan azt duruzsolta a fülembe, hogy Rob csak kihasznál, és utána eldob, mint egy rongyot. Végül eluntam a dolgot, és inkább kizártam a hangját a fejemből. Így könnyebb volt elviselni.

          Rob dolgát Sarah Watkins, a női főszereplő nehezítette, aki mintha megbolondult volna, bár én eddig sem tartottam normálisnak. Képtelenség volt vele dolgozni, mert soha nem tudta a szövegét, vagy ha mégis, akkor nem volt képes hitelesen játszani. Ezenkívül nyíltan rástartolt Robra, holott eddig észre sem vette, hogy létezik. Folyton a nyakán lógott, amit eddig nem csinált, és arról győzködte, hogy nagyon sokat kéne együtt gyakorolniuk a szabadidejükben. Rob persze nem ment bele, amivel csak tovább ingerelte a lányt, aki végül sokszor már erőszakosan hisztizve igyekezett elérni a célját, sikertelenül.

          Szegény Rob többször is panaszkodott rá, amikor kettesben voltunk, de istenigazából csak ritkán esett szó köztünk a munkáról. Csak egymásra koncentráltunk, amikor együtt voltunk. A New Orleans-i forgatás utolsó napja olyan gyorsan érkezett meg, hogy felfogni sem volt időnk. Felszabadító volt túlesni ezen a napon, és ez mindenkin érezhető volt. Nem volt könnyű menet, de végül megcsináltuk, és mehettünk haza Los Angelesbe. A hátra maradt néhány jelenetet stúdióban akarták felvenni, de addig kaptunk egy hét pihenőt.

          Szeptember első napjait tapostuk, és Robbal úgy döntöttünk, maradunk még néhány napot, miután mindenki elutazott, de az a pár nap gyorsan elrepült, és reggel készültünk indulni a reptérre. Már előző este összecsomagoltunk, hogy másnap tovább alhassunk, aztán szokás szerint lementünk vacsorázni az étterembe.

          A hallban jó ismerősként üdvözöltük a fogadós nénit, Diane Hargrowe-t, akit az itt töltött idő alatt nagyon megszerettünk. Igazi csupaszív nénike volt, tele jóindulattal, és megértéssel. Ezenkívül remek humorral volt megáldva, sokat nevettünk vele. Előfordult, hogy az étteremben csatlakozott hozzánk, és zárás után is órákig ücsörögtünk ott, hallgatva szórakoztató beszámolóját az életéről. Igazán mozgalmas múltja volt.

          Tizenhat éves korától táncosnőként dolgozott New Orleans bárjaiban, számtalan politikussal, színésszel, zenésszel került közelebbi kapcsolatba. Aztán egy nap heves szerelembe esett egy kubai forradalmárral, és mindent hátrahagyva követte a kedvesét a hazájába. Évekig harcolt a szabadságért a férfi oldalán, miközben két gyermeknek is életet adott. Aztán a férjét börtönbe zárták, ahol egy verekedés során megölték, őt pedig a gyerekekkel együtt hazatoloncolták. Itthon nem volt semmije, de a kicsiket fel kellett nevelnie, ezért nappal, amíg iskolában voltak, ő szobalányként dolgozott, éjszakánként pedig visszatért a tánchoz. Szépen éldegéltek, de soha nem ment újra férjhez. Azt mondta, olyan szerelem, mint az övék, csak egyszer jöhet egy ember életében, és ő nem éri be kevesebbel, mint amit a férjével átélt. Egy évtizednyi módszeres takarékoskodással megnyitotta az Independence Inn-t, amit azóta is egyedül irányít, persze az időközben felcseperedett gyerekei és unokái segítségével.

          Mindig ámulattal hallgattam Diane életútját. Hihetetlennek tűnt, miken ment keresztül ez a törékeny nő, mi mindent kellett elviselnie, és mennyit dolgozott, amíg újra felépítette az életét. Mélyen tiszteltem őt, és irigyeltem az erejét. Én nem lettem volna képes mindazt ilyen büszkén, tartással végigcsinálni, amit ő.

          Amikor vacsora után visszatértünk a szobánkba, és már bebújtunk az ágyba, szokás szerint közel fészkeltem magam Robhoz, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ő a hajam csavargatta, és halkan dúdolt egy dalt.

- Tudod, hiányozni fog. - motyogtam egy ásítás után.

- Diane? - mindig tudja, mire gondolok.

- Aham… Annyira kedves, szeretnivaló… mintha a nagymamám lenne, aki egyben a barátom is.

 - Hm… és még hasonlítotok is.

- Diane és én? - kérdeztem kétkedve. - Nem hinném.

- Pedig igen. Te is olyan önzetlen vagy, és mindenáron véded, aki fontos neked. Ugyanolyan szenvedélyes vagy.

- Nincs igazad. - ellenkeztem. - Messze vagyok attól, hogy olyan legyek. Én még csak tanulom a harcokat. De nagyon szeretnék egyszer olyan erős lenni, mint Diane. Hiszen mi mindenen ment át, mégis talpon tudott maradni! Méghozzá nem is akárhogy.

 - Nem volt más választása. - vetette közbe Rob.

- Talán nem. Mindenesetre kétlem, hogy nekem ugyanez sikerült volna.

- Lehet, hogy nem pont így csináltad volna, de sikerült volna. Hadd javítsam ki magam. Anyukám mindig azt mondja, hogy csak rajtunk múlik, hogy alakul az életünk. Mindig van minimum két lehetőség, és mi döntjük el, mit választunk. Biztos vagyok benne, hogy ha Diane helyében lettél volna, te is megoldottad volna.

- Hm… kedvelem anyukádat. - mormoltam. - Okos asszony, ráadásul világra hozott nekem téged. Ez is bizonyítja az elméletét. Te a jó döntés voltál.

Rob halkan felnevetett, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Ahogy te is. Meg is köszönlek majd anyukádnak, méghozzá magyarul.

- Uhh… még csak az kéne! - nyögtem fel. - Hetekig ezzel dicsekedne a barátnőinek, sőt a fél városnak. „Rob Pattinson csak az én kedvemért tanult meg magyarul!” - utánoztam anya hangját, aztán álmosan nevetni kezdtem, ahogy elképzeltem, amint anyu még a sarki fűszeresnek is ez újságolja.

- Márpedig valamit megtanulok magyarul. - jelentette ki Rob határozottan. - Ennyivel megtisztelhetem a családodat, és akkor talán Oli sem azzal fogad majd, hogy betöri az orromat.

- Igaz… - kuncogtam. - Ez mindenképp meggondolandó. Nem mutatnál jól belapított orral.

- Ugye? - tapogatta meg az arcát, megjátszott pipiskedéssel. - Így is olyan lapos a fejem, mint egy palacsinta.

- Bolond vagy. - vigyorogtam rá. - Te így vagy szép.

- Szééép??? - hüledezett. - Te azt mondod egy férfira, hogy szép? Ennyi erővel azt is mondhatnád, hogy jó a fenekem, vagy formás a mellem. - méltatlankodott, és meg kinevettem.

- Igaz. - hagytam rá. - Jó a feneked, és formás a melled. Nekem legalábbis bejön.

- Mi? Szóval nőies vagyok?

- Ezt mondtam volna? - töprengtem. - Rob, szívem, szerinted egy pasira nem mondhatom, hogy jó a feneke? Vagy a melle?

- De ez így olyan hülyén hangzik… - ellenkezett. - Mondd inkább, hogy kidolgozott a mellkasom, mondjuk az jókora hazugság lenne. De akkor is… Ne mondd, hogy szép vagyok. Azt úgy utálom! Szépek a nők. A pasik… jóképűek.

- Oké, oké! - csillapítottam nevetve, aztán felültem, és az egyik lábam átvetve rajta a hasára ültem. Azonnal a derekamra fonódott a keze. Előrehajoltam, és gyors csókot nyomtam a vállára a kulcscsontja apró gödrébe.

- Helyesbítek… - suttogtam, miközben sok-sok csókkal halmoztam el a bőrét. Kicsit borostás volt, de én szerettem, ahogy finoman dörzsölte a bőrömet.

- Te vagy számomra a legférfiasabb, legtökéletesebb, legszexibb férfi a Földön. - megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen, ne pedig a csipkés szegélyű fekete kis topom dekoltázsába. - Nekem senki más nem kell, csakis te. És igenis FÉRFI vagy, tetőtől talpig.

Rob válaszul magához húzta a fejem, és vadul megcsókolt. A testemen azonnal remegés lett úrrá, és éreztem, hogy őt is sikerült felhergelni.

         A két nappal ezelőtti álmom óta nem kerültünk hasonló szituációba, jobban mondva Rob kerülte az ilyen helyzeteket. Meg tudtam érteni, hiszen egyikünknek sem volt egyszerű, hogy ennyire vágyunk a másikra, és mégse tegyünk semmit, mégis bosszankodtam a konoksága miatt, mert szerinte nem voltam felkészülve a következő lépésre. Kezdtem azt gondolni, hogy ő jobban tart a szeretkezésünktől, mint én.

Ezúttal azonban nem volt képes uralkodni magán, és én éppen ezt szándékoztam kihasználni. Meg kell értenie, hogy képes vagyok eldönteni, mit akarok.

          Szándékosan ingerlően simultam hozzá, hogy még inkább feltüzeljem, és közben én is egyre jobban elvesztettem a fejem. Még azelőtt kell cselekednem, mielőtt Rob visszalépne.

          Erővel elszakítottam magam az ajkától, és felegyenesedtem. Rob lihegve ejtette vissza a fejét a párnára, és égő szemmel nézett. A kezei a combomon pihentek. Egy percig csak némán néztük egymást, aztán lassan, anélkül, hogy egy pillanatra is elfordítottam volna róla a szemem, a topom szegélye alá nyúltam, és elkezdtem felhúzni. Rob visszatartotta a lélegzetét, és le akarta fogni a kezem, de nem engedtem. Gyengéden visszanyomtam a combomra, és folytattam, amit elkezdtem. Amikor áthúztam a felsőt a fejemen, és félrehajítottam, Rob alig hallhatóan felnyögött.

- Tudod, mit teszel velem? - lehelte vágytól túlfűtött hangon, és a keze felfelé indult a derekamon, majd a hasamat kezdte cirógatni. Az izmaim várakozón összerándultak, és forróság töltötte el minden porcikám. Bólintottam.

- Megkíméllek a hideg zuhanytól. - suttogtam. - Ígértem neked valamit. - Fölé hajoltam, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam:

- A tiéd akarok lenni.

Rob erre nagyot nyelt.

- Biztos vagy benne?

-  A tiéd akarok lenni… - ismételtem meg rekedten. - Itt és most.

          Megragadtam Rob kezét, és a csípőmre tettem, aztán újra fölé hajoltam, engedve, hogy a hajam sűrű fátyolként omoljon a mellére. Végtelen gyengédséggel csókoltam meg, és abban a pillanatban az összes ellenállása megszűnt létezni. Teljesen átadta magát nekem, és a mellkasából óriási sóhaj tört fel. Egy mozdulattal a hátamra fordított, és ezzel kezdetét vette életem legvarázslatosabb, legszenvedélyesebb éjszakája…