22. fejezet - Elválás

Sziasztok!

Íme az újabb fejezet, sikerült még éjfél előtt hoznom! :)

Azt hiszem, sokatoknak nem fog tetszeni az események alakulása, de már ideje volt, hogy történjen valami. :) Ígérem, jóra fordulnak majd a dolgok, de ahhoz el kell telni egy kis időnek! Puszillak Benneteket! Jó olvasást! :)

       Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, bal kezemben az ajtó gombját markoltam, a jobbal a ruhámat szorítottam. Úristen, ezt nem hiszem el! A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, szétszakítja a mellkasom, ezért mindkét tenyeremet rászorítottam, mintha az segíthetne összetartani. Az agyam leblokkolt, képtelen voltam bármi értelmesre is gondolni. Csak a belső hangomat hallottam iszonyatos hangerővel kiabálni: „Jóságos ég, megkéri a kezed!”

- Rob, mi a fenét csinálsz te ott? - nyöszörögtem.

- Csss… - csitított, miközben a piciny dobozkát, ami úgy vonzotta a szemem, akár a mágnes, továbbra is felém tartotta. - Ne mondj semmit, kérlek. - suttogta, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. - Engedd, hogy úgy csináljam, ahogy elterveztem.

          Ha akartam volna, sem tudtam volna újra megszólalni. A torkomat erősen fojtogatta valami, amit szerintem jelen helyzetben nem kellett volna éreznem. Alig tudtam tőle nyelni is. Csak tágra nyílt szemmel bámultam Robot, és vártam, hogy mondjon valamit, valamit, ami átszakítja bennem a gátat, ami megakadályozza, hogy a jelenleginél valamivel emberibben reagáljak.

- Emma, édes kicsi Emma, olyan gyönyörű vagy! - suttogta áhítattal.

Furcsa félelemérzet kúszott felfelé alattomosan a gerincemen, és most egyszeriben inkább szerettem volna megállítani az időt, hogy a következő mondatok ne hangozhassanak el. Még ne! De nem tehettem semmit, olyan voltam, mint egy minden ízében lebénult ember, akinek a teste csak vegetál, és csupán az elméje működik rendesen. Mint aki fizikailag képtelen kommunikálni a környezetével, de legbelül kétségbeesve ordít. Rob mindebből semmit nem vett észre, mert még mindig ragyogó szemekkel nézett fel rám.

- Talán kicsit gyors vagyok. - folytatta a monológját. - Nem értek az ilyesmihez, nem szoktam lányok kezét megkérni. - szégyellősen elnevette magát. - Vagy legalábbis mostanában nem, és ami régen volt, az is csak viccből történt, na meg mert többet ittam a kelleténél… - kalandozott el. Hm… nem gondolnám, hogy ezt a beszédet pont így képzelte el…

- Nem tudom, mit tettél velem, Pintér Emma - kezdett bele újra. -, de teljesen megváltozott az életem, mióta ismerlek. Minden egyes nélküled eltöltött percben magányos vagyok. És nem akarok többé magányos lenni. Mindig veled akarok maradni. Azt akarom, hogy örökre az enyém légy. Mindent akarok, ami te vagy. Te vagy az életem, nagyon szeretlek! Tudom, nem én vagyok a legideálisabb férjjelölt, mégis… Emma, hozzám jönnél feleségül?

          Azzal még közelebb araszolt hozzám, egészen a lábaim elé, felpattintotta a dobozka fedelét, és várakozón nézett rám. Megigézve bámultam a leggyönyörűbb jegygyűrűt, amit valaha láttam. Sötétvörös bársony párnácskán hevert, egyszerű fehérarany gyűrű volt, amit legalább tíz különböző méretű gyémánt díszített. Olyan hívogató ereje volt, hogy önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem. Meg akartam érinteni, hogy tudjam, nem álmodom. Egy milliméter választhatta el az ujjaimtól ezt a csodás ékszert, ami számunkra az örökkévalóság lehetőségét hordozta magában, amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok megtenni. Mintha burok lett volna a gyűrű körül. Egy riasztórendszer, amit én nem tudok hatástalanítani. Magam mellé ejtettem a kezem, és Robra emeltem a tekintetem.

          Azzal az imádnivaló mosolyával várta a válaszom, amit annyira szerettem. Elgyengültek a térdeim. „Istenem, igen, hozzád megyek!” - harsogta minden egyes szívdobbanásom. Rob szemébe néztem, és a következő pillanatban égető érzés szökött felfelé a gyomromból. Émelyegni kezdtem, és nem volt más választásom, rohannom kellett. Faképnél hagytam Robot, és a szám elé szorított kézzel futottam a fürdőbe. Még épp idejében értem oda. Kiöklendeztem azt a keveset, ami aznap a szervezetembe jutott. Amikor a roham véget ért, verejtékező homlokkal rogytam a földre, és a kezembe temettem az arcom. Istenem, mi van velem? Ennek nem így kéne történnie!

Kopogtak az ajtón.

- Em, kicsim, jól vagy? - Rob aggódva állt a másik oldalon.

- Igen… semmi baj… - erőltettem ki magamból valami válaszfélét. - Talán ehettem valami rosszat…

- Jobban oda kellene figyelned az étkezésedre, már többször is mondtam. - hallottam Rob megrovó hangját. Szerencsére nem vonta kétségbe a szavaimat. - Már azt hittem, ennyire rosszul csináltam a dolgot. - nevetgélt idegesen, és szinte láttam magam előtt, ahogy feszülten beletúr a hajába. Megkocogtatta az ajtót.

- Bejöhetek?

- Ne! - kiáltottam fel, de azonnal éreztem, hogy túl hevesen reagáltam. - Ne, kérlek! - ismételtem meg szelídebben. - Mindjárt kimegyek, csak egy percet kérek.

- Jól van. De itt vagyok, csak szólj, ha kellek.

          Hogy kell-e? Hát persze, hogy kell, most jobban, mint bármikor! És mégis. Nem akartam innen kimenni. Ha kiteszem innen a lábam, szembe kell néznem Robbal, és választ kell neki adnom. Felálltam, odabotorkáltam a mosdóhoz, és kiöblítettem a számat, aztán hideg vizet locsoltam az arcomra, remélve, hogy az segít tisztán gondolkodni. Nem segített. Inkább minden egyre zavarosabb lett bennem. Néztem az arcom a tükörben, és megrémített, mennyire látszott rajta a kétségbeesésem. Csoda, hogy Robert nem vette észre. Mély sóhajjal nekitámasztottam a homlokom a hűvös tükörnek. A fejem zsongott.

Annyira egyszerű lenne igent mondani neki, és boldogan a nyakába ugrani! Pont, ahogy annyiszor elképzeltem. Hiszen annyira szeretem őt, mi többre is vágyhatnék, mint hogy a felesége lehessek, és egy életen át vele legyek? Egy családdá válhatnánk, és soha nem kéne attól tartanom, hogy nem lesz ott velem. Legalábbis jogi értelemben. Igazából azonban alig lehetnénk együtt, a mi házasságunk örökké távkapcsolat maradna. Hiszen nem mehetnék vele mindenhová, sőt, nem is akarnék. Nem éreztem magamban elég erőt, hogy képes legyek olyan hontalanul élni, mint Rob. És ő? Hogy akarhat éppen engem élete társának? Hiszen ahogy egy újságcikk már rámutatott, fényévekre vagyok attól a nőtől, akit megérdemelne. Egy gyönyörű, okos, talpraesett, vicces, tehetséges nőre lenne szüksége, aki mellett soha nem unatkozna, aki mellett boldogabb is lehetne, mint mellettem. Tudom, hogy szeret, és fontos vagyok neki, de talán valaki mást még jobban tudna szeretni. Előbb vagy utóbb, de ő is ráébredne, hogy mennyivel kevesebbet érek nála, és úgyis elválnánk. Nem, azt én nem bírnám ki.

         Könnyek homályosították el a látásom. Rémesen éreztem magam, és ezt az érzést csak fokozta, hogy nem halogathattam tovább, amit meg kellett tennem. Újból elkapott a hányinger. Reszketve görnyedtem a WC-csésze fölé. Rob kintről hallgatózhatott, mert egyszercsak bent termett, és az egyik kezével a homlokom tartotta, a másikkal a hajamat fogta össze. Megnyugtató szavakat mormolt, nekem meg még a könnyem is kicsordult.

Miután a gyomrom megnyugodott, és már nem éreztem az ingerlő izom-összehúzódásokat sem a hasamban, megint leültem a földre. Rob leguggolt velem szemben, és aggódva simította végig az arcomat.

- Emma, most azonnal orvoshoz viszlek.

- Ne! - ráztam a fejem kimerülten. - Nincs semmi bajom.

- Nekem nem úgy tűnik. Meg kéne nézzen egy orvos.

- Légyszi ne! Hidd el, nem vagyok beteg!

- Akkor mi a fenétől hánytál kétszer is? Ezenkívül verejtékezik az egész tested, és fehér vagy, mint a fal. Ez semmiképp nem normális. - jelentette ki.

- Márpedig jól vagyok. - bizonyításképp felálltam, és amikor már stabilan meg tudtam tartani magam, a mosdóhoz léptem, és újból helyrepofoztam magam. Rob mögém állt, és kételkedve nézett rám a tükörből. - Jól vagyok! - ismételtem. - Biztosan csak az… izgalom miatt volt…

- Oh… - vakargatta meg a fejét. - Akkor most… ez jót jelent, vagy rosszat?

- Rob, gyere, üljünk le a nappaliban.

Remegő térdekkel vánszorogtam el a kanapéig. Rettegtem az előttem álló beszélgetéstől. Rob végre megérezhetett valamit, mert elbizonytalanodva követett. Egy pillantást vetett a megterített asztalra.

- Ezt nekem szántad?

- Ki másnak? A búcsúestedre készültem, és…

- És lánykérés lett belőle. - fejezte be a mondatomat, és szomorkás félmosolyra húzódott az ajka. - Nem egészen erre számítottál, igaz?

Nem ült le, hanem fel-alá járkált a nappali közepén. Egyre idegesebbnek tűnt, és még csak nem is hibáztathattam érte.

- Ahogy te sem, gondolom. - hajtottam le a fejem. A gombóc máris növekedni kezdett a torkomban, és sejtelmem sem volt, hogyan fogom sírás nélkül kibírni.

- Ami azt illeti, nem. Szóval? Mi ez az egész? Miért viselkedsz így, Emma? - szegezte nekem a kérdést.

          Egyszerűen nem voltam képes ránézni. Féltem belegondolni, mit fog kiváltani belőle, amit mondani fogok. Nem akartam őt elveszíteni, mindennél jobban szerettem! De mi lehetne a garancia, hogy megérti az indokaimat? Aztán arra gondoltam, úgy kéne felfognom, hogy ha szeret, meg fog érteni. Végülis nem arról van szó, hogy nem ő a legfontosabb az életemben. „Csak” nem tudom elképzelni, hogy házasként boldogok lehetnénk.

- Megtennéd, hogy válaszolsz végre? - kérdezte ingerülten Rob, és ijedten összerezzentem. - Nézd, Emma, nem tudom észrevetted-e, de éppen megkértem a kezed néhány perce. Erre te elsápadsz, és rosszul leszel, aztán meg nem vagy hajlandó mondani semmit. Miért érzem úgy, hogy nem akarsz hozzám jönni?

- Nem erről van szó, én csak…! - kezdtem bele, de elhallgattam. Még mindig nem tudtam, hogyan mondhatnám el értelmesen a dolgot. Rob odaviharzott hozzám, és elém térdelt. Az állam alá nyúlva felemelte a fejem.

- Akkor tehát igent mondasz? - kérdezte reménykedve.

Behunytam a szemem, hogy ne kelljen őt látnom, mert fájt a látványa.

- Rob, az ajánlatod… - suttogtam, és ő közbevágott.

- A kérésem. - javított ki. - Nem felajánlottam neked, hogy légy a feleségem, mint egy állást. Hanem kértelek, hogy egy életen át legyél a társam. Én komolyan gondolom ezt az egészet. Hát te?

- A kérésed… nagyon váratlanul ért. - böktem ki végre, és megint ránéztem. - Nem voltam, és még most sem vagyok felkészülve erre. Nem is sejtettem, hogy ilyesmin gondolkodsz.

Rob homlokráncolva nézett a szemembe, aztán lassan felállt, és kissé távolabb lépett tőlem.

- Persze, hogy gondolkodtam ezen. Az lep meg, hogy te nem. Én szeretném, ha előrébb lépnénk a kapcsolatunkban.

- És ezt rögtön a házassággal kell kezdeni? Nem lehetett volna kisebb lépésekben haladni? Alig két hónapja járunk, és nem sokkal régebben ismerjük csak egymást. Talán először inkább csak össze kéne költöznünk, hogy lássuk, megy-e az együttélés… - minden egyes szalmaszálba belekapaszkodtam. Talán Rob belátja, hogy elsiette ezt a lánykérést.

- Ugyan, Emma, hiszen mióta együtt vagyunk, egyetlen napot sem töltöttünk külön! Gyakorlatilag már együtt élünk! Több cuccom van nálad, mint a saját lakásomban. Ideje, hogy fejlődjünk. És nem kell, hogy már holnap összeházasodjunk, de szeretném, ha legalább a menyasszonyom lennél. A tudatot akarom, hogy elkötelezted magad velem.

- Hiszen már így is elköteleztem magam feléd! Nem elég ennyi? Minek kellenek a formaságok? Nem számítanak semmit! - a hangom remegett a felindultságtól, és közel álltam hozzá, hogy hisztérikus sírásban törjek ki. Visszanyeltem a könnyeimet.

Rob már teljesen felhúzta magát. A nyakkendőjét ingerülten rángatta, majd amikor meglazult, letépte magáról, és odavágta mellém a kanapéra.

- Ha annyira nem számítanak, miért nem tudtál igent mondani? A picsába, én azt kértem, éld le velem az életed, és neked nem kellek?!

Még soha nem láttam ilyen dühösnek. Villogtak a szemei, és össze-vissza hadonászott. Egészen kivörösödött az indulattól.

- El tudod képzelni, mit érzek most? - fordult felém. Összerándultam, és könnyes szemmel néztem a szemébe.

- Nem! - kiabáltam. - Fogalmam sincs, milyen lehet neked most, én nem szenvedek, mert nincsenek érzéseim!

- Jajj, ne kezd most ezt el, nem vagyok erre kíváncsi! - egyre jobban kiakadtunk mindketten, és az esély, hogy normális emberek módjára tisztázzuk a dolgot, mostanra elillant. - Az érdekelne, hogy ha ennyire nem kellek neked, akkor mi a jó büdös francért voltál velem eddig?

- Rob, nem azt mondtam, hogy nem akarok veled lenni! Nem is mondtam semmit, mert szóhoz sem jutottam!

- Akkor mondd most!

- Nem akarom, hogy elvegyél, amikor úgyis elválunk majd! - ezzel eltört a mécses. Nem bírtam tovább, feltörtek a könnyeim. - Beleszeretsz majd valaki másba, aki jobb nálam, és úgyis szakítunk majd. - zokogtam.

- Emma, te komplett hülye vagy! Komolyan ezért nem jönnél hozzám? Mert szerinted elhagylak majd? - döbbenten ült le mellém. - Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk.

- Én is. - hüppögtem. - De amikor megkértél, újra előtört minden rossz érzésem, és mindenemmel érzem, hogy nem akarom ezt. Sajnálom! Szeretlek!

Rob egy percig csak hallgatott. Láttam, hogy emésztgeti a szavaimat, és őrlődik. Végül felnézett.

- Akkor mit akarsz? Hogyan képzeled a kapcsolatunkat? Mert nem igazán értem az elméletedet. Szerinted, ha összeházasodunk, el foglak hagyni valaki másért. Gondolod, hogy így nem fordulhatna elő? Most tekintsünk el attól, hogy eszembe sem jut más nőre nézni, mert csak te létezel számomra.

- Most talán igen. De mi lesz később? Pár év múlva, amikor elunod, hogy unalmas, tehetségtelen ember vagyok, aki csak úgy él bele a világba? Ugyan, Rob, te is tudod, hogy így van! - fűztem hozzá, amikor láttam, hogy készül közbeszólni. - Nem akarok elvált nő lenni, nem akarok amiatt szenvedni, hogy elhagysz, ráadásul a saját hibámból.

- Te nem hallod saját magad! Akkor meg mit akarsz? Mert szerintem te sem tudod.

- Ezt, ami most van! Minket! - kiáltottam fel, és a keze után nyúltam. Arculcsapásként ért, hogy elhúzta a közelemből. Mi történik velünk?

- Szóval ezt? Hogy minden úgy legyen, mint eddig? - Robon látszott, hogy még mindig nem tért napirendre a viselkedésem fölött. Igazság szerint már kezdtem én sem érteni saját magam. Kimondva olyan ostobán hangzottak a szavaim.

- Igen!

Felállt, és a szoba legtávolabbi sarkába sétált. Amikor felém fordult, ijesztő volt az arckifejezése. Semmi jót nem ígért.

- Nekem az már nem megy. Nem elég. Többet akarok belőled. Vagy mindent, vagy semmit.

Elakadt a lélegzetem. Mereven ültem, és csak bámultam Robra.

- Azt… azt akarod mondani, hogy ha nem leszek a feleséged, akkor… vége…?

- Mi értelme lenne folytatni, ha te nem szeretsz annyira, hogy hozzám kösd az életed?

- De hiszen szeretlek! Nagyon szeretlek!

- Valamit talán szeretsz bennem, de úgy látszik, ez kevés ahhoz, hogy a feleségem legyél. Nem értem… - dörzsölte meg fáradtan a halántékát. - Azt hittem, tényleg fontos vagyok neked, hogy önmagamért szeretsz. Régen megjártam már párszor, és azt hittem, már nem tudnak becsapni. Ezek szerint neked mégis sikerült.

- Rob! - sikítottam fel. - Most meg miről beszélsz?!

- Semmiről… - legyintett komoran. Nem hagyhattam, hogy így érjen véget ez az egész.

- De igen, valami van, de nagyon félreértesz! Soha nem csapnálak be, és nem hazudnék neked! Rob, én annyira szeretlek, el sem tudom mondani! De félek is. - görbült megint lefelé a szám. - Nem tudnék nélküled élni! Te vagy a mindenem! Ne hagyj el, kérlek!

Robert erre bús arccal nézett rám.

- Most már tényleg nem tudom, mit vársz tőlem.

- Nem várok tőled semmit!

- Pedig jó lenne, ha mégis várnál valamit, és tisztában lennél az érzéseiddel, mert kezdem úgy érezni, hogy csak én akarom igazán ezt a kapcsolatot.

Most már szándékosan bántani akart. Nem haragudhattam rá, bennem mégis egyre inkább feléledt az indulat. Még hogy csak ő akarja! Hiszen mindig vele voltam, támogattam, szerettem! Nem tehetek róla, hogy kevés vagyok neki. Tudhatta kezdettől fogva.

- Rob, kérlek. - vettem nagy levegőt. - Ne haragudj rám! Tudom, hogy nem esett jól az elutasításom, de meg kell próbálnod megérteni engem. Tudom, hogy nem vagyok elég jó neked. Még én sem ilyen nőt képzelnék el melléd. Nagyon szeretlek, de muszáj belátnom, hogy nekünk ez nem fog a végtelenségig működni. Egyszer találni fogsz egy minden szempontból neked való nőt, és akkor úgyis elválnának az útjaink. Én csak nem akarok szenvedni. De téged sem akarlak visszatartani, amikor tudom, hogy te többet érdemelsz, mint amit én adhatok.

- Mi ez a hülyeség!? - paprikázódott fel ismét Rob. - Méghogy többet érdemlek! Ne gyere már ezzel a rossz szöveggel! Inkább valld be szimplán, hogy eleged lett belőlem, és szabadulni akarsz! Ja, és hagy döntsem már el én, hogy ki kell nekem, jó?

- Á, Rob, nekem elég ebből! - most már teljesen kiakadtam. - Nem fogok itt kínlódni, hogy megértessem a hülye fejeddel, hogy mi a bajom! És még én bizonygassam, hogy szeretlek?! Na neee… Végeztem!

- Tudod mit, Emma? - kiabált Rob, miközben a csomagjaiért ment, és az ajtó felé masírozott. - Nekem van elegem belőled! Még egy ilyen ostoba, csökönyös nőszemélyt nem láttam, mint te! Talán ha értelmes okaid lettek volna, még megértettem volna, de így… !? Döntöttél, hát viseld a következményeit. Oh, és még valami. - fordult vissza a nyitott ajtóból, miközben én csak álltam a kanapé mellett teljesen sokkolva. - Talán tényleg valaki másra van szükségem. Valakire, aki nem teszi tönkre mindazt egy kapcsolatban, ami jó, csak mert nem bír problémák nélkül élni. Talán neki fogom adni ezt! - mutatta fel gonosz képpel a jegygyűrű dobozát, majd minden további nélkül kilépett az ajtón, és bevágta maga mögött.

- Menj a francba, Rob! - visítottam, de már csak én hallhattam.

          Nem tudom, meddig állhattam még ott a nappali közepén, egy párnát szorítva a mellkasomhoz. Talán percek teltek el, talán órák. Én csak álltam ott, és az ajtót bámultam, amelyen éppen az előbb sétált ki a boldogságom, a napsugaram, az én vezérlő csillagom. És magával vitte minden reményemet. Az életemet. Végül nem bírta a lábam, és összerogytam. A térdem csúnyán beütöttem, de nem érdekelt a fájdalom. Semmi nem volt ahhoz képes, amit odabent éreztem. Nem tudom, mi tartott életben, de akkor más vágyam sem volt, mint meghalni. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem.

 Ez az Emmának szánt gyűrű: