23. fejezet- Új barátok

          Másnap reggel telefoncsörgés ébresztett. Már jóideje szólhatott a Bittersweet Symphony, mire felriadtam rá.

          Azt sem tudtam, hol vagyok, kábán ültem fel, és dörzsölgettem a szemem. A hátam és a csípőm sajgott, biztosan elfeküdtem alvás közben, de ez mind nüansznyi kellemetlenség volt az álmomhoz képest. Berzenkedve pörgettem vissza magamban az álomképeket, és azonnal éreztem egy másfajta, nem fizikai, de annál sokkal intenzívebb fájdalmat, olyat, ami szét akar marcangolni belülről. Olyan valóságos volt! A szám elé kaptam a kezem, és elfojtottan felsikoltottam, amikor rádöbbentem, hogy mindez nem álom volt. A telefon közben elhallgatott. Szent ég, ez nem lehet a valóság! Nem történhetett meg, hogy így szakadt vége! Végigtapogattam az arcom, ami a sok sírástól felpuffadt, és érzékennyé vált. Egyre inkább tudatára ébredtem a külvilágnak, és egyre kevésbé akartam ébren lenni. Minden egyes másodperccel több bántó szó, szemrehányó pillantás, és elviselhetetlen kín hasított késként a szívembe. Amíg aludtam, legalább hihettem, hogy csupán álom, ami történt. De most a kegyetlen igazsággá vált.

          Lassan rájöttem, hogy a földön éjszakáztam. Pontosan ott, ahol Rob hagyott. Fogalmam sem volt, mikor aludhattam el, csak arra emlékeztem, hogy hosszú ideig rázott a görcsös, múlni nem akaró zokogás. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Talán szó szerint álomba sírtam magam.

          Ismét megszólalt a telefon, és összerezzentem. Mi van, ha ő az? Mit mondhatnék neki? Félve indultam a mobilért az asztalhoz, és megnéztem, ki keres. Kellan.

- Igen? - szóltam bele rekedten. Nem volt kedvem beszélgetni, de tudtam, úgysem hagyná abba a hívogatásomat, amíg fel nem veszem. Fura, ennyire kiismertem néhány nap alatt…

- Szia baby! - kiáltott a telefonba vidáman. - Na mizu, hogy sikerült a nagy búcsúzás? Milyen érzés újdonsült menyasszonynak lenni?

Erre az este történtek úgy törtek fel belőlem, akár a vulkán, és az egész testem megrázkódott az emlékfolyamtól. Beharaptam az ajkam, és sírósan nyöszörögtem.

- Em? Ott vagy? Mi ez a hang?

           De nem tudtam válaszolni, mert a mobil kiesett a reszkető ujjaim közül. A könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből, és a lábam már nem bírt megtartani. Lecsúsztam a földre a fal mentén, ahol álltam, és a felhúzott térdeimre hajtottam a fejem. A gondolataim nem hagytak nekem békét, és újra hallottam Rob hangját, éreztem a fájdalmat, és a megbántottságot, ami a szavaiból áradt. Az ő és a saját nyomorúságom súlya elviselhetetlen teherként nehezedett rám. Végzetes hibát követtem el. Ezt az egyet a napnál is világosabban láttam. Mekkora egy kötöznivaló bolond vagyok! Hogy tehettem ezt magunkkal?! Robnak igaza volt, tönkretettem köztünk mindent, ami szép volt.

          Hosszú ideig ülhettem ott, a könnyeim lefolytak az arcomon, ami már fájt a sok sírástól, és eláztatták a ruhámat is. Teljesen elmerültem a bánatban, aztán egyszer csak erőteljes kopogás rángatott ki a kábulatból.

- Emma!

Felkaptam a fejem az ismerős hangra, de aztán csalódottan hajtottam le újra. Nem az volt, akit vártam.

- Emma, nyisd ki az ajtót! - dörömbölt Kellan szünet nélkül.

 Nem válaszoltam, azt reméltem, ha nem reagálok, azt hiszi majd, hogy nem vagyok itthon, és elmegy. Nem akartam látni senkit. Illetve egy valakit mégis, de ő úgysem jön el.

- Tudom, hogy itthon vagy! - ennyit az ötletemről. - Ha nem nyitod ki most azonnal ezt a kib*szott ajtót, én betöröm!

Erre már muszáj volt lépnem valamit. Feltápászkodtam a földről, és imbolygó léptekkel oldalaztam el az ajtóig. Kellan még mindig úgy ütötte, hogy attól féltem, beszakítja. Kinyitottam és az ajtógombba kapaszkodva néztem fel a „vendégemre”.

- Mit akarsz itt, Kellan?

- Tudni akarom, jól vagy-e. - ezzel bemasírozott mellettem a lakásba, mintha ott sem lettem volna. Megállt a nappali közepén, felmérte a terepet, aztán karba tett kézzel felém fordult.

- Mi a franc folyik itt? A frászt hoztad rám! Nem válaszoltál a telefonban, én meg azt hittem, rosszul lettél, vagy mi! Nem tudtam, mi van veled, azt sem, hogy van-e melletted valaki. - Leült a kanapéra, és kényelmesen hátradőlt. - Rob hol van?

- Jól vagyok. - suttogtam elhaló hangon. Rob nevének említése nem tett túl jót. Miután beláttam, hogy Kellan nem szándékozik egyhamar távozni, becsuktam az ajtót, és elvonszoltam magam a fotelig. Rémesen gyengének éreztem magam. Mintha egy öleléstől is képes lennék darabokra hullani.

- Jah, látom, milyen jól vagy. - jegyezte meg Kellan gúnyosan. - Elmondod, mi van?

- Nézd, Kel, nagyon köszi, hogy idejöttél, meg minden, igazán kedves tőled. De jól vagyok, tényleg. Csak pihennem kell még egy kicsit. Nincs kedvem most beszélgetni. Nem akarok. - mondtam fáradtan. Nem éreztem úgy, hogy neki kéne beszámolnom a történtekről. Hiszen Rob barátja, nem az enyém. És talán már egyébként is tud a dologról. Bár nem, az nem lehet. Akkor nem nézne rám ilyen értetlenkedve, és nem kérdezte volna, hol van Rob. Ezek szerint még nem beszélt vele.

- Jó, nem kell beszélgetni. De akkor sem megyek sehová. Úgy nézel ki, mint egy élőhalott. Tényleg pihenned kéne. De addig is itt maradok. Vigyázok rád. Ha felébredsz, talán meggondolod magad, és mégis beszélgetnél. - Még jó, hogy hallotta, amit mondtam. Remek. Miért nem figyel rám senki?!

- Kel, erre semmi szükség! - ellenkeztem. - Nem várhatom tőled, hogy itt ülj, és őrizz, amíg alszom.

- Ráérek, egyébként meg nem őrizlek. - húzódott huncut vigyorra a szája. - Addig degeszre eszem magam. - paskolta meg a hasát.

          Önkéntelenül is elmosolyodtam. Aztán az ebédlőasztalra tévedt a tekintetem, ami érintetlenül állt este óta. A gyertyák csonkig égtek, a bor felmelegedett, az étel réges-rég kihűlt. Még csak le sem ültünk az asztalhoz. Olyan gyorsan lezajlott minden! Hihetetlen, milyen pillanatok alatt véget érhet a boldogság…

Újra könnyek szöktek a szemembe. Kellan, aki követte a pillantásom, rémülten nézte a feldúltságomat. Felpattant és fölém hajolva a vállamra tette a nagy kezét.

- Hé, baby, nyugi. Nem lesz baj, megígérem. - dörmögte, de én csak nem bírtam megállni sírás nélkül. Honnan voltak még egyáltalán könnyeim?

- Ne sírj már, na. - kérlelt esetlenül. Kirohant a konyhába, aztán egy pohár vízzel tért vissza. - Idd meg! - nyomta a kezembe, és addig nem hagyott békén, amíg ki nem ittam a poharat. - Jó kislány! Most pedig csinálok neked egy fürdőt. Te szépen ellazulsz, aztán alszol egy nagyot. Felhívjak valakit? - érdeklődött óvatosan.

          Nyilván ő is ugyanarra a személyre gondolt, mint én. Az egyetlenre, akinek a hangját hallani vágytam, az egyetlenre, akit úgy megbántottam, hogy valószínűleg nem kíváncsi rám. Némán nemet intettem a fejemmel, mire Kellan eltűnt a fürdőszoba irányában.  Magamba roskadva ültem a fotelben, amíg visszatért. Kitámogatott a fürdőbe, aztán rám zárta az ajtót és magamra hagyott.

          Zombi módjára cselekedtem. Gépiesen levetkőztem, és a vízbe ereszkedtem. Semmit nem érzékeltem. Meg sem mozdultam. Csak feküdtem a kádban, és magam elé meredtem. Már nem is sírtam. Elapadtak a könnyeim. Az agyam is leállt. Minden megszűnt. Egyes-egyedül Rob arcának képe nem tűnt el, ami szemellenzőként lebegett előttem. Rob vádló arcának emléke. Hosszú időn keresztül néztem őt. De csak üresség vett körül. Olyan voltam, mint egy kongó bádogdoboz. És nyugodt voltam. Egyszer éreztem valamit, ami megzavarta a békémet. Már eléggé kezdtem fázni, és aztán egy puha, meleg valami körülölelt. Felemelkedtem, és valahová repültem. Végül egy hívogatóan ismerős bársonyos közegbe kerültem. Jó meleg volt, és biztonságos. Az ágyam. Ez még eljutott a tudatomig. Valaki félresimította a hajam az arcomból.

- Emma? - suttogták.

- Hmm…? - ki sem nyitottam a szemem. Olyan jó volt így!

- Áthívhatom Ashley-t?

- Aham… - ezzel az oldalamra fordultam, összegömbölyödtem, és minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. Mély, álomtalan álomba merültem.

          Amikor felébredtem, sötét volt. Elveszítettem az időérzékem, így ránéztem az éjjeliszekrényen álló órára. Fél tíz. Csodás, átaludtam az egész napot. Habár nem mindegy? Úgysem tudtam volna mit kezdeni magammal. Kinyújtóztam, és ekkor ébredtem rá, hogy teljesen meztelen vagyok. Mi? De hogyan? A törölközőm összegyűrve hevert mellettem az ágyban. Halványan derengeni kezdett, hogy Kellan vizet engedett nekem, aztán el is indultam fürödni, de onnantól semmi. Mintha kiütöttem volna magam. Talán ő vett ki a vízből? És ő fektetett le? Te jó ég!

          Kiugrottam az ágyból, és eszeveszetten keresgélni kezdtem valami ruhát. Magamra kaptam az első fehérneműt, ami a kezembe akadt, aztán egy pólót, és egy tréningnadrágot is felrángattam. Szédülés fogott el, de nem is törődtem vele. Jobban foglalkoztattak a zajok, amik a nappaliból szűrődtek be. Ki a fene van itt? Kellanről még tudtam, de a többiek? Halkan kiosontam az ajtón, és belestem a nappaliba.

          Hárman ültek ott, és teljesen elmélyülten beszélgettek, miközben a tévében csöndesen duruzsolt valami R&B előadó. Az valamiért meg sem lepett, hogy Ashley ott tanyázott a kanapémon egy kopott farmerben, és egy rafinált szabású lila felsőben. Olyan természetesnek tűnt, hogy ott van. Kellan mellette ült, és az ölében lévő tányérról eszegette a tegnapra készített bárányt a sült krumplival. Csak most néztem meg őt jobban, rajta hozzám hasonlóan egy fekete melegítőnadrág volt, és fehér trikó.

          A harmadik személytől egészen elképedtem. Mit keres Peter Facinelli az én lakásomban, a fotelemben, kényelmesen keresztülvetődve rajta? Kék farmert és sötétkék inget viselt, aminek a felső két gombja ki volt gombolva, és éppen aggódó ábrázattal beszélt Ashley-hez. Oké, ezzel a látvánnyal még barátkoznom kell. Már csak pár Twilight-szereplő hiányzik, és teljes lenne a kép.

Felocsúdva az első döbbenetemből elkezdtem a szavaikra koncentrálni. Természetesen mi más is lehetett volna a téma, mint én? Illetve Rob és én.

- Nem kéne felébreszteni? Nem is tudom, jót tesz-e neki, hogy ennyit alszik. - mondta Peter Ashnek, aki a fejét rázta.

- Nem, szerintem aludjon csak, amíg tud. Addig sem gondolkodik.

- Jah, ti nem láttátok, hogy nézett ki reggel. Komolyan ijesztő volt. - értett egyet Kellan is két falat között. - Nem is volt magánál. Azt akarta, hogy hagyjam itt. Még jó, hogy maradtam. Nekem kellett kiszednem a kádból is. Szerintem nem sok kellett volna, hogy belefulladjon.

Döbbent csend támadt, még én is visszatartottam a lélegzetem.

- Ööö…  te… szedted… ki a kádból? Meztelenül? - formázta Peter óvatosan a szavakat, és Ashley is kikerekedett szemekkel nézte Kelt.

- Persze, miért, ott kellett volna hagynom megfagyni? Már tök hideg volt a víz. - majd eljutott a tudatáig, mire gondolnak a többiek. - Nem csináltam semmit, oké?! - hajolt előre felháborodottan. - Csak kihoztam a fürdőkádból, és lefektettem, ennyi. Baszki, miket gondoltok ti rólam? - lökte meg Ashley vállát, aki ettől kis híján leesett a földre. - Nem mászok rá minden nőre, aki él és mozog! Csak majdnem mindre. - nevetett jóízűen, és a másik kettő is csatlakozott hozzá. - Különben is, Emma tabu. - tette hozzá, mire mind elkomolyodtak.

- Rob telefonált azóta? - kérdezte Peter. Megállt bennem az ütő. Rob telefonált? Kinek? Mikor? Miért? Én miért nem tudok róla?

- Mióta elértem, amikor Emma elaludt, szinte óránként hív, hogy érdeklődjön felőle. - felelte Kellan. - A lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam magára. Úgy viselkedik, mint egy őrült. Épphogy megérkezett Afrikába, de már jönne is vissza. Aztán a következő pillanatban azt mondja, hogy inkább marad, és hagy időt Emmának, hogy átgondolja, mit akar, és ő kezdeményezzen.

- Nem értem ezt az egészet. - csóválta a fejét Ashley. - Annyira odavannak egymásért, ez egyértelmű. Olyan kis cukik voltak Torontóban is. Robot nem láttam még ilyen boldognak, még Kristen idején sem. Emmát még csak pár napja ismerem, de nekem egyből lejött, hogy imádja Robot. Akkor meg miért mondott nemet neki? Hogy veszhettek ennyire össze?

- Rob azt mondta, amikor beszéltünk, hogy ő sem értette igazán. Emma valami olyannal érvelt, hogy ha összeházasodnának, Rob úgyis elhagyná, mert találna jobbat, vagy valami ilyesmi. Nekem ez magas volt. - vetette közbe Kellan.

- Én egyáltalán nem ismerem Emmát, csak a róluk megjelent képekből, meg abból, amit Rob és ti meséltetek róla - kezdett bele Peter. -, de nem hinném, hogy az lenne a gond, hogy már nem szereti Robertet. Talán valami megijeszthette. Nincsenek együtt túl rég, és amennyire tudom, szóba sem került köztük, hogy komolyabb lépésre szánják el magukat. Ráadásul igazán nem mondhatnám, hogy Rob jól időzítette ezt a lánykérést. Pont az elutazása előtti napra? Nem volt jó ötlet. Emmának így is csak az járhatott a fejében, hogy hónapokig nem láthatja.

- De ő magával akarta vinni! Mesélte, amikor nálam volt aznap! - szólt közben Kellan.

- Hogy mi? - tört ki belőlem a kérdés, mire mindhárom szempár rám szegeződött. Lelepleződtem.

Remegő lábbal indultam el feléjük, és mindegyikük felpattant. Ashley egy szempillantás alatt mellettem termett, és átkarolta a vállamat.

- Már felébredtél? Gyere, ülj le, olyan sápadt vagy!

          A kanapéhoz érve Peter elém állt, és együtt érzőn mosolygott rám. - Helló, Emma, én Peter vagyok. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk először, de ettől még nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. - odahajolt, két puszit adott az arcomra, majd legnagyobb meglepetésemre még kedvesen meg is ölelt. - Sok jót hallottam már rólad! - mondta, miközben visszaült a helyére.

- Robtól? - szaladt ki a számon önkéntelenül is a kérdés.

- Többek között. - mosolygott Peter. - De akadnak ám más rajongóid is! - bökött Ashre meg Kellanre, akik a két oldalamon ültek.

- Bocs, hogy így bevettük a nappalidat, de Kel hívott, és azonnal jöttem, ahogy tudtam. - csacsogta Ashley. - Addig nem akartam elmenni, amíg a saját szememmel nem látom, hogy minden rendben veled.

 - Petert is én hívtam. - magyarázta Kellan, aki időközben végzett a vacsorával, és éppen egy szalvétával törölgette a kezét. - Jógaóránk lett volna este, csak elfelejtettem, és Peter azt mondta, akkor ő is átjönne.

- Jóga. - mondtam bambán. Peter harsányan felnevetett.

- Megértelek, nem egyszerű ezt a nagy medvét elképzelni jóga közben. Gondolhatod, néha még nekem is elvonja  a figyelmem a gyakorlatokról, pedig évek óta együtt járunk órára.

          Halvány mosolyra húzódott az ajkam, és szó szerint úgy éreztem, mintha kőből lettek volna az arcizmaim. Fájt megmozdítanom őket.

- Szóval nem gond, hogy maradtunk? - tudakolta Peter, miközben vizsgálódva fürkészte az arcom. Igazán zavarbaejtő volt, ezért inkább igyekeztem Ashley-re figyelni, aki megnyugtatóan simogatta a hajam.

- Nem. Nem, csak meglepődtem, hogy hangokat hallottam, amikor felébredtem. - furcsa módon valóban nem bántam, hogy itt voltak velem. Jólesett a közelségük, és nem is akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Persze azt viszont nagyon is tudni akartam, hogy mit beszéltek Robbal, mit tudnak róla. - Örülnék, ha még maradnátok. Nem vagytok éhesek? - kérdeztem, amikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én vagyok a házigazda ezen a kéretlen összejövetelen.

Fel is pattantam, ami nem bizonyult jó ötletnek, mivel azonnal elsötétült körülöttem minden, és a talaj elkezdett kicsúszni a lábam alól. Kellan villámgyorsan reagált és elkapott, mielőtt még a földre zuhantam volna.

- Talán inkább vissza kéne ülnöd. - mondta, és határozottan visszanyomott a kanapéra. Peter elém guggolt, és homlokráncolva tapogatta a fejem és az arcom. Ashley kiszaladt a konyhába, úgy sejtettem, vízért.

- Nagyon legyengültél. Mióta nem ettél? - kérdezte Peter doktor bácsisan.

- Nem is tudom… - motyogtam. Közben Ash visszatért a vízzel, és aggódó képpel átnyújtotta.

- Ne vigyük orvoshoz? - kérdezte a srácokat.

- Nem szükséges, tényleg csak kimerültnek tűnik. - válaszolt Peter, és tovább „vizsgálgatott”. - Nincs lázad, de nagyon sápadt vagy. Leeshetett a vércukrod. - intézte most hozzám a szavait.

- Tudom, néha előfordul mostanában. Nem figyelek oda túlságosan az étkezésekre. - vallottam be szemlesütve. - Rob is mindig… - elharaptam a mondatot, és kínlódva emeltem a tekintetem az alkalmi dokimra. - Azt hiszem, tényleg ideje ennem valamit. Tegnap óta nem ettem. - Azt nem tettem hozzá, hogy azt a keveset is kiadtam magamból. Nem kell, hogy még jobban aggódjanak.

- Rendben. Ashley mindjárt hoz neked valamit. - nézett célzatosan a lányra Peter, aki egy szó nélkül azonnal elindult a konyhába. Kellan visszaült mellém, és az öklére támasztotta a fejét, úgy nézett. Nem úgy tűnt, mint aki túlságosan aggódik, de kezdtem rájönni, hogy ez csak a látszat.

- Evés után a biztonság kedvéért megmérjük a lázad, de szerintem nincs itt semmi gond. - mosolygott rám Peter, és most már nem bírtam megállni, halkan elnevettem magam.

- Igenis, Dr. Cullen. - mondtam, mire Peter zavartan nevetve a hajába túrt.

- Túlzásba vittem, igaz? Ne haragudj! Én csak segíteni akartam. Aztán a végén mindig úgy festek, mint aki orvost játszik. A lányaim is folyton ezt mondják, mikor betegek, és körülöttük sürgök-forgok, épp mint te.

- Semmi baj. - mosolyogtam. - Az csak jó, hogy ennyire odafigyelsz a lányaidra, és nekem is jólesik, tényleg. Csak eszembe juttattad Dr. Cullent. Bocs, de nem hagyhattam ki.

- Na, öregem, ez a cím már örökre rajtad marad! - nevetett Kellan.

- Rajtad szerinted nem? Te nagy, erős medve! - vágott vissza Peter, ahogy visszaült a fotelbe.

          Így ugratták egymást tovább, míg Ashley vissza nem tért egy alaposan megrakott tálcával. Akkor aztán mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mindent meg is egyek. Nem is hagytak nekem nyugtot, amíg a desszertnek szánt pudingot is el nem pusztítottam. Érdekes módon, bár azt hittem, egy falat sem fog lemenni a torkomon, mindent gond nélkül elfogyasztottam. Na szép, még csak étvágytalanságom sincs.

          Peter hamarosan hazaindult, várták már otthon. Ashley kapott az alkalmon, és csatlakozott hozzá. Mielőtt elmentek, mindketten megölelgettek, és bíztattak, hogy hívjam őket bármikor, ha beszélgetni akarok, vagy bármi problémám van. Peter meghívott, hogy valamikor vacsorázzam velük, mert a családja is szeretne megismerni. Nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok-e készülve ilyesmire, de Peter nagyon megértő volt. Nem siettetett.

          Miután elmentek, leültem Kellan mellé, aki kényelmesen kiterülve hevert a kanapén, és meglepetésemre átkarolta a vállamat, aztán odahúzott a mellére. Először görcsösen megfeszültem, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Nyugi. - mondta halkan, megnyugtatóan. - Csak azt akarom, hogy pihenj. Nem csinálok semmit, ne félj.

Lassan simogatta a vállamat, és azt vettem észre, hogy egyre inkább ellazultam, és már én húzódtam közelebb hozzá. Annyira jó volt, hogy valaki így óvott! Mintha Oli lett volna itt velem.

- Kellan?

- Mondjad, baby.

- Köszönöm.

- Nincs mit, baby. Neked mindent.

- Kellan?

- Hm?

- Mit mondott Rob?

Tudni akartam. Kellan keze, ami eddig folyamatosan simogatott, most megállt.

- Mennyit hallottál?

- Nem sokat. - vallottam be. Végülis tényleg semmi újat nem mondtak.

- Hát, én sem tudok sokat. Nem tudom pontosan, mi történt köztetek, és nem is tartozik rám, de nem szeretem, ha a barátaim így szenvednek. Rob ki van akadva, de főleg aggódik érted. Egész nap hívogatott, hogy mi van veled.

- Tényleg azt akarta, hogy vele menjek Afrikába?

- Naná! Úgy tervezte, megkéri a kezed, és miután igent mondtál, elmondja, hogy magával akar vinni. Azt akarta, hogy együtt legyetek.

- Szeretem. - motyogtam inkább csak magamnak.

- Tudom. - sóhajtott Kellan. - Ő is szeret téged. Ezért nem értelek titeket.

- Én sem… - suttogtam halkan, és csendesen sírdogálni kezdtem. Kellan újra simogatni kezdte a vállamat, meg a karomat, de nem szólt semmit, és ez így volt jó.

Ott volt velem, és ez elég volt. Vigyázott rám. Ahogy Ashley és Peter is. Új barátokra leltem. Lám, ennek a rémes elválásnak mégis vannak pozitívumai.

Befészkeltem magam a Kel testvéri ölelésébe, és hamarosan álomba szenderültem.