28. fejezet - Rob vs. Oli

- Jaj, Emma, de jó látni téged! Annyira hiányoztál! - csicseregte magyarul Hanna, miközben jól megszorongatott. Oli még mindig az ajtón kívül toporgott, ugyanis mi eltorlaszoltuk a bejáratot. Én nem voltam képes másra, mint lefagyva meredni rájuk. - Megváltoztál! - tartott el magától végül a nővérem, és tetőtől talpig szemrevételezett. - Jól nézel ki, nem is látszik, hogy…

- Na elég ebből, lányok! - szakította félbe Oli, aztán ellentmondást nem tűrően beljebb tuszkolt minket, miközben szünet nélkül morgott. - Marha jó, be sem akar engedni… Miért pont az ajtóban kell megállni?

 Az előszobában megálltunk, aztán Oli elkezdte behordani a nem kis számú csomagjaikat, amik feltehetően nagyobbrészt Hannához tartoztak. Lassan újra rátaláltam a hangomra.

- Mi… mit kerestek ti itt? - babrálgattam idegesen az ingem gallérját, és szándékosan hangosabban beszéltem, hogy Rob is meghallja a nappaliban. Csak feltűnik neki, hogy nem angolul beszélek, és veszi a lapot, hogy ki érkezhetett. Talán még az is eszébe jut, hogy felöltözzön. Forrón reméltem, hogy nem szándékozik közénk kisétálni egy szál alsónadrágban. Talán egy egész kicsit feszélyezve érezné magát.

- Hát nem is örülsz nekünk, hugi? - tárta szét a karját Oli, aztán úgy magához rántott, hogy csaknem beletörtek a bordáim. A mellkasára vont, én meg egy pillanatra egészen elérzékenyültem a gesztustól. Ez új volt tőle, soha nem volt egy ölelgetős típus. Hanna úgy vigyorgott mellettünk, mint a vadalma.

- De… de, persze, csak megleptetek. - mormoltam Oli pulcsijába. Amikor végre elengedett, és levegőt is kaptam, kérdőn néztem rájuk. - Miért nem szóltatok, hogy jöttök?

Hanna csak a vállát vonogatta, és Olira mutogatott. Ő megkeményítette a vonásait, és kerülte a tekintetem.

- Ugyan, csak lebeszéltél volna! - bökte ki. - Márpedig én személyesen akartam látni, hogy jól vagy. Mind láttuk a képeket. - nézett végül rám jelentőségteljesen.

- Ó. - nyeltem egyet. Hirtelen a napnál is fényesebben láttam, milyen kínos helyzetben találhatjuk magunkat pillanatokon belül. Oli eddig sem titkolta, hogy mennyire szeretné a kezei közé kaparintani Robot. Ha most szembe kerül vele, isten tudja, mi fog történni, amilyen könnyen felhúzza magát az én bátyóm. Az agyam lázasan dolgozott, fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy megakadályozzam, ami elkerülhetetlennek tűnt. Hogy menthetném meg Robot Olitól?

- Menjünk már beljebb! - nyafogta Hanna, elunva az ácsorgást, majd azzal a lendülettel el is indult a nappaliba, mielőtt akár pisloghattam volna. - Üljünk le előbb, aztán megbeszéljük, mi…

Hanna torkára fagyott a szó, amikor belépett a nappaliba. Kővé dermedve állt meg.

- Helló! - Rob hangja tisztán hallatszott. Lélegzet- visszafojtva sandítottam Olira, közben pedig szemmel tartottam Hannát is, nehogy elájuljon itt nekem. A bátyám arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett. Egy megvadult bika is barátságosabban nézne rám, mielőtt eltaposna.

- Mondd, hogy nem annak a mocskos szemétnek a hangját hallom. - vicsorgott.

- Oli, állj le, ezt nem értheted! - szóltam rá reszkető hangon, de mintha nem is figyelt volna rám.

          Félretolt az útból, és mintha ott sem lettem volna, bemasírozott a nappaliba. Utána iramodtam. A szobában szinte vibrált a feszültség, de az már jó jel volt, hogy Oli nem ment egyetlen szó nélkül neki Robnak. Hanna tátott szájjal meredt Robra, és szinte láttam, mint válik cseppfolyóssá a látványtól. Azt hiszem, még lélegezni is elfelejtett. Ha nem lett volna véresen komoly a helyzet, most jót nevettem volna, már csak azért is, mert magamra emlékeztetett, amikor először megláttam Robot. Most viszont nem volt helye a vidámságnak. Addig nem, míg nem éltük túl ezeket a perceket mindannyian sérülések nélkül. Robertet hidegen hagyta Hanna látványos elképedése, a figyelmét inkább Olinak szentelte. Természetesen rögtön tudta, hogy csak a bátyám lehet, hiszen látott róla képeket, és éppen eleget meséltem neki róla. Azzal is tisztában volt, hogy Oli kilátásba helyezett neki egy fenékbe rúgást. Vagy inkább orrbavágást?

          Meg kell hagyni, Rob igazán jól kezelte a helyzetet. Nagy megkönnyebbülésemre magára kapott egy tréningnadrágot meg egy pólót, így némileg szalonképesebb látványt nyújtott. Az arca ugyan még gyűrött volt az iménti alvástól, de a szemei éberen csillogtak, és egyenesen állta Oli ellenséges tekintetét. Legnagyobb döbbenetemre nyoma sem volt rajta idegességnek. Sokkal inkább nyugodtnak tűnt.

- Ők biztosan a testvéreid. - vetett rám egy gyors pillantást, majd azonnal vissza is fordult a bátyámhoz, aki közben tett egy fenyegető lépést felé.

- Ó, ő… én… igen… - hebegtem, aztán Olira néztem. - Oli, fejezd ezt be! - kértem hangosan.  Ő felém sem fordította az arcát, úgy bámulta Robot, akár egy vadász a zsákmányát.

- Hogy engedhetted be ezt a senkiházit a lakásodba azok után, amit művelt veled?

- Mi? Én… nem tett velem semmit! - ellenkeztem. - Ti… tévedtek!

Oli egyetlen pillanatra rám nézett, de csak hogy megvetően felhorkantson. Rob ezt a másodpercet találta alkalmasnak arra, hogy megszólaljon.

- Emma, kicsim, megtennéd, hogy bemutatsz a bátyádnak? - kérdezte kedvesen, majd közelebb ment a testévemhez. Elkerekedett szemmel vártam, hogy Oli ezt a vakmerőséget egy jobbegyenessel jutalmazza, de ehelyett csak meglepve nézte Robot.

- Mi a francot akar ez az idióta? - célozta nekem a kérdést. Valamennyire beszélt ugyan angolul, de úgy látszott, éppen túl dühös volt ahhoz, hogy odafigyeljen Rob szavaira.

- Semmit. Csak ő képes értelmesen felnőtt módjára viselkedni, ellentétben veled. Szeretné, ha bemutatnálak benneteket egymásnak. - feleltem neki magyarul, és bíztam benne, hogy végre ő is felfogja, hogy hülyén viselkedik. Rob eközben közvetlenül a testvérem elé lépett, és a kezét nyújtotta felé. Talán csak én láttam, hogy egy egészen kicsit megremegett, és ez számomra mindennél árulkodóbb volt, hiszen ezek szerint mégsem volt olyan higgadt, mint ahogy az első ránézésre tűnt. Őszintén és nyíltan nézett a bátyám szemébe, ám ez őt nem hatotta meg, mert durván félrelökte a felé nyújtott jobbot. Rob megrezzent, és hátrébb lépett egyet, én pedig az ijedtségtől szédülni kezdtem.

- Oli, hagyd már békén! Nem látod, hogy nem akar semmi rosszat? - kiáltott Hanna a testvérünkre. Úgy tűnt, végre magához tért az első sokkból. Én pedig éppen készültem belezuhanni. Biztos voltam benne, hogy Oli nem fogja leállítani magát.

- Nem akar semmi rosszat? Ez? Még a szeme sem áll jól, nézz már rá! - mutogatott ingerülten Rob felé, aki tanácstalanul állt a szoba közepén, hiszen egy szót sem értett. - Ez csak link alak, egy rohadék! Csak az érdekli, hogy minél több nőt döntsön meg! De a húgomat hagyja csak békén! Majd megmutatom én neki, hogy kivel kezdjen! - ezzel Robhoz ugrott, és keményen megragadta a pólójánál fogva. Rob védekezésképp Oli csuklójára szorította a kezét, és sikertelenül próbálta magáról leszedni. Hiába, Oli karja kétszerese volt az övének.

- Ereszd el!!! - hallottam, ahogy felsikoltok, de mintha nem is én lettem volna. Csak távolról hallottam a hangom, bár éreztem, ahogy feltört a torkomból. A lábam elgyengült, és forogni kezdett velem a szoba. Láttam, ahogy Hanna a fiúkhoz ugrott, és rángatni kezdte Olit. Rob aggódva nézett felém, miközben a bátyám még mindig nem eresztette.

- Em, jól vagy? - kérdezte, de a hangja csak mély, elnyújtott visszhangként jutott el a fülemig. Rob kitépte magát Oli kezéből, és felém jött, de már nem láttam, hogy odaért-e. Zuhanni kezdtem. Homályos árnyak vettek körül, de néhány szó még eljutott a tudatomig.

- Emma! Emma, mi a baj? Mi lehet vele? - kiáltott fel egy bársonyos hang kétségbeesve, és egyszeriben biztonságban éreztem magam. Két kar ölelt körül, és felemelkedtem.

- Azt hiszem, elájult. - csipogta valaki más.

- Ereszd el a húgomat, te szemét. Nem ártottál még neki eleget? Nézd meg, mit műveltél vele megint! - ez a hang egy csöppet sem volt kedves, féltem tőle. De nem kellett tartanom senkitől. A két kar tulajdonosa még mindig védelmezőn ölelt. Meg akartam neki köszönni, de nem ment. A sötétség teljesen beborított, és magába szippantott egy mély, fekete lyuk.

          Amikor magamhoz tértem, az első pillanatban még mintha szürke köd ült volna az agyamon. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, hol is vagyok. Lassanként aztán kitisztult a kép, és ráébredtem, hogy az ágyamban fekszem. Két alak körvonalazódott ki mellettem.

 - Em… , Em, kicsim, itt vagyok. - Rob. Tudtam, hogy ott volt. Végig mellettem volt. Ott ült az ágy szélén, és aggodalmasan hajolt fölém. - Jól vagy? - simította félre a hajam a homlokomból.

- Aham… - sóhajtottam. - Mi történt?

- Elájultál. - felelt Rob helyett Hanna, aki eddig hátrébb állt, de most közelebb jött és elmosolyodott. - Jól ránk ijesztettél, ugye tudod?

- Sajnálom… - motyogtam, és újra Robra függesztettem a tekintetem.

- Semmi baj. - mosolygott rám. - De többet ne csinálj ilyet nekem! Azt sem tudtam, mi bajod! Biztosan jól vagy? Talán orvoshoz kéne vigyelek… - töprengett. - Nem tetszik nekem, hogy mostanában ilyen sokszor nem érzed jól magad.

- Jól vagyok, semmi szükség orvosra! - ellenkeztem, és felültem az ágyban. - Biztosan csak az ijedtség miatt ájultam el. Még soha nem történt velem ilyesmi, és nem is fog megismétlődni. - fogadkoztam. - Különben sem vagyok sokszor rosszul! Csak néha megszédülök, ennyi, de ebben nincs semmi fura. Sok emberrel előfordul.

Rob félrehajtott fejjel vett szemügyre, aztán felsóhajtott.

- Nem értem, miért nem engeded, hogy megvizsgáljanak. Én csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy nincs semmi bajod, te meg makacskodsz.

- Kééérleeek! - könyörögtem. - Nem akarok orvoshoz menni! Semmi értelme, de tényleg! Nem amiatt lettem rosszul, mert beteg vagyok, csak miattatok. Ideges voltam.

- Jól van, legyen. - egyezett bele végül Rob, mire szélesen rámosolyogtam. Hanna csak nevetve figyelt minket. - De legközelebb nem úszod meg! - fenyegetett meg. - Ha még egyszer előfordul ilyesmi, vagy csak megszédülsz, már viszlek is a dokihoz, és nincs apelláta!

- Oké, rendben! - egyeztem bele.

- Végülis a lényeg, hogy nem történt nagyobb baj. - motyogta Rob inkább csak magának, és az állát dörzsölgette.

 Baj? Ebben a pillanatban eszembe jutott, mi is volt készülőben, amikor összeestem a nappaliban. Megmerevedtem.

- Oli! Oli hol van? - néztem körül idegesen.

- Shh… - csitítgatott Rob. - Oli kint van a nappaliban… öhmm… nem akart… zavarni… - mormolta, és összenézett Hannával. Oké, szóval összevesztek azon is, hogy ki legyen mellettem, amíg eszméletlen vagyok. Ezek szerint Rob győzött.

- Ugye nem verekedtetek? - pislogtam ijedten, és alaposan megnéztem magamnak Robot, sérüléseket keresve rajta.

- Szerinted itt ülnék akkor? - vonta fel a szemöldökét, és nevetve beletúrt a hajába. - Mert én nem hiszem.

- Megmentetted őket a bunyótól. - vetette közbe Hanna. Csak ekkor tűnt fel, hogy angolul beszél, akárcsak mi. Milyen figyelmes, hogy ügyel rá, hogy Rob is megértse, amit mond! - Mivel egyszerűen összeestél, nem volt idejük péppé verni egymást.

- Milyen jóindulatú vagy! - nevetett Rob. - De azt hiszem, itt csak az én fejem lett volna pépes állagú, ha verekedésre került volna sor. És nem is tartott volna túl sokáig. - mélázott el. - Egy ütés, és… Kiterültem volna. Láttad már a bátyád karját? - nézett rám elkerekedett szemekkel, olyan elképedten, hogy muszáj volt kinevetnem.

- Volt olyan szerencsém, hogy lássam néhányszor. Szóval akkor Oli kint van?

- Igen. - felelte Hanna. - Dúl-fúl, és nem lehet vele bírni. Nem tetszik neki, hogy kitessékeltem innen, de miután nem tudott mást, csak fel-alá járkálva őrjöngeni, nem volt más választásom.

- Beszélnem kell vele. - jelentettem ki, és kiültem az ágy szélére. Amikor felálltam, egy pillanatra megint megszédültem, de igyekeztem leplezni, nehogy Rob észrevegye. Amikor úgy éreztem, gond nélkül állok a lábamon, Hannával a nyomomban elindultam kifelé. Az ajtóból visszanéztem Robra.

- Te nem jössz?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. - válaszolta, miközben bebújt az ágyba a helyemre. - Tudod, hogy elájultál, nem segített megkedveltetni engem vele. Meg van győződve róla, hogy tönkreteszlek. Szóval nem hiszem, hogy éppen én kellenék oda, amikor beszéltek. Nem javulna tőle a helyzet. De ne aggódj, itt leszek, és várlak. - mosolygott rám ellenállhatatlanul.

- Hm… oké… - motyogtam, aztán kimentem a nappaliba.

          Oli a kanapén ült, idegesen dobolt a lábán, és valami újságot lapozgatott, de nem hiszem, hogy odafigyelt volna rá, mert olyan sebességgel pörgette a lapokat, hogy még a képeket sem lett volna ideje megnézni.  A mocorgásra azonnal felkapta a fejét. Aggodalom villant a szemében, aztán ledobta az asztalra a magazint, és felpattant. Nagy lendülettel elindult felém.

- Nyugalom! - figyelmeztettem magam elé tett kézzel, mire azonnal megtorpant.

- Jól vagy? - kérdezte, és zsebre dugta a kezét.

- Jól, de ha még valaki megkérdezi ezt tőlem, esküszöm, sikítok. - jelentettem ki, majd leültem a fotelbe. Hanna odasétált, és ő is kényelembe helyezte magát.

          Némán figyeltem őt. Most végre tudtam csak rájuk koncentrálni. Az előző néhány óra nem volt erre alkalmas, már csak a váratlan érkezésük okozta sokk miatt sem. Döbbenten fedeztem fel, hogy Hanna levágatta a csodaszép szőke fürjeit, és a tincsei most egészen röviden meredeznek szanaszét a fején. Nem mintha nem állt volna jól neki, sőt! Gyönyörűbb volt, mint valaha! Mindig is irigyeltem a szépsége miatt, én valahogy éppen az ellenkezője voltam. Ő olyan nő volt, akit senki nem hagyhatott figyelmen kívül, örökké mosolygott, vibrált a személyisége, szinte vonzotta maga köré az embereket, míg én csak szimplán unalmas voltam, főleg mellette. Bár imádtam őt, valahol mindig zavart is. Nem is különbözhettünk volna jobban egymástól, sem külsőleg, sem belsőleg. Ő és Oli is anya külsejét örökölte, aki mindig is csodaszép volt, én pedig kiköpött apám voltam. Jellegtelen, egyhangú. Reméltem, hogy legalább a személyiségem egy kicsit segít ezen a problémán, de nem így lett. Hanna ebben is, mint mindenben, jobb volt nálam. Mindenkivel kedves volt, türelmes, mindig volt egy-két jó szava az emberekhez, igazi társasági lény volt, én pedig még megszólítani sem igen mertem senkit. Amikor ideértem gondolatban, rájöttem, hogy ez igazából már rég nem is zavar. Mióta itt éltem Amerikában, sokban változtam, és már nem vagyok olyan elveszett, magányos farkas, mint otthon. Igenis vannak barátaim, vannak, akiknek fontos vagyok, és felépítettem itt egy olyan életet, amire otthon nem lettem volna képes. Nem, amíg Hanna jelenléte befolyásolja az önmagamról alkotott elképzeléseimet. Mondom, szeretem őt, ebben soha nem is kételkedtem, mégis, az ő tökéletessége csak még inkább kihangsúlyozta az én „selejtességemet”.

          Oli pedig… nos, Oli más tészta. Ő a mi kis félisten testvérünk, tökéletes testtel, jóképűen, világító kék szemekkel, lehengerlő mosollyal. Mindig is amolyan igazi nők bálványa volt. Rajongtak érte, már az ovis csoportban is minden lány belé volt szerelmes, ő mégis egyedül élt, még most, harmincéves korára is. Voltak persze kapcsolatai, de valahogy mindig hamar véget értek. Pedig nem volt rossz személyisége (még ha a látszat nem is ezt mutatja). Mióta apu elhagyott minket, ő töltötte be a családfő szerepét, és ő szívét-lelkét kitette értünk. Az iskola mellett mindig dolgozott, hogy segítse anyát, a középiskola befejezése után pedig meg sem fordult a fejében a főiskola gondolata, pedig esze lett volna hozzá. Nem akarta anyagilag terhelni anyát, így inkább munkába állt, és inaszakadtáig dolgozott. Mindent feladott értünk. Aztán Hanna és én is felnőttünk, és kicsit változott a helyzet. Nem engedtük neki, hogy csak rólunk szóljon az élete, így végül kicsit lazított, de valójában soha nem képes kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ő a felelős értünk. Az egyik barátnőjével elköltözött otthonról, aztán, amikor szakítottak, ő ott maradt a lakásban, de napi vendég maradt otthon is. Nagyon makacs ember, és nagyon nehéz meggyőzni bármiről is. Főleg, ha arról volt szó, hogy valaki egy családtagját bántja. Tudtam, nagy meccs lesz Robot elfogadtatni vele, és bebizonyítani neki, hogy őszintén szeret engem, de azt is tudtam, hogy sikerülni fog. Egyszer. Valamikor. Addig pedig kénytelen lesz őt elviselni. Mert miatta nem fogom elküldeni innen. Tisztában voltam vele, milyen sokat köszönhetek a bátyámnak, de fel kell végre fognia, hogy felnőttem.

Ránéztem, ahogy ott ácsorgott előttem, és várta, hogy megszólaljak.

- Oli, most pedig beszélni fogunk. - jelentettem ki határozottan.