43. fejezet- Oli titka :)

 Sziasztok!

 Végre megérkeztem az új fejezettel. Huh, nehéz szülés volt, csomó hátráltató körülménnyel, de végül egészségesen jött a világra, és már készen áll, hogy a nagyvilág is lássa. :)Oli újra felbukkan, ennek remélem sokan örültök, nekem őszintén szólva kicsit hiányzott. :)

Egyébként nem tudom, mind láttátok- az előző bejegyzésemet, de végre útjára indult a közös blogunk, amit Zazival, Stefivel, Szaszával, nyc_girl-lel, Deliriummal, Candy-vel, Spirit Bliss-szel és Alice-szel együttes erővel szerkesztünk. Igen, mindegyikük nevét ismerhetitek más blogokból, ők mindannyian kivételes tehetségű írók, és nagyon büszke vagyok, hogy együtt dolgozhatom velük egy egészen új történeten. Ha még nem tettétek volna, látogassatok meg minket a

 www.weloveyourpattz.blogspot.com 

  oldalon, ismerkedjetek meg velünk, és a történettel közelebbről. Egy új  Rob fanfiction van születőben, egészen új felfogásban, hiszen minden egyes részt másikunk ír majd, és még mi sem tudjuk előre, ki hogyan bonyolítja majd a sztorit. Az első fejezet Stefi munkája, sikerült is rögtön az elején jól megcsavarnia a szálakat, hogy nekem, mint a második fejezet szerzőjének ne legyen könnyű dolgom. :) Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. :)

Holnap nem leszek, így még nem lesz friss a Rob szemszöges sztoriból, de megpróbálom csütörtökre hozni, remélem nem jön közbe semmi.

Addig viszont jó olvasgatást Nektek! :) És köszönöm a véleményeket, Nagyon Szeretlek Titeket! :)

Millió puszim!

Adri

          Reggel mindkettőnknek elég korán kipattant a szeme, dacára a kései lefekvésnek, és a kimerítő éjszakának.  Mintha csak a tudatalattink ki akart volna használni minden percet, amit a másik közelében tölthet, képtelenek voltunk igazán mélyen elaludni, valamelyikünk folyton felébresztette a másikat. Ezúttal Rob volt, akit nem hagytak nyugodni a vágyai, és addig-addig noszogatott a legfinomabb eszközökkel, míg az én szememből is ki nem kergette az álmot. Nem mintha túl nehéz dolga lett volna. Már az első érintésére felébredtem, de nem mutattam, inkább lehunyt szemmel, mozdulatlanul élveztem a cirógatását, a puha csókjait. Mondjuk nem sokáig bírtam. Mert alig néhány perc után már hevesen fontam a nyaka köré a karomat és rántottam őt magamhoz, hogy aztán újra elmerüljünk az együtt gerjesztett hullámokban.

          Kicsit később jólesőn megpihenve hevertünk az alaposan összegyűrt lepedőn. A hátamon feküdtem, Rob pedig a mellkasomra hajtotta a fejét, így szabadon járathattam az ujjaim kusza hajtincsei között. Ő lustán szuszogva simogatta a bőrömet, és olykor-olykor elégedetten felmordult.

- Fel kéne kelnünk. – jegyeztem meg kelletlenül, inkább csak kötelességtudatból, mivel hallottam, hogy imádott tesóim valamelyike már odakint motoszkált, és tudtam, hogy illene köszöntenem. Mielőtt még ő törne ránk.

- Mmm… fent vagyunk… - mormolta Rob csukott szemmel, és a derekamra csúsztatva a kezét szorosabban vont magához.

- Aham… fent… - kuncogtam halkan. -… az ágyon…

- És? Az nem elég? Itt a legjobb…

- Ahj, reménytelenül lusta vagy, Kicsim, ugye tudod? – borzoltam össze nevetve a haját, mire Rob felkönyökölt a fejem mellett, és szívdöglesztő mosolyt kaptam tőle ajándékba, amitől minden porcikám eszeveszett bizsergésbe kezdett. Nem beszélve a szexis hangjáról, amivel rekedten susogott a fülembe… totálisan ki tudott készíteni, amikor ezt csinálta.

- De te pont így szeretsz engem, nem? – Mit lehet erre felelni? Kábultan fordítottam felé a fejem, és felemeltem a kezem, hogy megsimogassam a borostás állát. Jó érzés volt, ahogy finoman dörzsölte a bőrömet, és nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak oda hozzá egy csókért.

- Nem tudom, hogy csinálod, de igazad van. Néha arra gondolok, hogy szinte irreálisan nagyon szeretlek. – dünnyögtem, amikor visszaejtettem a fejem a párnára.

- Hát… - nevetett fel Rob. – Én ennek csak örülni tudok. De szerintem a szerelem eleve csakis irreális lehet. Ez valami olyan, amit nem irányíthatunk az agyunkkal, amit nem befolyásolhatunk pusztán azzal, hogy eldöntjük, szeretni fogunk-e valakit, vagy sem. Ez vagy kialakul, vagy nem.

- Ohh, nekem ehhez még korán van, Dr. Pattinson! – nyögtem fel elkínzottan. – Ne filozofálgass, inkább kelj fel. És amikor az megvolt, megtehetnéd, hogy engem is összekaparsz valahogy. Egyedül nem fog menni, hogy kimásszak innen.  – nyújtóztam ki egy ásítás kíséretében.

- Nocsak, nocsak, ki is itt a reménytelenül lusta? – bökdöste meg az oldalamat játékosan, mire nyavalyogva odébb gurultam, lerántva róla a takarót. – Hé, ne vidd el a takarót, megfázik a pucér seggem! – méltatlankodott, és megpróbálta visszaszerezni a paplant, de én gonoszan nevetve csak még jobban magam alá gyűrtem, így egyelőre hiába próbálkozott.

- Helyes, ha fázol, legalább gyorsabban felkelsz végre, hogy segíthess nekem is. – elmélkedtem hangosan, de a szavaim nagy részét elnyelte a párna, amibe a fejemet fúrtam.

- Csodás. – morgott Rob, aztán éreztem, ahogy lekászálódott az ágyról. – Hát akkor legyen. Te akartad…

          Előbújt belőlem a kíváncsiság, hogy mire készülhet, és már éppen emeltem a fejem, hogy meglessem, amikor Rob egyetlen határozott, jól irányzott mozdulattal lerántotta rólam a takarót. Ösztönösen kaptam utána, de már el is hajította a háta mögé, így aztán ott feküdtem kiszolgáltatva, és minden ízemben remegve a nevetéstől.

- Gyerünk, asszony! Ki az ágyból! Csinálj nekem reggelit! – kiáltott fel katonásan, még a hangját is elmélyítette. Elég mókásan festett, ahogy meztelenül vezényelt az ágy lábánál, de mielőtt még tovább legeltethettem volna rajta a szemem, megragadta a bokámat, és húzni kezdett maga felé.

- Hééé! Hagyd abba! Roooob! Ne csináld! – fuldokoltam a nevetéstől, és próbáltam kapaszkodni, hogy az ágyon tartsam magam, de vagy egy kispárnát, vagy a lepedőt markoltam meg, amikkel valljuk be, nem sokra mentem. Tényleg mindent megpróbáltam, kézzel-lábbal hadakoztam, de a vége mégis az lett, hogy mindketten a földön fekve kötöttünk ki, hangosan kacagva, és teljesen egymásba gabalyodva.

- Jól van, jól van, te győztél! – pihegtem végül, és finoman beleöklöztem Rob bordáiba.

- Pff… mintha ez valaha is kérdéses lett volna… - legyintett megjátszott nagyképűséggel. – Mondtam már, jobban jársz, ha megjegyzed, hogy úgyis az lesz, amit én mondok.

- Na persze. – horkantam fel, miközben feltápászkodtam a földről. – Hogy is mondják? – töprengtem el, ahogy felszedegettem a padlóra hajigált párnákat, és a takarót. – A remény hal meg utoljára… - fordultam hátra Robhoz mézesmázos mosollyal.

          Már ő is felállt a szőnyegről, és most csillogó szemekkel közeledett felém. Olyan szemekkel, amik azzal „fenyegettek”, hogy hamarosan ismét az ágyban találjuk magunkat. Hátrálni kezdtem, miközben magam elé tartottam a kezem, de csakhamar utamat állta a szekrény, amit Rob persze ravaszul megvillanó szemekkel vett tudomásul. Egy gyors mozdulattal felkaptam a köntösöm a földről, és magamra rángattam, közben egy pillanatra sem tévesztve szem elől Robot.

- Rob, Kicsim… - kezdtem el beszélni hozzá megnyugtató hangnemben, miközben szorosan megkötöttem a derekamon az övet. – Kicsim… ezt most ne… tényleg össze kellene már kapnunk magunkat… Kérlek… Ki kell mennünk végre… Oliék várnak…

- Várjanak csak… - jött egészen közel Rob kiéhezett ábrázattal. – Még egy kicsit csak kibírják…

- Jézusom, mi van veled ma reggel? Viagrát vettél be? – nevettem fel, aztán villámgyorsan átbújtam a karjai alatt, amikkel éppen készült elkapni. A szoba túloldalára szaladtam, és tanácstalanul álltam meg, de ez hiba volt, mert ő azonnal kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségem, és hátulról szorosan átölelte a derekamat. A jobb keze már be is siklott a vékony kis köntös anyaga alá, az ajkát pedig a nyakamra tapasztotta. Ennyi persze nekem is elég volt, megremegtem, és hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, ahogy a testem a szokásos módon reagált Rob közelségére. Éreztem a férfiasságát a fenekemnek feszülni, és bár elképesztett, hogy az éjszakánk és a reggeli ébresztőnk után még mindig bírja szusszal, de ez a tény csak nekem is újra meghozta a kedvem.

- Mmm… - mormolta a nyakamba, és a forró lélegzete szinte lángra gyújtotta a bőröm. Az ujjai virtuóz játékba kezdtek a testemen, és kezdtem úgy érezni, mintha valami becses hangszer lennék, aki végre igazi művész kezei alá került, aki tud vele bánni. Rob tudta, hogyan érjen hozzám úgy a gyönyörű ujjaival, hogy egy szempillantás alatt elfelejtsem még azt is, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Maga felé fordított, és szépen a legközelebbi falhoz navigált.

- Mi van veled? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet reszketeg hangon, és ami azt illeti, reszketeg lábakon is. Rob vállába mélyesztettem az ujjaim, hogy megtartsam magam, és lehunyt szemmel belefúrtam az arcom a nyakába.

- Hiányoztál. – érkezett az egyszerű válasz.

- De ennyire? – kuncogtam halkan. – Olyan vagy…

- Olyan? – tudakolta Rob elsötétült szemekkel, miközben vágyakozva préselt a falhoz, és a fenekembe markolt.

- Olyan… kielégíthetetlen… vad… - leheltem a szavakat erőtlenül.

- Miattad. Te kezdted… amit az éjjel csináltál… uhh… az nem volt semmi… és amúgy is… csak a te hibád… rádnézek, és… nem bírok magammal… nem megy… ne kérd… - elhalt a hangja, és az ajka birtokba vette az enyémet. Az önuralmam végére értem, és elfojtott nyögéssel adtam meg magam a vágynak, ami, úgy tűnt, megállíthatatlanul tört utat magának.

          Rob nagyon más volt, mint eddig. Mintha kétségbeesetten inna magába minden élményt, minden emléket, mielőtt újra elválnánk. Mintha ő már tudna valamit, amit én még csak nem is sejthetek. Valamit, ami megakadályozhatja, hogy később ismét együtt lehessünk. Igen, úgy éreztem, Rob emléket gyűjt. De miért? Mi történhet, ami arra kényszerítene minket, hogy emlékfoszlányokkal érjük be? Képtelen voltam most ezen gondolkodni. Rob hevessége, a belőle áradó emésztő tűz mindent elfeledtetett velem, ami miatt aggódnom kéne, és nem maradt más, csak mi és a kettőnk közt lobogó lángok, amik arra vártak, hogy eloltsuk őket.

- Na jól van, fiatalok, elég az enyelgésből, ez már beteges!

Zavartan kaptuk fel a fejünket, de szerencsére nem igazolódott be, amitől tartottam, és Oli nem nyitott ránk ilyen intim pillanatban. Azt nem, viszont az ajtót kegyetlenül ütötte.

- Hallom ám, hogy ébren vagytok egy ideje! – dörömbölt újra. – Nem olyan vastagok ezek a falak, mint gondoljátok. Ha már éjjel nem hagytatok aludni, akkor legalább nappal türtőztessétek magatokat! Emma, told ide ki a kis feneked, és köszönj nekem végre!

- Jól van, csak két percet adj! – szóltam ki elmosolyodva, mire Rob nagyot sóhajtva leejtette maga mellé a karjait, amik eddig engem öleltek, aztán nekitámasztotta a homlokát az enyémnek.

- Egy másodperccel sem többet! – érkezett a válasz az ajtó túloldaláról, de már nem is figyeltem rá. A kezembe fogtam Rob arcát, és hosszú puszit nyomtam a lebiggyesztett szájára.

- Később folytatjuk. – ígértem. – Most már muszáj kimennünk.

- Tudom. – húzta féloldalas mosolyra az ajkát. – Csak nehéz félbehagyni…

- Nekem is… De még nem is találkoztunk a testvéremékkel. – mutattam rá a tényre.

- Csak te nem, nekem már volt szerencsém tegnap délután üdvözölni a bátyádat. – mosolyodott el Rob, aztán komótos léptekkel a szekrényhez lépett, és előhalászott magának néhány ruhadarabot.

- Oh, igaz, elfelejtettem, hogy te hamarabb itthon voltál. – csaptam a homlokomra, és én is öltözködni kezdtem. – És Hanna? – jutott eszembe a nővérem, ahogy belepréseltem magam egy fura módon eddig jó méretű, de most inkább szűkösnek mutatkozó farmerembe.

- Szerinted?

- Ohh… - esett le az állam. – Még mindig…? Kellan?

- Oli szerint haza sem jött, mióta te elmentél. – vigyorgott Rob, amikor kidugta a fejét a pólója nyakán.  – Egyszer beszéltem a héten Kellannel, már amennyit lehetett az ő állapotában. A húgod megőrjíti. Jó értelemben. – tette hozzá nevetve. – Nem ismerek rá, fülig szerelmes.

- Ez jó hír. – mosolyogtam boldogan. – Jól mutatnak együtt. Bár talán… kicsit túl gyorsan haladnak. – gondolkodtam el. – Alig ismerik egymást, és fejest ugranak egy kapcsolatba.

- Lehet. – vont vállat Rob. – De mindketten felnőttek, nekik kell tudniuk, mi a jó nekik.

- Tudom. De azért beszélgetek majd Hannával erről. Nem szeretném, ha később összetörne a szíve.

- Honnan tudod, hogy nem ő törné össze Kel szívét? – tette fel a kérdést felvont szemöldökkel Rob. Döbbenten megálltam a hajam ujjam által történő kifésülésében, és rámeredtem az én okos szerelmemre, aki erre nevetve visszakozni kezdett. – Jól van, oké, meg sem szólaltam. Bár nem tudom, miért olyan elképzelhetetlen, hogy Hanna is képes lenne bántani Kellant. – motyogta az orra alatt, ahogy kifelé indultunk.

- Mert csak! – vágtam rá határozottan. – Mert Hanna nem olyan.

- Oké, oké… te tudod…

- Na végre! – méltatlankodott Oli a kanapéról, amikor végre feltűntünk a szobaajtóban. – Már azt hittem, nekem kell kirángatnom benneteket onnan. Gyere hugi, hadd nézzelek! – állt fel, hogy elém jöjjön, én meg hirtelen rájöttem, hogy igenis hiányzott nekem az én időnként otromba és tuskó, de különben csupaszív, és szeretnivaló óriás bátyóm, úgyhogy mire odaértünk egymáshoz, már majdnem bőgtem, és a végén úgy csimpaszkodtam a nyakába, hogy csaknem megfojtottam.

- Mi a fene? Mi történt, hugi, ilyen rossz volt Idaho? Naaa, elég már, nem kell ennyire szorítani! Hé, te meg igazán segíthetnék leszedni rólam… - mordult rá Robra, aki vigyorogva figyelte az újraegyesülésünket, de aztán Oli gyilkos pillantása megtette a hatását, és gyorsan odajött, hogy segítsen lefejteni a bátyám nyakáról a kezeimet. Szipogva ültem le a kanapéra, és magam mellé rántottam a testvéremet is, majd még jobban megbotránkoztattam őt azzal a vakmerő tettemmel, hogy hozzá merészeltem bújni.

- Úristen, most már tuti, hogy pokoli heted volt. – állapította meg a tesóm mindentudó ábrázattal.

- Nem. Jó volt. – bizonygattam bólogatva, de ő csak ellenkezve rázta a fejét.

- Kizárt. Ha az lett volna, nem lennél ilyen állapotban. Ki vele, mi történt? Most mondhatod, nem hallja… - hajolt közelebb a fülemhez. Értetlenkedve néztem rá, mire mutatta, hogy Rob kiment a konyhába. – Szóval? Mit művelt veled ez a majom?

- Mi van? – most már kezdtem összezavarodni. – Hogy jön ide Rob?

- Hogy, hogy… Hát hogy jönne? Biztos miatta vagy így kibukva. Ha a meló jó volt, akkor csakis ő boríthatott ki.

- Oh, te hülye mamlasz! – csaptam vállon dühösen, mire elkerekedett szemeket meresztett rám. – Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg hiányoztál, és örömömben sírok, amiért látlak?

- Ööö… - motyogta zavartan, és tanácstalanul vakargatta a fejét. – De hát csak egy hétig voltál el.  Még akkor sem csináltad ezt, amikor megérkeztünk Hannával, pedig akkor már vagy egy éve nem találkoztunk.

- De most elsírtam magam, és kész! – fortyantam fel. – Biztosan mert már egészen megszoktam, hogy itt vagytok velem, és most megint rossz volt nélkületek, mit tudom én. Nem mindegy? Különben meg Rob nem majom! Azt hittem, ezen már túl vagyunk! Miért utálod még mindig?!

- Nyugi, hugi, nem úgy mondtam, nem gondoltam komolyan! – védekezett Oli esetlenül, és kezdtem kicsit elszégyellni magam a kirohanásom miatt. – Nem kell mellre szívni.

- Oké, lenyugszom… - vettem mély lélegzetet. – Bocs, kicsit… érzékeny vagyok mostanában… - szabadkoztam.

- Vettem észre. – Oli fura pillantásokat vetett rám, de nem foglalkoztam vele, főleg mert megéreztem a frissen főtt kávé illatát a konyha felől áramlani, és összefutott a számban a nyál. Na de Rob mióta főz kávét? Hmm… egészen ígéretes konyhai tehetség…

- És? Milyen heted volt? – érdeklődtem a bátyámtól kedvesen, aki egy másodpercig összeráncolt homlokkal igyekezett helyre tenni magában a szeszélyes viselkedésem, de aztán kisimult arccal dőlt hátra.

- Eredményes. – mondta.

- Hűha, ez aztán a válasz. Nem lehetne talán inkább bővített mondatokban?

- Mit magyarázzak annyit? Összejött, amit akartam, és ez a lényeg. Szóval nem szabadulsz tőlem, hugi! – borzolta össze a hajam olyan bátyósan.

- Mi van? – homályosan emlékeztem, hogy az elutazásom előtt Hanna említett valami olyat, hogy Oli egyelőre nem szándékozik hazamenni, mert tervez valamit, de hiába erőltettem, több nem jutott eszembe. Talán mert velem nem is közöltek többet. – Miről beszélsz, Oli?

          A bátyám elég ütődötten nézett rám, sőt, olyan volt, mint aki egészen más reakciót várt volna tőlem. De hát mit várt, amikor azt sem tudom, miről van szó?

- Miért van olyan érzésem, hogy az a tökkelütött barátod elfelejtette elmondani neked? – töprengett félhangosan, és Rob éppen ezt a percet találta alkalmasnak arra, hogy visszajöjjön közénk.

- Főztem kávét, Em! – jelentette büszkén feszítve, két bögrét hozva magával. – És tök finom lett! Csináltam neked is. – nyújtotta oda nekem az egyiket. – Oli, neked nem hoztam, mert tudom, hogy nem szereted… ööö… mi folyik itt? – nézett egyikünkről a másikunkra, miközben leereszkedett a fotelbe.

- Csak annyi, hogy nem csináltad meg, amire kértelek. – mordult fel szárazon Oli.

- Mi? Én? Mi… ohh… hogy aaaz… - úgy látszott, leesett neki, mire céloz a tesóm, és elvörösödve igyekezett minél kisebbre összehúzódni.

- Az. – Oli bosszankodva meredt Robra, én meg komolyan egyre kevésbé értettem, mi zajlik éppen most körülöttem. Oli és Rob közös titkot dédelgetnek? Jézusom, mi jöhet még ezek után?

- Elárulná végre valamelyikőtök, mi a fészkes fenéről kéne tudnom? Mit kellett volna megcsinálnod? – szegeztem Robnak a kérdést, de ő csak bőszen mutogatott Oli felé.

- Azt hiszem, jobb, ha ő mondja el.

- Nekem mindegy ki, csak valaki bökje már ki! – csattantam fel türelmetlenül.

- Oké, higgadj le, elmondom én. – Oli csillapítón lefogta a kávét tartó kezemet. – Ha már ennyit sem bízhatok a pasidra.

- Már meg ne haragudj, de szerintem nem az én feladatom ezt elmondani neki. – talált rá magára Rob, és egyenesen bámult Oli szemébe. – Én csak segíteni akartam, mert megkértél, de aztán elfelejtettem. Valahogy… jobb dolgom is volt, mint hogy ez eszembe jusson.

- Jah, hogy ágyba cipeld a húgomat, és…

- Elég! – emeltem fel a hangomat, mire végre csönd lett körülöttem. – Most azonnal tudni akarom, mit titkoltok. Oli? – fordultam a bátyámhoz villámló szemekkel.

- Mondom már, nyugi. Nem kell ekkora feneket keríteni a dolognak.

- Nem én kerítettem neki nagy feneket, ti nem bírtok magatokkal. Szóval? Van ennek köze ahhoz, hogy állandóan eltűntél, és hazudtál arról, merre jártál?

- Hát arra meg hogy jöttél rá, hogy hazudtam? – csodálkozott el egy pillanatra a tesóm, de aztán látva a vészjósló tekintetem, inkább folytatta. – Igen, amiatt léptem le annyiszor, és még azóta is amiatt rohangáltunk napokat.

- Rohangáltunk? – vontam fel a szemöldököm. Hallottam, hogy Rob elfojtottan felnevetett, de most nem fordultam oda, csakis Olira összpontosítottam. – Kivel? Nem is ismersz itt senkit.

- Ashley-vel.

- Ashley-vel. – ismételtem bambán.

- Ashley-vel. – bólintott a bátyám. – Segített nekem betársulni egy étterembe.

- Segített. Étterem. Betársultál. Te. Hogy miii??? – ahogy végre eljutott a szavak értelme az agyamig, egyszerűen nem bírtam nem elképedni. Leesett állal bámultam Olit, aki elnevette magát az arcom láttán.

- Jajj, hugi, nem kell így kiakadni. Elmondom, mi volt.

- Az jó lenne… - motyogtam, majd éreztem, hogy Rob mellém ült, és átkarolta a vállam. Hálásan dőltem neki.

- Amikor együtt buliztunk, kicsit beszélgettem Ashley-vel, és szóba került, hogy mit csinálok, tudod, hogy szakács vagyok, és otthon én voltam az étterem vezető-helyettese. Belemerültünk a témába, és amikor mondtam, hogy talán itt kéne maradnom, hogy figyelhessek... öhm… mindenre, mesélte, hogy a nagybátyjának van itt Los Angelesben egy kis étterme, de elég beteg, így nem tud vele annyit foglalkozni, mint korábban, és eladná egy részét. Megbeszéltük, hogy bemutat neki, és másnap el is vitt hozzá, de nem akartam addig mondani semmit, amíg nem lett biztos. Aztán te elutaztál, és kezdtem sejteni, hogy kiakadnál, ha tudnád, és nem örültem, hogy el kell mondanom. Nem akartam hisztit. – nevetgélt, mintha olyan jópofát mondott volna. Megsemmisítő pillantást lövelltem felé, mire elkomolyodott, és zavartan megköszörülte a torkát. – Szóval aztán sikerült megegyeznünk, így most negyven százalék az enyém, sőt, még munkába is állok jövő héttől, mint séf. Van még némi papírmunka, de ezek már igazán csak formaságok. Úgyhogy a lényeg az, hogy egyelőre maradok itt, ahol vagyok. Ennyi.

          Egy ideig csak emésztgettem a hallottakat, próbáltam felfogni Oli szavait. Oké, szóval a bátyám itt marad nálam. Hanna itt marad nálam. Na jó, nem egészen nálam, mert szinte már be sem teszi ide a lábát, de akkor is… Mi történik, Pintérék beveszik Amerikát? Hát már semmi sem olyan, mint régen? Hogy történt mindez? Alig néhány hónapja még minden olyan volt, mint általában, éltem a kis egyhangú életemet, aztán jött Rob, berobbant, akár egy üstökös, és minden felfordult. Semmi sem olyan már, mint korábban, legkevésbé én. Az életem megváltozott, de az igazság az… az igazság az, hogy ettől boldog voltam. Kezdtem úgy érezni, mintha minden a helyére kerülne lassan. Itt van Rob, itt vannak a testvéreim, az új barátaim, akiket szeretek. Egy halom új élménnyel lettem gazdagabb, sok értékes embert ismerhettem meg, akik fontossá váltak számomra, és minden olyan jó volt!

- Itt maradsz? – kérdeztem halványan elmosolyodva. Oli óvatosan viszonozta a mosolyt, és bólintott.

- Itt.

- Hát ez… Óriási! – ugrottam a nyakába, és össze-vissza puszilgattam az arcát, ő meg meglepetten igyekezett szabadulni tőlem.

- Mi a fene! Azt hittem, kiborulsz majd… - dünnyögte, amikor sikerült eltartania magától. – Biztos felfogtad, amit mondtam? – vizsgálgatott összeszűkült szemekkel. – Hugi, itt maradok. – magyarázott tagoltan, akár egy gyengeelméjűnek, de én csak vigyorogtam rá. -  Nem megyek haza. Itt fogok lakni nálad… legalábbis egyelőre. Mindig itt leszek, és beszólogatok majd, és az idegeidre megyek, és naponta összebalhézunk majd…

- Tudom… - suttogtam boldogan. – Alig várom!

- Ööö… oké… - motyogta Oli összehúzott szemöldökkel, és kérdőn nézett Robra, de ő szintén tanácstalanul vakargatta a fejét. Képzelem, miket gondolhattak.

- Jól vagyok, oké? – nevettem fel. – Felfogtam, mi van, és tényleg örülök! Olyan jó, hogy mindketten velem lesztek!

- Hát… az jó, ha örülsz…

- Aham, bár azért Ash-hez lesz pár kérdésem. A kis titkolózó! Bezzeg ő mindenről tudni akar! – erre mindhárman elmosolyodtunk, ahogy eszünkbe jutott a kotnyeles kis barátnőnk, aki valószínűleg az egyetlen az egész baráti társaságban, aki tényleg mindenki legapróbb titkát ismeri, és mégis nála vannak ezek a legnagyobb biztonságban.  - És mi van veled? – fordultam Robhoz. – Mi volt a te feladatod ebben a kis összeesküvésben?

- Nem sok. – nevetett fel jókedvűen. – És persze azt is rosszul csináltam. Igazából én is csak tegnap tudtam meg, mit csináltak ezek ketten a távollétedben. Amikor megjöttem a reptérről, itt találtam Olit egy nagy halom papír között elveszve, és nem volt nehéz kibogarásznom a szövegből, miről van szó. A tesód elmondott mindent, és megkért, hogy ha lehet, adagoljam be neked én a dolgot, de kiment a fejemből. – vallotta be bűntudatosan.

- Mindegy, így már minden oké. – legyintett Oli nagylelkűen.

- Még jó, hogy oké. – vágtam rá. – De még egy ilyen szervezkedés a hátam mögött, és ajtón kívül találod magad! – fenyegettem meg az ujjammal, de persze ő csak nevetett rajtam.

- Emiatt nem aggódom, felfuttatom a boltot, aztán elköltözöm egy igazi házba, nem maradok ebben a kulipintyóban, ahol papírból vannak a falak, hogy a húgom nyögdécselését hallgassam… - vágott vissza negédes mosollyal.

- Uhh… - Robból kirobbant a nevetés, és úgy rázta, hogy majdnem leesett a kanapéról, de én valahogy nem voltam vevő a tesóm ízléstelen humorára. Bár azt sem nagyon tudtam, mit kéne reagálnom.

- Nekem legalább van kivel nyögdécselnem. – húztam ki magam végül, majd királynői tartással elvonultam a fürdőszobába. Még hallottam, ahogy Rob hangosabban kezdett nevetni, mielőtt bevágtam volna magam mögött az ajtót. Nah, szép kis együttélésnek nézünk elébe…

42.fejezet- Érzelmi káosz

Sziasztok!

Végre sikerült feltennem az új fejezetet, tényleg elég hosszú lett, szerintem simán kitesz két részt is. :)

A vége kicsit 18-as karikás, tehát úgy olvassátok, és ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek! :D

Jövő héten igyekszem legalább két résszel érkezni, és a másik történetből is hozok egyet mindenképp. Akkor már kicsit több időm lesz, most nem sikerült jobban összehoznom, mivel szerdán megszületett a bátyám kisfia, és eléggé felfordultak az én napjaim is. :) De remélem megértitek!

Köszönöm szépen, hogy még mindig velem vagytok, sőt, egyre többen lesztek, egyre több helyről, aminek örül ám a kicsi szívem! :)

Puszillak Benneteket!

Adri

- Hm, Kicsim, mit ne mondjak, most sincs jobb színed, mint skype-on keresztül volt. - dünnyögte Rob, amikor a hosszúra nyúlt ölelkezésünk után eltartott magától, és összeszűkült szemekkel alaposan végigmért.

- Pff… hát kösz szépen! Én is imádlak! - vágtam be a durcát, és összefontam a karomat a mellkasomon. A szemem sarkából láttam, hogy páran felfigyeltek ránk a körülöttünk lézengő emberekből, de senki nem indult meg felénk visítozva, és titokban hálát adtam, amiért ilyen későn érkeztem. A hátam közepére sem kívántam Rob kéretlen sleppjét. Így viszont nyugodtan állhattunk a csarnok kellős közepén, anélkül, hogy bárki is odamerészkedett volna hozzánk.

- Csak azt mondom, hogy nem vigyázol magadra. - felelte Rob komor arccal. - Nem tetszik ez nekem. - húzta el a száját. - Sosem láttalak még ilyen kimerültnek.

- Sosem voltam még ilyen kiegyensúlyozott. - kontráztam azonnal. - Igazán jó hetem volt, sokkal jobb, mint ahogy számítottam rá, és élveztem a munkát. Persze, hogy kimerült vagyok, de ez csak fáradtság. Komolyan. Ne aggódj, jó? - léptem hozzá szelíden mosolyogva, és megcirógattam enyhén borostás arcát.

- Csak féltelek… Miért makacskodsz folyton? Pihenned kellene. - zúgolódott tovább Rob, és mérgesen felhúzta a szemöldökét. Ha ezzel akart rámpirítani, nem igazán ért célt, mert én inkább édesnek és szexisnek találtam, ahogyan morgolódott, és kedvem lett volna berángatni az első sarokba, ahol nem látnak minket, hogy leszaggassam róla az elnyűtt, kinyúlt nyakú pólót. Persze ezt nem tehettem, és valójában illett volna inkább Rob mondanivalójára figyelnem, mint hagyni, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

- Ahj… - sóhajtottam fel végül egy percnyi meredt szemezés után, amit Rob fölényesen megnyert. Reménytelen… Ez keményebb meccs lesz, mint hittem. Rob nem fog leszállni a témáról. - Pihennem kell? Hogyisne! Hiszen még csak most álltam újra munkába! Csak arról van szó, hogy kicsivel több feladatom lett, mint korábban volt, és még nem rázódtam bele teljesen. De megszokom. Naaa, Kicsim, ne csináld már! - váltottam hangnemet hirtelen ötlettől vezérelve, és kislányosan Robhoz bújtam.  - Ne vitázzunk már! - fúrtam a fejem a vállába, míg végül engedett a „szigorból” és nagy sóhajjal körém fonta a karjait. - Megígérem, hogy vigyázok magamra, és nem lesz semmi baj.

- Na persze! - horkant fel elégedetlenül, de azért továbbra is lassan cirógatta a derekam. - Mintha nem tudnám, milyen csökönyös vagy! Visszamész, és ugyanúgy gyilkolod magad, ahogy eddig. Miért csinálod ezt?

- Mert szükségem van rá. Tudnom kell, hogy képes vagyok végigcsinálni. Rob, Kicsim, végre igazi felelősséget kaptam, igazi feladataim vannak, és nem akarom elrontani. Bizonyítanom kell.

- Kinek? Én tudom, hogy bármire képes vagy!

- Kicsit túl sokat képzelsz rólam, nem gondolod, Kicsim? - hajtottam hátra mosolyogva a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Felágaskodtam, és egy csókot nyomtam Rob lebiggyesztett szájára. - Elsősorban magamnak kell bizonyítanom. Éppen eléggé leromlott az önértékelésem, mióta csak otthon ültem. Most viszont végre előttem a nagy lehetőség, és ki akarom, ki kell használnom. Ha ezt jól csinálom, többé nem hagyhatnak figyelmen kívül. Talán maradhatnék is díszlettervező.

- Ajajj, mikor lettél te ilyen ambíciózus? Hová rejtetted az én emberkerülő, beletörődő menyasszonyomat? - Rob olyan mély elképedéssel csóválta a fejét, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Megragadtam az üstökénél fogva, és olyan közel rántottam magamhoz, hogy összeért az orrunk.

- Az a lány már nem létezik, helyette én vagyok. Talán kifogásolod? - néztem vele farkasszemet, de minden erőmre szükségem volt, hogy ne tapadjak mohón arra az isteni szájára, főleg, amikor megéreztem a forró leheletét az arcomon.

- Hát… ami azt illeti… - töprengett el, és összeráncolta a homlokát. -, valahogy csak megszokom. - vigyorodott el végül, majd végre birtokba vette a számat. A nyaka köré fontam a karom, és hagytam, hogy kissé megemeljen, de aztán sikerült kicsit észhez térítenem magam, mielőtt még ösztönösen a dereka köré fontam volna a lábaim, és egy hangos nyögéssel elváltam az ajkaitól.

- Talán… inkább menjünk… - pihegtem a fülébe. - Túl nagy itt a közönség, és amihez most kedvem lenne, ahhoz éppen elegen vagyunk ketten.

          Rob erre persze azonnal leeresztett a földre, én meg ijedten kapaszkodtam meg a karjában, mert hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok megállni a lábamon, és egy másodpercen belül magatehetetlenül terülök el a hideg kövön, akár egy szőnyeg. Wow, úgy látszik, még mindig teljesen be tud zsongítani egyetlen csókjával.

- Ó, akkor menjünk. - olyan tempóban kezdett vonszolni maga után a kijárathoz, hogy alig bírtam lépést tartani vele, pedig ráadásul még a csomagjaimat is ő cipelte. Azért végül nem sikerült megúsznunk rajongó nélkül. Mielőtt még kiléphettünk volna az épületből, egy rántást éreztem a dzsekimen, és megtorpantam. Rob értetlenül állt meg, ahogy megérezte, hogy nem követem, és mindketten meglepetten néztük a nyolcéves forma szőke kislányt, aki félénken mosolygott fel ránk.

- Csókolom! - szólalt meg bátortalanul, és olyan aranyos volt, ahogy sötét pír öntötte el az arcát, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Rob viszont tökkelütött fejet vágott, és kicsit türelmetlennek látszott, mint aki menten faképnél hagyja a gyereket, amit valamennyire meg is tudtam érteni, tekintve, hogy éppen azért száguldottunk hurrikán módjára innen kifelé, hogy mielőbb hazaérjünk, és letéphessük egymásról a ruháinkat. De ez most nem volt ok arra, hogy csúnyán bánjunk egy kislánnyal, ezért feltűnésmentesen megszorítottam Rob kezét, és célzatosan grimaszoltam rá, amitől végre észhez tért, elrendezte a vonásait, és a legelbájolóbb mosolyával leguggolt a kis tündérlányhoz.

- Szia. Én Rob vagyok- mutatkozott be kedvesen, mire a kislány zavarában a háta mögé dugta a kezét és tüneményesen illegni kezdett a kis lábain. - Téged hogy hívnak?

- Hazel. - mormolta halkan, és Robra függesztette hatalmas barna szemeit. Kíváncsian figyelte őt, úgy, mint aki azon gondolkodik, vajon megérdemli-e Rob, hogy szóba álljon vele. Úgy vettem észre, pozitív volt az elbírálás. Hirtelen már nem is tűnt olyan bátortalannak, és ahogy elnéztem őket, amint barátságosan méregetik egymást, kezdtem magam fölöslegesnek érezni.

- Hazel… nagyon szép neved van. Illik a szemedhez. - udvarolt Rob, de ha azt hitte, ezzel leveszi a lábáról a kis rajongót, hát tévedett.

- Tudom- tudom, anya is mindig ezt mondja. - sóhajtott fel a kislány, mint aki már legalább ezredjére hallja ugyanezt az elcsépelt frázist, és már halálosan unja. Halkan felnevettem, de amint Rob összehúzott szemöldökkel hátrafordult felém, katonásan megfegyelmeztem az arcizmaim, és komolyságot erőltettem magamra.

- Én tudom ám, ki a bácsi. - közölte Hazel fontoskodva, majd amikor Rob újra neki szentelte a figyelmét, kissé előrehajolt, és a mutatóujjával intett, hogy Rob is tegyen hasonlóképp. Erre ő kíváncsian közelebb araszolt, és a kislány szájához tartotta a fülét. Hazel olyan hangosan suttogta neki el a „nagy titkot”, hogy én is tisztán hallottam minden szót. - A bácsi anyukám kedvence. Mindig megnézi a bácsi filmjeit, és mindig fura hangon kiabál, hogy „Jajj, Rob, hogy én mi mindent tudnék veled kezdeni”, de én nem tudom, miért mondja ezt. Biztosan a bácsit is elvinné fagyizni, meg a parkba sétálni, mint engem, amikor otthon vagyok.

          Eddig bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetésem. Annyira nevettem, hogy a környékünkön mindenki figyelmét sikerült magunkra vonnom, de nem volt mese, képtelen voltam visszafogni magam. Rob megsemmisült arccal guggolt Hazel előtt, és amikor láttam, hogy elvörösödik, csak még inkább rázott a nevetés. A kislány szerencsére semmit nem fogott fel Rob reakciójából, és mosolyogva várta, hogy mondjon végre valamit.

- Oh… hát… anyukád biztosan nagyon… kedves lehet… - nyögte ki végül Rob, majd egy pillanatra rám nézett, de csak hogy gyilkos pillantásával jutalmazzon, én pedig nyöszörögve szorítottam a számra a tenyerem.

- Az, én is szeretem. - csiripelte Hazel. - Vele lakom Phoenixben, mert elváltak apával, de én őt is szeretem. Ott van, ni. - mutatott egy fazonra, aki úgy tízméternyire állt tőlünk, és mosolyogva figyelte a kislányát, ahogy egy hírességgel ismerkedik. - Most itt voltam nála, de haza kell mennem, mert holnap Hálaadás, és jönnek a nagyiék, meg az unokatestvéreim.

- Hát ez… igazán szuper.

- Az. - hagyta rá a kislány. - Azt szeretném kérdezni a bácsitól, hogy megengedi-e, hogy csináljak egy képet magával? Anyukám nagyon örülne neki.

- Meghiszem azt… - mormolta Rob az orra alatt.

- Tessék?

- Azt mondtam, persze, csinálhatunk. - tért újra magához Rob, és barátságosan elmosolyodott.

- Jujj, de jó! - tapsikolt Hazel, és izgatottan halászta elő a hátizsákjából a fényképezőgépét. - A néni megcsinálja a képet? - fordult felém szemlesütve.

- Persze, add csak ide. - léptem közelebb, hogy átvegyem a gépet. - Állj oda nyugodtan Rob mellé. Rob, szívem, guggolj vissza, és karold át Hazelt… úgy… - adtam az utasításokat, és bőszen kattintgattam, akár egy hivatásos fotós. Egészen belelendültem, Rob már furcsán is nézett rám.  Csináltam vagy húsz képet, mondjuk magamat ismerve kérdéses, hogy ezekből akár egy is használható lesz.

- Köszönöm szépen! - Hazel boldog mosollyal pakolta vissza a gépet a táskájába. - Anyukám irtó boldog lesz!

- Add át neki, hogy Rob üdvözli, és ha Phoenixben jár, talán találkoznak, és akkor anyukád elviheti fagyizni… vagy megmutathatja, mit tudna vele kezdeni. - mosolyogtam ártatlan ábrázattal a kislányra, mire Robtól újabb pusztító erejű pillantás volt a jutalmam, de ezt akkor sem hagyhattam ki. A szám görcsösen beállt a vigyorgásra, és csak erővel tudtam megállni, hogy ne nyerítsek fel hangosan megint.

- Tényleg? Na, hát ettől tuti, hogy egészen izgatott lesz! - lelkendezett Hazel.

- Abban biztos vagyok… - somolyogtam, majd belekaroltam Robba, aki elég csúnyán nézett rám, de nem húzódott el, és a kislánnyal még mindig kifogástalanul viselkedett.

- Nos… igen… khm… nem apukád integet neked? - terelte a szót.

- Ööö… de… igen… - fordult hátra Hazel, és sajnálkozva nézett ránk. - Most mennem kell. Örülök, hogy találkoztam a bácsival. És a nénivel is! - tette hozzá jólnevelten, bár szerintem a legkevésbé sem foglalkoztatta a jelenlétem.

- Mi is örülünk, hogy megismerhettünk. - felelte Rob. - Vigyázz magadra, Hazel, és jó utat.

- Köszönöm! És köszönöm a képeket!

          Mosolyogva integettem az elszaladó kislány után, egészen elbambultam, de ez csak addig tartott, amíg Rob egy határozott erejű rántással magamhoz nem térített. Mire észbe kaptam, már az épületen kívül voltunk, és gyors léptekkel tartottunk a kocsihoz.

- Miért érzem úgy, hogy valami nem tetszik? - kapkodtam levegő után, amikor végre lefékeztünk a kocsimnál. Nekidőltem az oldalának. A parkoló szinte üres volt, alig láttam egy-két autót, és egy teremtett lélek sem járt a környéken. Rob behajigálta a csomagjaimat a hátsó ülésre, aztán a kelleténél kicsit talán hangosabban vágta be az ajtót. Fújtatva vágtatott a vezetőüléshez, és beült.

- Még kérded? - puffogott, amikor én is beszálltam mellé, és kíváncsian fürkésztem.

- Igen. - feleltem egyszerűen.

- Emma, hát nem fogod fel, milyen ostobaságot csináltál?

- Mi? Ööö… nem, nem igazán… - csóváltam a fejem. Rob rám meredt, aztán láthatóan elkönyvelte magában, hogy ütődött vagyok. Azóta nem láttam ilyen kifejezést az arcán, mióta annak idején New Orleansban arról győzködtem, hogy igenis vele akarok lenni.

- Hogy üzenhettél Hazellel ilyesmit az anyjának? - dühöngött. - Van róla fogalmad, mit fog gondolni az a nő?

- Persze, valószínűleg el sem fogja hinni, hogy ezt mondtad.

- Dehogynem! És be fog kattanni! Azt fogja képzelni, hogy benne lennék vele valamiben! - Komolyan, Rob totál ki volt akadva, kidagadt egy ér a homlokán, és szaporán szedte a levegőt. Gyakorlatilag kiverte a víz. Olyan volt, mint aki pánikrohamot kapott. Kezdett megrémíteni. - Fogalmad sincs, milyen elmebeteg leveleket kapok már így is olyanoktól, akik azt képzelik, hogy mindenre kapható vagyok, elég csak meglátnom egy nőt!

- De itt erről szó sincs, Kicsim! Nyugodj már meg, semmi baj! - simogattam meg a combját, de ő csak remegett az idegességtől, és sejtelmem sem volt, mit tehetnék. - Ez csak egy vicc volt, semmi több!

- Szar vicc volt! - emelte fel a fejét, és űzött vadként hatott a pillantása.

          A szívemig hatolt ez a nézés, egyszerre minden félelmét ki tudtam olvasni belőle, ami ritka volt. Rob általában nem hagyta, hogy mélyen belelássak, már ami a negatív érzéseit illeti. A szeretetét, a szerelmét, a boldogságát soha nem rejtegette előlem, de ritkán engedte, hogy sebezhetőnek lássam. Nem sokszor fordult eddig ez elő, és szinte letaglózott, amit vele tettem, még ha akaratomon kívül tettem is. Egy szó nélkül odahajoltam, és magamhoz vontam a fejét. A mellkasomhoz szorítottam, és titokban rettenetesen megkönnyebbültem, amiért nem ellenkezett. Talán nem is haragszik annyira…

          Lassanként éreztem, ahogy csitult a remegése, miközben szüntelenül simogattam, és ő körém fonta a karjait. Olyan volt, akár egy védtelen kisgyerek, és én hirtelen az anyjának éreztem magam, akinek mindentől meg kell óvnia, akinek nem szabad hagynia, hogy bárki bánthassa. Csitítón mormolgattam a fülébe, és hagytam, hogy megnyugodjon. Végül a légzése visszaállt a normális ütemre, és képes volt megszólalni is.

 - Bocs…

- Nem, te ne haragudj. - suttogtam a hajába. - Hülyén viselkedtem, be kellett volna fognom a számat. Tudnom kellett volna…

- Mit? Hogy egy idióta vagyok, aki besértődik egy viccen, és idegrohamot kap? - emelte fel a fejét kesernyés mosollyal.

- Abbahagynád, hogy állandóan idiótának nevezed magad? - torkolltam le szelíden. - Amúgy meg nincs igazad. Azt kellett volna tudnom, hogy túl messzire megyek. Nem kellett volna ilyesmivel viccelődnöm. Tudhattam volna, hogy már besokalltál az ilyenektől…

- Nem pont az ilyenektől. Inkább az olyanoktól, akik beteg módon viselkednek, és valamiért azt képzelik, ha találkoznánk, azonnal lefeküdnék velük. Némelyik annyira… ledöbbent… nem értem, hogy gondolkodhatnak így.

- Csak azért, mert nem ismernek.

- Hát ez az! - hadonászott a karjával, ahogy kibontakozott az ölelésemből. - Nem is ismernek, mégis úgy tesznek, mintha tudnák, mikor mit csinálnék. Van róla némi sejtelmed, milyen érzés olyan leveleket olvasni, amiben úgy írnak rólam, hogy már úgy érzem, mintha valami kurva lennék, aki bárkinek a rendelkezésére áll, nonstop 24 órában? - némán nemet intettem a fejemmel. - Először nevettem rajta. Sokszor csak nevettem, szórakoztató volt olvasni, mennyire vágynak rám. Még hízelgett is. Arra gondoltam, így lesz csak igazán könnyű csajozni, hiszen azt kapok meg, akit csak akarok, válogathatok is. De aztán elegem lett. Egyre kevésbé élveztem, hogy olyan nők fantáziáit olvasgassam magamról, akikkel az életben nem találkoztam, és nem is fogok. És elég egy véletlenül elejtett megjegyzés, egy félreérthető mozdulat egy rajongó felé, és máris el van rontva minden. Óhatatlanul is magukra vetítik minden tettemet, azt hiszik, ha eléneklek egy dalt, az nekik szól, ha nevetek, az miattuk van, ha dühös vagyok, annak ők az okai. Ők, érted? Ők, egyenként, mindannyian… - a szavai egészen elhalkultak, végül egészen elhaltak. Szótlanul nézett a szemembe, amiből megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. A könnyfátyolon át csak homályosan láttam Rob arcát, ezért felé nyúltam és a két tenyerem közé zártam.

- Sajnálom… - a szó csak rekedten tört fel a torkomból, alig volt több egy suttogásnál. - Én nem… nem tudtam… mindig azt hittem, könnyen kezeled ezt a dolgot… - az ujjaimmal az arcát simogattam, majd odahajoltam, hogy megcsókoljam, mintha ezzel a csókkal egycsapásra elmoshatnám mindazt, amin évek óta át kellett mennie.

- Ne sajnáld. - felelte Rob halkan egy sóhaj kíséretében, amikor elváltak az ajkaink. - Nem kell sajnálni. Én választottam ezt az életmódot és ezzel ez jár. - mosolyodott el halványan, és letörölgette a könnyeimet. - Ha valaki hallotta volna ezt a kitörésemet, joggal vethetné a szememre, hogy mit panaszkodom, amikor aranyéletem van. Mindenem megvan, azt csinálom, amit szeretek, és ezért még el is ismernek. És igaza is lenne. Shh… - tette az ajkamra a mutatóujját, amikor meg akartam szólalni. - Semmi baj. Alapjáraton jól is viselem ezt az egész népszerűség-hercehurcát, de néha jó lenne elfelejteni, hogy én vagyok Robert Pattinson, és nem attól félni, mikor veti rám magát valami félmeztelen nő egy sötét utca kellős közepén, hogy begyűjtse a hímivarsejtjeimet utódnemzés céljából. - nevetett fel cinikus mosollyal.

- Miii??? - kerekedtek el a szemeim. Rob csak jelentőségteljesen bólintott és nem fűzött hozzá további magyarázatot, de ez is elég volt, hogy felnyögjek az elképedéstől. Milyen világban élünk?!

- Csak magamnak köszönhetem. - vont vállat Rob.

- Mi? Miért? Mert arra vágytál, hogy színész legyél, és megvalósítottad az álmodat? Mert játszani akartál, és megragadtad a lehetőséget, ha olyan forgatókönyv akadt a kezedbe, amiben láttál kihívást? Ki hibáztatna ezért téged? Csak azzal akartál foglalkozni, amit szeretsz, ez nem bűn.

- Nem az. Viszont józan ésszel átgondolhattam volna az elején, mivel jár ez az egész, ha sikerrel járok, és véletlenül elismernek.

- Honnan tudhattad volna előre? - értetlenkedtem. - Hiszem, ami körülötted folyik, az valami egészen egyedi felhajtás. Soha nem láttam még ezelőtt, hogy valakiért ennyire, és ennyien megbolonduljanak az egész világon. Elképesztő hisztériát váltasz ki az emberekből. Még én is rajongód voltam. - vallottam be szemlesütve, és még soha nem éreztem magam ennyire rosszul amiatt, ahogy Robról álmodoztam még otthonról.

- Csak voltál? - ragadt le Rob az utolsó szavaknál, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem. A szemei már nem szomorúságot, nem dühöt, vagy elkeseredettséget sugároztak, sokkal inkább incselkedtek velem. - Már nem is vagy oda értem?

- Uhh… mintha nem tudnád… - dünnyögtem.

- Lehet, hogy nem is… - bár próbált komolytalannak tűnni, kiérződött a hangjából a bizonytalanság, és tudtam, ezúttal neki van szüksége arra, hogy megerősítsem benne a szerelmemet.

- Ohh, hát csak ezen múlik? Hát akkor tudd meg, Robert Thomas Pattinson, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód az egész univerzumban, de képzeld csak el: nem a sztár rajongója vagyok. Nem Rob „Edward” Pattinsoné, nem Rob „Tyler” Pattinsoné, és nem a többi, általad megformált karakteré. Én az én Robom legodaadóbb híve vagyok, azé, aki New Orleansban olyan édesen kepesztett, hogy beszélhessen velem, aki keresett, amikor eltűntem, aki velem töltötte az éjszakát, és másnap reggel összeszedte a bátorságát, hogy megcsókoljon. Aki képes volt rá, hogy elhagyjon, csak hogy megvédjen, és aki végül visszatért hozzám, és életem legszebb heteit ajándékozta nekem. Azé a Robé, aki térdenállva kérte meg a kezem, és aki hősiesen elviseli az értelmetlen viselkedésem. Azé, aki kiállt a bátyám ellen, és nem hagyta megfélemlíteni magát. És aki velem szeretne élni, és engedi, hogy lássam, milyen, amikor boldog, amikor vidám, vagy elkapja a szerzői ihlet, és naphosszat csak gitározik. És a sebezhető Robé, akinek beleláthatok a lelkébe, és én lehetek, aki mellette áll, amikor minden nehéz.

- Szeretlek, Emma, ugye tudod? - simította a kezét az arcomra, mire az ujjaimat rákulcsoltam a csuklójára, és a tenyerébe hajtottam a fejem.

- Tudom. Én is szeretlek. - egy percig csak hallgattuk a csöndet. - Menjünk haza, jó? - szólaltam meg végül. Rob bólintott, aztán csókot nyomott az orrom hegyére, és utána elindultunk.

          Percekig méla csöndben dagonyáztunk, de egyikünk számára sem volt kellemetlen, sőt… inkább olyan békés csönd volt. Jólesett elgondolkodni a történteken, és szinte elámultam, mennyi érzelmi fázison estünk át röpke másfél óra alatt, mióta landolt a gépem, és végre Rob karjaiba vethettem magam. Mindig azt hiszem, már nem nyújt majd újat a kapcsolatunk, legalábbis érzelmi téren, ami persze nem baj, hiszen végre eljutottam addig, hogy sosem kételkednék az érzéseiben, és ő is tudja, hogy az életemet is odaadnám érte. Egyszerűen csak… azt gondoltam, eljutottunk arra a szintre, ahová idővel minden egyes kapcsolat eljut. Arra a pontra, amikor már nincs meglepetés, amikor már úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket, és ahonnan már nem viharos tengerként hullámzó kricc-kraccot, hanem egyenletes vonalat ábrázol a kapcsolati görbénk. Vagy ilyen pont nem is létezik? Ha arra gondoltam, hogy milyen káoszon mentünk keresztül az imént, kezdve a viszontlátás felhőtlen örömétől, a váratlanul feltörő testi vágyon keresztül a féktelen jókedvig, majd a dühre és kétségbeesésre emlékeztem, ami alig néhány perce még köztünk uralkodott, elképesztett, hogy mindez velünk esett meg. Szóval mindaz, amit korábbi életemben (amiről lassan, de biztosan kiderül, hogy csakis valami pantomim-műsor lehetett, merthogy a valósághoz semmi köze nem volt, az tuti) tapasztaltam, megdőlni látszik, és új élmények veszik át a helyüket.

- Hihetetlenek vagyunk. - szólaltunk meg teljesen egyszerre, mire összenéztünk, és elnevettük magunkat. Ezek szerint ugyanazon járt az eszünk. Rob combjára csúsztattam a kezem, és a vállára hajtottam a fejem.

- Olyan jó itthon! - sóhajtottam fel, a mondat végét megtoldva egy kiadós ásítással. Váratlanul öntött el a fáradtság. Ólmosan nehéznek kezdtem érezni a testem, és semmire sem vágytam jobban, mint a puha ágyikómra, és Rob ölelő karjaira.

- Aludj, Kicsim… - susogta a kedvesem a fülembe. - Majd felébresztelek, ha hazaértünk.

- De nem… én… - az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy Rob halkan énekelni kezdett, de aztán teljes sötétségbe zuhantam, és bármennyire hadakoztam is ellene, képtelen voltam kimászni belőle.

***

          Finom, marasztaló melegség ölelt körül, olyan biztonságban voltam, mint amilyenben csak akkor érzem magam, amikor Rob mellett vagyok. Igen, csakis ezért lehet ez az érzés… Csukott szemmel matatni kezdtem magam mellett, de nem kellett messzire nyúlnom, hogy rátaláljak arra, akit kerestem. Olyan közel voltam Robhoz, hogy az arcom hozzásimult a hátához. Az oldalamon feküdtem, mögötte, éppen ahogy szoktunk, csak fordítva. Minden porcikámat átjárta az illata. Annyira szeretem magam mellett érezni! Kinyújtottam a kezem és óvatosan átöleltem, vigyázva, hogy ne keltsem fel. Nem kellett kinyitnom a szemem, anélkül is tisztán láttam őt magam előtt. Szorosan a hátához bújtam, a teljes testemmel hozzásimultam, és élveztem, ahogy a forró bőrünk összetapadt, mintha össze akarnánk olvadni, hogy semmi ne választhasson el.

          Fokozatosan úrrá lett rajtam az éberség, pontosan úgy, ahogy lassacskán újra feléledt bennem a vágy, amit a repülőtéren is éreztem. Ugyan nem tudtam, hogyan kerültem ágyba (minden jel szerint nem a saját lábamon), de arra tisztán emlékeztem, mennyire beindultam Robra, és mennyire igyekeztünk haza, mielőtt a kis Hazel utunkat nem állta volna. Most viszont… most már itt vagyunk, ketten, és nem zavarhat meg bennünket senki és semmi. Nincs hátráltató körülmény. Mielőtt felocsúdtam volna, a kezeim máris önálló életre keltek Rob meztelen testén, lassan cirógatva végig a mellkasát, egyenletesen körözve lefelé a hasára, miközben csókolgatni kezdtem a hátát. Rob felnyögött, mire megálltam, de rájöttem, hogy nem ébredt fel. A tudat, hogy álmában is érzékeli a közeledésem, még jobban felizgatott, és tovább folytattam a becézgetését. Imádtam a bőre enyhén sós ízét, imádtam érezni az ujjaim alatt az izmai önkéntelen összehúzódásait. Egyre többször mocorgott, de még mindig nem volt magánál, vagy legalábbis nem teljesen. Amikor a kezeim becsúsztattam a combjai közé és az ujjaim közé zártam a férfiasságát, már talán öntudatlanul is, de ő is izgalomban volt. Halkan felmordult, és felém tolta magát, de egyéb jelét nem adta, hogy ébren lenne.

          Egyetlen pillanatra sem hagytam abba a kényeztetését, és amikor felhevülten a hátára vetette magát, azonnal kihasználtam a helyzetet, és fölé kerekedtem. Képtelen voltam ellenállni az ösztönnek, ami igaként hajtott maga alá, és átvette az uralmat a tetteim fölött. Hagytam magam sodortatni az árral, jobban mondva hagytam, hogy a gátlástalan, élvhajhász énem irányítson. És élveztem. Lovaglóülésben Rob csípőjére helyezkedtem, és előrehajolva dörgölőztem hozzá, miközben a hajába túrva csókolgattam a nyakát, a kulcscsontját, és finoman harapdáltam a fülét.

- Em… - hagyta el a száját a nevem, ami akár egy sóhajtás is lehetett volna, de én kihallottam belőle, hogy engem szólít. Az, hogy tudatalatt is velem éli át ezeket a pillanatokat, egyfajta afrodiziákumként hatott rám. Kíváncsi voltam, mikor ébred rá, hogy nem csak álomban van része, de tudtam, ha ez nem következik, be, én akkor is szeretkezni fogok vele. Nem fogom abbahagyni. Nem is tudnám. Hogyan, amikor Rob még álmában is ennyire közreműködő?

          A mozdulataim egyre követelőzőbbé váltak, egyre inkább felforrósodtam, egyre inkább tudtam, hogy a határaimat feszegetem, míg végül nem bírtam tovább, és egyetlen pillanat alatt úgy helyezkedtem, hogy magamba fogadhassam őt. Néhány másodpercre megmerevedtem, hagytam, hogy elárasszon az elégedettség, és hogy Rob kitöltsön. A mennyezet felé fordítottam az arcom, és igyekeztem minél mélyebben lélegezni. Aztán lassan mozogni kezdtem, Rob mellkasára támaszkodva. A következő, amire feleszméltem, hogy a kezei keményen a csípőmre szorultak, és megfeszült a teste, majd amikor lenéztem rá, a döbbent arcával szembesültem.

- Em… te… jézusom… - nyögte elfúló hangon, és nagyjából eddig tartott az önuralma, ha ez egyáltalán az volt.

          Elsötétült szemekkel húzta le magához a fejemet, és keményen az ajkamra tapasztotta az övét, a nyelve pedig azonnal utat tört magának a számba. Olyan vadul csókolt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, a fogaink is összekoccantak. Egyre gyorsabban mozogtam rajta, fokozatosan növelve a tempót, a kezei pedig mohón kutatták a testemet. Amikor fel akartam egyenesedni, beleharapott az alsó ajkamba, hogy visszatartson. Felszisszentem, de egyáltalán nem a fájdalomtól, mint inkább attól a felfokozhatatlan tűztől, ami újra és újra, Rob minden egyes lázas mozdulatával lángra gyújtotta a teljes valómat. Úgy éreztem, menten elégek, és ő volt az egyetlen, aki elolthatna, miközben az is ő volt, aki miatt tűzben égtem.

          Belemarkoltam a hajába, és felrántottam őt magamhoz. Amint felült, a dereka köré kulcsoltam a lábam, és ő erőteljes lökésekkel tudatta velem, hogy még korántsem ért véget semmi. Összefonódtunk, és Rob a nyakamat kezdte csókolni, egészen addig, amíg kéjesen hátrahajtottam a fejem, mert akkor a hajamnál fogva még hátrébb húzta, hogy ívbe feszüljek, és a melleimre kezdett összpontosítani. Nem bírtam visszafogni a hangomat, időnként felsikkantottam a gyönyörtől, de Rob is egyre hangosabban zihált, és egyre többször nyögött fel rekedten. Mielőtt még hatalmába kerített volna a totális extázis érzése, Rob egy határozott mozdulattal átfordított, és fölém helyezkedett, anélkül, hogy egy pillanatra is szétváltunk volna. Szorosan öleltem a csípőjét a lábaimmal, a kezeim pedig vadító táncba kezdtek a hátán, közös ritmusban a mozdulatainkkal. Lecsúsztattam az ujjaim a fenekére, és belemarkolva húztam őt még jobban magamhoz. Rob egyre inkább elveszítette az irányítást, egyre gyorsabban mozgott bennem, és mindketten éreztünk, hogy nincs tovább, elértünk valahová, ahová az ősi ösztön űzött minket, ahová az emberiség kezdete óta minden nő és férfi együtt vágyik. Valahová, ahol a két nem az öröklétben forr össze.

          Felsikoltottam, aztán Rob lihegve, remegve és izzadtan borult rám, én pedig szorosan magamhoz húztam. Az utolsó néhány, egyre erőtlenebb lökése így érkezett, és ő a fülembe morgott, ahogy utolérte a kielégülés. Az egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikkal a lábamat húzta a csípőjéhez, de aztán lassan elernyedt, és teljes súlyával rám nehezedett.

          Eltelt néhány perc, mire meg tudtunk mozdulni. Rob nyögve legördült rólam, én pedig kiterülve pihegtem, csak annyi telt tőlem, hogy felé nyúljak, és a hasára ejtsem a kezem.

- Basszus, ez… ez… - kereste a szavakat Rob.

- Tökéletes volt. - fejeztem be helyette a mondatot a mennyezetet bámulva. Már amennyi a sötétben látszott belőle.

- Az. - felelte egyszerűen, aztán halkan elnevette magát. - Mindig meglepsz, kész vagyok tőled… ahj…

- Csak szólj, ha nem esett jól, és máskor megkíméllek. - nyelveltem magabiztosan.

- Azt próbáld meg! - könyökölt fel mellettem, és végighúzta az oldalamon az ujját. - Olyan álmom volt, el sem tudod képzelni! - merengett el.

- Álom, mi? - kötekedtem. - Nah, csak nehogy azt hidd, hogy ezután mindig ilyeneket fogsz álmodni!

- Majd meglátjuk! - nevetett fel Rob, aztán magához vont, és a mellkasára hajtottam a fejem. - Gyere, Kicsim, pihenj.

- Jó, de te is… - mormoltam, és kényelmesen elfészkeltem magam. - Tudod Rob…

- Hm?

- Annyira szeretlek… - motyogtam.

- Nem jobban, mint én téged…

Elkészült a másik blogom! :)

Sziasztok!

Nagy örömmel jelentem Nektek, hogy végre megalkottam a másik blogom, ahol a Sebzett lelkek Rob verzióját olvashatjátok mától. :)

Azért gondoltam, hogy külön blogot indítok annak a történetnek, mert az is elég hosszadalmas lesz, és nem szeretném keverni a két nézőpontot. Úgy tisztább, ha az külön van. És áttekinthetőbb is. :)

Már fel is tettem az első részt, úgyhogy aki várta, az már indulhat is elolvasni! :D

A blog címe:

Sebzett lelkek... ahogy Rob élte meg

Kérlek írjátok meg, hogy tetszett-e, fontos lenne tudnom, hogy szerintetek elég "robos" lett-e Rob. :D

Az oldal egyébként még kicsit kezdetleges, de alakítgatom majd. :)

Puszillak Benneteket!

Ui.: Az eredeti történetből holnapra ígérkezik folytatás! :)

41.fejezet- Egy hét

Sziasztok Lánykáim!

Jobb később, mint soha-alapon végre megérkeztem az új fejezettel. :) Kivételesen most nekem is tetszik, szóval jobb érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mint az utóbbi néhánnyal. Kicsit mesélős, de azért párbeszédek is vannak benne, és megismerhettek egy új szereplőt is, akinek a későbbiekben még nagy jelentősége lesz. Mondhatni sorsfordító a felbukkanása... :)

Meg szeretném köszönni azoknak, akik írtak kommentet az előzőhöz, igazán megmelengettétek a szívem! :) Tudom, hogy sokan vagytok, akiknek nem igazán megy ez a véleményírogatás, vagy csak bátortalanok vagytok, és ezért nem írtok, de azért még Nektek is nagyon-nagyon köszönöm, hogy olvassátok az írásom, és többen is rendszeresen visszajártok! Jólesik a tudat, hogy kíváncsiak vagytok rá, mit művelek üres óráimban! :D 

Még valakinek szeretnék egy szívből jövő köszönömöt mondani, remélem Ő tudja, miért... :) Szóval... köszönöm, Kinga!!! Nélküled nem biztos, hogy ez a fejezet most itt lenne! Neked ajánlom ezt a részt, remélem tetszeni fog! 

Puszim Mindenkinek!

Ui.: Még a héten felteszem az első Rob- szemszögből íródott fejezetet!

          Az előttem álló hét, ami az elején még rémesnek és végtelennek ígérkezett, végül szinte elrepült. Magam is meglepődtem rajta, ahogy egyik napon lettünk túl a másik után, azt pedig szinte el sem mertem hinni, hogy egész könnyen bírtam Rob nélkül.

          Persze azért nagyon hiányzott. Minden este vele beszéltem utoljára, minden éjjel az ő hangja ringatott álomba, így egy egészen kicsit olyan volt, mintha mellettem lenne. Álmomban is szorongattam az ingét, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva köthetett ki a bőröndömben, ugyanis én nem tettem el, Rob pedig (aki ugyebár segített csomagolni) állította, hogy semmi köze az egészhez. Nem mintha egy szavát is elhittem volna. De igazából nem számított, a lényeg az volt, hogy volt velem valami, Rob egy része, ami magán hordozta az illatát, ami segített éjszakánként, hogy ne érezzem magam egyedül. Néha eltöprengtem rajta, vajon Rob mit nyúlhatott le tőlem, ami kicsit közelebb visz engem hozzá, de hiába faggattam, csak hamiskásan vigyorogva közölte, hogy jobban vele vagyok, mint hinném. Hmm… vajon mire célozhat?

          Egyébként úgy tűnt, Rob is jól viselte a távollétet. Kimondottan kezdte élvezni a forgatást, és nem győzött áradozni róla, mennyire jó a rendező és a stáb, meg hogy fényévekkel értelmesebb lesz ez a film, mint az előző volt. Nagyon beleélte magát az orvos szerepébe, sokszor még beszélgetés közben is azt vettem észre, hogy „magán felejtette” a karakterét, amin utólag mindig jókat derültünk. Volt, hogy skype-on gyakoroltuk a szövegét, és folyton kinevetett a bénázásaimért, ahogy teljesen egyhangúan olvastam neki fel a dialógusok rám eső részét. Máskor meg ellágyult arccal mormolgattuk egymásnak gügye hangon, mennyire hiányzik a másik. Olykor úgy elérzékenyültem, amikor megláttam azt az imádnivaló arcát webkamerán, hogy könnyes szemmel simogattam a laptop kijelzőjét, mintha úgy megérinthettem volna. Hiányzott a bőre érintése. A borostája, a kócos feje, a gyönyörű szemei, a félmosolya, az a csibészes vigyora. Hiányzott, ahogy rámnézett, ahogy hozzámért. Hiányzott a simogató hangja. Ahogy szuszogott mellettem éjszakánként. Ahogy gitárral a kezében, cigivel a szájában ücsörgött, és elmerült a zenében. Minden hiányzott, ami Rob volt. Mégis… a legfelemelőbb érzés volt, hogy nemsokára hazamegyek, ahogy ő is, és mindent újra megtapasztalhatok, ami most annyira hiányzik. Elég összetett érzés volt, de talán éppen ettől volt olyan intenzív. Talán éppen ez hajtott előre. Rengeteg erőt merítettem belőle.

          Az utóbbi napokban szünet nélkül dolgoztunk, kemény, feszített tempót diktáltunk, hogy minden rendben menjen. Debbie természetesen hozta a formáját, és nem lehetett rá számítani. Már megint összeszedett valami félnótás milliomos balféket, aki hagyta magát ugráltatni, és jelenleg éppen a kegyes periódusát élte meg. Ez ránk nézve annyit jelentett, hogy kegyesen átengedte nekünk az összes munkát, és kegyesen magasról tett az egész forgatásra. Persze azt elvárta, hogy minden klappoljon, minden időben kész legyen, és mindig mindenre legyen B- tervünk. Tipikus Debbie- magatartást tanúsított, amit már megszokhattunk tőle. Ami viszont egyáltalán nem volt tőle megszokott, az az volt, hogy hivatalosan is átruházta a beosztását. Rám.

          A megérkezésünk utáni reggelen, amikor kimentünk a helyszínül szolgáló farmra és nagy csapatmegbeszélést tartottunk, mindenki előtt jelentette be, hogy az egész posztját rám bízza. Nem volt apelláta. Gyakorlatilag az én dolgom lett minden. A tárgyalások a filmkészítőkkel és a beszállítókkal, a már meglévő tervek kivitelezése, és az időközben felmerülő újabbak elkészítése. A munkafolyamatok ellenőrzése, a problémák megoldása, a kapcsolattartás, szóval tényleg minden. Persze mindezzel kész tények elé állított. Egyetlen szóval sem említette korábban, mit tervez. Amikor megkérdeztem, ő mit csinál ezentúl, azt felelte, a háttérből figyeli minden lépésemet, és hogy papíron még mindig ő a hivatalos díszlettervező, szóval azért ne éljem bele magam nagyon.

          Először fogalmam sem volt, mit kellett volna minderre reagálnom, szinte sokkot kaptam. Egyrészt balga módon boldog voltam, hogy végre elismeri a képességeimet, másrészről felötlött bennem, hogy talán szándékosan tervezte ezt így, hogy láthasson összetörni a teher alatt. Igen, Debbie-t ismerve ez lehetett az igazi oka. Hát nem adom meg neki ezt az örömöt! Inkább széles mosollyal köszöntem meg a lehetőséget, és azonnal munkához láttam.

          Az elején éreztem a többiek megilletődöttségét, és tudtam, mi járhat a fejükben. Akik ismertek, azt gondolták, nem vagyok vezetésre termett személyiség, amiben talán igazuk is volt, hiszen korábban sosem volt alkalmam kipróbálni magam ilyesfajta szerepben, de elhatároztam, hogy csak azért is bebizonyítom, hogy megállom a helyem főnökként. Brenda volt az egyetlen, aki kitörő örömmel vette tudomásul a kinevezésem tényét. Nagyon lelkes volt, mindenben támogatott, és gyorsam magam mellé is vettem, hogy segítsen nekem. Jól jött a közvetlensége, amikor emberekkel kellett bánni.

          Szóval ezerrel vetettem magam a munkába, az első napom kizárólag tárgyalásokkal és megbeszélésekkel telt. Személyesen, telefonon, e-mailben, webkamerán, mindenhogyan. Debbie minden egyes percben a sarkamban volt, láthatóan alig várta, hogy hibázzak, amit aztán a szememre hányhat. Éppen ezzel ösztökélt még jobb munkára. Pörögtem, mint egy búgócsiga, és mire végre a nap végén mindenkinek kiosztottam a másnapi feladatot, hulla voltam. Szó szerint annak éreztem magam. Hoztam is a formám. Amikor a régi pajtában berendezett ideiglenes kis főhadiszállásunkról vonszoltam magam a kocsi felé, ami végre visszavisz a szállásunkra, sikeresen megbotlottam egy kiálló gyökérben, és zuhantamban mindent elhajítottam a kezemből, hogy védhessem magam az ütéstől. Valahogy ösztönösen magam elé kaptam a karomat, és összegörnyedve értem földet. A talaj hideg volt, nyirkos, és a hajam persze pont belelógott egy sáros pocsolyába, de legalább nem fájt semmim. Az oldalamra fordultam, és miután pánikszerű gyorsasággal ellenőriztem, hogy nem volt tanúja a kis borulásomnak, nevetni kezdtem magamon. Ilyen csak velem történhet. Már az első nap nyakig sárosan hazamenni. Gratulálok, Pintér, megint megmutattad, milyen zseniális a koordinációd!

          Ahogy ott fetrengtem kacagva a földön, mint valami idióta, eszembe jutott, hogy Rob, ha látna, most biztosan a fejét csóválná, és miután meggyőződne róla, hogy nincs bajom, órákig piszkálna az esetlenségem miatt. Láttam magam előtt, ahogy morgolódva porolgatná a fenekemet, pedig az nem is lett koszos, és ettől csak még jobban nevettem. Hihetetlen, hogy még egy esésről is ő ugrik be. Ez már beteges? Nem tehetek róla, annyira szeretem! Önkéntelenül is a nyakamban függő aranylánchoz nyúltam, amin az eljegyzési gyűrűmet hordtam, és megnyugodva szorítottam a tenyerembe. Egyszerre éreztem, ahogy könnyek törnek utat maguknak a szememből, és lassan legördültek az arcomon. Fogalmam sem volt miért sírok, és hogy egyáltalán mit keresek még a földön. Egyszerűen csak feküdtem a sárban, és csendesen sírtam a gyűrűmet szorongatva.

          Aztán árnyék vetült rám a lenyugvó nap fényében. Vakon hunyorogtam, és az arcom elé emeltem a karom, hogy megnézhessem, ki tornyosult fölém.

- Bajod esett? Segíthetek? - zengő bariton hangzott fel, egész kellemes hang volt, érezhető texasi akcentussal. Aztán az idegen leguggolt mellém, és aggódva fürkészett. Nyögve ülő helyzetbe tornáztam magam, és ránéztem a férfira.

- Nem, semmi baj. - szipogtam, miközben igyekeztem észrevehetetlenül letörölni a könnyeimet.

- Dehát sírsz, biztosan megütötted magad. Hadd nézzelek. - erre a pasas minden további figyelmeztetés nélkül lerántotta a kabátom cipzárját, és már tapogatta is a bordáimat a hatalmas kezeivel. Az első pillanatban még levegőt sem vettem, annyira megdöbbentett a viselkedése.

- Azért akkorát nem estem. - találtam meg a hangom, és idegesen eltoltam a kezét. Talpra kecmeregtem, és felrántottam a cipzárt. Az idegen döbbenten bámult rám, aztán ő is felegyenesedett.

- Hát, nekem mindegy, csak segíteni akartam, de ha neked nem kell… - vonta fel a szemöldökét, és a hüvelykujját amolyan cowboyosan beakasztotta a farmerének az övbújtatójába.

- Nem, nem, kösz… - motyogtam zavarban. Hirtelen még én éreztem hülyén magam, pedig ő volt kicsit túl közvetlen. Érthetetlen érzés volt, csak toporogtam ott, mint kislány, és a kínos helyzetet még fokoztam azzal, hogy kétségbeesetten próbáltam a sáros hajamat kibogozni.  - Tényleg semmi bajom, de azért… öhm… kedves tőled, hogy segíteni akartál.

- Biztos minden oké? Furán viselkedsz. Nem ütötted meg a fejed? - éééés megint! Máris alig egy centire állt tőlem, és a kezébe fogta az arcomat, hogy tüzetesen megvizsgáljon. Totálisan megrökönyödve hagytam, hogy ide-oda forgassa a fejem, és alaposan végigtapogassa. Közben nem tudtam megállni, hogy kicsit szemügyre ne vegyem.

          Nem volt rossz pasi, sőt… Hm, ha nem Rob lenne az egyetlen, akire ÚGY tudok nézni, talán még meg is akadt volna rajta a szemem. Sötétbarna haj, a szemei mint a tejeskávé, markáns vonások, érzéki száj… Igazi szívdöglesztő fizimiska. És milyen izmos! Nem tehettem róla, muszáj volt megérintenem a karját, ha nem akartam elesni, amikor hátradöntötte a fejem. Kőkemény izmai voltak. A bőre pedig barna volt, és nem a szolitól. Sokkal inkább munkahelyi ártalom lehetett. Ugyanis első ránézésre is egyértelmű volt, hogy a pasi itt dolgozik a farmon. Már a ruházata árulkodó volt. Cowboykalap, kockás flaneling (úgy tűnik, ő nem volt olyan fázós, mint én), szűk farmer, és természetesen csizma. Wow, mintha egy westernből szalajtották volna! Most komolyan jár valaki még így manapság?

- Te- tessék? - eszméltem fel, amikor észrevettem, hogy az idegen kérdőn néz a szemembe. Éppen a hajamat tűrte a fülem mögé, és nem úgy tűnt, mint aki mostanában el akar engedni.

- Csak azt mondtam, nincs baja a fejednek. Minden rendben. - mosolygott rám, és ettől a szeme körül apró ráncok keletkeztek, amik kissé ellágyították férfias vonásait.

- Oh, mondtam én… - motyogtam, és kicsit elhúzódtam, mert már elég kényelmetlenné vált a közelsége. Fura volt ez az egész helyzet. - Te… itt dolgozol? - fogalmam sincs, miért kérdeztem ezt meg. Hiszen a válasz nyilvánvaló, és így ahelyett, hogy eltűnnék innen végre, csak még jobban elhúzom ezt a szituációt.

- Aham. - mosolygott. - Ahogy most éppen te is. Láttalak ma.

- Az könnyen előfordulhat, amennyit szaladgáltam. - mosolyodtam el én is. Igazából nem is esett nehezemre. - Emma vagyok. - nyújtottam felé önkéntelenül a kezem. Persze ő meg elfogadta.

- Riley. - a szükségesnél egy kicsit tovább és egy kicsit erősebben tartotta óriási, érdes tenyerében az én pici kezemet, miközben valami furcsa ragyogás gyúlt a szemében. Nem tudtam mire vélni. A saját viselkedésem sem. Ugyanis vonzott a tekintete. Olyan mély volt, olyan sötét, ami valahogy magával ragadott. Képtelen voltam elfordítani a fejem, pedig minden idegszálammal éreztem, hogy valami nem stimmel.

- Emma, na végre, hogy megvagy! Már mindenhol kerestelek! Leadtam a terveket a világosítóknak, ahogy kérted, és már alig várom, hogy hazaérjünk! - Brenda hangja volt, ami kirángatott különös kábulatomból. Összerezzentem, és elfordultam Riley-tól. Brenda még vagy tízlépésnyire járt, de a szája már be nem állt, ahogy közeledett. Göndör szőke fürtjei ide-oda ugrándoztak a vállán a lendületes lépéseitől. - Szükségem van egy kiadós fürdőre, úgy érzem, mindenem trágyától bűzlik. - fecserészett tovább vidáman, majd odaérve hozzánk megtorpant, mintha csak ekkor tűnt volna fel neki Riley jelenléte. - Oh, hello Cowboy! - villantott rá kacér mosolyt, aztán kihívóan végigmérte. Nem úgy tűnt, hogy Riley-t feszélyezte volna a nyílt flört. - Uhh, nem semmi… - nyögte ki végül Brenda, és áhítattal tapogatta meg a férfi izmos alkarját. - Statiszta vagy, vagy igazi?

- 100%-ban eredeti. - húzta ki magát Riley büszkén, és a mozdulattól az inge szinte szétrepedt a vállán.

- Brenda, ő itt Riley, itt dolgozik a farmon, és éppen az előbb segített nekem. - gondoltam megmentem Riley-t attól, hogy Brenda kiéhezett vadként vesse rá magát. Mert ahogy elnéztem szegény lány lángoló tekintetét, nem sok kétségem maradt afelől, hogy ez lett volna a vége. Bár… talán Riley-nak sem lenne ellene kifogása…

- Segített? Miben? - fordult végre felém a barátnőm. - Jesszus, te meg hogy nézel ki?! - csapta össze a tenyerét, aztán nevetésben tört ki.

- Elestem. - morogtam felhúzott orral.

- Hé, ez nem vicces, mit röhögsz, te liba! - háborodott fel Riley, és haragos arccal meredt Brendára, akinek torkán akadt a szó. - Elég hülye lehetsz, ha nem fogod fel, hogy meg is sérülhetett volna!

- De nem sérült meg, oké?!  És ezt elsőre is észrevettem! - kelt ki magából Brenda, én meg csak álltam ott döbbenten. - Különben is, milyen jogon hülyézel le?! Nem is ismersz, semmi közöd hozzám! Menj inkább vissza az istállóba, paraszt!

- Hé, elég legyen! - léptem közéjük, amikor kezdtek elfajulni a dolgok. Brenda szép arca pipacspiros színben játszott, Riley keze pedig ökölbe szorult, és a tekintete ijesztően elsötétült. - Semmi szükség balhéra! Brenda tudta, hogy semmi bajom. Ha másképp lett volna, nem nevet ki, de így tényleg elég idétlen látvány lehetek. - mosolyogtam szelíden Riley-ra, aki most csak rám figyelt, és mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon. - Velem gyakran előfordulnak ilyen balesetek. Kedves tőled, hogy megvédesz, de nem dolgod foglalkozni velem. - igyekeztem minél megnyugtatóbban beszélni, és persze megbántani sem akartam.

- Csak azt akartam, hogy vegye észre magát. - dörmögte végül Riley, és a kalapja karimáját kezdte hajtogatni. Brenda megvetően felszisszent mögöttem.

- Tudom, de semmi szükség rá. Brenda ismer engem, és a helyén van az esze. - mosolyodtam el újra, aztán a barátnőm felé fordultam.

- Riley nem úgy gondolta, csak kicsúszott a száján. Igaz, Riley? - szóltam neki hátra a vállam fölött. Tisztára, mintha két veszekedő ovist békítgettem volna.

- Igaz. - dünnyögte alig hallhatóan.

- Nem érdekel különösebben, miért mondta. - vont vállat durcásan Brenda, aztán amikor látta, hogy Riley nem figyel, közel hajolva tátogta: - Fura egy pasas…

- Pff… - sóhajtottam fel. - Mennünk kéne. Már várnak a többiek a kocsinál.

- Végre! - azzal Brenda már el is csattogott az autó felé, még egy utolsó lesújtó pillantást vetve Riley felé. Hát nem úgy fest, hogy működne köztük a kémia. Vagy nem úgy, ahogy kéne.

- Sajnálom. - fordultam felé, magam sem értve, hogy tulajdonképpen miért is kérek bocsánatot, amikor ő viselkedett ostobán.

- Oké. - vont vállat, aztán mintha elfújták volna a rosszkedvét, szélesen elmosolyodott. - Látlak még?

- Gondolom. Mivel itt leszek még egy ideig. - feleltem meglepve.

- Oké, akkor majd kereslek. Jó pihenést! - megemelte a kalapját, sarkon fordult, és már ott sem volt. A fejemet csóválva szedtem össze a földről az eldobott táskámat, meg a telefonom és az iPodom, aztán végre eljutottam a kocsihoz is.

- Hát ez hülye egy helyzet volt! - dúlt- fúlt Brenda, ahogy leültem mellé.

- Nekem mondod! - sóhajtottam fel fáradtan. - Tiszta mocsok vagyok, és aludni akarok.

- A hódolód egy igazi vidéki tuskó. - puffogott még mindig Brenda.

- Nem a hódolóm. - ennyit még ki tudtam préselni, de aztán megállíthatatlanul rámömlött a kimerültség, és leragadtak a szemhéjaim.

          Annyi időre is nehezemre esett magamhoz térni, hogy kiszálljak a kocsiból, és bevonszoljam magam a házba, de végül sikerült. Egy gyors zuhany, és egy Robbal való beszélgetés után beestem az ágyba. Még azelőtt elaludtam, hogy az arcom a párnához ért volna.

           A többi nap tempójában hasonlított az elsőhöz, kiegészülve az új ismeretséggel, Riley-val, aki az első napon megesett incidens óta gyakorlatilag folyamatosan rajtam lógott. Ő volt a farm intézője, és amikor csak ráért, már meg is jelent ott, ahol én tartózkodtam. Mindig segíteni akart. Hol helyettem cipelt egy csomó anyagmintát, hol megakadályozta, hogy orra bukjak a saját lábamban. Olyan lett ezalatt a hét alatt, mint valami testőr. Nem akartam arra gondolni, hogy vajon miért bánik így velem, igazág szerint nem is érdekelt. Tudtam, hogy én nem akarok tőle semmit, és szándékosan távolságtartóan viselkedtem vele. Csak észreveszi, hogy nem számíthat semmire. Ettől függetlenül, amikor a közelemben volt, mindig nagyon fura érzés kerített a hatalmába, valami kellemetlenül vonzó, amit még sosem éreztem. Valami körüllengte Riley-t, amit még nem fejtettem meg. Nem is voltam biztos benne, hogy akarom-e. Robnak nem számoltam be róla, csak futólag említettem meg olykor-olykor, hogy segíteni szokott. Brendával egyébként változatlanul ellenségesek voltak egymással, valahogy nem tudtak túllépni az első találkozáskor lezajlott veszekedésen. Brenda óva intett Riley-tól, szerinte „őrült a pasas”, de csak nevettem, amikor győzködött. Ugyan, mit árthat nekem?

          Különben is, Riley-nál sokkal fontosabb volt a munkám. Magam is meglepődtem rajta, mennyire élveztem minden pillanatot. Jó érzés volt, hogy felelősséget kaptam, hogy minden apró-cseprő folyamatban részt vehettem, és még alkothattam is. Csak azt sajnáltam, hogy fizikailag valahogy nem úgy bírtam, ahogy szellemileg. Olykor a nagy rohanást muszáj volt megszakítanom egy-egy szusszanással, de az agyam még akkor is a következő tennivalón járt.

          Ahányszor csak beszéltünk, Rob mindig megszidott, amiért nem veszek vissza a tempóból, de csak legyintettem. Egyre jobban szerettem ezt csinálni, valahogy felszabadított, és azt akartam, hogy ezt ő is értse meg. De nem tudtam meggyőzni, csak szajkózta az intelmeit, főleg miután meglátott webkamerán keresztül. Gyakorlatilag sokkot kapott, bár szerintem erősen eltúlozta. Azt mondta:

- Francba, kicsim, egy fekete lyuk simán elbújhatna a táskák mellett, amik a szemed alatt vannak! Azonnal állj le, hagyd abba ezt a hülyeséget!

          Annyira megijedt, hogy konkrétan a számára tökismeretlen Brendát kezdte zargatni, hogy felbérelje bébiszitternek. Na meg Kristent. Nagyon úgy tűnt, hogy vele legalább annyit beszélt, mint velem, ami nem is lett volna baj, feltéve, ha nem én lettem volna a főműsoridős téma. Kristen jobban tudta, mi van velem, mint én magam. Komolyan, néha nem tudtam eldönteni, kettejük közül ki informál kit. Kristen minden nap talált alkalmat, hogy megkeressen, és unott képpel, vagy éppen gyanúsan kedvesen ne kezdjen velem „baráti” csevejbe. Rémesen idegesített. Éppen ezért valamilyen légből kapott indokkal minden esetben leráztam. Mégis, hogy a fenébe lehet, hogy mindig van ideje utánam kajtatni? Nem kéne szöveget magolnia, vagy parókákat próbálgatni, vagy lerészegedni a többiekkel? Miért kell neki utánam jönnie? Mit akar ezzel elérni? Bebizonyítani Robnak, hogy ő mekkora egy jó barát? Azzal, hogy pátyolgatja az exe új nőjét? Vicces.

          Rájöttem, milyen jól jön néha, ha az ember főnök. Ha olyan helyzetben találja magát, amiben nem akar résztvenni, csak felkiált: „Ó, jaj, mennyi dolgom van! Sajnos nem érek rá, rohannom kell!”, és már ott sincs. Nos, elég gyakran alkalmaztam ezt a technikát Kristennel szemben, de sajnos (?) sosem éreztem lelkifurdalást miatta. Nem, hiszen ő sem baráti szeretetből közeledik felém. Szóval igyekeztem minél távolabb tartani magamtól, ami többé-kevésbé sikerült is.

          Aztán már el is jött a következő hét szerdája, és egy hosszúra nyúlt, borús, esős nap után késő este végre felszállhattam a repülőre, ami hazarepített ahhoz a személyhez, akinél jobban senkire sem vágytam még soha. Az egész stáb hazautazott Hálaadásra, és a díszletesek közül én voltam az utolsó, aki elhagyta New Meadows aprócska, bűbájos városát.

          Egész úton levakarhatatlan vigyor ült az arcomon, ahogy tűkön ülve vártam, hogy végre landoljunk, és Rob karjaiba vethessem magam. Csak ekkor jöttem rá, hogy egész héten ez éltetett. Csakis Rob miatt nem omlottam össze. Csak miatta voltam képes végigcsinálni mindezt.

          A gép napoknak tűnő út után végre ereszkedni kezdett, aztán nemsokára már lelkesen rohanva lökdöstem félre a méltatlankodó embereket magam elől, ahogy furakodtam kifelé. Képtelen voltam visszafogni magam, egy tank sem lett volna képes megállítani. Csak futottam, miközben a szememmel pásztáztam az embereket, és végre megláttam Őt. Ott állt alig néhány méterre, a legédesebb mosolyával az arcán, ami egyre szélesedett, ahogy ő is észrevett, és széttárta a karját, hogy belevethessem magam. Nem is késlekedtem, atombomba módjára csapódtam a mellkasába, és szorosan a nyaka köré fontam a karomat.

- Rob…Rob… szeretlek… annyira… szeretlek… hiányoztál… Rob… - mormolgattam kétségbeesetten, miközben folyamatosan puszilgattam az arcát és a nyakát. Rob lehunyt szemmel csak ölelt szorosan, mintha nem akarna elengedni, és végül én is elcsöndesedtem, átengedtem magam a viszontlátás soha el nem múló, csodálatos pillanatának. Itthon vagyunk.

Ő lenne Riley :)