41.fejezet- Egy hét

Sziasztok Lánykáim!

Jobb később, mint soha-alapon végre megérkeztem az új fejezettel. :) Kivételesen most nekem is tetszik, szóval jobb érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mint az utóbbi néhánnyal. Kicsit mesélős, de azért párbeszédek is vannak benne, és megismerhettek egy új szereplőt is, akinek a későbbiekben még nagy jelentősége lesz. Mondhatni sorsfordító a felbukkanása... :)

Meg szeretném köszönni azoknak, akik írtak kommentet az előzőhöz, igazán megmelengettétek a szívem! :) Tudom, hogy sokan vagytok, akiknek nem igazán megy ez a véleményírogatás, vagy csak bátortalanok vagytok, és ezért nem írtok, de azért még Nektek is nagyon-nagyon köszönöm, hogy olvassátok az írásom, és többen is rendszeresen visszajártok! Jólesik a tudat, hogy kíváncsiak vagytok rá, mit művelek üres óráimban! :D 

Még valakinek szeretnék egy szívből jövő köszönömöt mondani, remélem Ő tudja, miért... :) Szóval... köszönöm, Kinga!!! Nélküled nem biztos, hogy ez a fejezet most itt lenne! Neked ajánlom ezt a részt, remélem tetszeni fog! 

Puszim Mindenkinek!

Ui.: Még a héten felteszem az első Rob- szemszögből íródott fejezetet!

          Az előttem álló hét, ami az elején még rémesnek és végtelennek ígérkezett, végül szinte elrepült. Magam is meglepődtem rajta, ahogy egyik napon lettünk túl a másik után, azt pedig szinte el sem mertem hinni, hogy egész könnyen bírtam Rob nélkül.

          Persze azért nagyon hiányzott. Minden este vele beszéltem utoljára, minden éjjel az ő hangja ringatott álomba, így egy egészen kicsit olyan volt, mintha mellettem lenne. Álmomban is szorongattam az ingét, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva köthetett ki a bőröndömben, ugyanis én nem tettem el, Rob pedig (aki ugyebár segített csomagolni) állította, hogy semmi köze az egészhez. Nem mintha egy szavát is elhittem volna. De igazából nem számított, a lényeg az volt, hogy volt velem valami, Rob egy része, ami magán hordozta az illatát, ami segített éjszakánként, hogy ne érezzem magam egyedül. Néha eltöprengtem rajta, vajon Rob mit nyúlhatott le tőlem, ami kicsit közelebb visz engem hozzá, de hiába faggattam, csak hamiskásan vigyorogva közölte, hogy jobban vele vagyok, mint hinném. Hmm… vajon mire célozhat?

          Egyébként úgy tűnt, Rob is jól viselte a távollétet. Kimondottan kezdte élvezni a forgatást, és nem győzött áradozni róla, mennyire jó a rendező és a stáb, meg hogy fényévekkel értelmesebb lesz ez a film, mint az előző volt. Nagyon beleélte magát az orvos szerepébe, sokszor még beszélgetés közben is azt vettem észre, hogy „magán felejtette” a karakterét, amin utólag mindig jókat derültünk. Volt, hogy skype-on gyakoroltuk a szövegét, és folyton kinevetett a bénázásaimért, ahogy teljesen egyhangúan olvastam neki fel a dialógusok rám eső részét. Máskor meg ellágyult arccal mormolgattuk egymásnak gügye hangon, mennyire hiányzik a másik. Olykor úgy elérzékenyültem, amikor megláttam azt az imádnivaló arcát webkamerán, hogy könnyes szemmel simogattam a laptop kijelzőjét, mintha úgy megérinthettem volna. Hiányzott a bőre érintése. A borostája, a kócos feje, a gyönyörű szemei, a félmosolya, az a csibészes vigyora. Hiányzott, ahogy rámnézett, ahogy hozzámért. Hiányzott a simogató hangja. Ahogy szuszogott mellettem éjszakánként. Ahogy gitárral a kezében, cigivel a szájában ücsörgött, és elmerült a zenében. Minden hiányzott, ami Rob volt. Mégis… a legfelemelőbb érzés volt, hogy nemsokára hazamegyek, ahogy ő is, és mindent újra megtapasztalhatok, ami most annyira hiányzik. Elég összetett érzés volt, de talán éppen ettől volt olyan intenzív. Talán éppen ez hajtott előre. Rengeteg erőt merítettem belőle.

          Az utóbbi napokban szünet nélkül dolgoztunk, kemény, feszített tempót diktáltunk, hogy minden rendben menjen. Debbie természetesen hozta a formáját, és nem lehetett rá számítani. Már megint összeszedett valami félnótás milliomos balféket, aki hagyta magát ugráltatni, és jelenleg éppen a kegyes periódusát élte meg. Ez ránk nézve annyit jelentett, hogy kegyesen átengedte nekünk az összes munkát, és kegyesen magasról tett az egész forgatásra. Persze azt elvárta, hogy minden klappoljon, minden időben kész legyen, és mindig mindenre legyen B- tervünk. Tipikus Debbie- magatartást tanúsított, amit már megszokhattunk tőle. Ami viszont egyáltalán nem volt tőle megszokott, az az volt, hogy hivatalosan is átruházta a beosztását. Rám.

          A megérkezésünk utáni reggelen, amikor kimentünk a helyszínül szolgáló farmra és nagy csapatmegbeszélést tartottunk, mindenki előtt jelentette be, hogy az egész posztját rám bízza. Nem volt apelláta. Gyakorlatilag az én dolgom lett minden. A tárgyalások a filmkészítőkkel és a beszállítókkal, a már meglévő tervek kivitelezése, és az időközben felmerülő újabbak elkészítése. A munkafolyamatok ellenőrzése, a problémák megoldása, a kapcsolattartás, szóval tényleg minden. Persze mindezzel kész tények elé állított. Egyetlen szóval sem említette korábban, mit tervez. Amikor megkérdeztem, ő mit csinál ezentúl, azt felelte, a háttérből figyeli minden lépésemet, és hogy papíron még mindig ő a hivatalos díszlettervező, szóval azért ne éljem bele magam nagyon.

          Először fogalmam sem volt, mit kellett volna minderre reagálnom, szinte sokkot kaptam. Egyrészt balga módon boldog voltam, hogy végre elismeri a képességeimet, másrészről felötlött bennem, hogy talán szándékosan tervezte ezt így, hogy láthasson összetörni a teher alatt. Igen, Debbie-t ismerve ez lehetett az igazi oka. Hát nem adom meg neki ezt az örömöt! Inkább széles mosollyal köszöntem meg a lehetőséget, és azonnal munkához láttam.

          Az elején éreztem a többiek megilletődöttségét, és tudtam, mi járhat a fejükben. Akik ismertek, azt gondolták, nem vagyok vezetésre termett személyiség, amiben talán igazuk is volt, hiszen korábban sosem volt alkalmam kipróbálni magam ilyesfajta szerepben, de elhatároztam, hogy csak azért is bebizonyítom, hogy megállom a helyem főnökként. Brenda volt az egyetlen, aki kitörő örömmel vette tudomásul a kinevezésem tényét. Nagyon lelkes volt, mindenben támogatott, és gyorsam magam mellé is vettem, hogy segítsen nekem. Jól jött a közvetlensége, amikor emberekkel kellett bánni.

          Szóval ezerrel vetettem magam a munkába, az első napom kizárólag tárgyalásokkal és megbeszélésekkel telt. Személyesen, telefonon, e-mailben, webkamerán, mindenhogyan. Debbie minden egyes percben a sarkamban volt, láthatóan alig várta, hogy hibázzak, amit aztán a szememre hányhat. Éppen ezzel ösztökélt még jobb munkára. Pörögtem, mint egy búgócsiga, és mire végre a nap végén mindenkinek kiosztottam a másnapi feladatot, hulla voltam. Szó szerint annak éreztem magam. Hoztam is a formám. Amikor a régi pajtában berendezett ideiglenes kis főhadiszállásunkról vonszoltam magam a kocsi felé, ami végre visszavisz a szállásunkra, sikeresen megbotlottam egy kiálló gyökérben, és zuhantamban mindent elhajítottam a kezemből, hogy védhessem magam az ütéstől. Valahogy ösztönösen magam elé kaptam a karomat, és összegörnyedve értem földet. A talaj hideg volt, nyirkos, és a hajam persze pont belelógott egy sáros pocsolyába, de legalább nem fájt semmim. Az oldalamra fordultam, és miután pánikszerű gyorsasággal ellenőriztem, hogy nem volt tanúja a kis borulásomnak, nevetni kezdtem magamon. Ilyen csak velem történhet. Már az első nap nyakig sárosan hazamenni. Gratulálok, Pintér, megint megmutattad, milyen zseniális a koordinációd!

          Ahogy ott fetrengtem kacagva a földön, mint valami idióta, eszembe jutott, hogy Rob, ha látna, most biztosan a fejét csóválná, és miután meggyőződne róla, hogy nincs bajom, órákig piszkálna az esetlenségem miatt. Láttam magam előtt, ahogy morgolódva porolgatná a fenekemet, pedig az nem is lett koszos, és ettől csak még jobban nevettem. Hihetetlen, hogy még egy esésről is ő ugrik be. Ez már beteges? Nem tehetek róla, annyira szeretem! Önkéntelenül is a nyakamban függő aranylánchoz nyúltam, amin az eljegyzési gyűrűmet hordtam, és megnyugodva szorítottam a tenyerembe. Egyszerre éreztem, ahogy könnyek törnek utat maguknak a szememből, és lassan legördültek az arcomon. Fogalmam sem volt miért sírok, és hogy egyáltalán mit keresek még a földön. Egyszerűen csak feküdtem a sárban, és csendesen sírtam a gyűrűmet szorongatva.

          Aztán árnyék vetült rám a lenyugvó nap fényében. Vakon hunyorogtam, és az arcom elé emeltem a karom, hogy megnézhessem, ki tornyosult fölém.

- Bajod esett? Segíthetek? - zengő bariton hangzott fel, egész kellemes hang volt, érezhető texasi akcentussal. Aztán az idegen leguggolt mellém, és aggódva fürkészett. Nyögve ülő helyzetbe tornáztam magam, és ránéztem a férfira.

- Nem, semmi baj. - szipogtam, miközben igyekeztem észrevehetetlenül letörölni a könnyeimet.

- Dehát sírsz, biztosan megütötted magad. Hadd nézzelek. - erre a pasas minden további figyelmeztetés nélkül lerántotta a kabátom cipzárját, és már tapogatta is a bordáimat a hatalmas kezeivel. Az első pillanatban még levegőt sem vettem, annyira megdöbbentett a viselkedése.

- Azért akkorát nem estem. - találtam meg a hangom, és idegesen eltoltam a kezét. Talpra kecmeregtem, és felrántottam a cipzárt. Az idegen döbbenten bámult rám, aztán ő is felegyenesedett.

- Hát, nekem mindegy, csak segíteni akartam, de ha neked nem kell… - vonta fel a szemöldökét, és a hüvelykujját amolyan cowboyosan beakasztotta a farmerének az övbújtatójába.

- Nem, nem, kösz… - motyogtam zavarban. Hirtelen még én éreztem hülyén magam, pedig ő volt kicsit túl közvetlen. Érthetetlen érzés volt, csak toporogtam ott, mint kislány, és a kínos helyzetet még fokoztam azzal, hogy kétségbeesetten próbáltam a sáros hajamat kibogozni.  - Tényleg semmi bajom, de azért… öhm… kedves tőled, hogy segíteni akartál.

- Biztos minden oké? Furán viselkedsz. Nem ütötted meg a fejed? - éééés megint! Máris alig egy centire állt tőlem, és a kezébe fogta az arcomat, hogy tüzetesen megvizsgáljon. Totálisan megrökönyödve hagytam, hogy ide-oda forgassa a fejem, és alaposan végigtapogassa. Közben nem tudtam megállni, hogy kicsit szemügyre ne vegyem.

          Nem volt rossz pasi, sőt… Hm, ha nem Rob lenne az egyetlen, akire ÚGY tudok nézni, talán még meg is akadt volna rajta a szemem. Sötétbarna haj, a szemei mint a tejeskávé, markáns vonások, érzéki száj… Igazi szívdöglesztő fizimiska. És milyen izmos! Nem tehettem róla, muszáj volt megérintenem a karját, ha nem akartam elesni, amikor hátradöntötte a fejem. Kőkemény izmai voltak. A bőre pedig barna volt, és nem a szolitól. Sokkal inkább munkahelyi ártalom lehetett. Ugyanis első ránézésre is egyértelmű volt, hogy a pasi itt dolgozik a farmon. Már a ruházata árulkodó volt. Cowboykalap, kockás flaneling (úgy tűnik, ő nem volt olyan fázós, mint én), szűk farmer, és természetesen csizma. Wow, mintha egy westernből szalajtották volna! Most komolyan jár valaki még így manapság?

- Te- tessék? - eszméltem fel, amikor észrevettem, hogy az idegen kérdőn néz a szemembe. Éppen a hajamat tűrte a fülem mögé, és nem úgy tűnt, mint aki mostanában el akar engedni.

- Csak azt mondtam, nincs baja a fejednek. Minden rendben. - mosolygott rám, és ettől a szeme körül apró ráncok keletkeztek, amik kissé ellágyították férfias vonásait.

- Oh, mondtam én… - motyogtam, és kicsit elhúzódtam, mert már elég kényelmetlenné vált a közelsége. Fura volt ez az egész helyzet. - Te… itt dolgozol? - fogalmam sincs, miért kérdeztem ezt meg. Hiszen a válasz nyilvánvaló, és így ahelyett, hogy eltűnnék innen végre, csak még jobban elhúzom ezt a szituációt.

- Aham. - mosolygott. - Ahogy most éppen te is. Láttalak ma.

- Az könnyen előfordulhat, amennyit szaladgáltam. - mosolyodtam el én is. Igazából nem is esett nehezemre. - Emma vagyok. - nyújtottam felé önkéntelenül a kezem. Persze ő meg elfogadta.

- Riley. - a szükségesnél egy kicsit tovább és egy kicsit erősebben tartotta óriási, érdes tenyerében az én pici kezemet, miközben valami furcsa ragyogás gyúlt a szemében. Nem tudtam mire vélni. A saját viselkedésem sem. Ugyanis vonzott a tekintete. Olyan mély volt, olyan sötét, ami valahogy magával ragadott. Képtelen voltam elfordítani a fejem, pedig minden idegszálammal éreztem, hogy valami nem stimmel.

- Emma, na végre, hogy megvagy! Már mindenhol kerestelek! Leadtam a terveket a világosítóknak, ahogy kérted, és már alig várom, hogy hazaérjünk! - Brenda hangja volt, ami kirángatott különös kábulatomból. Összerezzentem, és elfordultam Riley-tól. Brenda még vagy tízlépésnyire járt, de a szája már be nem állt, ahogy közeledett. Göndör szőke fürtjei ide-oda ugrándoztak a vállán a lendületes lépéseitől. - Szükségem van egy kiadós fürdőre, úgy érzem, mindenem trágyától bűzlik. - fecserészett tovább vidáman, majd odaérve hozzánk megtorpant, mintha csak ekkor tűnt volna fel neki Riley jelenléte. - Oh, hello Cowboy! - villantott rá kacér mosolyt, aztán kihívóan végigmérte. Nem úgy tűnt, hogy Riley-t feszélyezte volna a nyílt flört. - Uhh, nem semmi… - nyögte ki végül Brenda, és áhítattal tapogatta meg a férfi izmos alkarját. - Statiszta vagy, vagy igazi?

- 100%-ban eredeti. - húzta ki magát Riley büszkén, és a mozdulattól az inge szinte szétrepedt a vállán.

- Brenda, ő itt Riley, itt dolgozik a farmon, és éppen az előbb segített nekem. - gondoltam megmentem Riley-t attól, hogy Brenda kiéhezett vadként vesse rá magát. Mert ahogy elnéztem szegény lány lángoló tekintetét, nem sok kétségem maradt afelől, hogy ez lett volna a vége. Bár… talán Riley-nak sem lenne ellene kifogása…

- Segített? Miben? - fordult végre felém a barátnőm. - Jesszus, te meg hogy nézel ki?! - csapta össze a tenyerét, aztán nevetésben tört ki.

- Elestem. - morogtam felhúzott orral.

- Hé, ez nem vicces, mit röhögsz, te liba! - háborodott fel Riley, és haragos arccal meredt Brendára, akinek torkán akadt a szó. - Elég hülye lehetsz, ha nem fogod fel, hogy meg is sérülhetett volna!

- De nem sérült meg, oké?!  És ezt elsőre is észrevettem! - kelt ki magából Brenda, én meg csak álltam ott döbbenten. - Különben is, milyen jogon hülyézel le?! Nem is ismersz, semmi közöd hozzám! Menj inkább vissza az istállóba, paraszt!

- Hé, elég legyen! - léptem közéjük, amikor kezdtek elfajulni a dolgok. Brenda szép arca pipacspiros színben játszott, Riley keze pedig ökölbe szorult, és a tekintete ijesztően elsötétült. - Semmi szükség balhéra! Brenda tudta, hogy semmi bajom. Ha másképp lett volna, nem nevet ki, de így tényleg elég idétlen látvány lehetek. - mosolyogtam szelíden Riley-ra, aki most csak rám figyelt, és mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon. - Velem gyakran előfordulnak ilyen balesetek. Kedves tőled, hogy megvédesz, de nem dolgod foglalkozni velem. - igyekeztem minél megnyugtatóbban beszélni, és persze megbántani sem akartam.

- Csak azt akartam, hogy vegye észre magát. - dörmögte végül Riley, és a kalapja karimáját kezdte hajtogatni. Brenda megvetően felszisszent mögöttem.

- Tudom, de semmi szükség rá. Brenda ismer engem, és a helyén van az esze. - mosolyodtam el újra, aztán a barátnőm felé fordultam.

- Riley nem úgy gondolta, csak kicsúszott a száján. Igaz, Riley? - szóltam neki hátra a vállam fölött. Tisztára, mintha két veszekedő ovist békítgettem volna.

- Igaz. - dünnyögte alig hallhatóan.

- Nem érdekel különösebben, miért mondta. - vont vállat durcásan Brenda, aztán amikor látta, hogy Riley nem figyel, közel hajolva tátogta: - Fura egy pasas…

- Pff… - sóhajtottam fel. - Mennünk kéne. Már várnak a többiek a kocsinál.

- Végre! - azzal Brenda már el is csattogott az autó felé, még egy utolsó lesújtó pillantást vetve Riley felé. Hát nem úgy fest, hogy működne köztük a kémia. Vagy nem úgy, ahogy kéne.

- Sajnálom. - fordultam felé, magam sem értve, hogy tulajdonképpen miért is kérek bocsánatot, amikor ő viselkedett ostobán.

- Oké. - vont vállat, aztán mintha elfújták volna a rosszkedvét, szélesen elmosolyodott. - Látlak még?

- Gondolom. Mivel itt leszek még egy ideig. - feleltem meglepve.

- Oké, akkor majd kereslek. Jó pihenést! - megemelte a kalapját, sarkon fordult, és már ott sem volt. A fejemet csóválva szedtem össze a földről az eldobott táskámat, meg a telefonom és az iPodom, aztán végre eljutottam a kocsihoz is.

- Hát ez hülye egy helyzet volt! - dúlt- fúlt Brenda, ahogy leültem mellé.

- Nekem mondod! - sóhajtottam fel fáradtan. - Tiszta mocsok vagyok, és aludni akarok.

- A hódolód egy igazi vidéki tuskó. - puffogott még mindig Brenda.

- Nem a hódolóm. - ennyit még ki tudtam préselni, de aztán megállíthatatlanul rámömlött a kimerültség, és leragadtak a szemhéjaim.

          Annyi időre is nehezemre esett magamhoz térni, hogy kiszálljak a kocsiból, és bevonszoljam magam a házba, de végül sikerült. Egy gyors zuhany, és egy Robbal való beszélgetés után beestem az ágyba. Még azelőtt elaludtam, hogy az arcom a párnához ért volna.

           A többi nap tempójában hasonlított az elsőhöz, kiegészülve az új ismeretséggel, Riley-val, aki az első napon megesett incidens óta gyakorlatilag folyamatosan rajtam lógott. Ő volt a farm intézője, és amikor csak ráért, már meg is jelent ott, ahol én tartózkodtam. Mindig segíteni akart. Hol helyettem cipelt egy csomó anyagmintát, hol megakadályozta, hogy orra bukjak a saját lábamban. Olyan lett ezalatt a hét alatt, mint valami testőr. Nem akartam arra gondolni, hogy vajon miért bánik így velem, igazág szerint nem is érdekelt. Tudtam, hogy én nem akarok tőle semmit, és szándékosan távolságtartóan viselkedtem vele. Csak észreveszi, hogy nem számíthat semmire. Ettől függetlenül, amikor a közelemben volt, mindig nagyon fura érzés kerített a hatalmába, valami kellemetlenül vonzó, amit még sosem éreztem. Valami körüllengte Riley-t, amit még nem fejtettem meg. Nem is voltam biztos benne, hogy akarom-e. Robnak nem számoltam be róla, csak futólag említettem meg olykor-olykor, hogy segíteni szokott. Brendával egyébként változatlanul ellenségesek voltak egymással, valahogy nem tudtak túllépni az első találkozáskor lezajlott veszekedésen. Brenda óva intett Riley-tól, szerinte „őrült a pasas”, de csak nevettem, amikor győzködött. Ugyan, mit árthat nekem?

          Különben is, Riley-nál sokkal fontosabb volt a munkám. Magam is meglepődtem rajta, mennyire élveztem minden pillanatot. Jó érzés volt, hogy felelősséget kaptam, hogy minden apró-cseprő folyamatban részt vehettem, és még alkothattam is. Csak azt sajnáltam, hogy fizikailag valahogy nem úgy bírtam, ahogy szellemileg. Olykor a nagy rohanást muszáj volt megszakítanom egy-egy szusszanással, de az agyam még akkor is a következő tennivalón járt.

          Ahányszor csak beszéltünk, Rob mindig megszidott, amiért nem veszek vissza a tempóból, de csak legyintettem. Egyre jobban szerettem ezt csinálni, valahogy felszabadított, és azt akartam, hogy ezt ő is értse meg. De nem tudtam meggyőzni, csak szajkózta az intelmeit, főleg miután meglátott webkamerán keresztül. Gyakorlatilag sokkot kapott, bár szerintem erősen eltúlozta. Azt mondta:

- Francba, kicsim, egy fekete lyuk simán elbújhatna a táskák mellett, amik a szemed alatt vannak! Azonnal állj le, hagyd abba ezt a hülyeséget!

          Annyira megijedt, hogy konkrétan a számára tökismeretlen Brendát kezdte zargatni, hogy felbérelje bébiszitternek. Na meg Kristent. Nagyon úgy tűnt, hogy vele legalább annyit beszélt, mint velem, ami nem is lett volna baj, feltéve, ha nem én lettem volna a főműsoridős téma. Kristen jobban tudta, mi van velem, mint én magam. Komolyan, néha nem tudtam eldönteni, kettejük közül ki informál kit. Kristen minden nap talált alkalmat, hogy megkeressen, és unott képpel, vagy éppen gyanúsan kedvesen ne kezdjen velem „baráti” csevejbe. Rémesen idegesített. Éppen ezért valamilyen légből kapott indokkal minden esetben leráztam. Mégis, hogy a fenébe lehet, hogy mindig van ideje utánam kajtatni? Nem kéne szöveget magolnia, vagy parókákat próbálgatni, vagy lerészegedni a többiekkel? Miért kell neki utánam jönnie? Mit akar ezzel elérni? Bebizonyítani Robnak, hogy ő mekkora egy jó barát? Azzal, hogy pátyolgatja az exe új nőjét? Vicces.

          Rájöttem, milyen jól jön néha, ha az ember főnök. Ha olyan helyzetben találja magát, amiben nem akar résztvenni, csak felkiált: „Ó, jaj, mennyi dolgom van! Sajnos nem érek rá, rohannom kell!”, és már ott sincs. Nos, elég gyakran alkalmaztam ezt a technikát Kristennel szemben, de sajnos (?) sosem éreztem lelkifurdalást miatta. Nem, hiszen ő sem baráti szeretetből közeledik felém. Szóval igyekeztem minél távolabb tartani magamtól, ami többé-kevésbé sikerült is.

          Aztán már el is jött a következő hét szerdája, és egy hosszúra nyúlt, borús, esős nap után késő este végre felszállhattam a repülőre, ami hazarepített ahhoz a személyhez, akinél jobban senkire sem vágytam még soha. Az egész stáb hazautazott Hálaadásra, és a díszletesek közül én voltam az utolsó, aki elhagyta New Meadows aprócska, bűbájos városát.

          Egész úton levakarhatatlan vigyor ült az arcomon, ahogy tűkön ülve vártam, hogy végre landoljunk, és Rob karjaiba vethessem magam. Csak ekkor jöttem rá, hogy egész héten ez éltetett. Csakis Rob miatt nem omlottam össze. Csak miatta voltam képes végigcsinálni mindezt.

          A gép napoknak tűnő út után végre ereszkedni kezdett, aztán nemsokára már lelkesen rohanva lökdöstem félre a méltatlankodó embereket magam elől, ahogy furakodtam kifelé. Képtelen voltam visszafogni magam, egy tank sem lett volna képes megállítani. Csak futottam, miközben a szememmel pásztáztam az embereket, és végre megláttam Őt. Ott állt alig néhány méterre, a legédesebb mosolyával az arcán, ami egyre szélesedett, ahogy ő is észrevett, és széttárta a karját, hogy belevethessem magam. Nem is késlekedtem, atombomba módjára csapódtam a mellkasába, és szorosan a nyaka köré fontam a karomat.

- Rob…Rob… szeretlek… annyira… szeretlek… hiányoztál… Rob… - mormolgattam kétségbeesetten, miközben folyamatosan puszilgattam az arcát és a nyakát. Rob lehunyt szemmel csak ölelt szorosan, mintha nem akarna elengedni, és végül én is elcsöndesedtem, átengedtem magam a viszontlátás soha el nem múló, csodálatos pillanatának. Itthon vagyunk.

Ő lenne Riley :)