40. fejezet- Úton

Sziasztok!

Végre meghoztam az új fejezetet, nehéz szülés volt, és nem volt könnyű megosztanom Veletek, mert valami mindig közbejött, de végülis sikerült, és ez a lényeg! :)

Nagyon várom a véleményeiteket, írjatok nekem sokat! Akármit! Ha nem tetszett, azt is szeretném tudni! Komolyan! Mert én egyre rosszabbnak érzem, amit csinálok, és nem tudom, mi legyen. Kezdek elbizonytalanodni. :(

Még valami! Elkezdtem írni a történetet Rob szemszögéből. Kicsit bővebbnek ígérkezik, mint ahogy terveztem, de annyi mondanivalója van szerencsétlen pasinak, hogy nincs szívem leállítani... :D Remélem nem bánjátok! :) Valamikor a napokban abból is kaptok egy részt, hogy kárpótoljalak Benneteket a lemaradásomért!

Millió puszim Mindenkinek! :)

          Mióta díszletesként dolgoztam, elég sok időt töltöttem azzal, hogy egyik forgatási helyszínről repültem a másikra, de ez volt az első alkalom, amikor kifejezetten nem vágytam az első osztály kényelme után, hanem megkönnyebbülten foglaltam el a helyem a turistaosztály biztonságos menedékében. Kristen nyilván first classon utazott, ahogy ez megszokott a hírességek esetében, és ezért a kiváltságáért most leginkább hálás voltam.

          Boldogan nyomorogtam sokadmagammal egyetemben a szűkös térben, és talán túlzott örömmel ismertem fel a mellettem ülő személyben Brendát, akivel New Orleansban is együtt dolgoztam. Szinte a nyakába vetettem magam, annyira megkönnyebbültem az ismerős arc láttán. Szegény lány kicsit meglepetten is vette tudomásul a viselkedésem, nem szokott hozzá, hogy ilyen is tudok lenni. Kiderült, hogy nem véletlenül bukkant fel éppen ezen a járaton (hogy is gondolhattam!). Debbie ugyanis őt is hívta dolgozni New Meadows-ba. Ami még jobban feldobta a hangulatom, az volt, hogy kb. két perc alatt rájöttünk, hogy ugyanoda szállásoltak el minket. Ezt mindenképp pozitívumként könyveltem el. Brenda ugyanis kedves lány volt, egész jól kijöttünk a korábbi munka során is, és talán ő volt az egyetlen, aki rögtön szóba elegyedett velem, és soha nem nézett rám furcsán. Még akkor sem, amikor híre ment a kapcsolatomnak Robbal, és mindenki más idegesítően kíváncsi volt. Igazán örültem, hogy ismét vele dolgozhatom, és mosolyogva hallgattam a fecsegését, amivel egy kicsit sikerült elvonnia a figyelmem Kristenről.

          Egészen addig, míg Brenda el nem aludt. Talán félórája lehettünk úton, amikor a feje erőtlenül a vállamra hullott, és édesdeden szunyókálni kezdett. Egyedül maradtam a gondolataimmal, amik akaratlanul is arra a személyre terelődtek, akire a legkevésbé sem akartam időt pazarolni. Miért kell nekem ilyen szerencsétlennek lennem? Ez van megírva? Egy jó, egy rossz? Sosem élvezhetem ki maradéktalanul a boldogságot? Annyi színésznő közül miért épp pont Kristen játszik ebben a nyomorult filmben? És miért nem tudtam én erről az aprócska tényről? Így, hogy jobban belegondoltam, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok a filmről. Abszolúte semmit. Igazság szerint annyira hirtelen sugallat hatására vállaltam el a munkát, hogy eszembe sem jutott kérdezni. Nem is érdekelt semmi, csak hogy eltűnhessek Los Angelesből. Most kedvem lett volna átkozni magam az elhamarkodott lépésemért, mindazok ellenére, hogy tudtam, ez a munka minden szempontból szükséges az életembe. Szakmai és magánéleti szempontból is.

          Bizonyítanom kell, hogy igenis jó vagyok abban, amit csinálok, még ha sokan - köztük az én drága jó főnököm is - azt gondolják is, hogy a pénzért vagy a hírnévért vagyok Robbal, és majd jól elüldögélek a tőle kapott házikóban „ő majd úgyis eltart!” - felkiáltással. Na neeem! Fontosabb volt megmutatnom, mire vagyok képes, mint valaha.

          Jó vagyok a szervezésben, és - hála Debbie sorozatos afférjainak, amik teljesen lekötötték őt - a díszlettervező munkáját bármikor gond nélkül elvégzem. És még szeretem is ezt csinálni. Kell ennél több?

          Igen, jó lenne úgy dolgozni, hogy ne legyen zavaró tényező (értsd Kristen)! Különben is, hogy lehet, hogy Peteréknél nem mondta, hogy napokon belül elutazik forgatni? Ez szerintem olyan információ, amit megosztanék a barátaimmal. De ő még a búcsúnál sem említette. Bár ha jobban belegondolok, konkrétan én sem említettem, hová utazom, csak hogy pár hétig nem leszek a városban. De akkor is! Ha akkor szóba került volna, most legalább felkészültebben várhatnám az elkövetkezendő heteket. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Ha őszinte akarok lenni magammal, belátom, hogy akkor talán még idegesebb lennék, mint így. De tulajdonképpen mi a fenén húzom magam ennyire fel? Attól, hogy egy helyen dolgozom vele, még nem kell állandóan egymásba ütköznünk. Olyan nagy egy ilyen forgatás, ha szerencsém van, és a díszletekkel sem lesz semmi gond, szinte el is felejthetem a jelenlétét. Igen, ezt fogom tenni. Annyi dolgom lesz, hogy észre sem fogom venni, hogy Kristen is ott van. Eljárni meg úgysem fogok sehová, szóval annak az esélye is kevés, hogy munka után fussak vele össze valahol.

          Ezekkel a gondolatokkal nyugtatgatva magam végre eljutottam odáig, hogy lazítsak egy kicsit. Talán még el is szundítottam pár percre, mert mire magamhoz tértem, már a leszállást mondták be. Óvatosan felébresztettem Brendát is, aztán becsatoltuk az öveket, és hamarosan landoltunk is az Idaho-állambeli Boise aprócska repterén. Legalábbis a LAX-hoz képest aprócska volt.

           Brendával együtt indultunk a poggyászunkért, aztán kifelé indultunk, mert azt mondták, kocsikat küldenek értünk, amivel továbbindulunk New Meadows-ba, ami még újabb kétórányi utat jelentett a számunkra. Lesz vagy hét óra, mire a szállásra érünk, és én már most rettentően fáradt voltam, biztos voltam benne, hogy elalszom a kocsiban. A miniatűr terminál kijáratánál gyülekeztünk a többi emberrel, és Brenda rágyújtott, amíg várakoztunk. Elég hűvös volt Los Angeleshez képest, ezért gyorsan előkotortam egy kardigánt, hogy ne fázzak. Odajött hozzánk még két lány, akik szintén velünk fognak dolgozni. Brenda már ismerte őket, így azonnal beszélgetésbe merültek, de én jóformán még a nevüket is képtelen voltam megjegyezni, így inkább be sem szálltam a társalgásba. Fázósan toporogtam mellettük, és eszembe jutott, hogy még fel sem hívtam Robot, hogy szóljak neki, biztonságosan leszálltunk. Kicsit arrébb sétáltam, előhalásztam a telefonom, bekapcsoltam és már tárcsáztam is. Olyan izgatott lettem, amíg vártam, hogy felvegye, mint egy kis tinilány. Még a kezem is beleremegett.

- Na végre!!! - hallottam a türelmetlen kiáltást a vonal túloldaláról.

- Jézusom, téged meg mi lelt? - nevettem el magam.

- Aggódtam! - panaszolta Rob. - Megnéztem a neten, már rég le kellett, hogy szálljatok, de te nem hívtál! És én hiába kerestelek, ki voltál kapcsolva! El tudod képzelni, min mentem keresztül??? - a hangja egészen kétségbeesett lett, mire a végére ért, de én nem igazán tudtam együtt érezni vele, mert rázott a nevetés.

- Ez nem vicces, én itt halálra aggódom magam, te meg ott jól mulatsz rajtam! - morgolódott Rob, de már mosolygott a hangja, úgyhogy tudtam, hogy nincs itt semmi gond.

- Kicsim, még csak negyed órája landoltunk, és…

- Negyed órája? És eddig tartott, hogy eszedbe jussak? Na szép! - méltatlankodott tréfásan.

- Olyan jó hallani a hangod! - motyogtam a telefonba sóvárogva, és önkéntelenül is halkabban kezdtem beszélni. A hátam mögé sandítottam, de senki nem figyelt. - Hiányzol! - nyüszögtem, akár egy kiskutya. - És fázom! Itt hideg van!

- Pontosan 13 fok van most Boise-ban, és egy órán belül lemegy a nap. Éjszaka New Meadows-ban 4 fok köré zuhan a hőmérséklet, és némi csapadék is várható, de holnap derűs időre és sok napsütésre számíthatsz! Azért öltözz fel melegen, mert egy kicsit fújni fog a szél! - darálta Rob, mintha csak magától jönne belőle a sok információ. - Megnéztem a neten. - vallotta be szégyellősen, amikor hangosan kacagni kezdtem. - Mindent tudni akarok arról, hol vagy. És csak hogy tudd, te még jobban hiányol! Utálok itt ülni nélküled!

- És a tesómék? Vagy miért nem találkozol Kellannel? Peter? Esetleg Marcus, vagy Bobby? - soroltam a lehetőségeket.

- Ahj, Oli alig ébredt fel, megint eltűnt, épp csak annyit mondott, hogy ha beszélek veled, mondjam meg, hogy ölel és siess vissza. Kellan természetesen megint a húgoddal van, aki haza sem jött tegnap óta. Petert nem akarom zavarni, de úgy tűnik, Marcus ráér. Még megpróbálom Tomot, ha minden igaz, pont ma érkezett L.A.-be. Azt hiszem, áthívom őket, ha nem bánod. Nincs kedvem kimozdulni, de egyedül sem akarok itthon ülni.

- Dehogy bánom! Hívd csak át, és szórakozzatok jól! - győzködtem, mert kihallottam a levertséget a hangjából. Nem szerettem, hogy csak innen a távolból próbálkozhattam valami segítségfélével. Mindezek ellenére jóleső melegséget éreztem a szívem tájékán, amiért a lakásomat az otthonának tekinti. - Oh, kicsim, megkérhetlek valamire? - jutott az eszembe valami.

- Igen? Meggondoltad magad? Mégis velem jönnél? - szinte hallatszott, ahogy felcsillant a szeme, és eltöltött a gyengédség.

- Nem. - búgtam a telefonba.

- Oh. - nyögte csalódottan. - Oké, bocs, tudom, hogy ezt már eldöntöttük, csak…

- Egy próbát megért, igaz? - mosolyodtam el kedvesen, és megláttam Kristent, ahogy egy fekete bőrkabátba burkolózva kilépett az utcára, és körülkémlelt. Az a csöppet sem kellemes érzésem támadt, hogy engem keres. Gyorsan elfordultam, mielőtt még észrevehetett volna, és újra Robnak szenteltem a figyelmem.

- Arra kérnélek, hogy ha Oli hazaért, kösd a lelkére, hogy hívjon fel. Tudnom kell, mi folyik otthon, mert nagyon gyanús nekem az ügyködése.

- Hát, most már szerintem is furcsa. - sóhajtott fel Rob. - Eddig azt hittem, egy nő lehet a dologban, de talán rossz helyen tapogatózom. Talán több nőről van szó… - nevetett fel az ötleten.

- Na arra befizetek. - vigyorodtam el. - Apropó, ha már a nőknél tartunk… Ki nem találnád, kivel futottam össze a reptéren. - komolyodtam el, és még távolabb mentem a többiektől, hogy véletlenül se halljanak meg.

- Ööö… találgathatok?

- Úgysem jössz rá. - Hogy jönne rá? Én sem jönnék rá.

- Azért megpróbálnám…

- Oké. - vontam vállat, és nagy sóhajjal vártam, hogy soroljon pár embert, akivel mellélő.

- Lássuk csak… - lelkesedett fel Rob. - Ki is lehet… hm… a hangsúlyodból ítélve, amivel megemlítetted az illetőt, én is ismerem, ami nem szűkíti le túlságosan a kört, mivel hát… elég sok embert ismerek… sok nőt… - nevetgélt magában.

- Annyit segítek, hogy a rengeteg fotós nem miattad volt a reptéren. - szóltam közbe halvány félmosollyal.

- Oh, hát más is érdekli őket rajtam kívül? Francba, a végén még nyugodtan le tudok majd menni a kocsihoz. Gyanús is volt, hogy hazafelé csak harmincketten követtek. - most már biztos voltam benne, hogy Rob legurított egy-két sört unalmában. Mindig képes össze-vissza vihorászni a saját szövegén, de ilyenkor különösen fogékony a humorára. - Okké, akkor ezek szerint celebről van szó. - annyira áhítattal hangsúlyozta ki a „celeb” szót, hogy önkéntelenül is idétlenül elröhögtem magam.

- Ahogy mondod, de én tudok ennél jobbat is! - nyögtem ki, amikor lenyugodtam annyira, hogy képes voltam megszólalni.

- Ne zsongíts, ez komoly? - játszotta túl a lelkesedést Rob. - Ki vele, mi az?

- Hááát… - húztam el alaposan a bejelentést. -, ez a bizonyos illető…

- Naaa, mondd már!

- Ne türelmetlenkedj, mert fogom magam, és egyszerűen elmondom, ki volt az, aztán akkor lőttek a játéknak. - próbáltam fegyelmezni, de mivel én sem voltam éppen komoly, természetesen csak nevetett rajtam.

- Persze… na, nyögd már ki, mi van azzal a bizonyos illetővel?

- Ő is az én járatommal utazott. - böktem ki végre. A szemem sarkából közben észrevettem, hogy már mindenki pakolni kezdett egy fehér kisbusz csomagterébe, és Brenda nekem hadonászott, hogy menjek már. Kristent nem láttam sehol, de úgy gondoltam, hogy ő már nyilván elindult egy másik kocsival.

-Hm… - mormolta Rob elgondolkodva a fülembe. - Ez a tény nehezít a feladványon, de…

- De mi lenne, ha inkább elárulnám? - szakítottam félbe, miközben a vállammal szorítottam a telefont a fülemhez, hogy mindkét kezem szabad legyen a csomagjaim vonszolásához. Brenda nevetve lépett oda, hogy az egyiket kivegye a kezemből, mert az ő csomagja már a kocsiban volt. Hálásan biccentettem a fejemmel felé. - Kicsim, órákig elhallgatnám még az okfejtésed arról, hogy ki lehetett, és miért, de mennem kell, itt van értünk a kocsi. Szóval inkább elárulom, aztán letesszük, jó?

- Ünneprontó! - vágta be a durcást Rob. - Veled nem is lehet játszani!

- Veled viszont túlságosan is! - nevettem ki, és miután a sofőr kivette a kezemből a táskámat, bemásztam Brenda után a kisbuszba. Lehuppantam mellé egy háromüléses sor középső ülésére. - Tudod, mit? Majd felhívlak, amikor a szállásra értünk, és akkor folytatjuk, rendben? - egyezkedtem.

- Oké… - dünnyögte Rob morcosan. - Addig legalább van időm átgondolni a lehetőségeket.

- Na látod! - örvendeztem lelkesen. - Még segítek is neked. Nálam jobb játszótársat keresve sem találhatnál.

- Háát, ez igaz… - mormolta a telefonba megváltozott hangon. Mint aki elmerült a kellemes emlékeibe, álmodozva hümmögött. - Lehetnél is most inkább itt játszani velem…

- Hé, egy egészen kicsit elkalandoztál… - nyögtem ki lehetőleg minél halkabban, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Zavaromban igyekeztem lejjebb csúszni az ülésben, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, de persze Brenda már így is összeráncolt homlokkal nézett rám.

- Baj? Olyan nagy probléma, hogy az jár az eszemben, amit a kocsiban csináltunk Peteréktől hazafelé? Baj, hogy álmodozom, ha már nem vagy velem? - susogta Rob azzal a hangsúllyal, amitől egy jegesmedve bőre is felforrósodna.

- Nem baj… egyáltalán nem, csak… ööö… már bent ülök a kocsiban… és nem vagyok egyedül… - motyogtam égő fülekkel. Brenda halkan kuncogni kezdett mellettem, és amikor ránéztem, cinkos vigyorral megpaskolta a combom. Nyilván a napnál is világosabb volt számára, hogy mi lehet a zavarom oka, és remekül szórakozott rajtam. - Szerintem most leteszem, és majd visszahívlak, jó? - kérdeztem reménykedve.

A vonal másik oldaláról óriási, lemondó sóhaj hallatszott.

- Nagyon értesz hozzá, hogy elrontsd a mókámat. - dünnyögte Rob. - Na jó, elengedlek, de ígérd meg, hogy amint odaértél, felhívsz!

- Persze, megígérem! - fogadkoztam. - Első dolgom lesz, amint elfoglaltuk a szállást. És kicsim! - fogtam vissza a hangom.

- Igen?

- Nagyon szeretlek! - suttogtam alig hallhatóan. Nem akartam kéretlen közönséget, de a kocsi időközben majdnem megtelt, én viszont ezt még mindenképpen el akartam mondani Robnak.

- Én is téged!

Mihelyst kinyomtam a telefont, Brenda nem fogta vissza tovább magát, és hangosan nevetni kezdett.

- Igazán örülök, hogy így elszórakoztattalak. - morogtam sértődötten.

- Hát nem mondom, hogy nem élveztem! - kacagott Brenda. - Látnod kellett volna magad, milyen vörös voltál! Még most is! Az isten szerelmére, nem kéne zavarban lenned!

- Dehogynem, amikor kinevetsz! - emeltem fel az orromat duzzogva, de már ott bujkált a jókedv hangomban, amit persze Brenda is észrevett, és amikor játékosan pöckölgetni kezdte a fülemet, és kislányosan csúfolódott rajtam meg a „fiúmon”, nem bírtam tovább, és belőlem is kitört a nevetés.

- Á, szia Emma, téged kerestelek! Ugye nem baj, ha ide ülök melléd?

 

          Ez volt az a pillanat, amikor a mosoly lefagyott az arcomról. Kristen olyan ártatlanul állt a kocsiajtóban, és olyan zavartan meredt rám, hogy egy másodpercre el kellett gondolkodnom, nem csupán a képzeletem játszik-e velem. Végül eljutott a tudatomig a szituáció kínos volta, és rákényszerítettem magam, hogy reagáljak.

- Nem, persze, gyere csak. - villantottam fel egy bűbájos műmosolyt, és miközben helyet csináltam magam mellett Krisnek, körbenézve megállapítottam, hogy mindenki megrökönyödve figyeli, mit keres ő a kocsinkban. Oké, szóval nem csak én vagyok hülye, és ez nem bevett szokás. Akkor meg mi van?

           Nem is tudom, miért, de olyan érzésem támadt, hogy Kristen nem pusztán jóindulatból jött ide hozzám. Vagy nem azért, mert úgy döntött, kegyet gyakorol az „aljanéppel”, és megkínálja őket becses társaságával. Nem, valami más oka van. De mi? Minek akar velem bájologni egész úton, amikor süt róla, hogy nem viseltetik jó szívvel irántam, és ez persze az én érzéseimet sem pozitív irányba billenti. Hirtelen elképesztően fontos keresnivalóm akadt a táskámban, ezzel legalább néhány percre kimenthettem magam a kötelező társalgás alól. Brenda úgy tett, mint aki nem figyel, kifelé bámult az ablakon, de ismerve őt sejtettem, hogy minden idegszálával ránk összpontosít. Kíváncsi lélek. És rá kellett jönnöm, hogy én is az vagyok, mert nem tudtam megállni, hogy a szemem sarkából ne kísérjem figyelemmel Kristen mozdulatait, ahogyan leült mellém, kényelmesen elhelyezkedett, és türelmetlenül előráncigálta a dzsekije zsebéből az iPod-ját. Végül persze lebuktam, hogy őt lesem, mert egyenesen rám nézett, és meglehetősen hidegen elmosolyodott.

- Miért velünk jössz? - bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés, és figyelmen kívül hagytam az ábrázatát. Meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Most akkor mégis útban vagyok, vagy mi van? - kérdezte támadóan. Közben végre útnak indultunk.

- Nem ezt mondtam. - sóhajtottam fel kicsit ingerülten, és magamban gyorsan elszámoltam húszig, hogy lenyugodjak. - Csak nem túl gyakori, hogy a filmsztár közösködjön a személyzettel. És ezt nem csak én gondolom így. - néztem körül jelentőségteljesen, hogy Kristen is észrevegye a többiek furcsálló pillantását, akik igyekeztek nem túl feltűnően bámulni. Követte a tekintetemet, és először zavarba jött, de néhány másodpercen belül ennek már nyoma sem volt, és a helyét átvette egy végletekig elégedett arckifejezés.

- Ja, értelek. - fordult vissza felém, és felhúzta az egyik térdét. - Nem lett volna muszáj veletek jönnöm, de úgyis unatkoztam volna a kocsiban. Így jobb, meg legalább te sem vagy egyedül.

- Egyébként sem vagyok. - mutattam Brendára, aki az ablaknak dőlve alvást színlelt. - Meg ismerek is még pár embert, többükkel dolgoztam már. De azért kösz. - tettem hozzá kelletlenül, mire Kristen szélesen elmosolyodott.

- Semmiség. - vetette oda foghegyről. - Rob sem örülne, ha egyedül hagynálak. Tényleg, mondtad már neki, hogy együtt fogunk dolgozni? Biztos örül majd. Akartam hívni az előbb, de foglalt volt. Ha beszélsz vele, add át neki, hogy üdvözlöm, és vigyázok rád. - komolyan, olyan idegesítően vigyorgott, hogy kedvem lett volna szájon vágni. Magam sem értettem az indulatomat, de valahogy nem voltam képes hozzá jóindulattal viszonyulni. Kimondottan frusztrált a jelenléte. Főleg, mert semmi őszintét nem éreztem a viselkedésében.

- Oké, majd megmondom neki. - feleltem végül halkan, és úgy döntöttem, ennyi elég is volt a beszélgetésből. - Ha nem bánod, én most… - húztam ki a saját iPodomat a táskámból, és felmutattam.

- Ja, csak nyugodtan! - nevetett fel. - Én is zenét akartam hallgatni. Úgy gyorsabban megy az idő, és addig legalább ki tudok kapcsolni. - na, ennyit a nagy szándékáról, hogy nem akart egyedül hagyni…

          Megkönnyebbülten merültem bele a zenehallgatásba, és mivel már majdnem teljesen sötét volt odakint, nem tudtam a tájat nézni. Brenda már tényleg elaludt mellettem, a másik oldalamon Kristen pedig feltette a lábait az előtte lévő ülés támlájára, és behunyt szemmel hallgatott valamit. Egész nyugodt volt. Lassan én is lehiggadtam, és igyekeztem kicsit pihenni, mielőtt megérkezünk. Keresgettem a zenék között, amikor olyan dalt találtam, amit biztosan nem én tettem a lejátszóra. Rob szerzeménye volt, amit kettőnkről írt. Amit akkor játszott nekem először, amikor kibékültünk. Amit előző éjjel is játszott, mielőtt elaludtam. Biztosan addig tette fel nekem, amíg én a fürdőben voltam. Ahogy hallgattam édes-bús rekedt hangját, ahogyan egyes-egyedül nekem énekelt, egyszerre éreztem nehéznek és könnyűnek a szívem. Rettentően hiányzott, de a fellegekben jártam attól, hogy tudtam, vár rám, és hamarosan újra vele lehetek. Hirtelen mindennél biztosabban tudtam, hogy simán át fogom vészelni az ittlétemet. Nem lesz itt semmi gond. Hamarosan kiürült az agyam, ahogy elbóbiskoltam a zenére.

          Amikor megérkeztünk New Meadows-ba, már elmúlt hét óra, ahogy előre gondoltam. Koromsötét volt, és nagyon hideg. Mindannyian egy kupacban toporogtunk, amikor egy nagy ház előtt kitettek minket, aztán csakhamar megjelent egy középkorú nő, aki egy bizonyos New Meadows River Cottages nevű fogadó tulajdonosaként mutatkozott be, és megkezdte az elszállásolásunkat. Kristent elsőként kísérte a szállására, aztán nagyjából tízpercnyi fagyoskodás után végre mi is sorra kerültünk. Brenda és én, a többiekhez hasonlóan egy egész kis faházat kaptunk, ami mellett több ugyanilyen sorakozott. Úgy nézett ki az egész, akár egy tábor, és közvetlenül a házak mögött sűrű erdő terült el. A New Meadows-t átszelő Salmon-folyó, amire a fogadó nevében is utalnak, alig százméternyire kanyargott, és vájta magának a medrét többszáz éve, és hömpölygésének hangja még a házikóban is tisztán hallatszott.

          A szállásunk berendezése egyszerű, és tiszta volt. Minden házhoz tartozott egy veranda, virágokkal, és kényelmesnek tűnő székekkel. Belülről az összes falat faberakás borította, ami barátságosabbá tette a hangulatot. Volt egy picinyke nappali kanapéval, hintaszékkel, kőkandallóval, vastag szőnyeggel, és sok-sok pokróccal. Ebből a helységből volt leválasztva egy apró konyha, ami igazából csak egy kicsi konyhaszekrényből, mosogatóból, mini hűtőből és tűzhelyből állt. Mintha minden mini lett volna idebent. Ahogy a fürdőszoba és a háló is az volt, amin Brendával osztoztunk. Szerencsére a két ágy legalább normális méretű volt. Mindent egybevetve nekem tetszett, amit láttam. Tudtam, hogy kényelmesen megleszünk itt, és már vártam, hogy fényes nappal is körülnézhessek egy kicsit odakint.

          Amikor kipakoltunk, Brenda sietve bevette a fürdőt, én pedig levetettem magam az egész kényelmes ágyra, és felhívtam Robot. Elsőre felvette a telefont, mintha csakis az én hívásomra várt volna, és olyan jólesett újra hallani a hangját, hogy még kicsit el is pityeredtem, pedig egyáltalán nem voltam szomorú. Ijedten aggodalmaskodni kezdett, de szipogva megnyugtattam, hogy csak túlérzékeny vagyok. Bár Tom és Marcus már ott voltak Robnál, mi azért egészen sokáig beszélgettünk, persze Kristenről végül nem kellett beszámolnom, mert mint kiderült, ő már megelőzött, és előttem hívta Robot. Rob szerint nagyon jó, hogy együtt dolgozunk majd, mert alkalmunk lesz jobban megismerni egymást, és biztatott, hogy jól ki fogunk jönni, én meg arra gondoltam, hogy fordulhat elő, hogy ennyire nem jól látja a dolgokat, de szóban inkább csak ráhagytam mindent, és igyekeztem elterelni a témát Kristenről. Ami sikerült is, egészen addig, míg Tom a háttérből piszkálni nem kezdte Robot, hogy „hagyja már abba az örökös nyáladzást, és csorogjon már vissza hozzájuk meg a sörhöz”. Szóval kénytelenek voltunk búcsút venni, de sikerült bőgés nélkül véghezvinnem, ami már önmagában is csoda, tekintve a könnymennyiséget, amit az utóbbi napokban termeltem. Össze kellett volna gyűjtenem, és aszályos területeknek ajándékoznom…

          A telefonnal a kezemben hevertem az ágyon, és igyekeztem rávenni magam, hogy megmozduljak, de olyan ólmos fáradtság tört rám, hogy még az is nehezemre esett, hogy egyáltalán pozíciót váltsak. Nem is erőlködtem sokáig… „Csak egy kicsit alszom, aztán megyek zuhanyozni… aztán vacsi… Csak egy kicsit alszom előtte... csak pár percet…”- mormolgattam, és leengedtem a szemhéjamat, aztán képszakadás…

Brenda Carmichael, Emma munkatársa:

New Meadows River Cottages egy része (itt szállásolták el Emmáékat):