32. fejezet - Fordított lánykérés

       Sziasztok Lánykák!

Hát csak péntek lett ebből az új részből, ahogy sejtettem. :) De azt hiszem, a lényeg, hogy felkerült. :) Nagyon remélem, hogy tetszik, volt vele munkám rendesen. 

Köszönöm a véleményeket az új diziről, meg minden egyébről is, sokat segít a kritikátok! Robról új képet tettem ki, talán ez jobban fog tetszeni Nektek. Megmondom őszintén, Oliről nem merem (meg nem is igazán akarom) kicserélni azt a képet, mert szerintem isteni, és gondolom Ti sem örülnétek, ha nem láthatnánk ezt a fotót többet. :D Szóval ez marad, a de a többiekről igyekszem olykor-olykor frissíteni.

Jut eszembe, sokan dicsértétek az új fejlécet is! Nagyon édesek vagytok! Viszont el kell mondanom, hogy az unokahúgomtól "csak" kaptam a képet, nem ő csinálta, ő "csak" megtervezte, milyen legyen, és egy osztálytársa megrajzolta. Szóval igazából őt illeti köszönet. Az unokahúgom pedig tisztára zavarban van, amiért olyan miatt dicsérik, amit nem ő csinált, de ez az én hibám, mert félreérthetően fogalmaztam. Bocsi mindenkitől!

Még csak annyit, mielőtt belekezdtek az olvasásba, hogy az új fejezet előreláthatóan vasárnap este érkezik! :)

Puszillak Benneteket!

Adri

   Hajnali kettőig maradtunk a Les Deux-ban, aztán szép lassan mind hazaindultunk. Ashley taxit hívott magának, Kellan kocsiját pedig én vezettem, mivel egyedül én nem ittam. Azt beszéltük meg, hogy tőlünk taxival megy haza, aztán másnap majd eljön a kocsiért.

          Hanna nem jött velünk haza, Kellannel sétálni indultak a partra. Totálisan odavoltak egymásért, és ezt nem is igen titkolták. Oli gyanakodva nézett utánuk, amikor a lakásom előtt elváltunk egymástól. Sütött róla, hogy legszívesebben utánuk rohanna, és hazarángatná Hannát, lehetőleg rögtön Magyarországra. Megnyugtatón a karjára tettem a kezem, mire nagy nehezen felém fordult.

- Ne aggódj, jó kezekben van. – mondtam biztatón, de ő csak kétkedő arccal fújt egyet, aztán szó nélkül bement az épületbe. Robbal komótosan mosolyogva ballagtunk utána.

          A bátyámmal ellentétben én nagyon is örültem, hogy a nővéremnek éppen Kellan tetszett meg. Ha nem ismertem volna meg már éppen elég jól, nyilván féltettem volna tőle Hannát, de már rég tudtam, hogy erre semmi szükség. Kellan nem az a szélhámos nőcsábász, akinek a sajtó szereti beállítani, és akinek a szerepében ő szeret is tündökölni. Élvezte, hogy megtéveszti a médiát, mert úgy érezte, ezzel is többet tud megőrizni magából. Nem akarta, hogy bárki megtudja, milyen ő valójában. Hogy egy szeretnivaló, gondoskodó, kedves srác, aki hűséges a barátaihoz, és éppen úgy éli meg az érzelmeket, mint bárki más. Én azonban tudtam, mit takar az álarca, és boldog voltam, hogy ha úgy alakul, jó kezekben tudhatom Hannát. Ez tehát kipipálva. Értük nem kell aggódnom. Most én következem, és a kis tervem, ami útban hazafelé körvonalazódott meg bennem.

Sokatmondó mosollyal bújtam Robhoz, miközben a lépcső szép lassan fogyott előttünk.

- Valami baj van?  Olyan szótlan lettél. – karolta át Rob a derekamat.

- Semmi. Jól érzem magam. – mosolyogtam fel rá. – Jobban, mint mostanában bármikor.

- A kis kocsmai bunyó ellenére is? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Hát… nem mondom, hogy anélkül nem lett volna jobb az este… de igazság szerint mégis örülök, hogy így alakult.

- Ööö… nem tudlak követni… - mondta Rob, és megállt a lépcsőházban. Én is megálltam, és felé fordultam. – Most akkor attól érzed jól magad, hogy volt ez a balhé? – értetlenkedett.

- Nem, dehogy! – nevettem fel. – Annyira nem élveztem, hogy ránk másztak azok az állatok. Azt viszont nagyon is jó érzés volt látni, milyen kis hős az én szerelmem! – a kezeim közé vettem az arcát, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.

- Miért, eddig nem is tudtad? – játszotta a sértődöttet Rob, de én nem feleltem, csak egy huncut mosollyal elfordultam, és folytattam az utat a harmadikra. – Hé! – kiáltott utánam, aztán két lépéssel utolért, és rácsapott a fenekemre. – Ezért még kikapsz!

- Alig várom! – vigyorogtam rá. Ekkor hallottuk, ahogy odafent hangosan becsapódott egy ajtó. Oli felért.

- Ahogy látom, a bátyád nem igazán képes elfogadni, hogy a húgai felnőttek, és nincs szükségük gardedámra. – jegyezte meg Rob, és újra átkarolta a derekam.

- Nem, nem igazán. – nevettem fel. – De meg lehet érteni. Mindig is függtünk tőle, szinte ki sem tudtunk lépni a házból a felügyelete nélkül, most pedig elveszítette az irányítást. Nyomasztó lehet.

- Talán ideje lenne nő után néznie…

- Miii? Hogy Oli magától becsajozzon? Kizárt! – szögeztem le, miközben szinte fuldokoltam a nevetéstől. – Hiszen képtelen értelmesen viselkedni egy valamirevaló nő közelében. Láthattad, hogy Ashley-vel is milyen kis félszeg volt. Ha Ash nem szól hozzá, akkor ő csak gúvasztotta volna rá a szemeit egész éjjel. Szegény tesóm, kicsit kuka az ilyesmihez. Nem, ez nem az ő asztala… - csóváltam a fejem.

- Azt hiszem, ebben egymásra ütöttetek … - torpant meg Rob, amikor felértünk, és ezzel engem is megállásra késztetett. Kaján vigyorral nekitolt az ajtómnak, és az egyik kezét megtámasztotta a fejem mellett, a másikkal pedig birtoklón magához vont. Ellenállhatatlanul nézett rám.

- Igazán? – vontam fel kihívón a szemöldököm, és a mellkasára csúsztattam a kezem. – Miért is?

- Hát… - hajolt egész közel a nyakamhoz, és a lehelete jólesőn megborzongatott. – Ha jól emlékszem, nem rajtad múlt, hogy mi ketten első alkalommal beszélgetni kezdjünk.

- Hm… az lehet… - mormoltam reszketeg hangon, mert képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy érzékien csókolgatta a fülem mögötti érzékeny területet. – De az viszont csakis rajtam múlt, hogy végül nem szakadt meg a kapcsolatunk egyetlen nap után…

- Uhh… ne is emlékeztess! – nyögött fel, és a hajamba túrt. – Mekkora egy seggfej voltam!

- Nagy. – szögeztem le. – De már a tiéd vagyok. – húztam magamhoz az ingénél fogva. – Mindenestül.

- Ez az én legnagyobb szerencsém. – sóhajtott fel, aztán végre megcsókolt.

          Egészen belepréselt az ajtóba, de nem számított, inkább csak még jobban húztam magamhoz, ő pedig szíves örömest tapadt is hozzám. Teljesen egymásba feledkeztünk, a lépcsőházban csak a heves lélegzetvételeinket lehetett hallani. Az egyik kezemmel szorosan öleltem Rob derekát, a másikkal hátranyúlva tapogatóztam a kilincs után. Amint sikerült kinyitnom az ajtót, bukdácsolni kezdtünk befelé, egy pillanatra sem engedve el egymást. Rob a lábával belökte az ajtót mögöttünk, én meg elkezdtem lefejteni róla a kék inget. Amint elhajítottam a fölöslegessé vált ruhadarabot, figyelmeztető köhécselést hallottam magam mögül. Azonnal szétrebbentünk, és mélyen elvörösödve sandítottam Oli felé, aki a kanapén ült, ölében Rob ingével, és összeráncolt szemöldökkel méricskélt minket.

- Na de hugi, fogd vissza magad! Vendéged van! – korholt meg szigorúnak szánt ábrázattal, de láttam, hogy nevetés bujkált a szemeiben.

- Csodás, már a saját lakásomban is meg kell húznom magam! – puffogtam komolytalanul.

- Ööö… mi nem is zavarunk tovább… - mormolta Rob piros arccal, és elkezdett húzni a háló felé. – Ideje mennünk aludni.

- Jah, aludni... – morogta Oli az orra alatt. – Képzelem…

- Tessék? – álltunk meg mindketten.

- Mondom, jó éjt! – vigyorgott a bátyám, és odadobta Robnak az ingét, aki persze alig tudta elkapni.

- Neked is! – motyogta zavartan, aztán végre bezárkóztunk a szobámba. Rob nekidőlt az ajtónak, és hosszan, elgyötörten felsóhajtott, aztán az ágyhoz ment, és levetette rá magát.

- A tesód remekül ért hozzá, hogy idétlen gyereket varázsoljon az emberből. – dünnyögte, miközben fekve letornázta magáról a cipőjét. Nevetve figyeltem az ügyködését, miközben leültem az ágy szélére.

- Ő már csak ilyen. Remélem azért egyszer valaki alaposan kezelésbe veszi, és rájön, milyen idegesítő is tud lenni.

- Szerintem tudja. – jelentette ki Rob, és összeszűkült szemekkel, ellenségesen meredt az ajtóra, amin kívül Olit sejtette. – Tudja, és kihasználja. Tuti, hogy szadista. Hol dugdossa a bőrszerkót, meg az ostort?

- Abban biztosan éjszakánként domborít, amikor nem látjuk! – nyögtem ki, amikor végre képes voltam megszólalni a nevetéstől. Eldőltem az ágyon, és hozzábújtam Robhoz.

- Hát… nekem végülis mindegy, mit csinál, amíg engem nem akar bevonni. Még szerencse, hogy nem kell vele túl sok időt töltenem. A végén még kórházi kezelésre szorulnék. – mondta mélységes meggyőződéssel, miközben a hátamat simogatta.

          Tétován elmosolyodtam. Kicsit elkezdett eluralkodni rajtam az izgalom, mert eszembe jutott, amit perceken belül tenni fogok. Ha minden jól alakul, talán nem is lesz olyan rövid az az idő, amit Rob kénytelen lesz a testvéremmel tölteni.

          Egészen elmerültem a gondolataimban. Azon tűnődtem, milyen hatást fog kiváltani Rob-ból a mondanivalóm, és igyekeztem összeszedni magam, hogy képes legyek egybefüggően elmondani, amit akarok. Rob közben szüntelenül cirógatott, egy pillanatra sem állt meg a keze. Megnyugtató, elbódító ritmusban simogatott, egyre lassabban, míg kezdtem azt érezni, hogy el tudnék aludni. Nem, azt nem lehet! Megráztam magam, hogy kicsit magamhoz térjek, és felemeltem a fejem. Rob aggódó tekintetével találkozott az enyém.

- Mi az, kicsim? Baj van?

- Nem… – ráztam meg a fejem. – Csak majdnem elaludtam.

- És ez miért olyan furcsa érzés így hajnali fél négykor? – nevetett halkan Rob, és gyengéden elsimított egy tincset az arcomból.

Felültem, és törökülésbe helyezkedtem az ágy közepén.

- Mert még nem akarok aludni. - feleltem határozottan. Igyekeztem nem törődni Rob értetlenkedő tekintetével, aki lassan a tudatára ébredt, hogy talán oka van a viselkedésemnek.

- Miért is nem? - kérdezte óvatosan, és ő is felült, nekitámasztva a hátát a támlának.

- Mert beszélni szeretnék veled valamiről.

Rob egy percig vizsgálgatta az arcom, próbálta leolvasni róla, mire számíthat, de ahogy telt az idő, láttam, ahogy fokozatosan elbizonytalanodik. Végül halkan megszólalt.

- Most nem elég beszédes az arcod. Rosszra kell, hogy számítsak?

- Nem! Dehogy! - ugrottam hozzá azonnal, és szorosan átöleltem. - Semmi baj! Nem akartalak megijeszteni! - mormoltam a nyakába.

- Pedig megtetted. Olyan voltál, mint aki rögtön elsírja magát. Te lány, úgy tudsz nézni azokkal a szemeiddel, hogy az ember elfelejti azt is, amit egy perccel azelőtt csinált! - fonta körém a karjait egy nagy sóhajjal.

- Összekeversz magaddal. - mosolyogtam. - Éppen hogy te vagy rám mindig ilyen hatással.

- Na jó, ezen ne vitázzunk. - simogatta meg a hajam. - Inkább mondd el, miről akartál beszélni.

- Jó… megpróbálom összeszedni a szavakat. Ugye nem baj, ha így mondom el? - fészkelődtem a karjaiban. - Sokkal könnyebb így, hogy hozzád érhetek.

- Nekem is jó így, szóval maradj itt. - Boldogan bújtam az ölébe, és a mellkasára hajtottam a fejem, ő meg az ölelésébe zárt, és finoman ringatni kezdett. Pár percig hallgattunk, aztán végre összeszedtem magam.

-Oké… Na jó, most már belekezdek. Nem tudom, mennyire leszek érthető, remélem nem beszélek majd sok hülyeséget… Istenem, ez meghatározó pillanat lehet! Ilyenkor muszáj lenne egészen nyugodtnak maradni, de nekem biztosan nem fog sikerülni! Na mindegy, azért megpróbálom…szóval… sokat gondolkodtam. Mindenfélén. Addig is, míg nem voltál itt, de azóta meg pláne. Sok dolgot meg kellett oldanom magamban, és tisztáznom kellett a hozzáállásomat bizonyos kérdésekhez, amik az utóbbi időben felvetődtek.

- Ó, jaj, ez nagyon komolyan hangzik. - mondta halkan Rob.

- Az is. Szükségem volt rá, hogy szembenézzek magammal.

- És sikerült?

- Jobban, mint hinnéd. - mosolyodtam el. - Rob, én végre rájöttem valamire. Na jó, egy csomó mindenre rájöttem, de egy valami kiemelkedik ezek közül.

- És mi az? - úgy beszélt, hogy szinte nem is lehetett hallani. Éreztem, hogy kezd egyre kíváncsibb lenni, és hogy nem is sejti, mire akarok kilyukadni. Megnyugtatón cirógattam a tarkóját, és olykor-olykor puha csókot nyomtam a nyakára.

- Rájöttem, mit szeretnék. - folytattam. - Tudod, furcsa érzés. Régen mindig azt hittem, tudom, mit akarok, igyekeztem előre eltervezni minden lépésem, és mindig mindent alaposan meg akartam fontolni. Mindig is túlgondolkodtam a dolgokat. És mégis mindig rossz döntéseket hoztam. A legrosszabb az volt, hogy bár valahol tudtam, hogy éppen a sok töprengés zavart annyira össze, hogy végül a lehetőségek közül folyton a rosszat választottam, mégis egyre inkább igyekeztem az eszemre hallgatni a szívem, vagy az ösztöneim helyett. Persze nem is sikerült semmi. Úgy hittem, ismerem magam, tudom, mit várok az élettől, határozott elképzelésem volt az életemről. De az utóbbi időben… vagyis mióta ismerlek, megváltozott bennem valami. Legalábbis én ezt hittem.

- És nem így volt?

- Nem. - ráztam meg a fejem. - Nem változott bennem semmi. Hanem felszínre tört bennem Emma. Akit egész életemben elnyomtam magamban. Ahogy az életem része lettél, ő ki akart bújni a sötétből, de én jóideig nem engedtem neki. De a te segítségeddel végül kiszabadult.

- És ennek örülünk? - kérdezte Rob bizonytalanul. Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.

- Igen, örülünk. - mosolyodtam el. - Örülünk, mert végre szembenéztem magammal, a vágyaimmal, és már tudom, hogy amit eddig hittem, hogy akarok, az nem az, amit valójában akarok.

- Vagyis?

- Te, Szerelmem! Hát nem érted?

- De igen… nem… hát… Kicsim, én nem is tudom… De hát én itt vagyok neked… Ez nem is kérdés… Mire kellett ezen rájönni? - szegény teljesen összezavarodottnak tűnt, de én csak nevetni tudtam rajta, ami elég érdekes reakció volt, amikor én komolyan akartam viselkedni. Végül sikerült elrendeznem a vonásaimat, és újra Rob szemébe néztem, aki elég elgyötörten nézett rám.

- Istenem, mindig mondják, hogy a nők észjárását lehetetlen követni, de én azt hittem, egész jól boldogulok vele. Hát tévedtem.          - csóválta meg a fejét.

- Pedig ez olyan egyszerű! - gesztikuláltam hevesen. - Édesem, én már tudom, hogy örökre veled akarok lenni! Téged akarlak, mindennel, ami egy komoly, életre szóló kapcsolattal jár! - eddig bírtam „nyugton”, most vehemensen kibontakoztam az elég megdöbbent képet vágó Rob karjaiból, és feltérdeltem vele szemben az ágyon. Óriási levegőt vettem. - Rob… Rob, életem szerelme… Nem tudok, és nem is akarok többé nélküled élni. Hátralevő életem minden napját veled akarom tölteni. Családot szeretnék, gyerekeket, melletted megöregedni, és életem végéig szeretni téged. Tudom, mit mondtam korábban erről a dologról, de azóta sokminden átértékelődött bennem. Tisztában vagyok vele, hogy szerződések kötnek téged, és rengeteget lennél távol, és eddig azt hittem, nem bírnám ki, hogy mindenhová veled menjek, és sehol ne legyen otthonunk, de már tudom, hogy az otthonom ott van, ahol mi akarjuk. Csakis az számít, hogy együtt lehessünk. Szeretlek! Tudom, hogy nem lesz egyszerű a közös élet, már csak azért sem, mert én is benne leszek - nevettem fel. - ,de azt is tudom, hogy mindent meg tudunk oldani. Csak bíznunk kell egymásban. Szóval Rob… lennél a társam egy életen át? Lennél a férjem?

Rob tágra nyílt szemmel ült velem szemben, és úgy láttam, még levegőt venni is elfelejtett. Az arcán totális elképedés látszott. Teljesen mozdulatlan volt, és már kezdtem azt hinni, hogy valami baja van.

- Rob? - suttogtam halkan. Erre, mint egy varázsütésre, újra lélegezni kezdett, és a szemei csillogni kezdtek. Belebámult a szemembe, de továbbra sem szólt egy szót sem. - Nem is mondasz semmit?

Nem mondott. Ehelyett felemelkedett ültéből, és ő is feltérdelt az ágyon velem szemben. Alig néhány centi választotta el a testünket, a tekintetével fogvatartotta az enyémet. Végtelenül lassan hajolt oda hozzám, és az ajkával óvatosan megérintette az enyémet. Alig ért hozzá, olyan volt, mintha egy gyenge szellő simított volna végig rajta. Minden porcikám beleremegett, és lehunytam a szemem.

- Nincs nagyobb vágyam, mint egy életen át magam mellett tudni téged. - szólalt meg végre Rob. Nagyon halkan beszélt, nagyon közel hajolva hozzám. Minden szava felért egy simogatással. - Igen, Em, a férjed akarok lenni. Azt akarom, hogy a feleségem legyél. Várj, ne mozdulj… - éreztem, hogy leszáll az ágyról, ezért kinyitottam a szemem. A szekrényhez rohant, ahogy az én ruháim mellett az övéi is ott sorakoztak. Kutakodott egy ideig, szitkozódott, mert bevágta a fejét egy polcba, aztán miután kirángatott pár inget, és a földre szórta őket, megtalálta, amit keresett. Diadalittas ábrázattal jött vissza hozzám, aztán az ágy mellett féltérdre ereszkedett. A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és magam sem értettem az izgalmamat, hiszen végülis én már megkértem Rob kezét, mégsem bírtam uralkodni magamon. Reszketve szálltam le az ágyról, és Rob elé léptem.

- Erre semmi szükség. - nyögtem ki, és nyúltam Robért, hogy felsegítsem, de nem hagyta.

- De igen. Hagyd, hogy rendesen csináljam. Nekem kellett volna megkérnem téged, és nem fordítva. Meg akartalak kérni újra, de még várni akartam, amíg biztos nem lettél volna magadban.

- Tökéletesen biztos vagyok magamban. És te már megkértél. - emlékeztettem.

- Az nem sikerült valami jól. - fintorgott.

- De igen! - ellenkeztem. - Gyönyörű volt, én rontottam el.

- Mindegy, én mindenképpen így akarom csinálni. Ne ellenkezz, tudod, milyen makacs vagyok! Nem vagyok hajlandó a gyerekeinknek azt mesélni, hogy az anyjuk hogyan kérte meg a kezem. Jól kiröhögnének. Férfiból lennék, vagy mi, van nekem büszkeségem! - húzta ki magát vigyorogva.

- Jól van, legyen! - nevettem el magam, miközben az agyamon máris mindenféle képek kezdtek el átcikázni a szavai hatására a közös gyerekeinkről. Megremegtetett a gondolat. Letérdeltem, hogy legalább egy magasságban legyünk. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy fölé magasodtam. Különben is közelről akartam őt látni.  - Mondhatod. - villantottam rá elbűvölő mosolyt, mire most ő nevetett. De másodperceken belül összekapta magát, és nagyon komolyan nézett a szemembe.

- Emma. Mióta téged ismerlek, tudom, ki vagyok, és mit akarok az élettől. Téged. Sosem találkoztam még ilyen nővel, mint te. Aki ilyen érzelmeket ébresztett bennem. Világéletemben elvoltam magamban, nem éreztem feltétlenül hiányát valakinek. De te… Minden érzékem betöltöd a lényeddel. Belélegezlek, érzem az ízed, látom a szemedben a születendő gyerekeinket. Tudom, hogy a szívem otthonra talált, és ez így marad örökre. Veled kezdődött az életem, és azt akarom, hogy veled is érjen véget. Mindennél jobban szeretlek! Pintér Emma… tennél engem a világ legboldogabb férfijává, és hozzám jönnél feleségül? - nyújtotta felém a gyűrűt. A gyűrűt, amit már egyszer nekem akart adni, és én nem fogadtam el, és akkor képtelen lettem volna akár csak hozzá érni is. Most úgy éreztem, sosem láttam még csodálatosabbat ennél a gyűrűnél.

- Igen, hozzád megyek! - ugrottam Rob nyakába, csaknem elsodorva őt. Könnyek csorogtak az arcomon, de ezek a boldogság könnyei voltak. Rob szorosan ölelt, és én is kétségbeesetten kapaszkodtam belé. - Annyira szeretlek! - csókoltam meg hevesen.

- Én is téged, kicsim! - jött a válasz két csók között. - De még nem végeztünk. - ezzel kicsit eltartott magától, és újra felemelte a gyűrűt. - Tegyük most már hivatalossá. - mosolygott. Megfogta a felé nyújtott kezem, és lassan ráhúzta a gyűrűsujjamra. El sem hittem, de tökéletesen passzolt a kezemre.

- Csodaszép. - suttogtam áhítattal, ahogy a fény felé tartottam a kezem, és megcsodáltam az ékszert.

- Te vagy csodaszép. - nyúlt az állam alá Rob, és maga felé fordította a fejem.  Sütött a szeméből a szerelem, és egyszerűen muszáj volt megint átölelnem. A nyaka köré fontam a karom, ő pedig felemelt, és felállt velem a földről. Az ágyra fektetett, és mellém bújt. A nyakamba fúrta az arcát, és apró csókokkal hintette a bőröm. - Köszönöm. - suttogta.

- Mit? - kérdeztem halkan, lehunyt szemmel.

- Hogy a világra jöttél, hogy engem boldoggá tegyél. Hogy ennyire szeretsz engem. Hogy Mrs. Pattinson leszel. Soroljam még?

- Inkább mutasd meg, mennyire hálás vagy… - néztem rá incselkedve. Végighúztam az ujjam a hátán, le a derekáig, és benyúltam a pólója alá, hogy érezhessem a bőrét. Egyszeriben mindennél fontosabb volt, hogy minden tekintetben minél közelebb érezzem magamhoz. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel az igényemmel.

- Örömmel… - susogta a fülembe, és finoman beleharapott a fülcimpámba. Ennyi elég is volt nekem, hogy tökéletesen elfeledkezzek a külvilágról, és belemerüljek egy másfajta birodalomba, ahol csak mi ketten léteztünk. A vőlegényem és én.