35. fejezet- Már nem is akkora titok...

Sziasztok!

Hoztam az újat! Remélem tetszeni fog! Bár mindig ezt remélem... :) Kérlek írjatok véleményt, az sem számít, ha csak annyit, hogy jó, vagy hogy nem tetszett! Minden kommentárnak örülök, segít, hogy tovább folytassam. Köszönöm szépen!

Imádlak Titeket!

Ui.: Új fejezet kedden, vagy szerdán! :)

Puszim Nektek! 

          Takarítás közben volt időm elgondolkodni. Amikor megkértem Robot, hogy mesélje el, ami Kristen és közte történt, azt mondtam neki, hogy amit hallani fogok, semmin nem fog változtatni. Tévedtem.

          Igenis megváltozott valami. Rob lelkének egy újabb apró, eldugott sarkába nyerhettem betekintést, és bármennyire nem akartam is, de amit megtudtam, igenis befolyásolta az érzéseimet. Ha ez ugyan lehetséges, még egy kicsit jobban beleszerettem Robba, és talán éppen emiatt a felfokozottság miatt, de leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megmenthessem őt attól, hogy valaha is hasonló dolgokat kelljen átélnie. És emellett haragot éreztem. Dühös voltam Kristenre. Nem tehettem róla, de nem is nagyon hadakoztam az érzés ellen. Eddig inkább csak tartottam tőle, de mindig is ezt éreztem vele kapcsolatban, még akkor is, amikor nem tudtam, hogy kapcsolata volt Robbal. Valahogy úgy gondoltam, ő tipikusan az a fajta színésznő, akivel nem jöttem volna jól ki egy közös munka alkalmával. Az a típus, aki miatt kiábrándultam Hollywoodból. Mindig olyannak tűnt, aki burokban él, és nem is akar belőle kibújni, mert ott érzi jól magát. Aki nem szívesen keveredik olyasvalakivel, aki nem „fajtájabeli”. Ez csak a kisebb bajom volt vele, ami jobban zavart benne, az a fölényesség volt, ami belőle áradt… Amit ő különcségnek nevezett, és ami szerinte elkülönített őt a többi színésztől, szerintem inkább éppen egyenlővé tette velük őt. Nem kívántam a vele való találkozást, de tudtam, hogy úgyis elkerülhetetlen lesz, mivel Rob életének szerves része Kris, és tudom, hogy az egész hajdani Twilight-stábbal jó kapcsolatot ápolnak. Szóval úgy döntöttem, megpróbálom fenntartások nélkül várni az elkerülhetetlent. Eddig. Most azonban szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy végre szemtől szemben állhassak vele, és a szemébe nézve láthassam a nőt, aki így játszott Robbal, és aki megbántotta őt. Tudtam, hogy semmi közöm ahhoz, ami köztük volt, és nem is tartozott rám, de ami történt, akarva-akaratlanul is formálta Rob személyiségét, és befolyással volt az érzelmeire. Szerette Kristent, de ő bántotta, és ezért dühös voltam. Többé nem tartottam Kristől, sokkal inkább attól, én hogyan fogok reagálni a jelenlétére. Igyekeztem nem átadni magam az indulataimnak, ezért a fölösleges energiáimat inkább a konyha takarításába öltem.

          Mire végeztem, Oli is hazatért, nem mintha sokat számított volna, mert egy rövid, tőmondatokból álló semmitmondó beszélgetés után be is vonult a szobájába, kérve, hogy ne zavarjuk, mert pihenni szeretne. Még azt sem sikerült megtudnom, merre járt, de hogy nem a parton, az tuti, mert a cipőjén nyoma sem volt egy szem homoknak sem. Igazán rejtélyes volt, sőt, inkább úgy tűnt, zavarban van, de hogy miért, arra nem jöttem rá. Mikor elmeséltem a dolgot Robnak, csak nevetett, és azt mondta, biztosan egy lánnyal találkozott, de ezt erősen kétlem. Oli nem szokott lányokkal találkozni. Hacsak a lány nem hívja el. Furcsa ügy. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. El is határoztam, hogy kiszedem a tesómból, hol volt, amint hazaértünk.

          Miközben az estére készülődtünk, Hanna is beesett végre, miután Kellan hazakísérte, és elvitte a kocsiját. Vártam, hogy lelkesen felborítson, ahogy a nyakamba ugrik, és aztán az éjszaka hosszas ecsetelésébe kezdjen, de ő ehelyett bevonszolta magát a vendégszobába, levetette magát az ágyára, és közölte, hogy sürgősen aludnia kell, de reggel feltétlenül mondani akar valamit. Ezzel kitessékelt a szobából. Hát mindkét testvérem megbolondult? Mi folyik itt? Egészen elfeledtették velem Krist, de nem sokáig volt időm a rejtélyeskedő tesóimon törni a fejem, mert lassan indulnunk kellett Peterékhez.

          Miután sikerült Robot összeszednem a tévé elől, végre sikerült eljutnunk a kocsimig. Az enyémmel mentünk, mert azt nem annyira ismerték. Új szokásunkhoz híven, a hátsó ajtón lopóztunk ki, aztán egy perccel később már a kocsiban is voltunk. Rob vezetett, mert ő ismerte az utat. Peterék Los Angelesen kívül éltek, nagyjából úgy egyórányira a várostól, Agoura Hillsben. Ahogy kifelé haladtunk a városból, úgy kezdtem magamon újra elhatalmasodni az izgalmat, és valami félelemféleséget. De nem csak Kris miatt, hanem ezúttal úgy általában véve mindenki miatt. Nem is értettem magamat, úgy viselkedtem, mintha vadidegenekkel készülnék találkozni, pedig a társaság egy részét ismerem, és kedvelem. Ott lesz Kellan, Ashley és Peter, nagy baj már nem lehet. Ezzel igyekeztem nyugtatni magam. De akkor is… Kristen, Jackson, Nikki, Elizabeth, Taylor, Peter családja… meg még ki is? Mi lesz, ha nem kedvelnek majd, vagy ők nem lesznek szimpatikusak nekem? A Twilight-ban minden szereplőt szerettem, emberként is rokonszenvesnek tűntek, de mi van, ha ez csak a látszat volt? Habár ha Rob ennyire kötődik hozzájuk, akkor nyilván nem lehetnek olyan rosszak. És Peter családja? Biztos arra van szükségük, hogy még egy ember befurakodjon hozzájuk? Kezdtem magam ostobán érezni, és legszívesebben inkább megkértem volna Robot, hogy forduljunk vissza, de aztán arra gondoltam, hogy nem lehetek ennyire béna. Csak nem fog rosszul elsülni az este. A kezem megremegett az izgalomtól, ahogy Rob combján pihentettem. Persze azonnal észlelte, hogy valamin töröm a fejem.

- Min jár az eszed? - kérdezte mosolyogva.

- Semmin. - feleltem szemlesütve, és babrálni kezdtem a CD-lejátszóval. Össze-vissza nyomkodtam a gombokat, míg végül hangosan sípolni kezdett a készülék. Ijedten próbáltam gyorsan kikapcsolni, de nem találtam, hol kell, és még idegesebb lettem.

- Azt látom, hogy semmin. - nevetett fel Rob, aztán odanyúlt, és valamilyen csoda folytán neki elsőre is sikerült meglelnie a kikapcsoló gombot. Utána a lábamra tette a kezét, és kicsit megszorította. - Most nyírtad ki a lejátszódat. Ki vele, mi a baj?

- Hát… - bámultam ki az ablakon. - Igazából semmi… csak kicsit… izgulok. - vallottam be.

- De hát miért? Mindenkit ismersz.

- Ez nem igaz. - fordultam Rob felé. - Csak mindenkiről hallottam, de valójában Kellanen és Ashley-n kívül senkit nem ismerek.

- És Peter? - pillantott rám oldalról. - Vele is találkoztál már, nem?

- Peter… na jó, talán mondhatom, hogy ismerem, de őt még nem annyira, mint mondjuk Kellant.

- Hát az tény, hogy Kellant már mindegyiküknél jobban ismered. - vigyorodott el csibészesen, én meg fújtatva oldalba böktem.

- Ezzel meg mire célzol, hm? - ráncoltam a homlokom, ahogy az ujjammal szurkáltam, ő meg nevetve próbált elhúzódni.

- Semmire, semmire! Csak vicceltem! - kacagott.

- Ajánlom is! - mosolyodtam el. - Különben pedig ne tessék kinevetni az izgalmamat. - húztam fel játékosan az orrom. - Nem tudod, milyen érzés, hogy nemsokára szembesülök egy csomó idegennel, akik fontosak neked, és mind méregetni fognak, akár egy darab húst, és két perc alatt eldöntik majd, elég jó vagyok-e hozzád, vagy inkább ki kéne adnod az utamat. Ó, és azt se felejtsük ki, hogy mindannyian igen felkapott hírességek, és nem mellesleg köztük lesz a volt barátnőd is… - számoltam az ujjaimon a problémáimat.

- Oké, akkor most ide figyelj. - húzódott félre Rob váratlanul. Üresbe tette a kocsit, aztán nagyon komoly ábrázattal felém fordult. - Először is, nem érdekel, hogy szerintük hozzám való vagy-e. Én tudom, hogy soha nem lehetnék boldogabb, mint veled, és csak ez számít. Másodszor, biztos lehetsz benne, hogy nem fognak méregetni. Nem olyanok. Egyikük sem. - hangsúlyozta ki.

- Kristen sem? - vontam fel a szemöldököm.

- Ő sem. - rázta a fejét határozottan. - Persze nem mondom, hogy rád sem fog nézni, de ő sem fog jobban megbámulni, mint mondjuk te őt. Vagy mondjuk Jacksont. Tökmindegy.  A lényeg, hogy nem fognak kételkedni benne, hogy szeretjük egymást, és egyikük sem fogja azt mondani, hogy nem vagy hozzám való.

- Kétlem. - dünnyögtem az orrom alatt, és dacosan lefelé néztem. Rob halkan felnevetett és az állam alá nyúlt.

- Komolyan, erről le kéne szoknod. - emelte fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen. - A szemedet akarom látni, nem a fejed búbját. Világos? - nézett rám gyengéden.

- Oké… - sóhajtottam. - Szóval, tegyük fel, hogy valóban nem fognak vizsgálgatni, mint egy kísérletben.

- Nem fognak. - szögezte le Rob.

- Jól van, nem fognak. - adtam meg látszólag magam. - De attól még előfordulhat, hogy nem fognak kedvelni. Vagy én nem fogom őket. - mondtam ki, amitől kicsit jobban tartottam.

- Na és? - vonta meg a vállát Rob. - Nem kedvelheti mindenki a másikat.

- De. Ti igen. - mutattam rá.

- Most már igen. - bólintott. - De ez nem volt mindig így. Az elején mi sem találtuk a hangot.

- Tényleg? - néztem rá reménykedve.

- Persze. - bizonygatta Rob. - Például Nikkivel utáltuk egymást. Ő azt gondolta, nyálas kis pojáca vagyok, én meg azt, hogy ő egy nyafogós plázacica. Folyton rágtuk egymást.- nevetett fel az emléken. - Kellett némi idő, mire rájöttünk, hogy tévedésben vagyunk. De ehhez az kell, hogy esélyt adjunk a másiknak, hogy jobban megismerhessen. - nézett rám komolyan. - Elhiszem, hogy ijesztő ennyi új embert egyszerre megismerni, de hidd el, mind nagyon rendesek. Nem olyanok, mint akikkel te megismerkedtél a munkáid alatt.

- Nem? - ráncoltam a homlokom. - Szóval azt mondod, ők lennének a kivételek?

- Igen.

- Hát jó… - sóhajtottam fel egy idő után. - Hiszek neked. Megpróbálok pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez.

- Helyes! - Rob szélesen elvigyorodott, és odahajolt, hogy megcsókoljon. - Hidd el, nem bánod meg.

- Nagyon remélem. - mondtam halkan.

- Akkor most már mehetünk?

- Én azt sem mondtam, hogy állj meg. - nyújtottam rá ki a nyelvem, aztán nevetve elfordultam.

          Az út további részében nyugodtabb voltam, úgy döntöttem, nem fogok fölöslegesen idegeskedni, inkább megadom magam a helyzetnek, és megpróbálom élvezni. Talán Robnak van igaza, és csak esélyt kell adnom nekik.

          Kifelé bámultam az ablakon, és egyre inkább elmerültem a tájban. Ahogy távolodtunk Los Angeles nyüzsgő forgatagától, úgy kezdtem el azt érezni, hogy egy másik földrészre kerültem. Az úton alig volt forgalom, egyre több fát, és hatalmas birtokokat láttam körös-körül. Az ég már narancsos színben ragyogott, hiszen a nap készült lebukni a horizonton, és ez csodálatos fénybe vonta az egész tájat. Egészen elméláztam, és egyszercsak arra eszméltem, hogy megálltunk. Kellan kocsiját azonnal felismertem mellettünk, de volt itt még két-három számomra idegen autó is. Kicsit összerándult a gyomrom a várakozástól. Hát megérkeztünk. Rajta. Essünk túl rajta. Rob csak mosolygott rám, aztán már ki is ugrott a kocsiból. Vettem egy nagy levegőt, és lassan követtem. Ahogy kiszálltam, és volt lehetőségem körülnézni, elakadt a lélegzetem.

- Istenem… ez a hely… ez gyönyörű… - fordultam Robhoz, aki mosolyogva bólintott, aztán megfogta a kezem.

- Tudtam, hogy imádni fogod.

- Igen… ez… ez… - nem találtam szavakat. Peterék háza csodálatos helyen épült. Egy domb tetején állt, ahonnan pazar kilátás nyílt az egész környékre. Buján zöldellő pázsit borította a talajt, és egész közel a házhoz még egy erdő is volt. Ahogy körülnéztem, sehol nem fedeztem fel szomszédokat, sehol nem láttam egy kerítést, kaput, vagy bármit, ami arra utalt volna, hogy Peter és a családja nem egyedül élnek itt.

- Nekem is tetszik. - mosolyogta meg Rob az álmélkodásom. - Mióta csak ideköltöztek, irigylem Petert, hogy itt élhet. Tudod, Jennie imádja a vidéket, mindig is ott élt, és Peternek nagyon fontos, hogy a családja biztonságban, nyugodtan élhessen. Megépítette ezt a házat, és egy óriási birtok tartozik hozzá. Jennie és a lányok még a lovaikat is idehozhatták, mert építettek nekik istállót, és hatalmas karámjuk van. - mesélte Rob lelkesen, és a vállamat átkarolva mutogatta, mi merre van. Még mindig alig tudtam megmukkanni, úgy éreztem magam, mintha álomvilágba csöppentem volna. Rob rámvigyorgott. - Hűha, valaki nagyon a hatása alá került a környéknek! Ha jókislány leszel, talán Peter és Jennie körbevezetnek.

- Az csodás lenne! - lelkendeztem újra felfedezve a hangom, aztán ahogy elindultunk a ház felé, megtorpantam. - Hallod ezt?

- Mit? - fülelt Rob.

- Hát ezt! - sóhajtottam türelmetlenül.

- Én nem hallok semmit. - ráncolta a homlokát Rob. - Csak a madarakat, meg a szelet hallom, semmi mást!

- Éppen ez az! - kiáltottam fel. - Nem hallani semmi mást! Ez isteni!!! Pedig nem is vagyunk olyan messze a várostól. Hová rejtették el Peterék a zajokat? - méláztam el.

- Oda! - mutatott Rob nevetve az erdő irányába. - Az erdő mögött, a domb túloldalán van Los Angeles. Szinte soha nem szűrődnek ide a zavaró zajok.

- Hihetetlen! Rob, kicsim, ez csodás hely! Ilyen helyen szeretnék megöregedni!- jelentettem ki.

- Majd meglátom, mit tehetünk az ügy érdekében. - mosolygott Rob, aztán megragadta a kezem, és tovább húzott a ház felé. - Most már menjünk, mindjárt hét. Csodálom, hogy még senki nem csörgött ránk, merre vagyunk.

 Épphogy ezt kimondta, megszólalt a mobilja. Előhúzta, megnézte, ki keresi és nevetve mutatta meg. Ashley.

- Na, erről ennyit. - nevettem fel. - Ideje lenne bemenni.

          Rob kinyomta a telefont, aztán visszatette a zsebébe. Ahogy a ház felé lépkedtünk, volt időm azt is szemügyre venni. Legnagyobb meglepetésemre nem egy óriási villával találtam szembe magam, hanem egy kényelmes méretű, családias hangulatot árasztó házikóval, rengeteg ablakkal, szürke homlokzattal, és gyönyörűen rendben tartott előkerttel. Kétállásos garázs tartozott hozzá, mögötte pedig egy külön épület állt, talán nyári lak, még nem tudtam megállapítani. A ház éppúgy tetszett, mint a környezet, amiben állt. Peternek nagyon jó ízlése van.

Mielőtt még kopoghattunk volna, feltárult a bejárati ajtó, és Ashley szökkent elénk.

- Sziasztok! - ugrott oda mindkettőnkhöz, hogy megöleljen. - Végre megjöttetek! Mindenki nagyon vár már titeket! - csiripelte. - Gyertek be, gyertek már! - ragadta meg a kezem, és gyakorlatilag berántott a házba- Rob nevetve, otthonosan mozogva követte.

- Mondd, Ash, mióta is vagy te itt a ház úrnője? - tudakolta a szokás szerint szeleburdi lánytól, miközben egy folyosón mentünk, ami a ház hátsó traktusába vezetett. Úgy rohantunk, hogy körülnézni sem volt időm, de azért annyi így elsőre is feltűnt, hogy nagyon világos, és nagyon barátságos hangulatú volt az egész.

- Csak helyettesítek. - csacsogott Ash. - Peter a húst süti a teraszon, Jen pedig Fi lábát látja el, mert az előbb leesett a gördeszkáról. Mondtam neki meg Kellannek, hogy nem szerencsés a fűben deszkázni, de ők úgy gondolták, új sportágat fejlesztenek ki. Tudjátok, hogy megy ez, ha két gyerek találkozik. - fordult hátra széles mosollyal, mi meg csak a fejünket csóváltuk.

- Istenem, nem is Kellan lenne, ha nem lenne benne minden marhaságban. - sóhajtott fel Rob nevetve. - Szegény Fi, mindig ez van, ha ők ketten összeszabadulnak. Valaki mindig megsérül.

- Még te beszélsz? - böködte meg Ash Rob mellkasát. - Nem is tudom, ki volt aki, tavaly kitalálta, hogy a lányok bicajával ugrasszatok a kerti tóba.

- Miii??? - torpantam meg hüledezve. - Rob! - fordultam felé.

- Én ártatlan vagyok! - emelte fel Rob a kezeit védekezőn.

- Na persze. - álltunk meg Ashley-vel karba tett kézzel Robbal szemben.

- Az egész Jackson ötlete volt, és amúgy is arról volt szó, hogy átugrasszuk a tavat, nem pedig beleugrasztunk. - magyarázta Rob a fejét vakargatva, és kissé elvörösödve. Olyan édes volt! Kedvem lett volna odaugrani, és jól összecsókolgatni, de azért a részleteket is tudni akartam. - És különben is, én meg akartam állni, mert amint elindultam, tudtam, hogy nem fog sikerülni, de nem találtam a féket… - vallotta be szemlesütve, és én eddig bírtam. Hangosan felnevettem, és odalépve jól összeborzoltam Rob már amúgy sem kifogástalan haját.

- Ti egész egyszerűen nem vagytok normálisak. - jelentettem ki kacarászva. - Hogy juthat ilyesmi az eszetekbe?

- Leült a buli hangulata… muszáj volt feldobni… - nézett rám ellenállhatatlanul.

- Értem. - vigyorogtam még mindig.

- Hé, azt kifelejtetted, hogy sikeresen ripityára törted Luca bringáját! - vetette közbe Ash.

- Kösz, hogy számíthatok rád. - fintorgott Rob.

- Szívesen, máskor is! - mosolyodott el bájosan Ash, azzal újra megragadta a kezem.

- Na jó, most már két új nevet is hallottam. Elárulnátok, ki az a Fi, és Luca? - tudakoltam, ahogy a teraszra vezető ajtó közelébe értünk.

- Fiona Eve és Luca Bella Peter lányai. Fi ötéves, Luca pedig 14. Van még egy lányuk, Lola Ray, aki… hé… - állt meg megmerevedve Ashley. - Ez meg mi? - emelte fel a kezemet, és döbbenten bámulta.

          Későn kapcsoltam. Ashley az ujjamat szorongatta. A gyűrűsujjamat. Amin ottfelejtettem a jegygyűrűt. Amiről megbeszéltük, hogy egyelőre titokban tartjuk. Elrántottam a kezemet, és a hátam mögé rejtettem, aztán Rob mellé álltam, aki azonnal átölelte a derekamat, és fölöslegesnek tűnő magyarázkodásba kezdett.

- Ash, ez nem az amire gondolsz…

- De, szerintem pont az, amire gondolok… - bólogatott Ashley, és egyre szélesebb mosoly terült el szép arcán. - Jesszusom, ti eljegyeztétek egymást!

- Nem! - ellenkeztem gyorsan. - Nem! Vagyis de, de…! Istenem, Rob! - fordultam felé, és elkeseredetten nekidőltem. - Tudtam, hogy el fogom felejteni, hogy levegyem.

- Áááá! Hiszen ez csodás!!! - sikongatott Ash, és ránk vetette magát. Egyszerre ölelt mindkettőnket, de úgy, hogy azt hittük megfulladunk.

- Shhh… - csitította Rob, és kibontakozott a karjaiból. Ashley engem továbbra is ölelgetett, ide-oda ringatott, és azt hiszem, még a könnye is kicsordult. - Ash… figyelj rám… - kérte Rob szelíden. - Ezt nem tudhatja meg senki. Érted?

- Mi? - engedett el végül. - Miért? Hiszen ez olyan jó hír, annyira boldog vagyok! Alig vártam, hogy megkérd végre! - lelkendezett.

- Később elmondjuk mindenkinek, de nem most. - magyaráztam neki türelmesen. - Előbb a szüleinknek kell megtudniuk. Nem esne jól nekik, ha a hírekből hallanák először.

- Értem, de… miért nem hívjátok fel őket egyszerűen?

- Mert sem Rob, sem én nem ismerjük egymás családját. Karácsonykor akarjuk körbejárni a családokat, és akkor fogjuk elárulni nekik.  A nyilvánosság elé nem kerülhet addig, ugye megérted?

- Persze! Istenem, ez hihetetlen! Akkor el kell rejtened a gyűrűt! - jutott az eszébe.

- Tényleg! De hová? - törtem a fejem. - Nem akarom elhagyni, de igazából szeretném, ha mindig nálam lenne.

- Akaszd a nyakláncodra! - csillant fel Ash szeme. - Akkor mindig a szíved fölött lesz, de a lánc elég hosszú, hogy a felsőd alá el tudd rejteni.

- Ez nem is rossz ötlet. - mosolyodott el Rob, én meg már akasztottam is a gyűrűt a láncomra. - Kösz, Ashley. - ölelte meg a barátját, aztán adott neki egy hálás puszit. - Azt hiszem, ha már le kellett buknunk, a legjobb, hogy előtted tettük.

- Csak mertétek volna más előtt! - fenyegetőzött vigyorogva Ash. - Na de komolyan, hadd gratuláljak úgy rendesen. - hajolt hozzánk egy-egy puszira. - Ígérem, nálam jó helyen van a titkotok.

- Milyen titok?

         Mindhárman rémülten kaptuk fel a fejünket a hangra, és tágra nyílt szemmel meredtünk arra, aki a teraszajtóban állva összehúzott szemekkel méregetett minket.

Peter Facinelli háza (én így képzelem):