36. fejezet- A társaság

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt a következő rész... Elég hosszú lett, és eléggé megküzdöttem vele, de végül megszületett, és alig várja, hogy elolvassátok! :)

A vége talán kicsit összecsapott, és én a párbeszédekkel sem vagyok igazán kibékülve, de hiába próbáltam, nem ment jobban. Azért remélem nem lett nagyon rossz.

Köszönöm szépen a sok véleményt az előzőhöz, tündérek vagytok, imádlak Titeket! Nagyon örülök, hogy átjöttek a vicces részek, kicsit tartottam tőle, hogy nem tudom jól megfogalmazni. És hogy merre jártak a tesók, és mit csináltak, azt is megtudhatjátok hamarosan!

Millió puszim Nektek!!!

Adri

- Szia Kris! De jó, hogy újra látlak! Már nagyon rég találkoztunk!

Rob tért magához elsőként, és próbálta menteni a menthetőt, bár én meg voltam róla győződve, hogy teljesen fölösleges, hiszen Kristen nyilván mindent hallott. Nem voltam képes másra, mint bénultan nézni, mi történik, de ha Ashley nem áll mellém belém karolva, lehet, hogy elszaladtam volna.

- Szia Rob! - reagált Kristen, miközben összeszűkült szemekkel nézett ránk. A pillantása hármunk között cikázott, aztán megállapodott Robon. - Igazad van, rég volt. Túl rég. - mosolyodott el, majd odalépett és egy puszit nyomott Rob meglepett arcára. - Bemutatsz a… barátnődnek?

          Talán csak beképzeltem magamnak, de Kristen hangja elég leereszkedőnek tűnt. Felém fordult, és várta, hogy Rob is megmozduljon. Egy pillanatra egymás szemébe bámultunk, én az ő boszorkányosan zöld szemébe, ő pedig az én zavart barna szemembe. Egyszerre fordítottuk az arcunkat Rob felé.

- Ööö… persze. - eszmélt fel végre, és kényszeredetten elmosolyodott. Elég kínos szituáció volt. - Em, kicsim - fordult hozzám, a tekintetében ki nem mondott biztatás tükröződött, amitől egy fokkal nyugodtabbá váltam. -, hadd mutassam be neked Kristent. Kris, ő itt Emma, a barátnőm.

- Örülök, hogy megismerhetlek. - nyújtottam a kezemet felé kedvesen. Vagy legalábbis igyekeztem annak tűnni, de azt hiszem, lerítt rólam, hogy csak erőltetem. Kristen egy csöppet sem tűnt jobbnak, mint azt képzeltem, ráadásul még mindig ideges voltam, hogy vajon mit hallott meg a beszélgetésünkből.

- Én is örülök. - Kristen villantott egy mesterkélt mosolyt, és megrázta a kezem, de már nem is figyelt rám. - Hé, Rob, nem sokat hallottam felőled az utóbbi időben. Talán lefoglaltak? - érdeklődött mézesmázos arckifejezéssel, én meg azon töprengtem, ezzel burkoltan nem arra céloz-e, hogy szerinte túlságosan lekötöm Robot. Kérdő pillantást vetettem Ashley-re, de csak tanácstalanul megvonta a vállát.

- Nem mondom, eléggé el voltam havazva, de azért nem panaszkodom. - mosolygott rám, és megfogta a kezemet. Kris a szemével követte a mozdulatot, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.

- Azt elhiszem. - dünnyögte, aztán megint végigmérte mindhármunkat. - És? Eláruljátok, mi az a nagy titok? - tudakolta ártatlan ábrázattal. Görcsösen megszorítottam Rob kezét.

- Milyen titok? - kérdezett vissza Rob tudatlanságot színlelve.

- Ne csináld már! - horkantott fel Kris vihorászva. - Hallottam, hogy valami titkot emlegettetek. Ashley azt mondta, hogy nem árulja el senkinek. Szóval? Én sem tudhatom meg? - vonta fel a szemöldökét kihívóan. Minden egyes szavát Robhoz intézte, mintha mi ott sem lettünk volna. Szinte vártam, hogy Rob rávágja a kérdésre, hogy nem, de persze az túl egyszerű lett volna.

- Milyen kíváncsi vagy! - szólalt meg Ash, és nevetgélni kezdett. Egy futó pillantást váltottak Robbal, olyan volt, mintha üzentek volna egymásnak. Azt hiszem, Kris nem szúrta ki, pedig éberen fürkészett minket.

- Na? Mi ez az egész? - kérdezte végül várakozón, és Robra függesztette zöld tekintetét. Higgadt hangjával ellentétben közel sem látszott nyugodtnak, félpercenként rövid hajába túrt, türelmetlenül sóhajtozott, és idegesen toporgott. Robra sandítottam, de mostanra összeszedte magát, legalábbis erre utalt a laza félmosoly az ajkán, és ahogy határozottan kihúzta magát.

- Semmi, Kris, tényleg. - mondta türelmesen. Kristen kétkedve nézett rá, ezért muszáj volt még valamit mondani. - Semmiség, csak… szóval Emmával arra gondoltunk, hogy szeretnénk meghívni magunkhoz mindegyikőtöket. Nem sokára lesz hálaadás, meg Peter szülinapja, aztán Jacksoné is, és meg kéne ünnepelni. Egy jó vacsi, csak a barátok, ennyi. Mindenki odajönne hozzánk, és…

- És engem kértek meg, hogy segítsek Emmának főzni. - szólt közbe Ashley. - Nekem is csak ezért mondták el. Egyébként…

- Egyébként meglepetés lett volna mindenkinek. Főleg a két ünnepeltnek. - fejeztem be én a mondatot.

- Így van. - mondta Rob. - De így már, hogy neked elmondtuk… Ugye bízhatunk benned, és nem adod tovább senkinek? - nézett olyan szívdöglesztő arccal Krisre, hogy az zavartan tekergetni kezdte a haját. Szinte sajnáltam. Szinte.

- Ööö… nem… nem fogom… - szólalt meg végül. - Én azt hittem, hogy… valami… komolyabb… összeházasodtatok, vagy mittudomén… - nevetgélt idegesen, és mi is elnevettük magunkat, bár inkább a megkönnyebbüléstől. - De… azt mondtad, nálatok lesz… Összeköltöztetek, vagy mi? - nézett Robra tétova pillantással.

- Nos, gyakorlatilag Emmánál élek, igen, de a buli szerintem nálam lesz, ott nagyobb a hely.

- Értem. - Kris hirtelen úgy tűnt, nem tudja, mit mondjon. Megint játszadozni kezdett a hajával, és előre-hátra billegett a cipőjén.

- Kris? - ment oda hozzá Ash. - Köszi, hogy tartod a titkot. - mosolygott rá. - Rendes tőled. El sem hiszed, mekkora meglepi lesz!

- Ó, semmiség… igazán… - motyogta Kris halkan, aztán Ashley elkezdte őt kifelé terelni.

- Ez meg mi volt? - suttogtam Robnak, ahogy követtük őket.

- Micsoda?

- Miért nem mondtad rögtön, hogy nem árulhatjuk el neki, mert semmi köze hozzá? És mi volt az az összenézés Ash-el?

- Ha azt mondtam volna neki, azzal csak még inkább felkeltettem volna a kíváncsiságát. Nem állt volna le, amíg meg nem tudja, miről beszéltünk. És mivel tudja, hogy Ashley-nek elmondtuk, ő lett volna az első számú célpont. És Ash előbb vagy utóbb kikotyogta volna neki. Kris elég jó keresztkérdéseket tud feltenni. - nevetgélt halkan, miközben kiléptünk a hátsó udvarra.

- És Ash? - kérdeztem még gyorsan.

- Ő is tudta, amit én. - vigyorodott el. - Á, helló, Apa! - csapta háton Petert, ahogy odaértünk a hatalmas terasz egyik oldalán terpeszkedő méretes sütőhöz.

- Sziasztok! - fordult hozzánk Peter vidám mosollyal. Fehér „A ház úrnője” feliratú kötényt, és séfsapkát viselt, amin muszáj volt nevetni. - Jó, hogy itt vagytok végre! Emma! - vont magához fél kézzel, mert közben a másikkal egy kolbászt piszkálgatott a rácson. - Hé, kislány, jól nézel ki! Jennie meg a lányok alig várják, hogy megismerhessenek.

- Én is várom már! Egyébként te is jól festesz… csábító a szerelésed. - mosolyogtam rá vidáman, aztán egy puszit nyomtam az arcára. - Köszi, hogy engem is meghívtatok magatokhoz! Nagyon kedves tőletek!

- Ugyan már, ez csak természetes. - legyintett Peter, én meg arra gondoltam, nem annyira természetes… Hollywoodi körökben nem. Bár végülis most nem ott vagyunk. Azért is élvezni fogom az estét. - Különben is, mindenki nagyon kíváncsi már rá, ki csavarta el ennyire ennek a tökkelütöttnek a fejét. - vigyorodott el.

- Hát kösz szépen. Jó tudni, hogy így szerettek. - morgolódott Rob, de közben szakértő szemekkel mérte fel, mi minden sorakozik az asztalokon, és szinte láttam, ahogy összefutott a szájában a nyál.

- Ne foglalkozz vele. - nevettem Peterre. - Azt hiszem, jobban lefoglalja most a gyomra, mint hogy megsértődjön. Van szükséged segítségre? Szívesen megcsinálok bármit.

- Szó sem lehet róla, ez az én területem! - mosolygott rám. - Te csak menj, és érezd jól magad! Mindenki odalent van. - mutatott a kert felé. - Nekem mindjárt visszajön a kis kuktám, és úgy félóra múlva ehetünk is.

- Oké. - Robhoz fordultam, aki időközben felfedezte az italos részleget, és felcsillanó szemekkel vett magához egy üveg Heinekent.

- Vezetsz majd haza, kicsim? - kérdezte reménykedve.

- Persze, de csak ha ébren maradsz, és mondod az utat, mert én nem figyeltem idefelé.

- Megbeszéltük! - azzal már bontotta is a sört, és egy nagyot kortyolt belőle. - Gyere, bemutatlak a többieknek. - ragadta meg a kezem, és levonszolt maga után a lépcsőn.

          Az udvar óriási volt és szépen gondozott. Peteréknek sok fájuk volt, az egyiken helyet kapott egy hinta, egy másik tetején kézzel ácsolt kis építmény állt. Virágok és egy nagy napocska volt az oldalára festve. El tudtam képzelni, hogy Peter saját kezűleg építette a lányoknak. Mindenfelé játékok hevertek, mint egy igazi kisgyerekes háznál. Kavicsos ösvény vezetett a kert közepén lévő kis tavacskához, ami fölött fából készült híd ívelt át, és még egy kovácsoltvas pad is helyet kapott mellette. A tó közelében állt egy viszonylag nagy pavilon, ez is fából készült és hatszögletű volt. A társaság nagyobb része odabent üldögélt, Ashley is épp most ért oda Kristennel. A tó mellett Nikki-t fedeztem fel egy másik nővel, aki nekem így elsőre Elizabeth-nek tűnt. Kellan egy frizbit hajigált… Kolának?!

- Sziasztok! - kiáltotta el magát már messziről Rob, mire persze mindenki felénk fordult. Kola is, és azon nyomban eszeveszetten rohanni kezdett felénk.

- Ajajjj! - motyogtam rosszat sejtve, és többre nem is volt időm, mert a következő pillanatban a kutya rám vetette magát, és ledöntött a lábamról. Kola lelkesen vette tudomásul, hogy egy szintre kerültem vele, és farkcsóválva nyalogatta az arcom. Kacagva próbáltam kikecmeregni alóla, de a nevetéstől képtelen voltam rá, amit a kutyus aljasul ki is használt.

- Hé, Kola, nyughass… ereszd már el… na… hagyd már békén… - morgolódott Rob a kutyával a nevetéstől fuldokolva, és le akarta cibálni rólam, de persze fél kézzel nem sikerült neki, a sört pedig a világért sem akarta letenni. Szóval ehelyett ő is kapott párat Kola csókjaiból, ezen pedig még jobban nevetni kezdtem. Most már mindenki minket nézett. Micsoda belépő!

- Kola, ide! - hangzott fel az utasítás, és a kutya abban a pillanatban már Kellan lábánál ült, de alig várta, hogy engedélyt kapjon visszajönni.

- Kel… a kutyád… egyszer… megöl… - pihegtem a hasamat fogva. Régen nevettem ekkorát. Rob felsegített a földről.

- Kola meg van őrülve érted. - csóválta a fejét nevetve, és leporolta a fenekem. - Jól vagy, kicsim?

- Persze, semmi bajom. - mosolyogtam rá, és egy puszit nyomtam a szájára.

- Pfúj, büdi kutyaszagod van! - hajolt félre Rob fintorogva.

- Tényleg? Milyen ismerős ez a duma… Féltékeny vagy, Edward? - villantottam egy álnok vigyort, aztán visszahúztam a fejét, és megint megcsókoltam.

- Hé, Kola nem is büdös, jól van? - méltatlankodott Kellan, ahogy odalépett hozzánk. - Minden nap fogat mos, és rendszeresen tisztálkodik. Jól vagy, baby, semmi bajod? - húzott magához átölelve a derekam, és felemelt. Átkaroltam a nyakát, és megpusziltam az arcát.

- Jól vagyok. - mondtam, amikor letett. - Mindig jól vagyok, amikor látlak. - hízelegtem neki szokás szerint.

- Hé, én is itt vagyok ám! - reklamált Rob. - De igazán ne zavartassátok magatokat, csak nyugodtan… - duzzogott.

- Jó. - felelte Kellan, azzal felkapott és elindult velem a ház irányába. - Akkor mi itt sem vagyunk! - szólt vissza a válla fölött, és hallottam, ahogy Rob hangos nevetésben tört ki.

- Kellan, tegyél le! - kiáltoztam a hátát ütlegelve.

- Miért? Nekem adott. Legálisan cselekszem. - vigyorgott csibészesen.

- Akkor nem, ha én nem megyek bele. - bokszoltam a vállába, de szerintem ez nekem jobban fájt, mint neki. - Különben is, minek kellek én is, amikor a nővérem máris a tiéd?

Ez hatott. Kellan olyan gyorsan engedett el, hogy majdnem fenékre estem. A szeme csillogni kezdett, és széles mosoly ült ki az ajkára.

- Hanna… - mormolta. -Hmm… meg kell őt köszönnöm neked.

- Jó, de nem most. Később. Később mindent tudni akarok. De most meg kell ismerkednem a többiekkel. - indultam el visszafelé. Rob már a pavilonban volt.

- Jössz? - fordultam vissza Kellanhez.

- Még jó. Látni akarom, ahogy mindenki előtt elpirulsz.

- Kösz. - vágtam egy grimaszt. - Jó tudni, hogy számíthatok rád.

- Mindig, baby. - villantott elbűvölő mosolyt Kellan.

- Na, sikerült megszöknöd? - ölelte át a derekamat Rob, amikor odaértünk hozzájuk. A pavilon oldalának támaszkodva állt, és mielőtt mi beléptünk volna, még élénk beszélgetésben volt Kristennel. Lopva körülnéztem, és elnyomtam egy megkönnyebbült mosolyt. Nem is voltak olyan sokan. Csak Taylor, Jackson, Anna, na meg persze Kris. Kellan meg Ashley egyértelműen segítő tényezőnek számítottak. Szükségem is lesz rájuk. Főleg ahogy elnézem Kristen rám vetett lapos pillantásait. Mind kényelmesen elhelyezkedve ültek egy-egy székben, és szemlátomást jól érezték magukat. Összeszokott társaság volt, az elsőre is látszott.

- Kidobtam, haver. - felelt helyettem Kel jó hangosan, nehogy valaki ne hallja. - Meguntam. Sok a baj vele. Ez egy vadmacska. Csíp, rúg, karmol, harap. Szenvedj vele te.

- Neked ez szenvedés? Én élvezem, amikor ilyen. - vigyorgott Rob, és ahogy néhányan felnevettek a társaságban, persze azonnal elvörösödtem. Kellan röhögve mutogatott rám, én meg bosszúsan ráöltöttem a nyelvem. Rá sem mertem nézni a társaságra, nem szerettem volna látni, ahogy kinevetnek.

- Jellemző, fiúk, hogy ti mindig csak a szexre tudtok asszociálni. - feddte meg őket Ashley, és villogó szemekkel arrébb tessékelte a két jómadarat. Azok a legnagyobb egyetértésben huppantak le egy-egy kényelmesnek tűnő székbe, én pedig cserfes barátnénk óvó szárnyai alatt találtam magam. Ash maga elé tolt, és mint egy új ruhát, mindenkinek megmutatott engem.

- Szóval, emberek, figyelem! - emelte fel egy kicsit a hangját, hogy rá figyeljenek. Mintha eddig nem bámultak volna érdeklődve. Nem sikerült valami feltűnésmentesre a felbukkanásom köztük. - Hála Peternek - mutatott a teraszon serénykedő házigazdára. -, végre sikerült összehozni, hogy mind megismerhessétek, akiről már olyan sokat hallottatok. - kérdőn felvont szemöldökkel fordultam Ashley-hez, de ő csak mentegetőző mosollyal megvonta a vállát. - Egyszerűen muszáj volt mesélnem rólad. Úgysem bírtam volna ki.

Annyira szeretnivaló ez a lány! Olyan természetesen őszinte, és bájos, hogy nem lehet nem odalenni érte. Egyszerűen a szívembe lopta magát egy perc alatt. Szeretetteljes puszit nyomtam az arcára, összemosolyogtunk, és visszafordított a társaság felé, akik még mindig érdeklődve várták a folytatást.

- Na szóval, ő itt Emma, és szeretjük. - közölte tényként. Hallottam, ahogy Rob és Kellan felnevetett mellettünk.

- Sziasztok. - intettem félszegen mindenkinek, és a lángoló füleimből arra következtettem, hogy kicsit megint sikerült elpirulnom. Robra néztem, de ő csak bátorítón bólogatott, szóval magamra maradtam az ostoba félénkségemmel. Lesütöttem a pillantásom, és elmélyülten vizsgálgattam a cipőm orrát. Amíg meg nem jelent a látóteremben egy cowboy-csizma.

 

- Szia, Em. Remélem nem baj, ha így szólítalak. Rob mindig így emleget. - hallottam egy barátságos hangot, és felkaptam a fejem. Jackson állt előttem, aki az imént még úgy tűnt, hogy nem is igazán van ott velünk, mert csak a gitárjára koncentrált az ölében. Most bezzeg ezerwattos hódító mosollyal nézett egyenesen a szemembe, és a zöld szemeivel csinált valamit, ahogyan bámult… én nem is tudom… mintha valami boszorkányos bűvölet alá kerültem volna, azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, és megszédültem. Megkapaszkodtam Ash karjában, aki meglepetten nyúlt értem.

- Mi történt? - kérdezte aggódva, de aztán egy pillantással felmérte a helyzetet, és kitört belőle a nevetés. - Oh, Jack, megint bevetetted az „elalélsztőlem”- nézésedet!!! Rosszfiú! - rázta felé a kezét, de Jackson csak nevetett, és szabadkozva fordult hozzám.

- Ne haragudj, ezt nem hagyhattam ki. - mosolygott kedvesen, és most már egészen másképp nézett. Úgy, mint egy csínytevő kisfiú, aki várja, hogy megbocsássák neki, amiért kitörte a szomszéd ablakát.

Oké, ezt emésztenem kell. Ez a srác aztán meg van áldva színészi tehetséggel. Mély levegőt vettem, és ahogy kitisztult a fejem, sikerült megeresztenem egy halvány mosolyt.

- Te aztán nem semmi vagy! - mondtam barátságosan. Nem tudtam volna rá neheztelni, amiért így megviccelt. Annál sokkal rokonszenvesebb volt. - Honnan van ilyen szemed? A TV-Shopból rendelted? - vettem át a hangulatát, és éreztem, hogy máris feloldódtam vele szemben. Jóízűen felnevetett.

- Persze, anyukám lepett meg vele szülinapomra, van egy egész garnitúra belőle, tizenkét különböző színben. - felelte csillogó szemekkel. - De csak ezt használom, ez a leghatásosabb. - vigyorodott el.

- Azt észrevettem. - csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Nyugi, te még egész jól viselted. - karolt át Ash. - Képzeld el, amikor a rajongóira néz így. Volt, aki szó nélkül elájult. Nem tudom, hogy csinálja, de még engem is átver időnként. - kacsintott Jacksonra, aki szerényen kihúzta magát.

- Ebben rejlik a vonzerőm. - jelentette ki.

- Hát, kösz, hogy megmutattad, a későbbiekben majd fejben tartom, hogy ne nézzek rád nyaktól felfelé. - nevettem rá.

- Ó. - motyogta Ashley.

- Mi az? - néztem rá.

- Az nem jó… - magyarázta. - Jackson nyaktól lefelé is… hm… el tudja vonni a figyelmed.

          Persze erre önkéntelenül is végigmértem Jacksont, és meg kellett állapítanom, hogy Ash nem a levegőbe beszélt. Kedvemre való volt a látvány, nem mintha fel tudta volna kelteni az érdeklődésem. Engem csak Rob teste érdekel… és minden egyéb Robbal kapcsolatos dolog. Ennek ellenére most szabadon legeltettem a szemeim a Jackson szűk farmerén keresztül kirajzolódó izmokon, és szándékosan sokáig elidőztem a fenekénél. Pláne mivel láttam, hogy erre ő elég zavartan kezdett viselkedni. Ő is végignézett magán, keresve, hogy mi kötött le annyira rajta. Magamban megmosolyogtam őt, de továbbra is tágra nyílt szemmel méregettem tetőtől talpig, és elragadtatottan sóhajtoztam. Aztán két perc után végre leesett neki, mit is csinálok.

- Hé, Rob, azt hiszem, a barátnőd éppen bosszút áll rajtam. - szólt oda a szerelmemnek, aki eddig végig figyelt, és most elégedetten vigyorogva indult el felénk.

- És milyen ügyesen csinálja! - bólintott. - Ha nem ismerném, el is hittem volna, hogy rád indult. De ismerem. Ő csak rám indul be. - húzott magához, és megpuszilta a nyakam. Nevetve bújtam hozzá, és átkaroltam a nyakát.

- Hát… engem pedig meggyőzött. - mormolta Jackson a fejét vakargatva. - Egy kicsit. - tette hozzá gyorsan, amikor győzedelmesen elvigyorodtam.

- Kvittek vagyunk. - nyújtottam a kezem barátságosan, amit ő el is fogadott.

- Hát, Em, csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy eljöttél.

- Én is örülök. - mosolyogtam.

- Jóban leszünk. Mi ketten. - jelentette ki magabiztosan.

- Szerintem is. - bólogattam. Komolyan kedveltem őt. Tetszett, ahogy viselkedett. Nagyon örültem, hogy nem kellett csalódnom benne. Igazság szerint tőle féltem legjobban. Hogy más lesz, mint amire számítok. Mert ő volt a legszimpatikusabb, amíg csak a Twilight-ból ismertem. Nagyon jó érzés volt, hogy nem egy elszállt tuskó.

- Na jó, most már mi jövünk! - méltatlankodott valaki, és félretolta Jacksont az útból. Nikki szökkent elém, olyan lelkesedéssel, amit nem vártam tőle. Elizabeth kedvesen mosolyogva állt mellette. Ezek szerint időközben bejöttek a tó mellől.

- Szia, Emma, jó, hogy itt vagy, nagyon vártunk! - hajolt oda Nikki egy puszira, én meg döbbenten álltam. Hiszen már találkoztunk nálam, amikor Rob nem volt itt. Akkor közel sem volt ilyen szívélyes. Inkább közönyösnek tűnt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem akartam felhozni. Talán én értettem félre a múltkor.

- Szia! - motyogtam megilletődötten. - Én is vártam, hogy találkozzam veletek. - feleltem illedelmesen.

- Remélem jól fogod érezni magad, hidd el, nem vagyunk olyan rosszak, mint a hírünk. - mosolygott rám barátságosan. - Ó, engedd meg, hogy bemutassam Elizabeth-et. - húzta közelebb a nőt. - Hosszú ideig nem volt Amerikában, úgyhogy ő még csak ma tudta meg, hogy te és Rob együtt vagytok.

- Nem igazán olvasok újságot- magyarázta Elizabeth mentegetőzve, ahogy kezet fogtunk. - Kerülöm a sajtót. Tévét sem nézek. Inkább maradok a könyveknél.

- Bár én is meg tudnám állni! - sóhajtottam fel. - Nehéz megszoknom, hogy magamat látom úton- útfélen. - Elizabeth megértően bólogatott.

- Szerintem pedig jól bírod. - puszilt meg Rob. - Sokkal jobban, mint valaha remélni mertem.

- Biztosan azért, mert talpraesett. - jelentette ki Nikki. - Nem olyannak tűnsz, mint aki könnyen megadja magát.

- Ezt meg miből gondolod? - kérdeztem csodálkozva. Ugyan mit tudhat ő rólam? Nem is ismer.

- Láttam, ahogy felvetted a kesztyűt Jacksonnal. - közel hajolt, és a fülembe súgta. - Zavarba hoztad. Láttam. De ne áruld el senkinek. Belehalna.

Önkéntelenül is elnevettem magam, ahogy Nikki is. Talán tévedtem vele kapcsolatban. Már megint. Létezik ez?

- Hé, Nik! - kiáltotta Kristen a helyéről. - Már ide sem jössz? - kérdezte mosolyogva. - Beszélnem kell veled.

- Megyek. - válaszolta Nikki, és bocsánatkérőn nézett rám. - Most oda kell mennem, de később még beszélünk, jó?

- Rendben. - bólintottam. Kristen arca egészen felderült, amikor Nikki odament hozzá, és azonnal pusmogni kezdett neki. Reméltem, hogy nem rólam, bár valami azt súgta, hiába reménykedem.

- Mit súgott Nik? - érdeklődött Rob, ahogy odahúzott egy széket, és leült rá, engem az ölébe vonva.

- Semmi közöd hozzá. - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Szóval rólam volt szó… - találgatott. Megráztam a fejem.

- Nem.

- Akkor a szexről. - vágta rá. Elnevettem magam.

- Csak ez a két lehetőség jöhet szóba? - kacagtam.

- Mi más? Nikkiről beszélünk. - vigyorgott önelégülten, mire belebokszoltam a mellkasába. - Hé! Most mi van?

- Nem beszélhetsz így egy nőről. - jelentettem ki szigorúan.

- Nikkiről sem? - próbálkozott be.

- Róla sem. - közöltem.

- Marha jó. Két perce ismeri, de máris védi… - morgolódott. - És engem ki véd meg? Olyan sebezhető vagyok! - panaszkodott szerencsétlen ábrázattal.

- Neked ott van Kellan, meg a többi srác. - szólalt meg Elizabeth, aki közben letelepedett mellénk egy üveg sörrel. - Különben is, üdítő, hogy végre mi vagyunk fölényben. Eddig mindig az volt, amit ti akartatok. Most végre itt az erősítés. - mosolygott rám.

- Naná! - vágtam rá. - Teljes vállszélességgel.

- Csodás… - dünnyögte magának Rob. - Ellenem fordították… Mi jöhet még?

Nevetve fúrtam az arcom a nyakába, és szorosan magához ölelt. Elizabeth jóindulatúan mosolyogva nézett ránk.

          A következő percben három szőke ciklon rohant be a pavilon alá, és hatalmas sikollyal vetették rá magukat Robra. Gyakorlatilag kitúrtak a karjaiból, így inkább megadtam magam, és felkeltem, mielőtt letaroltak volna.

- Rob! Megjöttél! Annyira vártunk! Ugye sokáig maradsz? Mit játszunk? Emmát hoztad? Hol van? Rajzoltunk nektek! - csaptak le Robra ezernyi kérdéssel és mondanivalóval, választ sem várva.

A többiekkel nevetve néztük, ahogy Robnak nagy küzdelmek árán sikerült kiszabadítania magát a lányok gyűrűjéből. Amikor sikerült, felállt, és vidáman a hajába túrt.

- Nyugi, csajok, itt vagyok, és nem sietek sehová! - mondta a három gráciának.

- És Emma? Nem jött? - szontyolodott el a legkisebb lány, biztosan ő lehetett Fiona.

- De igen, ő is itt van. - guggolt le elé Rob, és megsimogatta az arcát. - Nézz csak hátra.

A kislány felém fordult. Csodaszép volt, mézszőke haja fürtökben keretezte az arcát, és bájos gödröcskék voltak a szája két oldalán. Odaléptem hozzá, és Robhoz hasonlóan én is leguggoltam hozzá.

- Szia. Biztosan te vagy Fiona. - nyújtottam ki felé a kezem barátságosan, és ő félénken beletette a saját apró tenyerét az enyémbe.

- Tudod, ki vagyok? - kérdezte szégyellősen.

- Hát, tudod, hallottam rólad.

- Mit?

- Például azt, hogy nagy sportrajongó vagy. Meg hogy Kellannel gördeszkáztatok ma, és megütötted magad.

- Csak egy kicsit. Bevertem a lábam, és vérzett, de a mami bekötötte, és már nem is fáj. Nem is sírtam. - mesélte büszkén, mire megsimogattam a fejecskéjét. Tüneményes kislány volt. Robra pillantottam a feje fölött, aki elgondolkodva nézett minket. Aztán feleszmélt, és elbűvölő mosolyt villantott rám.

- Nagyon bátor vagy. - fordultam vissza Fi-hez. - Megmutatod, hol ütötted meg magad?

- Itt. - felhúzta fehér kisruháját, és megmutatta a jobb térdét, amin jókora kötés éktelenkedett.

- Hű, ez aztán komoly sérülés lehet! Nagyon ügyes vagy, hogy nem is sírtál! Én biztosan nem bírtam volna ki. - mondtam neki komoly arckifejezéssel, és látszott rajta, hogy örül a szavaimnak.

- Fi hozzászokott már ezekhez, igaz, kismanó? - hajolt le hozzánk egy szép szőke hajú nő, és megpuszilta Fionát. Rámmosolygott, aztán mindketten felegyenesedtünk, és a kezem nyújtottam.

- Szia! Emma vagyok.

- Jajj, csak semmi hivataloskodás! - nevetett fel Jennie, aztán magához vont, és megölelt. Meglepetten viszonoztam az ölelését. - Jennie vagyok. És Rob párja családtag nálunk. - jelentette ki, amikor elengedett. Jólesett, amit mondott.

- Nem tudják, mire vállalkoztak. - jött oda Kel, és persze nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el viccelődni. - Nem elég nekik Rob, még téged is a nyakukba vennének. Hé! - kiáltott fel, amikor Jennie nyakon vágta. Mindenki kinevette, mire sértődötten öszeráncolta a homlokát.

- Ha így folytatod, nem kapsz vacsorát. - dorgálta meg Jennie. - Nem elég, hogy ahányszor itt vagy, valamelyik lányomat kötözgetni kell, de még piszkálódsz is! Feszegeted a határokat, Kellan Lutz. - jelentette ki szigorúan.

- Én nem is… - duzzogott Kel, aztán taktikát váltott, és másképp próbálkozott. - Naaa, ne csináld már, hiszen így szeretsz engem, ahogy vagyok… Hééé, én vagyok az, Kel, ne már… Ugye nem mondtad komolyan, hogy nem kapok vacsorát? - nézett Jennie-re lefegyverző pillantással, aki karba tett kézzel vette fel vele a kesztyűt. Peter ekkor jelent meg egy óriási tálcát egyensúlyozva.

- Emberek, jelentem, Lola segédletével végre elkészült a kaja! Helyet kérek! - Ashley ugrott segíteni neki, miközben mindenki tapsolni kezdett örömében, hogy végre ehetnek.

          Jennie végül megadta magát, és megengedte Kellannek, hogy asztalhoz üljön velünk. Hihetetlen zsibongás kezdődött most, hogy mindannyian együtt voltunk. Amikor először láttam a hatalmas kerti asztalt, elképzelni sem tudtam, hogy minek ide ekkora, de Peter és Jennie úgy telerakta mindenféle étellel, és itallal, hogy nem is maradt rajta hely.

          Időközben besötétedett, és Peter meggyújtott egy csomó fáklyát, amitől sokkal hangulatosabb lett az egész környezet. Mindenki együtt ült asztalhoz, én Rob, és Fiona között ültem, aki kikövetelte, hogy mellettem lehessen, és a másik oldalára Kellant rendelte, aki készségesen engedelmeskedett neki. Látszott rajtuk, hogy imádják egymást, amin jókat mosolyogtam. Nagyon jól éreztem magam, és vacsora közben volt időm mindenkit alaposan megfigyelni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mit keresek én itt köztük, és hogy mennyire szürreális ez az egész szituáció. Mint egy álom. Nem lehet valóság, hogy én itt lehetek velük, és nem lehet, hogy ekkorát tévedtem ilyen sok mindennel kapcsolatban. Például a színészekkel. Hiszen mekkora az esélye, hogy tíz színészből tíz ne legyen nagyképű és fellengzős? Úgy éreztem, ostoba voltam. Peter és a családja hihetetlen, és a többiek… mind olyan kedvesek, normálisak (na jó, Krisről inkább még nem nyilatkozom), olyan hétköznapi emberek…

          Többek között ilyen gondolatok futottak át az agyamon, majd megéreztem a combomon Rob simogató kezét, és ránézve végtelen szerelmet láttam a szemeiben, amely csak nekem szólt. Összekapcsolódott a pillantásunk, és elrévedtünk egymásban. Többé nem éreztem úgy, hogy bármiért is aggódnom kéne. Ott voltam, ahol jól éreztem magam, olyan emberek között, akik szeretik egymást. Mi más kellene még?

Pár kép:) :

A Facinelli család (én imádom őket, és tisztelem Petert, amiért ilyen példamutató apuka... persze Jennie is csodás anya szerintem):

Jackson Rathbone (nagyon csípem) :

Nikki Reed:

Elizabeth Reaser: