39. fejezet- Az elválás

Sziasztok!

Remélem mindenkinek nagyon-nagyon jól telnek az ünnepek, nekem a várakozásommal ellentétben eddig elég boldogságosra sikerült!

Például csodaszép ajándékocskát kaptam az én egyetlen drága kis unokahúgomtól, Regitől, aki nélkül ez a történet már két fejezet után befejeződött volna, szóval ezért egy életen át hálás leszek Neked, Kicsi Géniuszom! (L) Remélem nem utálsz nagyon, amiért megemlítettelek itt! Én szeretlek! :)

Szóval az én Kicsi Géniuszom meglepett engem egy képpel, ami kettőnket ábrázolja a Vanity Fair címlapján, egy külön mellékletben, ami csak rólunk szól, és a családi kiruccanásunkról Londonba! Persze az egész csak egy álom, sosem jártunk még Londonban. Hihetetlen, mennyire jól megcsinálták (külön köszönet ezért a zseniális Daninak, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre, és aki valószínűleg soha nem teszi a lábát erre az oldalra, de azért mégis köszönöm neki!), a háttérben a Buckingham Palota áll, ahová nagyon régóta vágyom, és még szalagcímeket is gyártottak hozzá... Eszméletlen szép ajándék, mert emlékeztet az álmaimra, és megerősít abban, hogy továbbra se adjam fel, és folytassam, amit elkezdtem. Köszönöm, Kicsim, erre nagy szükségem volt!!!

A másik, de nem kevésbé jelentőségteljes fénypontja az életemnek az én Drága Szaszám, aki mindig itt van, amikor szükségem van rá, és soha nem tágított mellőlem, még akkor sem, amikor meg sem érdemeltem Őt! Örök hálával tartozom Neked, és mindig szeretni foglak!!! Csak remélhetem, hogy én is annyit tudok Neked segíteni, amennyit Te nekem! De tudd, hogy imádlak, Kis Bolondos Szaszám, és mindig itt leszek Neked, csak szólnod kell!

No, most hogy szót ejtettem két számomra nagyon-nagyon fontos emberkéről, ideje rátérnem a történetre.:)

Meghoztam a következő részt, amiből ismét megismerhettek néhány fontos mozgatórugót, ami Emma érzéseit irányítja, de erős lesz a mi kis főhősnőnk, és felülkerekedik az ártalmas tényezőkön! Viszont a fejezet végén kellemetlen meglepetés éri, amivel egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni... Hogy mi történik ezután...??? :)

Meg szeretném köszönni az előző fejezethez írt lelkes szavaitokat, hihetetlen jó érzés volt olvasni őket! Csodálatos élmény számomra, amikor látom, hogy írtatok! Nagyon köszönöm a kritikáitokat, a kérdéseiteket, vagy ha csak leírjátok, milyen volt olvasni! Szeretlek Titeket! És köszönöm, hogy egyre többen vagytok, a rendszeres olvasók között is, és azok is, akik "csak" időről időre bekukkantanak! Sosem hittem volna, hogy így alakul, és nagyon boldog vagyok!

De nem is húzom tovább az időt, inkább átadom a szót Emmáéknak! :)

Puszillak Benneteket!

Adritok :)

          A repülőtérre érve az első, amit megláttam, az a rengeteg lesifotós volt a terminál bejáratánál. Rob elég messze parkolt le, hogy ne vegyenek már most észre.

- Most mondd meg, honnan a frászból szimatolták ki, hogy ma felbukkansz itt? - fordultam elkeseredetten Robhoz. Az idegességtől a sírás fojtogatta a torkom. Így is elég nehéz az elválás, miért nem hagynak minket legalább addig békén?!

- Sajnálom, kicsim, fogalmam sincs, honnan tudhatták meg. - ölelt magához Rob, amikor kiszálltunk a kocsiból. A hangja vigasztaló volt, de közben villámokat szórtak a szemei. - Ahj, olyan szívesen elküldeném őket a pi…!

- De nem lehet! - szakítottam félbe, és az ajkára tettem a mutatóujjam. Rob indulatosan fújta ki a levegőt, és mérgesen meredt a fotósok irányába. - Nem érnél el vele semmit. Csak annyit, hogy megírnák, hogy mekkora egy bunkó vagy, és biztosan dühkezelési problémáid vannak, aztán még többen loholnának a nyomodban. Hagyd a fenébe. Majdcsak megszokom. - vontam vállat, mire Rob arca ellágyult, és a fülem mögé tűrte a hajam.

- Utálom, hogy hozzá kell szoknod. Ez így nem jó. Miattam nincs nyugtod, én…

- Ne! Fejezd ezt be! - vágtam megint a szavába hevesen. - Nem kell, hogy magadat okold. A munkád ezzel jár, nem te tehetsz róla. Különben sem volt eddig olyan durva, mint vártam. Csak… most kicsit váratlanul ért, ennyi az egész. Semmi gond. Túlélem. - mosolyogtam fel rá. - Túlélem, mert melletted vagyok.

Rob egy hangos sóhajjal magához szorított.

- Már most hiányzol! - mormolta a hajamba. - Mihez kezdek majd nélküled?

- Mondjuk dolgozhatnál. - nevettem fel halkan. - Ahogy én is. Aztán egy hét múlva megint itt leszünk mindketten. - emlékeztettem. - Tudod, hálaadás. Lesz négy napunk…

- Addig még sokat kell aludni! - durcáskodott. - Utálok egyedül aludni!

- Robert Pattinson, az isten áldjon meg, tessék felnőtt férfi módjára viselkedni! - róttam meg, akár egy kisgyereket.

- Nem akarok! - húzta el a száját.

- Remek, ez esetben felejtsd is el, hogy velem aludnál! Nem fekszem le kiskorúakkal. - figyelmeztettem, és felvont szemöldökkel összefontam a karom a mellkasomon.

- Ne már, Em! - kapta el Rob a derekam. Magához rántott, és meg akart csókolni, de elhajoltam előle.

- Nem is csókolózom velük! - nevettem fel, és elfordítottam a fejem.

- Fogadjunk, hogy mégis! - ölelt magához szorosabban, aztán az egyik kezével megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. Próbáltam eltolni magamtól, de erősen tartott.

- Nem csókollak meg!

- De igen! - közelebb hajolt, és hódító mosolyt villantott rám, amitől megrogytak a lábaim.

- De nem! - szorítottam össze a számat, de már korántsem voltam olyan eltökélt, inkább csak kérettem magam. Nem is kellett sokáig, mert Rob szája olyan hévvel tapadt az enyémre, hogy esélyem sem volt nem viszonozni a csókját. Nem is bírtam volna megállni. A kezeim, amivel eddig igyekeztem őt távol tartani, most elgyengültek, és a dereka köré fonódtak. Szinte csüngtem az ajkain, és minden egyes érintését igyekeztem mélyen az emlékezetembe vésni, hogy legyen miből táplálkoznom, amíg távol leszünk.

- Mondtam, hogy úgyis megcsókolsz! - mormolta Rob elégedetten, amikor elváltak az ajkaink.

- Jah… megmondtad… - pihegtem.

- Jobb, ha hozzászoksz, asszony! - bökte meg a mellkasom vigyorogva. - Otthon az lesz, amit én mondok!

- Szeretnéd… - dünnyögtem az orrom alatt, amikor beugrott, hogy annak valószínűleg végzetes következményei lennének például a lakásra nézve.

- Tessék? Nem hallottam jól. - tartotta a kezét a füléhez, és közelebb hajolt.

- Mondom, persze! - löktem meg nevetve a vállát. - Az lesz, amit te akarsz, csak menjünk már!

- Na szép! - háborodott fel. - Alig várja, hogy megszabaduljon tőlem! A végén még azt hiszem, hogy valakihez sietsz ennyire. - morgolódott hátat fordítva nekem. Hitetlenkedve nevettem ki.

- Persze, egész háremet tartok fenn egy olyan helyen, ahol még nem is jártam! A reptéren sorban fognak állni a rám várakozó pasik! Na, ne csináld már! - bújtam hozzá a hátához, és megcsókoltam a nyakát. - Szerinted miért akarok annyira menni?

- Mert nem akarsz velem lenni. - duzzogott.

- Mert VELED akarok lenni! - helyesbítettem. - Azért siettetem, hogy elinduljak, mert minél tovább húzzuk a búcsúzást, annál nehezebben fogom bírni. Utálom a gondolatot, hogy nem leszek veled, és holnap még messzebb leszel tőlem, amikor visszamész Afrikába.

 - Akkor gyere velem! - fordult meg az ölelésemben, és könyörögve nézett a szemembe. - Olyan jó lenne! Minden nap velem lehetnél, és hozzád mehetnék haza munka után! Megismerhetnénk a várost, megmutatnám a tengerpartot! Gyere velem!

          Egy hosszú percre egészen elbizonytalanodtam. Olyan egyszerű lenne! Csak fognám, egy hívással lemondanám a munkát, és mennék Robbal, bármerre is viszi az útja! Sosem kéne különtöltenünk egyetlen éjszakát sem, és nem kéne éreznem, hogy hiányzik, mert mellettem lenne! De nem lehet! Számítanak rám New Meadows-ban, és nem hagyhatom cserben őket. Különösen mivel olyan sokáig nem kaptam munkát. Most meg kell becsülnöm, ami van. Különben is, mit kezdenék én Freetown-ban egyedül, amíg Rob estig, vagy akár éjszakába nyúlóan dolgozik?

- Nem tehetem. - mosolyodtam el szomorkásan. - Számítanak rám.

- Csak egy telefonomba kerül, hogy elengedjenek! - próbált győzködni Rob, egészen belelovalva magát a gondolatba. Felsóhajtottam, és lehajtottam a fejem.

- Ne csináld ezt, kérlek. - suttogtam.

- De hát mit? Csak azt akarom, hogy együtt legyünk, és véletlenül tudok is tenni azért, hogy együtt is legyünk! Ez olyan nagy baj? - értetlenkedett Rob.

- Igen! - vágtam rá felnézve rá. - Nem! Nem… én csak… ahj… - sóhajtoztam idegesen. - Én csak nem akarom, hogy folyton együtt legyünk, aztán ha úgy alakul, hogy mégis el kell válnunk, abba belepusztuljak! - mondtam végül felindultan, és már éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemembe. Rob döbbenten állt előttem, úgy nézett rám, mintha legalábbis kínaiul beszéltem volna, aztán nagy levegőt vett, és hosszan kifújta, miközben a hajába túrt.

- Lássuk csak, jól értem-e. - szólalt meg végül. - Azért ne legyünk együtt, hogy ne legyen rossz, ha nem leszünk együtt. Hm… - ráncolta a homlokát. - Nem hülyeség ez egy kicsit? Vagy csak én nem látom benne a logikát? Ha együtt vagyunk, miért lennénk külön?

- Nem érted? - hadonásztam előtte kétségbeesetten. Ilyen nincs, hogy tönkre kell tenni a búcsúzást!

- Mit kéne értenem? - szűkült össze a szeme, ahogy vizslatva rám nézett. Nem szerettem, amikor így nézett, olyan szúróssá tette a pillantását. Rosszul éreztem magam tőle.

- Azt hogy… hogy… Te el sem tudod képzelni, milyen ijesztő a gondolat, hogy el kell mennem, és nem lehetek veled! Mintha tudatosan levágnám a saját karom! Tudom, hogy amint felülök arra a rohadt gépre, máris bánni fogom, hogy felszálltam rá, és legszívesebben visszaindulnék, hogy utánad menjek! És gyűlölöm, hogy így érzek! - már szinte kiabáltam szegénnyel, és reszkettem, de képtelen voltam uralkodni a testemen.

- Miért? - kérdezte halkan Rob, és le nem vette volna rólam a szemét.

- Mert azt érzem, hogy nélküled nem is létezem. Hogy nélküled még arra is képtelen vagyok, hogy levegőt vegyek. Hogy nélküled elveszem. Úgy érzem, nincs helyem a világban, ha te nem vagy mellettem. És ez nem jó. Meg kell tanulnom nélküled élni, hogy veled tudjak élni. - ahogy beszéltem, egyre halkult a hangom, az utolsó szavak szinte erőtlen suttogásként hagyták el a számat. - Nem hagyhatom el magam, valahányszor elutazik valamelyikünk. Ha veled megyek, soha nem lesz elég erőm ahhoz, hogy képes legyek nélküled lélegezni, amikor majd mégis el kell válnunk egy időre. Nem akarhatsz egy ilyen piócát magad mellé. - mosolyogtam fel rá, és ezzel egyidőben egy könnycsepp gurult le az arcomon. Rob némán, megszelídülő arccal lépett közelebb, és lassan felemelte a kezét. Olyan finoman simított végig az arcomon, mintha csak egy pillangó szárnya cirógatott volna. Aztán hozzám hajolt, és lecsókolta a könnyemet a bőrömről.

- Dehogynem akarok. - suttogta, és a lehelete melegen simogató volt. Óvatosan átölelt, én pedig olyan erősen kapaszkodtam a vállába, hogy csoda, hogy nem fájt neki. - De igazad van. Nem élhetünk úgy, hogy félünk a különléttől. Úgy látszik, erősebb vagy, mint én. - simogatta gyengéden a hátam.

- Miért? - szipogtam a vállába.

- Mert van elég erőd, hogy ezt megtedd. Én nem ezt csináltam volna. Gyenge vagyok. Nem küzdenék a vágyaim ellen.

- Lehet, hogy rosszul teszem… - motyogtam elbizonytalanodva.

- Nem! - tartott el magától, és a vállaimat fogva nézett a szemembe. - Neked van igazad! Rájöttél, hogy előbb vagy utóbb rosszul végződne, ha mindenhová magammal hurcolnálak. Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk minden pillanatban a másikkal. Megoldjuk ezt is. Legalább nem megyek az agyadra. - mosolyogva húzott megint magához, és a fejemre támasztotta az állát.

- Az nem fordulhat elő. - közöltem vele két kézzel szorongatva őt. - Nem tudsz olyat csinálni, amivel elűzhetnél.

- Erre majd akkor is emlékezz, amikor nem győzöd összeszedni utánam a szanaszét hagyott cuccaimat, és a fürdőszobában hasra esel a gitáromban. - nevetett fel rekedten.

- Mit keresne a gitár a fürdőben? - nyitottam nagyra a szemem.

- Mittudomén! Csak mondtam valamit… - vigyorgott. - Akkor? Te is mész, én is megyek? - kérdezte elkomolyodva.

- Igen. - sóhajtottam egy óriásit. - Ideje megpróbálnunk nem csak egymással törődni.

- Menni fog. - jelentette ki Rob bizakodva.

- Hát… nekem lesz, aki elterelje a gondolataimat, és annyira lefoglaljon, hogy este csak annyi energiám legyen, hogy beessek az ágyba… - húztam el a szám, bár most az egyszer ezek nem voltak olyan elkeserítő gondolatok, mint korábban.

- Debbie… - fintorodott el Rob, aztán amikor hasonló ábrázattal bólintottam, kópén elmosolyodott. - Add át neki üdvözletem. Mondd, hogy majd meglátogatlak a forgatáson.

- Komolyan? Eljössz? - kérdeztem megilletődötten. Nem esett szó köztünk arról, hogy odajönne.

- Nem. - rázta a fejét, aztán huncut vigyorra húzódott a szája. - De ezt neki nem kell tudnia. Hadd kapjon frászt a hírtől. Amennyire ő szeretne téged mellettem látni, biztos megőrül majd még a gondolattól is.

- Milyen gonosz vagy! - csaptam meg a hasát, mire odakapott, és fájdalmat színlelve összegörnyedt.

- Hé, nem ér elverni! - méltatlankodott.

- Akkor ne legyél ilyen! - fenyítettem meg az ujjammal.

- Jól van na, csak adj már egy csókot! - egyenesedett fel olyan hirtelen, hogy követni sem tudtam, aztán már húzott is magához édes mosollyal, és olyan szédítő tekintettel, hogy ismét veszélybe került a testi épségem. A csókunk amilyen heves volt, éppolyan gyengéd, és nehezemre esett elválnom az ajkaitól, de ideje volt indulni.

- Most már tényleg mennem kell. Még a jegyemet is át kell vennem.

- Jól van. - mosolygott bánatosan. - Biztos, hogy bekísérjelek? - vetett egy futó pillantást a terminál előtt szobrozó tömegre.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. - ráztam a fejem. - Ha te is jössz, tényleg nem szállnak le rólunk, ráadásul téged még azután is üldöznének, hogy én elmentem.

- Igaz. - hagyta rám. - Így is csoda, hogy még nem szúrtak ki. Ezek biztos még kezdők. - nevetett fel a hajába túrva, aztán kiszedte a csomagtartóból a poggyászomat.

- Nekem mindegy, de jó lenne, ha néha tartanának szabadnapot. - vettem el Robtól a csomagot. - Oké, mindenem megvan, szóval… akár mehetek is… - emeltem rá tétován a tekintetem. Végtelenül rossz volt, hogy el kell köszönnöm tőle, de muszáj volt megtennem. Csak egy hét, csak egy hét, csak egy hét… szüntelenül ezt mormoltam magamban.

- Szeretlek, kicsim! - ölelt meg Rob szorosan, és a földre ejtettem a táskám, hogy a nyaka köré fonhassam a karom.

- Én is szeretlek! - pityeredtem el.

- Ne sírj, mindjárt jövünk vissza. Észre sem vesszük ezt a pár napot. - mormolta, és csókokkal szórta tele a hajam. Remegett a keze, és a hangja el-elcsukott, ami elárulta, hogy neki sem könnyű. Igyekeztem még jobban ölelni, mintha a világot akarnám átfogni, és a dzsekijét szorongattam a hátán.

- Tudom. - hunytam le szorosan a szemem, amiből ömlöttek a könnyek. - Hazajövünk, és utána könnyebb lesz. Tudom. Menni fog. - győzködtem magunkat.

- Vigyázz magadra nagyon, jó? Nem bírnám ki, ha bajod esne. - puszilgatta a homlokom. - És hívj, amint leszálltál. Tudni, akarom, minden rendben van-e. És mindennap hívj. Én is hívlak. És beszélünk skype-on is. Ott legalább láthatlak. - mormolgatta, ahogy két keze közé vette az arcom, és mindenhová puszit adott.

- Oké. - mondtam reszketegen, és csókra nyújtottam a számat. - Te is vigyázz magadra! - sóhajtottam, amikor újra beszélni tudtam. - Ne felejtsd el, mennyire szeretlek!

- Nem felejtem. Most menj. - engedett el, miután egy hosszú pillanatig csak néztünk egymás szemébe csöndesen.  - Ne reagálj, bármit is akarnak a fotósok. - kötötte a lelkemre.

- Rájuk sem nézek. - ígértem meg, aztán felvettem a táskámat a földről, és lassan elindultam a terminál felé. A lábaim ólomnehezek voltak, alig tudtam vonszolni őket, hűtlenek lettek hozzám, és ők is Robbal akartak maradni. Csak egy hét, csak egy hét… kezdtem újra mormolni. Néhány méter után megadtam magam a vágynak, hogy visszanézzek rá, bár alig láttam a könnyeimtől.

          Rob a kocsi oldalának dőlve állt, és az a féloldalas mosoly ült az ajkán, ami miatt újra és újra képes voltam beleszeretni. A szája ugyan mosolygott, de a szeme szomorú volt, és ettől még inkább elgyengültem. Felemelte a kezét és felém intett. Visszaintegettem neki.

- Szeretlek! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Elfordultam és továbbindultam.

          Nem néztem többé hátra, helyette vettem egy óriási levegőt, és letöröltem a könnyeket az arcomról. Ideje előre néznem. New Meadows felé. Most ott van dolgom. Kis erőfeszítéssel a lábaim is engedelmeskedtek végre. Mire a firkászok közelébe értem, sikerült nyugalmat erőltetnem magamra. Feltettem a napszemüvegem, és megszaporáztam a lépteimet. Elhatároztam, hogy úgy vonulok be mellettük, mintha ott sem lennének. Biztosan csalódottak lesznek, hogy Rob nincs velem. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Felemeltem a fejem, és megtettem az utolsó lépéseket az irányukba, készülve a rohamra, és akkor… És akkor semmi. Úgy mentem el mellettük, hogy még csak észre sem vettek. Rám se néztek. Egyikük ugyan futólag odapillantott, de aztán unottan elfordult. Jól láthatóan nem engem vártak.

          Nem is tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Elég ciki rám nézve, hogy azt gondoltam, miattam jöttek ide. Persze eddig sem azt gondoltam, de hát ha azért jöttek, hogy Robot lássák, akkor azt is tudták, hogy amiatt jönne ide, hogy engem kikísérjen. Hacsak nem valaki más miatt vannak itt. Akkor viszont csesszék meg, mert miattuk nem jöhetett be velem Rob!

          Valamiért furcsa ingerültség lett úrrá rajtam, magam sem értettem a sok hangulatváltozásomat. Átvettem a jegyem, leadtam a poggyászomat, aztán dühösen vettem az irányt a tömegben a mosdó felé, hogy kicsit felfrissítsem magam az út előtt. Akkora lendülettel löktem be az ajtót, hogy csaknem felborítottam, aki kifelé igyekezett.

- Hogy az a jó büdös…! - szitkozódott a nő, ahogy hátratántorodott.

- Ó, jaj, elnézést! - kaptam az illető után rémülten, de nem volt szükség a segítségemre, mert a nő közben megkapaszkodott az egyik mosdóban. Csak ekkor ismertem fel, ki volt a gyanútlan áldozatom.

- Kristen? - nyögtem ki, amikor összeszedtem a lélekjelenlétem. Kristen a neve hallatán meglepetten emelte fel a fejét, aztán amikor felismert, elkerekedett a szeme.

- Emma… - szólalt meg csöppet sem lelkesen, amiért nem hibáztathattam, hiszen én sem örültem jobban a viszontlátásnak.

- Ne haragudj, olyan béna vagyok! - mentegetőztem inkább csak azért, hogy mondjak valamit. - Nem akartalak fellökni.

- Akkor talán legközelebb ne így robbanj be az ajtón, ami mögött én állok. - mosolygott, vagy inkább vicsorgott rám. Hát jó, nem muszáj nekünk megjátszani a pajtikat.

- Nem tudhattam, hogy épp te állsz az ajtó mögött. - feleltem negédesen. - Hogy egyáltalán valaki áll az ajtó mögött.

- Éppen ezért nem kell így lökdösni. - reagált fellengzősen. - Meg is sérülhettem volna.

- De nem így történt, igaz? - emlékeztettem. - És már bocsánatot is kértem, szóval felejtsük el, jó?

- Jó. - egyezett bele, aztán indult volna tovább, én meg már fellélegeztem volna, de ekkor visszafordult. - Most jössz, vagy éppen mész? - tudakolta.

- Megyek. - válaszoltam röviden. - Te? - kérdeztem meg, bár csöppet sem érdekelt, de eszembe jutott, hogy Rob miatt meg kellene kicsit erőltetnem magam. Biztosan nem esne jól neki, ha nyíltan utálkoznánk.

- Én is. Ma utazom az új filmemet forgatni. Hat hétig ott leszek. Nem is mondtam? Furcsa. - tűnődött el. Aztán feleszmélt, és megint rám figyelt.

- Te hová utazol? - érdeklődött. Nehezemre esett odafigyelni, mert az iménti szavai hatása alatt voltam. Forgatni megy? Pont ma? És hat hétre, akárcsak én? Na neee, az nem lehet!

- Mi… milyen film lesz? - nyögtem ki. - Hová utazol?

- Egy farmer lányát játszom az ötvenes években, aki egyedül irányít egy birtokot. Crossroads a film címe. - mesélte. - Valami… New Meadows-ba megyek, vagy hová… Miért kérded?

Azt hiszem, az elhűlésem elég látványos lehetett, mert azonnal leesett neki, miért viselkedem ilyen furán.

- Csak nem… Te is? - bökte ki végül, és idegesen megrándult a szemöldöke. Képtelen voltam megszólalni, csak bólintottam, miközben az agyamban egymást kergették a gondolatok, és ezek közül egyik sem volt kellemes. Hat hét Kristennel? Hat hét valakivel, aki utál? Akit én sem túlzottan kedvelek? Kedvem lett volna elszaladni. Ahogy elnéztem, Kristen sem volt sokkal jobban elragadtatva, mint én, mert hirtelen nagyon fontos lett neki, hogy másodpercenként a hajába túrjon, és ide-oda toporgott.

- Hát ez… - motyogta erőltetett mosollyal. -… igazán szuper…

- Az...

Jobban nem is indulhatna ez a munka. És még ott sem vagyok a helyszínen. Csodás.