38.fejezet- Az út előtt

Sziasztok Drágáim!

Nem is kell mondanom, mennyire jólestek a szavaitok! Nem hittem, volna, hogy bárkinek is tetszeni fog az előző fejezet, megmondom őszintén, azt gondoltam, unalmasnak fogjátok tartani, de úgy éreztem, mindenképp muszáj beleírnom ezt a beszélgetést Peter és Emma között, hogy jobban megismerhessétek mindkét szereplő gondolatait. És azt is fontosnak tartottam, hogy Emma elmesélje Nektek, milyen benyomásokat szerzett a többiekről. Kockáztattam... és bejött! :) Imádlak Benneteket, amiért ennyire lelkesek vagytok, és képesek vagytok olvasni a sorok között! Mindig boldog vagyok, amikor azt olvasom Tőletek, hogy érzelmeket váltottam ki Belőletek, mert azt hiszem, az írásnak, hasonlóan a zenéhez, éppen ez a lényege... hogy megérintsen...

A következő fejezetet Karácsony alkalmából már ma hozom, remélem örültök neki! :) Kicsit más jellegű, mint az utolsó néhány rész, más hangulatban született, de ettől még ő is az én "gyerekem", és szeretem! :) Ahogy Titeket is!!! Nagyon!

Szóval, Csajok, nagyon jó olvasást Nektek!

És ha addig nem találkoznánk:

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!! Szeressétek egymást nagyon!

Ajándékba hoztam Nektek néhány kedvenc karácsonyi dalomat, remélem Nektek is tetszik majd! :)

Millió puszim!!!

Adritok

http://www.youtube.com/watch?v=55j7rLp8iIY&feature=related 

http://www.youtube.com/watch?v=Odw_-Wg2Ndc

http://www.youtube.com/watch?v=pHrVG06U5MA&feature=related

          A boldogságos kis este után úgy hajnali egy óra tájékán vettünk búcsút a többiektől. Mindenkitől rendesen el kellett köszönnünk, hiszen egy ideig majd nem találkozhatunk, így aztán eltartott vagy félórát, mire kijutottunk a kocsihoz. Ott aztán Jennie és Peter még egyszer megölelgettek, mielőtt útnak engedtek volna minket.

          A hazafelé vezető úton Rob végig vigyorgott, mint a vadalma, amit én egyértelműen a Heineken számlájára írtam, de egyáltalán nem zavart. Rob egyszerűen imádnivaló volt akkor is, amikor kicsit felöntött a garatra.

- Mi az? - kérdeztem tőle nevetve, amikor már vagy öt perce engem bámult bárgyú vigyorral. - Olyan fejet vágsz, mint aki megütötte a főnyereményt.

- Pontosan ez történt. - bólogatott lelkesen, aztán előrehajolt, hogy életet leheljen a rádióba. Amikor sikerült és talált olyan zenét, ami tetszett neki, dudorászva dőlt hátra, és felém billentette a fejét. - Odavannak érted! - közölte büszkén csillogó szemekkel. Csak ekkor fogtam fel, hogy milyen fontos volt számára ez az este.

- Én is értük. - mosolyogtam rá, és megcirógattam az arcát. Elkapta a csuklómat, és finoman csókolgatni kezdte, de a szemét nem vette le rólam.

- Láttam. Olyan jó volt! Mindenki megszeretett téged. Jackson meg szerintem beléd zúgott, mert másról sem beszélt egész este, csak rólad. - mesélte, miközben tovább becézgette a bőröm.

- Mi??? Hogy Jackson?! Te megbolondultál! - próbáltam a vezetésre összpontosítani, de Rob az ajkával nem éppen könnyítette meg a helyzetet.

- Pedig így van! - vigyorgott. - Nem láttad, hogy bámult folyton? Majd’ kiesett a szeme.

- Nem láttam. - ráztam meg a fejem. - És szerintem te sem.

- De igen! - bizonygatta. - Úgy nézett rád, mint egy gyerek a játékra, amiről tudja, hogy soha nem lehet az övé. És igaza is van, mert te már csakis az enyém vagy! - ült ki önelégült kifejezés az arcára, és morgó hangot hallatott, ahogy gyengéden beleharapott a csuklómba.

          A testemen mintha villám cikázott volna át, és egy pillanatra minden elsötétült körülöttem. Ez volt az a perc, amikor jobbnak láttam félrehúzódni, és megállni. Egy sötét, elhagyatott útszakaszon voltunk,a távolban már látszottak L.A. fényei, de erre rajtunk kívül egy teremtett lélek sem járt.

          Robnak talán fel sem tűnt, hogy megálltunk, mert lehunyt szemmel folytatta, amit elkezdett, én pedig kábán fordultam felé, és éreztem, ahogy a vér a fejembe tolult. Mintha megrészegültem volna pusztán Rob érintésétől, és képtelen voltam tisztán gondolkodni. A szabad kezemet Rob tarkójára csúsztattam, mire felemelte a fejét, hogy rám nézzen. A szemei egészen elsötétültek, és még a hold fényében is jól látszott, hogy vad vágy izzott bennük. Szédülni kezdtem, és magamhoz rántottam. Valamilyen elementáris erő, vagy ősi ösztön űzött minket akkor egymáshoz, mohón és szomjasan csókoltuk egymást, Rob szája szinte perzselt, és én úgy éreztem, belehalok a sóvárgásba. Minél közelebb akartam őt érezni magamhoz, ezért a kezeit a csípőmre húztam, és felnyögtem, amikor erősen megmarkolta. Kezdtem tökéletesen elveszíteni a realitásérzékemet, nem érdekelt semmi más, csak Rob, és hogy most rögtön szeretkezni akarok vele.

          Aztán ő, amikor azt hittem, már végérvényesen beszippantott az örvény, amit együtt gerjesztettünk, belemosolygott a csókunkba, és néhány centire eltávolodott a számtól, hogy a szemembe nézzen. Kábultan pislogtam rá, fogalmam sem volt, mi történik. Rob halkan felnevetett, és remegő kézzel eltűrte a hajamat a fülem mögé.

- Ennek nem lesz jó vége… - susogta ragyogó szemmel, de a szavainak ellentmondva közben az ujjával a csókunktól megduzzadt ajkamat kezdte cirógatni, amivel egyáltalán nem segített magamhoz térni.

- Nek… neked… nem jó? - nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel, és kezdtem úgy érezni, hogy nem is Rob ivott egész este, hanem én.

- Tudod, hogy nem így értettem… - mormolta, és a keze közben lejjebb siklott a nyakamra. - De… itt állunk… az út szélén… a kocsiban ülünk… megláthatnak… talán nem ez a legalkalmasabb hely erre… most… - Talán még foglalkoztattak is volna ezek a dolgok, ha közben nem simította volna végig az egész testemet kínzó lassúsággal, és nem tartotta volna fogva a tekintetem folyamatosan a szemével, figyelve a reakciómat az érintésére. Így viszont csupán arra voltam képes, hogy óriásit nyeljek, miközben remegtem, akár a kocsonya. Majd’ elepedtem Rob után, és ez ellen nem küzdhettem. Nem is akartam. Át akartam engedni magam az ösztöneimnek, a sürgető vágynak.

- Nem érdekel! - a szavak rekedten törtek fel a torkomból, és ahogy kimondtam őket, megszűnt minden maradék gátlásom is. Rob mellkasára tettem a kezem, és visszanyomtam őt az ülésébe, aztán átmásztam hozzá, és lovaglóülésben az ölébe helyezkedtem. Rob elkerekedett szemmel nézett rám.

- Biztos vagy benne? - kérdezte, de a keze máris önálló életre kelt, és a felsőm alá kúszva a meztelen hátamat kezdte simogatni, ezzel elárulva, hogy ő sem szívesen hagyná félbe, amit elkezdtünk.

- Akarlak. Most. - leheltem közel hajolva hozzá.

          Lecsúsztattam az ujjaim a derekára, és gyors mozdulattal felrántottam a pólóját. Rob felhördült a hevességemet látva, de aztán lelkesen emelte meg a karját, hogy áthúzhassam a fején a ruhadarabot. Amint megéreztem a forró bőrét a tenyerem alatt, újabb vágyhullám árasztott el, és mohón a nyakára tapasztottam az ajkamat, a kezemet egy pillanatra sem véve le a testéről. Rob elfojtottan felnyögött, aztán lecsúsztatta a kezeit a hátamon, és megmarkolva a fenekemet, magához rántott. Kész… innentől mindketten olyan önkívületi állapotba kerültünk, hogy egyikünk sem volt befolyással a cselekedeteire. Viharos gyorsasággal szabadítottuk meg egymást a fölösleges ruháktól, bár ez nem bizonyult éppen könnyűnek a kocsiban, de megoldottuk, aztán végre mágnesként tapadhattunk össze. Rob egy vad pillanatában megragadta a hajam, és hátrahúzta a fejem, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. A testem ívbe feszült, és hangosan nyögdécselve élveztem, ahogy a fogaival végigszántja a bőrömet, majd felsikoltottam, ahogy megharapott.

- Mi az, vámpírosat játszunk? - nyögtem ki a vállába kapaszkodva.

- Nem tudom… annyira finom vagy… olyan puha… nem bírom ki… - lihegte, ahogy a nyelve hegyével cirógatott, aztán megint megharapott, a kulcscsontomnál, és kéjesen sóhajtoztam.

          Észlelve, hogy élvezem a kis játékát, még szenvedélyesebben folytatta, amit csinált, én pedig azt sem tudtam, hol vagyok, a szemeim előtt villámok cikáztak, és olyan forróságot éreztem, hogy azt hittem meggyulladok. Az ösztöneim uralkodtak rajtam. Megszorítottam Rob vállát, aztán a kezem lesiklott a mellkasára, és simogatni kezdtem a bőrét, ami éppolyan lángoló volt, mint a sajátom. Az, hogy Rob kissé vadul tépte a hajam, csak még inkább feltüzelt, és ahogy kiszabadultam a szorításából, szinte dühödten estem a testének. Végigbecéztem a felsőteste minden apró porcikáját, és amikor beleharaptam a mellébe, Rob felszisszent, de kért, hogy ne hagyjam abba, így tovább kényeztettem. Ide-oda ficánkolt alattam, ami elárulta az állapotát. A kezem vándorútra indult a csípője felé, miközben tovább csókolgattam, és boldogan vettem tudomásul, hogy nem kell várnom rá. Azonnal úgy helyezkedtem, hogy végre magamban érezhessem, és mindketten fojtottan nyögtünk fel, amikor eggyé váltunk. Belefúrtam a fejem Rob nyakába, ő pedig megmarkolva a csípőmet először lassú, intenzív, aztán fokozatosan egyre gyorsabb, mélyebb tempót diktált. Belekapaszkodtam a hajába, és élveztem, ahogy a nyakamba lihegett, miközben csókolgatott. Hihetetlen volt, amit akkor és ott átéltünk. Mindent elsöprő volt a vágyunk, és amikor már azt hittük, nem lehet jobb, egyszerre ért utol bennünket a kielégülés. Rob reszketve szorította a derekam, és a mellemhez bújt, én pedig remegő testtel igyekeztem minél jobban magamhoz ölelni.

           Amikor elcsitult a vihar, még akkor sem engedtük el egymást, egy ideig még úgy maradtunk összeölelkezve. Rob úgy bújt hozzám, mint egy kisgyerek, én pedig gyengéden simogattam a kócos haját, és a hátát. A légzésünk lassan csillapult, és nem maradt más zaj a kocsiban, csak a rádió halk duruzsolása. Végül Rob törte meg a csendet.

- Ez… ez olyan… - suttogta.

- Igen? - kérdeztem még mindig átölelve tartva.

- Más volt… - fejezte be végül a mondatot.

- Más? Úgy érted, nem jó? - kaptam fel a fejem aggódva. Én meg voltam győződve róla, hogy ő legalább annyira élvezi, mint én.

- Úgy nézek ki, mint akinek nem volt jó? - rázta a nevetés. Kicsit hátrahúzódtam, alaposan szemügyre vettem a kipirult arcát, a zilált külsejét, és a tipikus szexi mosolyt a szája szegletében, aztán rávágtam:

- Nem, nem úgy nézel ki.

- Akkor jó, mert ez, kicsim, életem egyik legjobb szexelése volt. - vigyorgott, és vissza akart húzni magához, de közénk tettem a kezem, hogy megakadályozzam.

- Várjunk csak, mi az, hogy az egyik legjobb? Miért nem a legjobb? - méltatlankodtam. Hogy lehetett neki már ennél is jobb, amikor nekem még mindig bizsereg még a lábujjam is?

- Mert a másik az volt, amikor először szeretkeztünk… - közölte. - Emlékszel, hm…? - húzta végig az ujját a melleim között, le egészen a hasamig, aztán vissza. - New Orleans, Independence Inn, az utolsó éjszakánk ott?

- Persze, hogy emlékszem. - suttogtam kábán az érintésétől. - Mindenre emlékszem. De hogyhogy neked az a legjobb? - néztem a szemébe.

- Mert akkor olyan oldaladat láttam, amit addig még soha. Sosem megy ki a fejemből, ahogy fölém hajoltál, és azt mondtad: „ A tiéd akarok lenni. Itt és most.” A legérzékibb két mondat volt, amit valaha mondtak nekem. Annyira vágytam már rád, és akkor végre megkaptalak! Egy egészen új Emmát láttam, aki nem félt kimutatni a vágyát, és teljesen átadtad magad nekem.

          Erre nem is tudtam mit kinyögni, a meghatottságtól megnémultam. Odabújtam Robhoz, akár egy kislány, és ő rekedtesen felnevetve ringatni kezdett.

- Nem hitted, hogy ekkora hatással vagy rám, mi? - kérdezte, mire válaszul csak megráztam a fejem. - Tudtam én. Pedig elhiheted. A legingerlőbb nő vagy, akit csak láttam eddigi életemben. Ahányszor csak meglátlak, legszívesebben letépném a ruhádat, és letepernélek.

- Azt hittem, csak én vagyok így ezzel… - mormoltam halkan nevetgélve, aztán megborzongtam. - Most már hűvös van.  Menni kéne. - kászálódtam ki Rob öléből, aki kelletlenül ugyan, de elengedett.

- Menjünk, ha muszáj. - sóhajtott fel, miközben hátranyúlt a pólójáért.

          Otthon koromsötét fogadott, ami nem is volt csoda, tekintve, hogy már három körül lehetett. Robbal halkan nevetgélve kézenfogva lopakodtunk a szobánkba, útközben pedig valamelyikünk folyton visszahúzta a másikat egy csókra. Úgy látszik, az autós kis kalandunk nemhogy lecsillapított volna, hanem inkább még jobban beindította a fantáziánkat. Rob éppen hátrafelé lépdelt az ajtó felé, miközben velem incselkedett, amikor megbotlott a szőnyeg szélében, és hanyattesett, engem is magával rántva. Tompa puffanással értünk földet, a következő pillanatban pedig mindketten nevetésben törtünk ki, amit kétségbeesve igyekeztünk visszafojtani. Nekem még csak-csak sikerült, de Rob folyton felkacagva ficánkolt alattam, ezért jobb híján egy csókkal tapasztottam be a száját, ami persze azt eredményezte, hogy egy ideig még nem jutottunk be a szobába.

          Aztán túl hamar lett reggel. Úgy éreztem, még be sem hunytam a szemem, amikor már kíméletlenül csörögni is kezdett a telefonom. Csukott szemmel tapogatóztam az éjjeliszekrényen, mire végül nagy nehezen megleltem.

- Halló? - ásítottam bele a készülékbe, de ahelyett, hogy válaszoltak volna, csak kegyetlenül hangosan belecsörgött a fülembe. Ijedtemben majdnem eldobtam, nem tudtam rájönni, mi a fészkes fene van, aztán kitisztult a kép. Talán előbb meg kéne nyomni a gombot… Magamon kacarászva fogadtam a hívást, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Halló? - vigyorogtam bele.

- Hú, de jó kedve van valakinek! Mia francért nem vetted fel ilyen sokáig? - Jaj, ne! Debbie megint kitűnő érzékkel választotta a nem megfelelő pillanatot a hívásra.

- Debbie… szia… - motyogtam kipattanó szemekkel. Robra sandítottam, de szerencsére őt nem keltettem fel, és ezt elkerülendő, inkább kikászálódtam az ágyból. Gyorsan magamra rántottam a köntösömet, és kimentem a szobából.

- Csak azért hívlak, hogy emlékeztesselek, hogy holnap kettőkor indulsz New Meadows-ba.

- Nem felejtettem el. - mondtam a konyhába menet. Hanna már ott ücsörgött a pultnál angyali mosollyal, és két gőzölgő bögrével. Felém nyújtotta az egyiket, amit hálás mosollyal vettem el, és lehuppantam mellé egy székre.

- És azt én honnan tudhattam? Az esetedben semmi nem magától értetődő. - kezdte el a szokásos bűbájos kedveskedését Debbie. Elfintorodtam, mire Hanna kérdőn felvonta a szemöldökét.

- A főnököm. - tátogtam neki, erre a nővérem hirtelen roppant lesajnáló képet vágott, aztán inkább kiment a konyhából.

- Holnap kettőkor fent fogok ülni a gépen, szóval emiatt nem kell aggódnod. - hagytam figyelmen kívül szándékosan az iménti megjegyzését. - Van még valami, Debbie? Mert ha nem, akkor letenném. Sok a dolgom. - füllentettem.

- Hallom megint együtt vagytok azzal a pojácával. - mondta gúnyos hangon. - Rosszabbak vagytok, mint Brangelina… a könyökömön jöttök ki. Nem tudnátok végleg szakítani, hogy ne rólatok kelljen mindenhol hallani?

- Nézd, Debbie, nekem ezt nem kell hallgatnom. - válaszoltam kimérten. -  Szóval most leteszlek. Ha van még valami mondanivalód, ami munkával kapcsolatos, tudod, hol érsz el. Máskülönben meg viszlát.

          Ezzel ingerülten kinyomtam a telefont, meg sem várva, hogy reagáljon. Most biztosan felhúzta magát, de nem érdekel. Majd lehiggad. Ha meg nem, az az ő baja. Különben meg mit foglalkozom vele, milyen a kedve? Kit érdekel? Őt sem szokta. Felpaprikázott hangulatban sétáltam át a nappaliba, ahol Hanna várt rám, türelmetlenül fészkelődve, hogy végre faggathasson, és még inkább, hogy mesélhessen. Amit végső soron nem is bántam, mert Kellant úgysem volt alkalmam megkérdezni, mi történt köztük.

         Pár mondatban elmeséltem Hannának, milyen volt az este, persze őt igazából az érdekelte, milyenek voltak Peterék, és lenyűgözve hallotta, hogy ők is csak emberek. Mindenféle dolog érdekelte, még az is, merre volt fésülve Jackson haja, és hogy Taylor tényleg olyan izmos-e, mint a filmeken. Olyan volt, mint egy kis kamasz lány, aki mindent elolvas a kedvenc sztárjairól, és annak ellenére, hogy két napja ő is személyesen ismert három hírességet, még mindig képtelen volt felfogni. Igazán mulattató volt a viselkedése.  Miután kiveséztük az én estémet, végre következhetett az övé.

          Teljes elragadtatással mesélte el még a sétájuk minden egyes lépését is. Valójában nem történt annyi minden, mint amire számítottam, igazából csak a tengerparton lézengtek, sokat beszélgettek, aztán Kellan felhívta magához egy italra. Elkezdtek nézni egy filmet, és közben elálmosodtak, ezért Hanna úgy döntött, ott marad. Együtt aludtak, de nem történt semmi, amit nehéz volt elhinnem, de Hanna annyira állította, hogy így volt, hogy végül beadtam a derekam. A másnapot is együtt töltötték, többnyire csak lustálkodtak Kellan lakásában, aztán levitték Kolát, és Kel hasonlóképp megjáratta a nővéremet is, mint engem. Ahogy elképzeltem Hannát a topánkájában, és az esti ruhájában egy kutya után szaladgálni a parkban, muszáj volt kinevetnem, de a nővérem felháborodottan közölte, hogy igenis jól érezte magát, és különben is kapott Kellan anyukájától egy sportcipőt. Amikor ez a látvány tárult a lelki szemeim elé, még jobban kacagtam. Hanna és a sportcipő! Életében nem volt rajta olyasmi! Hanna tűsarkúval született!!

          Miután kinevettem magam az eseményeken, Hanna viháncolva közölte velem a jó hírt, miszerint kint marad Amerikában, és nálam akar lakni.

- Micsodaaaa??? - hüledeztem.

- Igen! Munkát kaptam sminkesként. - tapsikolt izgatottan. - Ezt akartam elmondani tegnap.

- Mi? De hogyan? Hiszen nem mondtad, hogy mik a terveid. Itt akarsz maradni? És hol is kaptál munkát pontosan? - soroltam a kérdéseim.

- Kellan segített. A sorozatba, amiben játszik, sminkest keresnek a stábba, és mivel az vagyok, szólt egy szót az érdekemben. Tegnap bent is voltunk, és kipróbáltak, és megkaptam az állást! Egy egész évre aláírtunk! Veled fogok lakni, hugi! Hát nem lesz csodás? - ugrándozott körülöttem lelkesen, én meg egészen elszédültem, ahogy őt néztem, így az ölembe kellett hajtanom a fejem. Hanna persze rögtön mellettem termett, és aggódva karolta át a vállam.

- Minden rendben? Rosszul vagy?

- Jól vagyok! - vettem egy nagy levegőt. Amikor sikerült kicsit magamhoz térni, felemeltem a fejem, és ránéztem a nővéremre.

- Anya tudja már?

- Igen, tegnap felhívtam. Nem örült neki, de azt mondta, ha ezt akarom csinálni, hát vágjak bele.

- És Oli? - ez volt a kényesebb téma. A bátyánk kemény dió lesz. Azzal is elég nehezen birkózott meg, hogy én eljöttem, mit szólhat hozzá, hogy a másik húga is külföldre költözik?

- Hát, mivel ő is marad még egy ideig, nem nagyon mérgelődött. - felelt Hanna elgondolkodva. - Azt hiszi, hamar megunom az egészet, és hazamegyek vele, de téved! Ha tudná, mióta vágyom ilyesmire!

- Tudja… - dünnyögtem a halántékomat dörzsölgetve. - Álljunk csak meg, mi az, hogy Oli is marad egy ideig? Minek? És meddig?

- Komolyan Emma, ha nem ismernélek, azt hinném, nem is örülsz. - adta a sértődöttet Hanna.

- Deee, örülök… - mondtam gyorsan nem túl meggyőzően. - De te is tudod, hogy holnap el kell utaznom, és Rob is elmegy csütörtökön. Nem szívesen hagylak itt titeket egyedül. Apropó, hol van Oli?

- Korán elment, azt mondta, a partra megy. - vont vállat Hanna.

- Ühüm… - hümmögtem elgondolkodva. Érdekes. Tegnap is ott volt… legalábbis elméletileg… Határozottan titkot szimatoltam. - És ő miért maradna itt? - kérdeztem meg újra, mivel még nem kaptam választ.

- Nem igazán tudom. Valami olyasmit mondott, hogy marad, amíg lejár a vízuma, vagy mi… Meg hogy otthon nem hiányolják a cégtől, szóval nem kell sietnie… nem tudom… nem nagyon figyeltem… - nem, persze, hogy nem, lekötötték a saját kis örömei, amiért végső soron nem is lehet hibáztatni.

- Szóval sminkes leszel… - dőltem hátra végül megadóan, és töprengve néztem a nővéremet, aki egészen kipirult a lelkesedéstől.

- Igen, hát nem óriási!? Kellan is annyira örül! Képzeld, ma randizunk! Úgy igazából! Alig várom! És holnap már kezdhetek is a munkában! Olyan jó lesz! És ha itthon leszel, csaphatunk jó kis csajos bulikat, meg négyesben elmehetünk szórakozni! Vagy elhívhatnánk Ashley-t vásárolgatni, és oh…!

          Hanna annyira belejött a tervezgetésbe, hogy már egészen megfájdult tőle a fejem, de azért mosolyogva hallgattam végig az ötletelését. Végül akkor sikerült megszöknöm előle, amikor Rob felkelt, és kimentem reggelit csinálni magunknak. A nővérkém elvonult rendbe szedni magát, mi pedig kint beszélgettünk a konyhában.

          Rob szerint jó lesz, ha Hanna marad, mert Kellan máris belezúgott, és nem viselte volna valami jól, ha a testvérem hazament volna. Hát… én csak remélni tudtam, hogy Hanna és Kellan is megtalálja, amit keres, mert mindkettőjüket nagyon szerettem

          A nap hátralévő részét kettesben töltöttem Robbal. Nem volt kedvünk kimozdulni, így inkább bevettük magunkat a tévé elé a hálóba, és régi filmeket bámultunk naphosszat, időnként el-elszundítva közben. Ez volt az utolsó napunk együtt, végig Robbal akartam lenni. Hanna órákon át készülődött az esti randira, mire végre késznek ítélte meg magát, és amikor Kellan feljött érte, mi is kimentünk elköszönni tőlük. Volt egy olyan érzésem, hogy a nővérem ezt az éjjelt sem tölti itthon, ezért mindkettőjüktől alaposan elbúcsúztunk. Kellan szokás szerint felkapott, és mackó módjára megszorongatott, Hanna pedig a maga szeleburdi módján nyomott az arcomra két puszit, futólag magához vont, és már ott sem voltak.

          Oli nem jött haza egész nap, még akkor sem volt otthon, amikor este kilenc tájékán meghozták a vacsorára szánt pizzánkat. Nem mondanám, hogy aggódtam érte, hiszen ugyan ki merne kikezdeni egy ekkor melákkal? Viszont nagyon is piszkálta a csőröm, miféle dolga lehet, ami miatt már második napja tűnik el. Elhatároztam, hogy legkésőbb akkor kiderítem, amikor hazajövök egy hét múlva hálaadásra. Robnak nem is említettem a dolgot, mert úgyis csak azt mondta volna, hogy csajozik.

          Végül az én drágámnak sikerült minden másról elterelnie a gondolataimat, és az este további részében már csakis rá összpontosítottam. Együtt fürödtünk a nagy kádban, aztán órákon át masszíroztuk egymást illatos krémekkel. Mielőtt elaludtam volna, még megkértem Robot, hogy játssza el nekem a dalunkat, és végül azt hallgatva szenderültem álomba.

          Megint csak túl hamar lett másnap. Ráadásul eléggé sikerült elaludnunk, így miután nagy nehezen ki tudtam rángatni Robot az ágyból, még neki kellett állnom a csomagolásnak is, amit szépen elfelejtettem előző nap a nagy lustálkodásban. Rob angyal volt, és segített, engem meg bezavart a fürdőbe tusolni, és készülődni. Mire a hajamat is megszárítottam, Rob már le is hordta a csomagjaimat a kocsiba. Nagyon reméltem, hogy semmi nem maradt ki a táskákból. Az útlevelem nálam volt, tehát az már biztos, hogy nem kell visszafordulni a reptérről.

Indulás előtt még el akartam köszönni Olitól, aki valamikor éjjel hazaért, de olyan mélyen szunyókált, hogy nem volt szívem felébreszteni, így csak egy puszit nyomtam az arcára, és kimentem a szobából. Hanna persze nem volt sehol, ahogy sejtettem. Így hát nem is volt más hátra, egy gyors körülnézéssel elbúcsúztam a lakástól, és behúztam magam mögött az ajtót.