33.fejezet- Rob és a palacsinta

Sziasztok Lánykáim!

Először is utólagosan is Nagyon- nagyon Boldog Mikit kívánok Nektek! Ugye jól telt? Nekem igen! És még virgácsot sem kaptam, ez tiszta mázli! :D

Végre sikeresen meghoztam az új fejezetet! Jobb későn, mint soha, nem igaz? :)

Nekem kivételesen egészen tetszik ez a rész, nem valami eseménydús, és ismét jobban beleláthatunk Emma gondolataiba, amire az utolsó pár részben nem fordítottam olyan nagy figyelmet. Azért remélem nem tartjátok majd unalmasnak! :)

Ma hétfő van, új hét, tehát innentől számoljuk a 3 részt, amit össze kell hoznom egy hét alatt. Valamit csak sikerül alkotnom! :)

Jó olvasást Nektek!

Puszim Mindenkinek!

Adri

          Az éjszaka hátralevő részében nemigen aludtunk. Egyikünk sem akarta alvásra pazarolni azt a kevés időt, amit még együtt tölthettünk. Hétfő hajnal volt, nekem szerdán indulnom kellett New Meadows-ba, Robot pedig Steph hívta a napokban, hogy csütörtökön délben várja a repülőtéren. Alig tudtam felfogni, hogy ilyen gyorsan elrepültek a közös óráink. Nem csoda, hiszen a Rob visszatérése utáni csaknem egy nap elég viharosra sikeredett, aztán jött a mindent tisztázó nagy beszélgetés, és épphogy egy napunk maradt teljes békében kettesben, mielőtt a bátyámék beállítottak volna és felforgatták volna az életem. Persze örültem nekik, jó, hogy itt voltak, de talán jobb lett volna, ha kicsivel több időt kapunk Robbal egymásra. Hiába, ha róla van szó, telhetetlen vagyok!

          Most szinte csüngtünk egymáson. Olyan éber voltam, mint talán még soha, mégis valamiféle furcsa kábulatban lebegtem, akárha álomvilágban lettem volna. Különleges, felemelő, zsongító érzés járt át, még soha ezelőtt nem éreztem ilyesmit. Hát megtettük! Eljegyeztük egymást! Összekötjük az életünket! Mindig is azt éreztem, hogy Robhoz tartozom, az első pillanattól fogva, ez valahogy mégis teljesen más volt. Immár hivatalossá vált a kapcsolatunk, a gyűrű egy újfajta, sokkal erősebb köteléket képezett köztünk. Az összetartozásunkat szimbolizálta, még ha a világ különböző végein leszünk is. Azt tudatosította Robban, hogy valahol mindig ott leszek, várom őt és szeretem, és soha többé nem kell egyedül megbirkóznia semmivel, számomra pedig az életünkön át tartó szerelmünk megtestesülése volt. Talán furcsa ilyesmit mondani mindössze háromhavi kapcsolat után, de mindketten tudtuk, hogy az út végéhez értünk. Egymáshoz. Egyikünk sem akart tovább keresgélni, megtaláltuk, ami után kutattunk.

          Nem tudtam megállni, szinte percenként az ujjamhoz kaptam, és a gyűrűt simogattam, gyönyörködtem benne. Rob csak kedvesen nevetett az elragadtatottságomon. Nevetett, de láttam rajta, hogy ő is hasonló érzésekkel küzd, mint én. Meghatott volt, megilletődött, olyan ünnepélyes, és… olyan boldog. Úgy mosolygott, ahogy annyira imádom, és a szemei ragyogtak, és be nem állt a szája.

          A terveinkről, a vágyainkról beszélgettünk. Legszívesebben azonnal indultunk volna Las Vegasba, hogy az első Elvisnek öltözött, interneten szerzett engedéllyel rendelkező önjelölt papnál egybekeljünk, de gondolnunk kellett a családjainkra és a barátainkra is, akik bizonyára nagyot csalódnának, ha ezt tennénk. Egyikünk sem szerette volna úgy indítani a közös életünket, hogy a szeretteink neheztelnek ránk. Ráadásul még senkivel nem is találkoztam Rob családjából, és még ő sem ismeri az anyukámat. Hogy ezt a problémát kiküszöböljük, azt beszéltük meg, hogy karácsonyig titkoljuk az eljegyzést mindenki elől, és az ünnepek alatt ellátogatunk Londonba, majd Budapestre is, hogy személyesen tőlünk tudják meg a jó hírt. Részemről én rettentően izgultam, mit szól majd Rob családja, főleg az apukája, hiszen tudtam, hogy az ő szava különösen fontos a számára. Velem nem csak egy barátnőt kell majd megismerniük, hanem rögtön egy leendő meny is bemutatkozik. Nem biztos, hogy ilyen karácsonyi ajándékra számítanak. Rob állította, hogy imádni fognak, és hogy amúgy is mindig rágják a fülét egy komoly kapcsolat miatt, de nem hinném, hogy pont erre gondoltak volna.

           Nos, karácsonykor minden kiderül, addig még több, mint egy hónapunk van. Afelől nem volt egy szemernyi kétségem sem, hogy anya imádni fogja Robot, és oda meg vissza lesz az eljegyzés hírétől, bár az ő lelkesedése nem annyira Rob személyének, mint inkább az ismertségének lesz betudható. Sajnos anya ilyen, minden jó tulajdonsága ellenére is. Fontos számára az emberek véleménye, és szereti, ha csodálják, ha irigylik. De talán okoz majd némi meglepetést. Reméltem.

          Nem is tudom, meddig szövögethettük a közös terveinket, csak arra emlékszem, hogy szorosan összebújva feküdtünk a takaró alatt, és befészkeltük magunkat egymás karjaiba. Rob a hajamat simogatta, egyre lassuló mozdulatokkal, míg végül elnyomott az álom. Mélyen, pihentetőn aludtam, és kellemetlen ricsajra ébredtem. Ijedtemben majdnem leestem az ágyról. Kipattant a szemem, és feltápászkodtam. Egy ideig csak arra voltam képes, hogy duzzogva dörzsölgessem a szemeimet, aztán Rob felé fordultam, hogy ő is felkelt-e. Rob nem volt az ágyban. Gyanakodva néztem az órára, és döbbenten vettem tudomásul, hogy elmúlt kettő. Te jó ég! Hogy aludhattam el ennyire? Abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy reggel kilencre járhatott az idő, mire egyáltalán elaludtunk. Kiugrottam az ágyból, és a köntösöm után tapogatóztam. Éppen belebújtam, amikor újra hallottam azt a gyanús zajt, ami felébresztett. Mi lehet ez? Ki dobálózik a lakásomban? És hol van Rob?

          Kirontottam a szobából, aztán meg is torpantam. A nappaliban senki nem volt, sőt, az egész lakásban csend honolt. Füleltem egy percig, de semmi. Értetlenkedve néztem, kezdtem úgy érezni, hogy meghibbantam. De hová lett mindenki? A konyha felől ismerős illat áradt felém. Hahá! Mégsem tévedtem, valaki csak van itthon! Lendületes léptekkel kicsörtettem a konyhába, de már az ajtóban földbe gyökerezett a lábam. Nem mindennapi látvány fogadott. Rob. Kötényben. A tűzhely előtt.

- Kicsim? - nyögtem ki elhaló hangon. Ijedten fordult felém, tartott valamit, ami erősen emlékeztetett valamire, de ezt már végképp nem akartam elhinni.

- Ne már! Nem lett volna szabad felkelned! Miért nem fogadsz nekem szót? - rázta felém a palacsintasütőt, amit a kezében szorongatott.

- Mit csinálsz te itt? - kérdeztem, teljesen figyelmen kívül hagyva a szavait.

- Nem látszik? - vágott csalódott képet.

- De, látok valamit, de ezt nem is akarom elhinni.

- Miért? - háborodott fel. - Nem hitted volna, hogy elboldogulok a konyhában, mi?

- Ööö… szóval elboldogulsz? - mosolyodtam el végre, amikor elmúlt az első sokk.

- Naná! - vágta rá vigyorogva. - Minden a legnagyobb rendben! - jelentette ki magabiztosan, majd visszafordult a tűzhelyhez, és egy adag tésztát folyatott a palacsintasütőbe. - Látod? Született séf vagyok! - villantotta fel fogpaszta-reklám mosolyát a válla felett.

- Aham… - dünnyögtem, miközben körbejárattam a tekintetem a háborús övezetre emlékeztető konyhán. Az egész pultot fehér por lepte el, a széléről tojásfehérje csöpögött a padlóra, ami szintén tiszta liszt volt, csak ebbe vegyült némi kész palacsintatészta is. A mosogatóban halomban állt a mosatlan edény, és úgy tűnt, Rob először a turmixgépben akarta bekeverni a tésztát… fedél nélkül… - Remélem takarítani jobban tudsz… - mormoltam az orrom alatt, inkább csak magamnak, és persze csak költőien, mivel úgyis tudtam, hogy a romeltakarítás rám vár.

- Tessék? - kérdezte Rob, miközben óvatosan megfordította a palacsintát. Ez azért ment neki.

- Semmi!- vágtam rá, és lábujjhegyen odatipegtem hozzá, ügyelve, hogy legalább a tojáshéjba ne lépjek bele így mezítláb. Hátulról átöleltem a derekát, és megpusziltam a tarkóját. - Csak azt mondtam, hogy köszönöm, hogy gondoskodsz rólam, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen vőlegényem van. - mosolyogtam. Nem akartam lelombozni, és különben is, csak egy kis kupi lett, ennél sokkal fontosabb a szándéka.

- Ugye? - vigyorgott boldogan. - Remélem ezt meg is jegyzed nehezebb időkre!

- Arra mérget vehetsz! - nevettem. - Jól fog jönni, amikor kétszáz kilós leszek, és lusta leszek még főzni is. Na akkor bevetheted majd a tudományod!

- De én arra gondoltam, hogy szerencsés vagy! - javított ki. - Azt jegyezd meg! Főzni ritkán fogok, és csak ha megérdemled! - kiborította egy tálra a kész palacsintát, és újabb adagot öntött a sütőbe. Aztán felém fordult, és átkarolt. - Nem foglak elkényeztetni.

- Nem? - húztam el a számat.

- Nem. Csak egy egészen kicsit, abból még nem lesz baj.

- Csak kicsit? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal, és a szempilláimat rebegtetve bámultam rá a legcsábosabb pillantásommal. - Csak kicsit? - ismételtem. Rob nyelt egyet, és kifújta a levegőt.

- Na jó, kicsit jobban… - a hangja érdes volt, és már tudtam, hogy ilyenkor sikerült hatnom rá. - Egy egészen kicsit.

- Hm… - közelebb húzódtam hozzá, és becsúsztattam a kezem a kötény és a póló alá. Simogatni kezdtem a hasát, egyre lejjebb kalandozva. A tekintetemmel közben végig fogva tartottam az övét, hogy lássam a reakcióját. Közelebb hajoltam hozzá és az ajkammal cirógatni kezdtem a száját, de nem csókoltam meg. Éreztem, ahogy megremegett. - Csak ennyit érdemlek? - leheltem a szájába. Nem válaszolt, csak állt, várva, hogy folytassam. De én csak ravaszkás mosollyal kihúztam a kezem a ruhájából, és elfordultam. - Hát jó. - elindultam a nappali felé, de nem tehettem egy lépést sem, és már el is kapta a derekam. A forgató lapát nagy csattanással a földön landolt. Rob megfordított, és magához rántott.

- Azt hitted, csak így elengedlek? - lihegte, és mohón megcsókolt. A nyaka köré fontam a karomat, és hozzá simultam. - Te mindent megérdemelsz. - mormolta, amikor végül levegőhöz jutottunk. - Még annál is többet. Mindent megadok neked, amit csak szeretnél.

- De nem kell. - bontakoztam ki a karjaiból. Fátyolos tekintettel nézett rám, gyors volt neki a váltás. Elmosolyodtam. - Nem kell nekem megadnod semmit. - magyaráztam. - Semmi olyasmit, amit meg lehet venni. Nincs szükségem ilyen értékekre. Csak az kell, amit magadból adsz. Te kellesz, nem a szép autó, meg a ház, az ékszerek.

- Szerinted nem tudom? - mosolygott kisfiús ártatlansággal. - Többek között ezért is szeretlek annyira. Ne félj, nem foglak gyémántokkal elhalmozni, és nem veszek Ferrarit a szülinapodra. Csak alkalmanként. - tette hozzá huncutul.

- Robert Pattinson, ilyesmi még csak eszedbe se jusson, különben ellátom a bajodat! - fenyegettem meg az ujjammal. - Ilyenekkel nem tudsz elvarázsolni, már tudhatnád. - kicsit felpaprikázott a gondolat, hogy azt gondolta, ilyen ajándékokkal kell meglepnie.

- Tudom, tudom, nyugi. - ölelt át gyengéden. - Csak vicceltem.

- Akkor jó. - öleltem meg.

- De nem tilthatod meg, hogy néha megajándékozzalak.

- Nekem elég, hogy te vagy nekem. - érzékenyültem el.

- Nekem sem kell több, mint te. De akkor is szeretném, ha ilyen módon is ki tudnám fejezni, amit irántad érzek.

- Erre semmi szükség. - erősködtem.

- De igen. De megígérem, hogy csakis olyat veszek neked, amit te szeretnél, amire tudom, hogy vágysz. Ami boldoggá tesz majd. Így jó lesz? - nézett a szemembe, és a kezébe vette az arcomat. Bólintottam.

- Jó. - arra gondoltam, majd lesz még időm erről lebeszélni, de most nem akartam erre vesztegetni az időt. Bűz csapta meg az orromat. Rob is fintorogni kezdett. - Ég a palacsintád. - mutattam rá a nyilvánvaló tényre.

- Ó! - rohant a tűzhelyhez, és lekapta róla a sütőt. Azzal a lendülettel le is dobta a földre, mert forró volt. A zörejből rájöttem, hogy valószínűleg hasonló eset kelthetett fel az álmomból. Nevetve figyeltem a szerelmem, ahogy kétségbeesetten legyezi a levegőt, hogy eloszlassa a füstöt, persze kevés sikerrel.

- Ne segítsek esetleg? - ajánlottam fel vidáman.

- Megtennéd? - nézett rám hálásan, majd felém nyújtott egy konyharuhát. Nevetve elmentem mellette, és az ablakhoz léptem, hogy szélesre tárjam. - Ez csodákat tesz. - fordultam vissza felé. Szerencsétlenül állt a romhalmaz konyha közepén.

- Olyan béna vagyok! - kesergett. Odaszaladtam, és megöleltem.

- Nem is vagy az!- ellenkeztem vele.

- Dehogynem! - csóválta a fejét. - Én csak meglepetést akartam, de semmi nem sikerült. Először is kijöttél, amikor felébredtél, pedig ráírtam a levélre, hogy maradj odabent, amíg nem szólok.

- Milyen levélre? - értetlenkedtem.

- Hát arra, amit a párnán hagytam. Ne mondd, hogy nem olvastad! - kerekedett el a szeme.

- Nem olvastam. Nem is láttam, hogy van ott valami. Igazság szerint nem is néztem körül úgy igazán. Én egy tökkelütött vagyok. Én rontottam el a meglepetésemet. - motyogtam szemlesütve.

- Na szép! - nevette el magát. - Jó kis páros vagyunk! Az egyikünk nem lát a szemétől, a másikunk meg egy palacsintát sem bír kisütni. Mi lesz ebből? - sóhajtott fel.

- Hé, azért egy párat sikerült összehoznod! - mutattam a tányérra, amin jónéhány palacsinta tornyosult. - Nem is tudom, ki fog ennyit megenni. Még jó, hogy Oli itt van, hogy besegítsen. Tényleg, hol is van Oli? És Hanna? - ébredtem rá hirtelen a hiányukra.

- Oli nem volt itthon, mikor felkeltem, de írt egy cetlit, hogy a partra megy. Hanna még nem jött haza. Kellannél aludt. Hagyott üzenetet, hogy Kel este hozza, mielőtt megyünk Peterhez.

- Megyünk Peterhez? - ráncoltam a homlokom. - Megint elfelejtettem volna valamit?

- Nem - mosolygott rám Rob. - Peter nemrég hívott. Azt mondta, szeretettel várnak magukhoz este egy kis baráti összejövetelre, és ragaszkodott hozzá, hogy mi is ott legyünk. Úgy látszik, neki is a szívébe lopta magad. Ugye nem baj, hogy beleegyeztem? Mindenki eljön.

- Nem, nem baj. - mosolyogtam. - Kedvelem Petert.

- Akkor jó. - könnyebbült meg.

- Hányra megyünk?

- Hát… elvileg mindenki hétre megy, szóval nem kéne elkésni.

- Oké. Rob, kicsim… - kezdtem bele, miközben elkezdtem látványosan takarítani a konyhapultot.

- Igen?

- Ki az a mindenki? - tettem fel a nagy kérdést.

Rob a homlokát ráncolta, és próbálta összeszedni a fejében a neveket.

- Hát… csak mi. A Twilight stáb. Minden évben összegyűlünk így egyszer. Ott lesz Nikki, Kellan, Jackson, Taylor, Elizabeth, Ash, Kris, meg jön még Billy és Anna, meg más nem tudom. Ja meg persze ott lesz Peter családja is, Jenny meg a lányok.

- Oh… - nyögtem ki.

- Mi a baj? - jött közelebb Rob aggodalmasan.

- Nincs baj, de… - kezdtem bele. Amivel eddig nem foglalkoztam, most hirtelen égetően fontossá vált a számomra.

- Mondd már! - sürgetett Rob.

- Kicsim, megtennéd, hogy elmeséled, mi volt Kris és közted?