8. fejezet - Egy szobában

A mahagóni borítású pult mögött alacsony, ősz hajú asszony fogadott minket. Ötvenöt- hatvan éves lehetett, de a kései (vagy inkább korai?) óra ellenére sem tűnt fáradtnak. Kedves mosollyal fogadott bennünket. Amikor elmondtam neki, hogy két szobát szeretnénk kivenni éjszakára, sajnálkozva csóválta a fejét.

- Nem fog menni, kedveskéim. Egyetlen szobánk van csak szabadon. Ma megleptek minket a szállóvendégek. Nem látták, micsoda tömeg van most is odakint? Közeleg a Mardi Grass (New Orleans híres karneválja), ilyenkor tele vagyunk látogatókkal. És hát itt vannak maguk is, a forgatással, hiszen tudják. - kacsintott Robertre, aki fél kézzel a pultra támaszkodott, és lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy felismerték. Most jöttem rá, hogy eddig még senki nem rohamozta meg őt. Meglepő. Bár nem bántam. Egyáltalán nem.
- Tömve van minden szálló - folytatta a hölgy. - Nem hinném, hogy bárhol kapnak két szobát ilyenkor. Maradjanak nálunk!
- Igazából van szállásunk - vetettem közbe. - Csak éppen a város két túlsó végében, és fáradtak vagyunk, ezért gondoltuk, hogy esetleg itt…
- Ó, értem én! - bizonygatta derűs arccal a nénike. Szemlátomást ő jobban tudta, mit szeretnénk, mint mi magunk. - Ugyan már, ne kéressék magukat. Nem kell szégyellniük! Maguk fiatalok, és én tudom, hogy megy ez… Én is voltam huszonéves.

Zavartan elkezdtem bíbelődni a hajammal, ahogy hallgattam őt, és óvatosan Robra sandítottam. Úgy tűnt, ő is kényelmetlenül érzi magát.
- Mi nem vagyunk… - kezdtem volna magyarázni, de az idős hölgy nem is figyelt rám.
- Maradjanak éjszakára! - nógatott minket, de igazából Roberthez intézte a szavait. - Remek kis szobát kapnak. Teljesen felszerelt, még olyan internet- micsoda is van, én nem értek hozzá. Kényelmes, nagy ágy van. Biztosan meg lesznek elégedve. És természetesen számíthatnak a teljes diszkréciónkra. - tette hozzá, és nagyon komoly arccal nézett Rob szemébe. Ő egy darabig mérlegelt, aztán láthatóan úgy döntött, hogy hihet a fogadósnőnek, mert kérdő arccal felém fordult.

A szívem a torkomban dobogott a gondolatra, hogy össze leszünk zárva egy kis szobában egész éjszakára. Minden sejtem bizseregni kezdett, és nehezebben kaptam levegőt, mint eddig ebben a párás városban. Mégis tudtam, hogy bele fogok egyezni.
Alig észrevehetően bólintottam, aztán a várakozón álldogáló nénihez fordultam.
- Kivesszük.
Összecsapta a tenyerét, és szélesen mosolyogva nézett egyikünkről a másikra.
- Hát nem remek, édeskéim? Ígérem, nem bánják meg, hogy maradnak. Két ilyen kedves ember megérdemli, hogy kényelmesen pihenhessen.
- Köszönjük szépen. - mormolta Rob, és közvetlenül mellém lépett, hogy kitöltsük az űrlapokat. Mikor végeztünk, és megkaptuk a kulcsot, elindultunk az előtérben.
- Nem tudom eldönteni, hogy valóban ilyen kedves, vagy csak tele akarta tölteni a szállót. - súgta oda nekem Rob, mire elnevettem magam.
- Hát, az biztos, hogy nem lehet neki nemet mondani.

Már majdnem a lépcsőhöz értünk, amikor eszembe jutott, hogy nincs is nálam semmi. Sem tiszta ruha, sem tisztálkodószerek, még egy fogkefe sem. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, aztán beugrott, hogy a hátizsákomban hordok magamnál egy kisebb csomagot, benne váltás fehérneművel, egy pólóval, fürdőszobai kellékekkel. Hiszen olykor előfordul, hogy egy forgatási nap olyan hosszan elhúzódik, hogy kénytelen voltam a helyszínen felfrissíteni magam. Remek! Viszont a táskám Rob kocsijában van. Vissza kéne menni érte. De azt sem tudtam, merre kéne indulnom.

Ahogy a lépcső aljához értünk, Robert karjára tettem a kezem, és megállítottam. Azonnal rámnézett, és látta, hogy feszengek. Persze félreértette.
- Valami baj van? - aggódott. - Mégis inkább menjünk? Csak egy szavadba kerül…
- Nem, dehogy! - siettem őt megnyugtatni. Zavaromban a pólóm szegélyét babráltam. - Csak… eszembe jutott, hogy még a fogkefém sincs nálam, és hát… a táskámban hordok magamnál, de a táskám a kocsidban maradt… - sandítottam fel rá félénken. - Visszamennék érte, de félek akkor hamar a rendőrséggel kéne kerestetned, mert eltévednék.
Melegen elmosolyodott.
- Csak ennyi a baj? Már azt hittem, valami nagy probléma van. Elhozhatom neked a táskádat, ha szeretnéd.
- Csak ha nem gond. - hadartam. - Nem akarlak még ezzel is terhelni - utáltam a gondolatot, hogy ugráltatom, pláne azt, hogy el kell szakadnom tőle, és már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot. - Tudod mit? Hagyjuk inkább… majdcsak megleszek fogkefe nélkül is. Végülis van ujjam is… meg mentolos rágóm… - próbáltam tréfálkozni.
- Ugyan már, ne hülyéskedj! - ellenkezett. - Egyáltalán nem terhelsz, különben is, tíz percen belül visszaérek. És ami azt illeti, még jó is, hogy neked eszedbe jutott, mert nekem is kéne a táskám. Tudod, nem csak neked hiányzott volna a fogkeféd. - vigyorgott kisfiúsan, én meg majd’ elolvadtam.
- Menj csak fel addig, és pihenj le! - tette hozzá. - Igyekszem vissza.
- Hát jó. - préseltem ki magamból. - Akkor… köszönöm!
- Nincs mit. Na menj! - tolt a lépcsőhöz, látva, hogy nehezen akaródzik elindulnom. Végül azért sikerült elszakadnom a látványától, és felfelé indultam.

Könnyen megtaláltam a szobát, szerencsére nem volt sok belőlük. Amikor beléptem, elámultam. A berendezés az étteremhez hasonlóan az én ízlésem szerint egyszerű, letisztult vonalat képviselt. Minden natúr fa és fehér színekben pompázott. A kis asztalkán friss virágok illatoztak egy vázában, az éjjeliszekrényeken pedig régimódi lámpák álltak. De ami azonnal lekötötte a figyelmem, az a hatalmas ágy volt, hívogató krémszínű ágyneművel. A kis szobához képest elég nagy ágy volt. Beleremegtem, amikor tudatosult bennem, hogy hamarosan ott fogunk feküdni egymás mellett. Alvásról szó sem lehetett. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, képtelen leszek lehunyni a szemem, amíg Rob néhány centire lesz tőlem.

Próbáltam inkább másra koncentrálni, így odaléptem az ablakhoz, és kibámultam. Valószínűleg a ház hátsó felén lehettünk, mert nem az utcát láttam magunk alatt. Csak nagy sötétséget, apró fényes pontokkal, és egy fehér templomot. Vagy inkább katedrális lehetett, a nagyságából ítélve. Kis időbe beletelt, mire rájöttem, hogy a sötét rész a fényekkel pedig egy park lehet. Ahogy erősebben figyeltem, már ki tudtam venni néhány sétányt, és egy kis tavat. Még így is szépnek látszott, már alig vártam, hogy reggel is vethessek rá egy pillantást, miután felébredünk… felébredünk.

Villámgyorsan tértek vissza a gondolataim az ágyhoz. És nem lettem nyugodtabb. Elgyengültek a lábaim, úgyhogy eljöttem az ablaktól, és lerogytam az egyik kényelmesnek tűnő fotelbe a kettő közül, amik egymással szemben álltak a szoba közepén. Az ágyon kívül ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság idebent. Lerúgtam a cipőmet. Nagyon jólesett megmozgatni végre a lábujjaimat. Ha jól számolom, több mint húsz órán keresztül voltam talpon, és ez megviselte a lábam is. Kicsit megmasszíroztam, aztán magam alá húztam őket, és újra szemügyre vettem a szobát. Nagyon békés kis hely volt, és nagyon csöndes. Túl csöndes. Az órámra pillantottam, és rövid számolás után rájöttem, hogy Robert már majdnem fél órája ment el. Hol lehet ilyen sokáig? Csak nem történt vele valami? Felpattantam, és rémülten gondolkodtam, mihez kezdjek, hogyan tudjam meg, mi történt.
Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és ő lépett be rajta. Majdnem odarohantam átölelni, de még időben megfékeztem magam. Azonban a megkönnyebbült sikolyt, ami a torkomból készült feltörni, nem tudtam visszatartani. Gyorsan a számra tapasztottam a kezem, de így is hallatszott. Tágra nyílt szemmel meredtem Robra. Ő megilletődötten állt az ajtóban, láthatóan nem tudta mire vélni a viselkedésem. Aztán villámgyorsan becsukta az ajtót, ledobta a földre a táskákat, és mellettem termett. Megragadta a vállam.
- Emma, jól vagy?! - szinte rámkiáltott, mire végre megtaláltam a hangomat. Kicsit remegett ugyan, és leginkább egy macska nyávogására emlékeztetett, de legalább nem sikoltoztam.
- Igen… - lihegtem, mintha maratoni távot futottam volna le. - Csak… annyira megijedtem, amikor nem jöttél vissza… Attól féltem, hogy… hogy bajod esett… - mondtam ki őszintén. A szemébe néztem, és hirtelen a sírás kerülgetett. Nem értettem magam, hiszen végülis itt van velem, épen és egészségesen. Akkor meg mi van?

Rob kifürkészhetetlen arccal nézett rám, aztán egy nagy sóhajjal átölelt, és szorosan magához vont. A szívem zakatolt a megindultságtól, és az övét is éreztem a mellkasomon. Erősen, gyorsan vert, és kettőnk szívének ritmusa megnyugtatóan vált eggyé. Mégis eleredtek a könnyeim. Rob karjai körém fonódtak, és egyik kezével lassan simogatta a hátam.
- Shh… - csitítgatott. - Nincs semmi baj…
- Sajnálom… - szipogtam a vállába. - Nem tudom, mi van velem. Nem szoktam ilyen könnyen elbőgni magam. De ma olyan… felfokozott a hangulatom. - vallottam be halkan.
- Tudom. - suttogta a hajamba. - Én is ezt érzem. Nyugi.
- De te nem sírsz. - panaszkodtam, mire halkan nevetett, de azért továbbra is ölelt. És én élvezettel merültem el az ölelésében, aztán lassan megnyugodtam. Pár percig még így álltunk. Rob a fejemre támasztotta az állát. Hiába, vagy húsz centi van közöttünk. Hallgattam a légzését, és élveztem testének melegét. Nem akaróztam kibújni a karjaiból.
- Hm… vanília… - mormolta váratlanul.
- Tessék? - húzódtam hátrébb, hogy felnézhessek az arcára.
- Vaníliaillatú a hajad. Már a kocsiban is éreztem, meg amikor mellettem jöttél. Nagyon finom.
- Ó… köszi… Csak a samponom. Szeretem az illatát, mindig ezt használom. Sokan erősnek, émelyítőnek tartják a vaníliaillatot, de szerintem, ha csínján bánunk vele, nagyon kellemes. Engem mindig megnyugtat. Mint a levendula. Azt is szeretem, bár kicsit… ó! - rájöttem, hogy ostobaságokról fecsegek, és elvörösödtem. - Jaj, bocs… csak jártatom a szám.
De Rob csak mosolygott. Elengedett, aztán lehuppant a fotelbe.
- Ne kérj bocsánatot. És csak beszélj nyugodtan bármiről, amennyit csak akarsz. Mindent tudni akarok rólad.
Áthatón nézett rám, kékesszürke szemei ragyogtak a lámpafényben. Csak néztem őt, próbáltam kifürkészni a vonásait, és újra észrevettem a kimerültség egyértelmű jeleit az arcán. Pihennie kell!
- Jól van, meg fogsz tudni rólam mindent. De nem most. - szögeztem le. Felvonta a szemöldökét - Aludnod kell. - magyaráztam. - Lerí rólad, hogy majd összeesel. Egész nap talpon voltál… - emlékeztettem.
- Te is - mutatott rá okosan. Igaza volt. Nekem sem ártana aludnom. Bár… van még értelme egyáltalán? Négy óra is elmúlt már. Mire lehunyom a szemem, már kelhetek is.
- Oké, akkor egyezzünk meg. - javasoltam. Leültem az ágy szélére. Rob kíváncsian előredőlt a fotelben.
- Most mindketten szépen rendbe szedjük magunkat, aztán alszunk, amennyit tudunk. Holnap… akarom mondani, ma forgatás után pedig találkozunk, és folytatjuk egymás megismerését. Persze szigorúan maximum éjfélig, hogy pihenni is tudjunk. Mit szólsz?
- Hát… - húzta el a száját. - Nem is tudom… mi van, ha este tizenegyig dolgozunk, vagy még tovább? Akkor alig marad időnk. Az nem jó!
- Akkor? Egyéb ötlet? - néztem rá várakozón.
- Csináljuk úgy, hogy felvétel után találkozunk, és beülünk valahová mondjuk két órára…, vagy háromra. Az igazán nem sok - nézett rám ártatlanul, amikor látta, hogy ellenkezni akarok. - És még aludni is tudunk utána.
- Szóval nagyjából úgy lenne minden, mint ma. - következtettem. Rob csak vigyorgott.
- Na jó, majd meglátjuk. - egyenesedtem fel, és az ajtóban ledobott táskámhoz léptem.
- Apropó, köszönöm, hogy elhoztad nekem - mutattam a zsákra, aztán felkaptam, és magamhoz szorítottam. A fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Szívesen. - valami volt a hangjában, ami megállásra késztetett. Mintha valami rossz jutott volna az eszébe. Ránéztem, de ő az kezébe temette az arcát. Nyomasztotta valami.
- Mi az? - álltam meg előtte. Felemelte a fejét, és bocsánatkérőn nézett rám.
- Történt valami, amíg odavoltam, és attól tartok… - elhallgatott. Én meg ideges lettem.
- Mitől?
- Hát… igazából semmi olyan, amit én ne tudnék kezelni, ne félj… De inkább majd később elmondom.
- Mikor? - erőszakoskodtam. Igenis aggódtam, és tudni akartam, mi bántja. Halványan elmosolyodott.
- Amikor én is végeztem a fürdőszobában. - kétkedő arcomat látva hozzátette: - Ígérem.
- Szavadon foglak. - fenyegettem meg tréfásan az ujjammal.
- Jó. - most már úgy mosolygott, hogy teljes pompájában látszottak szép fogai. Megnyugodtam. Akkor tényleg nem lehet nagy baj. Mosollyal az ajkamon fordultam a fürdőszoba felé.
- Öt perc…, na jó, tíz, és kész vagyok! - szóltam még vissza a vállam fölött, és mielőtt becsuktam volna az ajtót, még hallottam, hogy Rob halkan felnevet, és azt motyogja:
- Na, azt megnézem…

7. fejezet - Mint a mesében

A kései óra ellenére még mindig nagy volt a nyüzsgés. Ez is olyan volt, amit meg kellett szoknom az itt töltött idő alatt. A Vieux Carrén voltunk, a régi francia negyedben. Vagy ahogyan a helyiek mondják, a Quarteren.

A levegő nehéz volt, párás, hetek alatt sem sikerült annyira átállítani a szervezetem, hogy rendesen tudjak lélegezni. Az égen csillagok milliárdjai ragyogtak, és a Hold jótékonyan mosolygott le ránk. Szűk kis bevásárló utcán vágtunk át. Legnagyobb meglepetésemre néhány üzletecske még nyitva állt. Kérdő tekintetem látva Robert elmagyarázta, hogy a turisták miatt van, mert ők inkább ilyenkor róják a város utcáit. Nekem akkor is rettentő fura volt. Az emeleti lakások némelyikéből barátságos fény szűrődött ki. Szinte minden tizedik méterre jutott egy-egy klub, vagy kocsma, ahonnan hangulatos zene hallatszott, és vidám, nevetgélő emberekkel volt tele az utca. Ámulva álltam meg, és igyekeztem magamba szívni a látványt, a hangulatot. Rob, aki céltudatosan haladt mellettem, észrevette, hogy lemaradtam, és visszafordult. Rám nézett, aztán az arckifejezésemet látva elnevette magát.

- Mi olyan vicces? - érdeklődtem. Lassan elindult felém, és alig néhány centire tőlem megállt. Amikor megszólalt, a lehelete felborzolta a pihéket a bőrömön.
- Az arckifejezésed. Úgy festesz, mint aki először csodálkozik rá a világra. Fantasztikus, milyen kifejező az arcod.
Olyan puhán, halkan beszélt, hogy a szavai szinte simogattak. Egy percre megint teljesen a bűvkörébe vont, de aztán sikerült kierőszakolnom magamból valami válaszfélét.
- Ha tudni akarod, éppen azon tűnődtem, hogy nekem ez vajon eddig miért maradt ki az életemből, mikor már három hete itt vagyok. Olyan valószerűtlen az egész. Eszembe jutott, hogy talán merő véletlenségből én nem is ebbe a városba vagyok elszállásolva, csak amilyen jó megfigyelő vagyok, nem tűnt fel... - Ezen eltöprengtem. Rob halkan felnevetett, megcsóválta a fejét, aztán lágyan megcirógatta az arcom.
- Hihetetlen vagy. Nagyon boldog vagyok, hogy én mutathattam ezt meg neked.
- Köszönöm. - suttogtam hálásan, és megfogtam a kezét, ami még mindig az arcomat simogatta. Szerencsére nem húzódott el. Összefűztük az ujjainkat.
- Szívesen. Gyere, menjünk! - tovább sétáltunk, kézenfogva. A fellegekben jártam. Olyan volt, mintha a lábam nem is érne a talajhoz, ahogy átvágtunk egy téren, ahol még több ember volt. Robert határozottan haladt előre, és óvón elém állt, vagy félrehúzott, ha egy a kelleténél jobb kedvű egyén keresztezte az utunkat.

Egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon hová tartunk. Aztán egyszercsak megálltunk egy vidéki hangulatot árasztó épület előtt. Aprócska, kétszintes, fehérre festett ház volt, ablakain barna zsalugáterekkel, és a párkányokon temérdek bódító illatú, színes virággal. Bűbájos volt. Ahogy bekukkantottam az egyik ablakon, igazi kisvárosi hangulatú éttermet láttam faborítású falakkal, szögletes asztalokkal, kockás abrosszal, sok gyertyával. Elbűvölő helynek látszott. Elragadtatottan felsikkantottam, és csillogó szemekkel fordultam Robhoz. Ő az étterem helyett engem figyelt, és mosoly ült az ajkán.
- Reméltem, hogy tetszeni fog.
- Remélted? - rökönyödtem meg. - Hiszen csodálatos! Kinek ne tetszene? - értetlenkedtem.
- Csodálkoznál, hány ember nem értene egyet veled. - felelte cinikusan. Bizonyára voltak tapasztalatai ilyen dolgokban.
- Akkor ők ostobák. - legyintettem. - Fogalmuk sincs, mit hagynak ki. Bemegyünk? - kérdeztem reménykedve. Felnevetett.
- Ha szeretnél…
- Nagyon! - majdnem tapsikolni kezdtem örömömben, és szinte magammal vonszoltam be az étterembe. Az eddigi feszélyezettségemet mintha elfújták volna.

Ahhoz képest, hogy majdnem hajnali kettő volt, jónéhány vendég volt, de szerencsére azonnal kaptunk egy kellemes asztalt az egyik eldugott kis sarokban. Leültem a falhoz, hogy jól lássak mindent, Rob pedig velem szemben helyezkedett el. Izgatottan néztem körül. Minden pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ha lett volna egy éttermem, biztosan hasonlóképp rendeztem volna be. Megkapó volt a maga egyszerűségével, a barátságos, meleg színeivel, a természetes alapanyagú bútoraival. Még egy kis jazz-zenekar is helyet kapott az egyik sarokban, akik édes-bús dallamokat játszottak. Minden nagyon tetszett. Miután alaposan körbenéztem, visszafordultam Robhoz. Kényelmesen hátradőlve ült, és éppen rágyújtott.
- Nahát, egész eddig nem szívtál egy szálat sem! - böktem ki az első gondolatot, ami eszembe jutott.
- Igen, nekem is most tűnt fel. Valahogy nem hiányzott. - felelte szórakozottan, aztán hirtelen aggodalmaskodni kezdett. - Zavar? Mert elolthatom, ha igen, vagy kimegyek elszívni, ha nem szereted.
- Jaj, dehogy, nem szükséges! - nyugtattam meg. - Miattam ne zavartasd magad! Nem zavar a füst.
- Rendben. - dőlt hátra újra a székben. Most tűnt fel, hogy előttem volt egy pohár citromos víz, Rob előtt pedig egy üveg sör. Észrevette csodálkozó pillantásom.
- Annyira belemerültél a berendezésbe, hogy nem vetted észre a pincért, így ha nincs ellenedre, rendeltem neked is.
- Nincs ellenemre. Köszönöm! Éppen erre vágytam. - kicsit zavarba jöttem a figyelmetlenségem miatt. - Ne haragudj, én… - kezdtem volna mentegetőzni.
- Semmi baj! - szakított félbe. - Olyan jó nézni, ahogy örülsz ilyen kis apróságnak is, mint az étterem dekorációja! Üdítő jelenség vagy!
Elpirultam.
- Nem vagyok. Unalmas vagyok. - jelentettem ki. Bár ne lennék az! Bár izgalmas, nagyvilági, tanult nő lennék! Olyasvalaki, aki illik ehhez a csodálatra méltó emberhez. Kicsit előtört a kisebbségi érzésem. Elszontyolodtam.
- Nem vagy az!- hajolt előre Robert. Letette a cigit a hamutálra, és megfogta a kezem. - Ne hitesd el magaddal, hogy értéktelen vagy. Fontos vagy! Okos vagy, lelkes, őszinte, csodálatos…
- Oké, oké, elég lesz, még elbízom magam! Ezt mind pár óra alatt fedezted fel? - nevettem vidáman. A rosszkedvem elmúlt. Rob velem nevetett. Elengedte a kezem, és a cigarettáért nyúlt. Nagyot szívott bele.
- Igen. Jó megfigyelő vagyok. - mondta, és büszkén kihúzta magát.
- Azt észrevettem. Pechemre nyitott könyv vagyok számodra, így egy hét alatt teljesen ki fogsz ismerni, és megunsz. - incselkedtem vele, és ő vette a lapot.
- Ó, azt hiszem, nem olyan hamar. Adok neked tíz napot. - vigyorodott el. Nem bírtam megállni, hangosan felnevettem. Ezt a pillanatot választotta a gyomrom, hogy korogni kezdjen.
- Upsz - tettem a hasamra a kezem. - Bocs.
- Mikor ettél utoljára?- kérdezte Robert szigorú ábrázattal. Próbáltam visszaemlékezni.
- Ööö… azt hiszem, valamikor reggel.
Rosszallón felvonta a szemöldökét, aztán intett a pincérnek. Félszegen mosolyogtam.
- Fontos a rendszeres étkezés. - prédikálta. - Naponta ötször kéne enned, az a normális.
- Néha összejön… - védekeztem.
- Az nem elég. Figyelj oda magadra, vagy én fogok! - fenyegetőzött.
- Igenis, papi! - megint elnevette magát. Ekkor odaért a pincér, és leadtuk a rendelést. Már meg sem lepett, hogy New Orleansban ilyenkor is kapunk vacsorát. Mikor a pincér elment, egy ideig csak némán néztük egymást. Komolyan mondom, nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Köszönöm. - suttogtam. Hirtelen rámtört egy csomó érzés, és azt hittem, szétszakad a szívem a túlcsorduló érzelmektől.
- Mit?
- Mindent. Ezt a napot. Olyan, mint egy álom. - nehezen tudtam megfogalmazni. - Bár mégsem. Álmomban sem reméltem soha ilyesmit. Csodásan érzem magam. Veled.
Komolyan hallgatott, aztán az asztalon pihenő kezemre tette az övét, és a mutatóujjával cirógatta a kézfejem.
- Én köszönöm. - lehelte, egész közel hajolva.
- Nekem? Mit? - döbbentem meg.
- Hogy eljöttél velem. Hogy adsz egy esélyt nekünk. Hogy nem akarsz másnak látszani, mint aki vagy. És még sorolhatnám. De főként köszönöm az égieknek, hogy adtak elég bátorságot, hogy leszólítsalak.
- Nincs elég bátorságod? Neked? - halkan nevettem, de aztán észrevettem, hogy Rob nem viszonozza, és ismét elkomolyodtam.
- Fogalmad sincs, milyen nehezen teremtek kapcsolatokat. - vallotta be komoran. - Nehezen bízom az emberekben. Mindig elég magányos szerzet voltam. Nem tudtam soha jól ismerkedni. Pláne nem lányokkal… - vált újra vidámabbá az arca, és rámkacsintott. Rámosolyogtam, és felfelé fordítottam a tenyerem az asztalon. Rásimította az övét. Gyengéden simogattam a csuklóját.
- Több a közös bennünk, mint hinnéd. - mondtam. - Én sem az ismerkedési technikáimról vagyok híres. Kimondottan visszahúzódó vagyok. Ha hozzám nem jönnek oda, én biztosan nem kezdeményezek.
- Akkor még jó, hogy a kezembe vettem az irányítást. - vigyorgott elégedetten.
- Egyetértek. - bólintottam, és a szabad kezemmel nagyot kortyoltam a vízből.
Ekkor kihozták a vacsorát, és mindketten nekiláttunk. Most jöttem csak rá, milyen éhes voltam már. Jóízűen ettünk, és közben vidáman fecserésztünk. Elmesélte, hogy bukkant rá véletlenül erre a helyre, rögtön az első nap, amikor megérkezett New Orleansba, és hogy azóta tervezte, hogy visszajön. Kibeszéltük a forgatáson megesett vicces, és idegesítő történeteket (volt belőlük bőven), aztán csak szótlanul hallgattuk a fülbemászó jazzt.
Közeledett az indulás ideje. Három óra volt, öt óra múlva újra dolgozni kellett. Legalábbis nekem. Rob elmondta, hogy aznap csak később kezdi a jeleneteit. Már előre fura volt a tudat, hogy néhány órán keresztül nem lesz ott a közelemben.
Éreztem, hogy szedelőzködni kéne, de nem volt kedvem. Nem akartam, hogy véget érjen ez az éjszaka. Úgy látszott, Robert szintén így érzett, mert ő sem erőltette, hogy menjünk. Végül úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem a dolgot.
- Mennünk kéne. - mondtam kelletlenül. Ránézett az órájára.
- Valóban. - felelte szórakozottan. Fizetett, közben én az ujjaimmal átfésültem a hajam. Ahogy figyeltem Robot, feltűnt, hogy mintha elkalandoztak volna a gondolatai. Mintha máshol járt volna. Zavartnak tűnt. Furcsálltam, de csakhamar kiderült, mi foglalkoztatta.
- Ami azt illeti… - köszörülte meg a torkát, ahogy az előtér felé mentünk.
- Igen?
- Hát… szóval… - elképedtem, amikor megláttam, hogy elvörösödött. - Arra gondoltam, hogy itt is maradhatnánk. Tudod, odafent van néhány szoba… Csak hogy ne kelljen már vezetnem…
- Oh… - csak ennyit bírtam kinyögni. Erre azonnal visszakozott.
- Persze elviszlek a szállodádba, ha inkább azt szeretnéd! Nem gond, igazán… Csak egy ötlet volt… - motyogta megsemmisülten. Nem hittem a szememnek. Most olyan volt, mint egy kisfiú. Közel léptem hozzá, és a karjára tettem a kezem. Felnézett. Csak ekkor tűnt fel, milyen fáradtak a szemei. Nagyon kimerültnek tűnt. Én meg órákra lefoglaltam szegényt, amikor pihennie kéne! Döntöttem.
- Maradhatunk. - mondtam halkan.
- De nem kell… Hazaviszlek… - győzködött engem… vagy inkább magát?
- Maradunk. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Megragadtam a kezét, és elindultam vele a recepció felé.

6. fejezet - Vallomások

Egy másodpercre elkomorult az arca, aztán ismét kisimultak a vonásai. De még a műszerfal gyenge fényében is jól látszott, hogy nyomasztotta valami. Meglepődtem. Nem igazán értettem a hirtelen hangulatváltozást, elképzelésem sem volt, mi járhat a fejében.

- Talán furán fog hangzani, amit most mondok. - kezdett bele végre a mondanivalójába, én pedig egyre feszültebben figyeltem. - Tudod, sokszor kerestelek a szememmel este a forgatáson. Látni akartam, hogy ott vagy. Valahogy… minden könnyebben ment, miután beszéltünk, és jólesett a tudat, hogy ott vagy a közelemben. Láttam, hogy ott állsz, és figyelsz, és ez segített. De amikor egyszer rádnéztem, észrevettem, hogy a gondolataidba merültél, és olyan… idegesnek tűntél. Mintha megrémített volna valami, és menekülni szeretnél. Aztán a következő percben már nem láttalak, és amint elszabadultam, azonnal a keresésedre indultam, de senki nem tudta, hol lehetsz.

Elhallgatott. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek. Eközben sebesen suhantunk keresztül a sűrű erdővel, és mocsárral szegélyezett úton. A szél bele- belekapott a hajamba, de nem zavart. Lassan beértünk New Orleansba. Csak azon járt az eszem, hogy hamarosan hazaérünk, és vége lesz. Ezt nagyon nem akartam. Megköszörültem a torkom.

- Folytasd - kértem halkan. Még én is alig hallottam. Felém fordult, és inkább éreztem, mint láttam, ahogy melegen rámnézett. Aztán újra az útnak szentelte a figyelmét.

- Rendben. Szóval… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam - idegesen felnevetett, és én már végképp nem tudtam, mire számítsak.

- Hát, az jó lenne, ha úgy tennéd, hogy megértsem… - próbáltam tréfálkozni, kevés sikerrel. Hiába, ez nem az én műfajom.

- Megijesztettél. - komolyodott el a hangja. - Az arcod, ahogyan néztél, mielőtt eltűntél… Olyan volt, mintha miattam… Szóval, mintha előlem menekülnél. Azt hittem, elijesztettelek. Hogy megbántad, hogy belementél a találkozóba. Azt gondoltam, előlem szaladtál el. És nem voltam benne biztos, hogy örülni fogsz nekem, amikor visszajössz, de tudnom kellett, jól vagy-e. - sandított rám zavartan, miközben remegő kézzel túrt bele a hajába. Én meg csak ültem, döbbent csöndben. Elképesztő, mennyire jó megfigyelő! Látszólag száz százalékosan a szerepére koncentrált, közben pedig engem figyelt, és pontosan értelmezte minden rezdülésem. Fogalmam sem volt, hogy nyitott könyv az arcom. Most mit mondhatnék? Nem akartam elűzni az igazsággal, de hazudni sem akartam neki. Megérdemli, hogy egyenes legyek vele, hiszen ő is őszintén elmondta, mire gondolt.

- Igazad volt - suttogtam. Alig hallhatóan felszisszent, erre sietve hozzátettem - De csak ideiglenesen bizonytalanodtam el. - Mire kimondtam, már rájöttem, milyen ostobán hangzott ez a mondat, de már késő volt.

- Ez most igazán megnyugtat. - nevetett fel keserűen. Most én szégyelltem el magam.

- Sajnálom… - Nem tudom, miért, de megremegett a hangom.

- Ne sajnáld - felelte szelíd hangon. Felém nyúlt a kezével, meg voltam győződve róla, hogy meg fogja simogatni az arcom, de a mozdulat hirtelen félbeszakadt, és újból megmarkolta a kormányt. - Nem a te hibád. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az eseted… Én sajnálom, hogy problémát okoztam…

Önkéntelenül felhördültem, mire meglepetten fordította felém az arcát. Még hogy nem az esetem??? Miről beszél egyáltalán? Hát tényleg nem érti?

- Nem, nem! - kiáltottam fel. - Félreértesz! Nem miattad volt, épp ellenkezőleg! Velem volt, vagyis van a baj.

- Ezt most már tényleg nem értem - csóválta meg a fejét, és a homlokába hullott egy hajtincs. - Akkor mi elől menekültél az erdőbe egyedül? - szegezte nekem a kérdést.

- Magam elől - vallottam be. Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. Hiszen ha úgy nézzük, Robert tulajdonképpen már bevallotta, hogy tényleg tetszem neki. Ideje lenne elfogadnom a tényt. Nem sok bajom származhat belőle, ha elmondom neki az igazság legalább egy részét. Csak a szívem teszem kockára. Mit számít?

Rob feszülten várta a magyarázatom, ráadásul már beértünk a városba. Lassan vezetett, mégis tudtam, hogy perceken belül elválnak útjaink. Sietnem kellett.

- Néztelek Sarah-val… annyira szépek voltatok, és olyan valóságosnak tűnt az egész szituáció… Ne! - emeltem fel az ujjam, amikor szólásra nyílt a szája. - Végig akarom mondani, mielőtt még meggondolom magam. Természetesen tudom, hogy ez csak a munkátok, és nem szabad semmit belemagyarázni a dologba. Két éve dolgozom nap mint nap forgatásokon, tudom, mi a helyzet. Mégis… annyira… rossz érzés volt végignézni, ahogy te… ti… biztosan érted… - miközben daráltam a szavakat, végig az ölemben összekulcsolt kezeimet néztem. Nem mertem Robertre nézni. Ő pedig csak hallgatott. Nem szólt semmit, csak szaggatott légzését hallottam. Kíváncsi voltam, mikor dönt úgy, hogy bolond vagyok, és dob ki a kocsijából. Addig is, gondoltam, befejezem, amit elkezdtem. Erővel kényszerítettem magam, hogy felemeljem a fejem, és ránézzek. Viszonozta a pillantásom, és olyan gyengédség sugárzott a szemeiből, hogy válaszként pillangók ezrei kezdtek röpködni a gyomromban. Talán mégsem tart őrültnek.

- El kellett mennem a közeledből egy időre. Ki kellett szellőztetni a fejem. Nem voltam képes nézni titeket. Ráébredtem, milyen kevéssé vagyok érdemes a figyelmedre. A parkban ültem, és gondolkodtam, miért érzek így. Nem volt bonyolult rájönnöm, hogy nem vagy közömbös számomra. De olyan nehéz volt elhinni, hogy én érdekelhetlek téged. Ami azt illeti, még mindig nem tudom felfogni.

Lesütöttem a szemem, és újra a kezeimet kezdtem nézni. Hát túl voltam rajta. És nem haltam bele. Még. Vártam, miként reagál Rob. Nem szólt, és kezdtem félni, hogy talán hiba volt ennyire kitárulkoznom. Aztán láttam a kezét, ahogy felém nyúl. Az állam alá tette az ujját, és maga felé fordította a fejem.

- Pedig elhihetnéd nekem - súgta rekedten. Komoly volt az arca, nem tudtam leolvasni róla semmit. Ekkor tűnt fel, hogy már nem mozog alattam az autó. Időközben megérkeztünk, de hogy hová, azt nem tudtam, mert a világért sem szerettem volna elszakadni Robert pillantásától. A keze továbbra is az állam alatt volt, és lágyan cirógatni kezdte a bőröm. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.

- Ne - kért rekedtes hangon. - Nyisd ki a szemed, kérlek.

Engedelmeskedtem neki, és úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom az ülésben.

- Köszönöm. - mondta Robert. - Szeretem nézni a szemed. Olyan őszinte tekinteted van. És olyan könnyű olvasni benne. Legalábbis most… - tette hozzá, és féloldalas mosolyra húzta az ajkát. Aztán lassan visszahúzta a kezét, és nekidőlt az ajtónak. Az öklére támasztotta az állát, és elgondolkodva nézett rám.

- Mi az? - törtem meg a csöndet. - Mire gondolsz most? Nekem nem olyan könnyű olvasnom benned.

- Csak az jár a fejemben, mennyire hálás vagyok, amiért elmondtad, mit érzel.

- Te is őszinte voltál velem, és egyébként sem kenyerem a hazugság.

- Helyes! - derült fel az arca. - Nekem sem. Akkor ezt megbeszéltük. Kérnék valamit. - váltott témát. Gyanakodva néztem rá.

- Mit?

- Ne ijedj meg, semmi rosszról nincs szó. Csak azt szeretném kérni, hogy mindig légy velem ilyen őszinte. Cserébe persze én is nyitott könyv leszek számodra. - vigyorodott el, aztán a következő pillanatban ismét elkomolyodott. - Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad velem. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom újra azt látni a szemedben, amit este… Szeretném, ha megtanulnál bízni bennem. Talán korai ilyesmiről beszélni, de mégis ki kell mondanom. Fura, nem szoktam ilyen hamar kitárulkozni… - elgondolkodott egy másodpercre, aztán folytatta. - Idővel, ha megismersz, rájössz, hogy nem vagyok olyan, mint a hírem.

- Soha nem adok a pletykákra!- ellenkeztem hevesen. Repestem az örömtől a szavaitól, és attól, hogy még szeretne velem találkozni.

- Újabb dolog, aminek örülök veled kapcsolatban - nevetett fel megkönnyebbülten. - Szóval? Mit szólsz? Hajlandó vagy esélyt adni magunknak? És hajlandó vagy elfogadni, hogy engem igenis TE érdekelsz, nem más?

Úgy tettem, mintha nagyon meg kéne fontolnom az ajánlatát, de persze már azelőtt tudtam a választ, mielőtt feltette volna a kérdéseit. Hosszan méregettem őt komoly ábrázattal, és elégedetten vettem tudomásul, hogy zavarba hoztam. Idegesen fészkelődni kezdett az ülésben. Végül nem bírtam tovább, és elnevettem magam.

- Jól van, legyen! Minden kérdésedre igen a válaszom! Vágjunk bele, Mr. Pattinson!

Erre ő is felszabadultan kacagni kezdett, és beletúrt a hajába.

- Abban nem lesz hiba, Miss Pintér! - kacsintott rám. Furán ejtette ki a vezetéknevem, de azért sikerült neki. - Mostantól le sem fogsz tudni vakarni magadról!

- Úgy legyen! - nevettem. Aztán eszembe jutott valami. Zavartan néztem körbe. Semmi nem volt ismerős az utcából, ahol álltunk. - Rob! Tulajdonképpen hol vagyunk?

Rejtélyesen mosolygott, aztán szó nélkül kiszállt, megkerülte az autót, és kinyitotta előttem az ajtót. Meglepve néztem rá.

- Gyere! - nyújtotta a kezét. Nem kellett kétszer mondania. Bárhová vele mentem volna. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és kiszálltam.

5. fejezet - Időzavarban

Jellemző. Annyira rám vallott, hogy ezt csináltam! „Miért vagyok ilyen gyáva, bizonytalan és gyenge? Robert találkozni akar velem, erre én mindenféle nevetséges indokokat keresgélek, ami miatt ez nem jó ötlet. Miért ne hihetném el, hogy valóban meg akar ismerni?”- ostoroztam magam.

De tudtam a választ. Nem hittem eléggé magamban ahhoz, hogy elfogadjam, érdekelhetek egy ilyen embert, mint Rob. Ez mindig a rossz tulajdonságaim közé tartozott, de soha nem tudtam leszokni róla. Mindig is kevésre becsültem magam, mármint külsőleg. Úgy gondoltam, ismerem a korlátaimat, és a képbe nem illett bele, hogy olyasvalaki vegyen észre, akinek az érdeklődését szívesen viszonoznám. Eddig rendszerint azoknak tetszettem meg, akik nem dobogtatták meg a szívem semmilyen szempontból. De nem aggódtam emiatt túlságosan. Hittem a nagy találkozásban, és türelmesen vártam, hogy bekövetkezzen. Ott a sötétben, a lombok közül előbukkanó Holdat nézve azt éreztem, eljött az a pillanat. A Nagy Találkozás. A zsigereimben éreztem. De mi lesz a folytatás? Zakatoltak a gondolataim. „Nem szabad így előreszaladni!”- intettem magam - „Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ő is így érez. Talán nem is gondolja komolyan ezt az egész ismerkedés dolgot.” Legbelül azért szerettem volna azt hinni, hogy tévedek.

Hangos dudaszó zökkentett ki a gondolataimból. Összerezzentem. El is feledkeztem az időről, és arról, hogy nekem még munkám van. Reflexszerűen az órámra néztem, de a sötétben nem láttam belőle semmit. A zsebembe nyúltam a telefonomért, de természetesen nem volt nálam. Újabb rám oly nagyon jellemző dolog. A feledékenységemet átkozva pattantam fel, és sietősen indultam vissza a ház irányába, miközben azt próbáltam kitalálni, vajon mennyit lehettem távol. A ház jó tízpercnyi útra volt, és úgy gondoltam, talán fél órát ülhettem a padon, szóval nagyjából ötven percig nem voltam jelen. Gyorsabban kezdtem szedni a lábam, szinte már futottam, ami elég érdekes volt a sötétben. Néhányszor meg is botlottam, de nem foglalkoztam vele, fontosabb volt, hogy Debbie ne vegye észre a távollétemet.

Már láttam a ház fényeit, de nem volt olyan erősen kivilágítva, mint amikor eljöttem, és ahogy kiértem a fák közül, láttam, hogy a legtöbb autó is hiányzott a parkolóból. Mindössze egy Audi, és egy valamilyen terepjáró állt az udvaron. Csodás. Simán itthagytak. Mégis, mennyi lehet az idő? A ház felől érkező fényben már ki tudtam venni az órám számlapját. Éjjel negyed egy volt. Leesett az állam. Ha jól emlékszem, nagyjából fél tíz lehetett, amikor sétálni indultam. Enyhén szólva elveszítettem az időérzékem. De ennél sokkal jobban nyugtalanított az, hogy itt felejtettek. Közös minibusszal fuvaroztak minket a szálloda és a forgatási helyszín között. Ez a kúria a városon kívül esett, és amennyire reménytelenül tájékozódom, kapásból rossz irányba indultam volna el, ha gyalog indultam volna a többiek után. Bár a hosszú út miatt azt hiszem egyébként sem tettem volna. Mérlegeltem az egyéb lehetőségeimet. Megkérhetném valamelyik kocsi tulajdonosát, hogy vigyen el. De elképzelésem sem volt, kié lehet a terepjáró, az Audit pedig eddig még nem is láttam. Gondoltam, benézek a házba, a bálteremben még égtek a lámpák. Biztosan találok valakit, aki segít.

Gyors léptekkel átvágtam a füvön, fel a teraszra, majd épp be akartam rontani a nyitott ajtón, amikor valaki kilépett a függöny mellől, és egyenesen belefutottam. Izmos mellkasnak ütődtem, és majdnem elestem, de ekkor két kart éreztem a derekam köré fonódni. Kezemet nekitámasztottam az illető mellének, és nagy levegőt véve emeltem fel a fejem, hogy bocsánatot kérjek. Egyszerre ért el a tudatomig a bódító illat, és a megmentőm arcának képe, és újra elakadt a lélegzetem. Robert aggódva nézett rám.
- Minden rendben?
- E- elmentem… sétálni… siettem, de mindenki elment. Nem tudom, merre kell visszamenni… - próbálkoztam felvázolni a helyzetet, de némileg megnehezítette a gondolkodást, hogy még mindig a karjában tartott.
- Miért nincs itt senki?- néztem körbe zavartan.
Továbbra is aggódva fürkészte az arcom, majd gyengéden eltolt magától, és alaposan szemrevételezett tetőtől talpig.
- Pár perce ment el mindenki. Csak az éjjeliőr, és én vagyunk itt. Maradni akartam, hogy megkeresselek. Fogalmam sem volt, hol lehetsz, azt mondták, egyszerűen eltűntél… Biztos semmi bajod?- szűkült össze a szeme, ahogy vizsgálgatott.
- Nem, nem - feleltem gyorsan, nem akartam, hogy aggódjon. - Szent ég! - csaptam a homlokomra. - Debbie meg fog ölni holnap!
Robert értetlenkedve nézett.
- Debbie a főnököm - magyaráztam. - Biztosan azt hiszi, leléptem egy szó nélkül.
Elmosolyodott.
- Ami azt illeti, egy vörös nő elég nagy hisztit csapott miattad… Ő Debbie?
- Ő lesz az - haraptam be az ajkam elkeseredetten.
- Ne aggódj miatta - tette a vállamra a kezét. - Majd kitalálunk valamit. A lényeg, hogy jól vagy. De kérdezhetek valamit?
Tudtam, mi lesz a kérdés, de azért bólintottam. Tétovázott, mint aki nem biztos benne, hogy hallani akarja a választ, de aztán kibökte.
- Tulajdonképpen hol voltál?
Haboztam, nem tudtam pontosan, mennyit kéne mondanom, hogy ne nézzen teljesen hülyének.
- Hát… nem volt semmi dolgom, ezért gondoltam körülnézek kicsit a parkban. Tudod, olyan szép, nem tudtam ellenállni… És aztán leültem, és egyszerűen elment az idő. - éreztem, ahogy a pír elönti az arcom, és félrefordultam, hogy ne lássa. Néhány másodpercig hallgatott, talán azt próbálta eldönteni, elhiggye-e a mesémet, aztán megszólalt.
- Örülök, hogy nem valami más miatt mentél el.
A szemébe néztem, és ennyi elég is volt, hogy elfelejtsek minden mást. A Debbie miatti aggodalmam, a környezetet, mindent.
- Akkor folytathatjuk, amit délután elkezdtünk?- kérdezte halkan. Megborzongtam a hangjától, és a hirtelen feltámadt várakozástól. Persze Rob azonnal észrevette.
- Fázol? - kérdezte meglepetten.
- Tessék? - néztem rá roppant okosan. - Ja, nem… Csak eszembe jutott, hogy gyalog akartam visszamenni…
- Nos, ezt megoldhatjuk egyszerűbben is. - mosolyodott el ismét, és nekem összevissza kalimpált a szívem. - Gyere, elviszlek, és közben beszélgetünk.
Azzal karon fogott, és elindultunk a parkoló irányába. Ekkor tűnt fel, hogy ő tulajdonképpen már átöltözött. Most is fekete nadrágot viselt, de hozzá egyszerű szürke pólót, és tornacipőt- Kócos haja az égnek meredezett, és nedvesen csillogott, Biztosan lezuhanyozott a forgatás után. De jó neki! Rajtam még az egész napos por, és izzadság keveredett. Biztosan klassz látvány lehettem. Titokban megszagoltam a hajam, de szerencsére csak a samponom finom vaníliaillatát éreztem rajta. Hirtelen megtorpantam. Ő is megállt, és kérdőn nézett rám.
- Vissza kell mennem. A táskám…
Félbeszakított.
- Engedelmeddel, már a kocsimban van.
Tátva maradt a szám.
- De… hogyan?
- Amikor Debbie észrevette, hogy nem vagy itt, nem éppen csöndesen hozta mindenki tudomására. Megijedtem, aztán megtalálták a táskádat, és kicsit megnyugodtam. Valahogy éreztem, hogy nem mehettél messzire. A többiek viszont készültek itthagyni téged, így vállaltam, hogy megvárlak, és visszaadom a táskádat. - magyarázta türelmesen. Nem is tudom, hirtelen melyik érzés lett bennem erősebb: a szomorúság, amiért annyira sem érdeklem a többieket, hogy meg akarjanak találni, vagy a kíváncsiság, hogy Rob mitől ijedt meg. Na jó, győzött az utóbbi.
- Köszönöm! - mormoltam halkan. Közben odaértünk az ismeretlen ezüstszínű Audihoz, és Rob kitárta előttem az utasoldali ajtót.
- Állok rendelkezésedre! - vigyorodott el huncutul. Elpirultam, úgyhogy gyorsan behuppantam az ülésre. Ő vidáman megkerülte az autót, aztán beült, indított, és lassan kigurultunk a kapun. Némán ültem mellette, nagyon új volt ez az egész helyzet, nem igazán tudtam, hogyan kéne viselkednem. Leengedtem az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. Mélyet szippantottam belőle, és a szemem sarkából Robra pillantottam. Olyan… boldognak tűnt.
- Mitől ijedtél meg? - csúszott ki a számon a kérdés.

4. fejezet - Emlékek és kétségek

Mondanom sem kell, nem volt egyszerű feladat a munkámra koncentrálnom. Habár az nagy könnyebbség volt, hogy felvétel közben nem volt rám szükség, azért én mégis igyekeztem száműzni a gondolataimból a korábban történteket… és persze próbáltam nem álmodozni arról, hogy vajon mi fog történni, ha végre leállnak a kamerák. Nem volt könnyű, főként, ha csak azt tekintjük, hogy Rob mindvégig csupán néhány méternyire volt tőlem. Hogy is fordíthatnék figyelmet másra, miközben őt látom minden percben?

Érdekes, ez eddig nem okozott problémát. Az elmúlt három hétben minden nap közös helyszínen dolgoztunk, Rob minden jelenetének felvételénél ott voltam, és mégsem éreztem sosem így magam. Pedig évek óta szeretem a munkásságát. Az egyik legtehetségesebb fiatal színésznek tartottam, amióta csak először megnéztem az Alkonyatot. Persze tudtam, hogy azelőtt is szerepelt más alkotásokban is, de addig csak abban láttam. Már akkor éreztem, hogy ő nem fog eltűnni a süllyesztőben, hogy neki szerelme a színjátszás. Lenyűgöző alakításokat nyújtott minden filmjében. Arról nem is beszélve, hogy engem valahogy a külseje, a viselkedése is megfogott. Már amit a fotókon, és videókon látottak alapján le tudtam szűrni. Nem mondható a szó szoros értelmében vonzónak, rám összességében mégis erősen hatott. Szokatlanul erősen. De mindig tudtam, hogy sokezer más lány is így érzi, ezért nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Közben azért majd’ elepedtem a vágytól, hogy legalább egy kicsit megismerhessem. Hát… valljuk be, erre Magyarországról nem volt sok esély. Sok más egyéb ok mellett ez is közrejátszott abban, hogy itt, Amerikában vállaltam munkát. Reméltem, hogy valamilyen úton-módon, de előbb vagy utóbb esetleg bejuthatok a film fővárosába, és forgatásokon dolgozhatok. Ez már elég régi vágyam volt. Az sem érdekelt volna, ha valami aljamunkát kellett volna végeznem, vagy ha lóti-futi ember lettem volna. Élt bennem a remény, hogy ilyen közegben több esélyem lehet találkozni vele, mint bárhol másutt. De azt is tudtam, hogy nem kezdhetem a kinti életem rögtön egy filmstúdióban. Ez nem így működik. Mindenért meg kell dolgozni.

Ezért jelentkeztem au pair-nek. Mivel imádom a gyerekeket, ráadásul gyermekápoló a szakképesítésem, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek az első időkre. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy végre a tökéletességig fejleszthetem az angolom. Nem vártam, hogy akkora szerencse ér, hogy elsőre egy Los Angelesben élő orvos házaspárnál kapok munkát, de így történt, és én úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát. A sorsom innentől meseszerűen alakult. Sokáig fel sem tudtam fogni, hogy mindez velem történt. Csodás évet töltöttem a családnál, majd a szerződésem letelte után szinte azonnal állást kaptam egy kisebb forgatáson. Azt hozzá kell tennem, ez nem sikerült volna a befogadó családom hathatós segítsége nélkül. Talán már rég otthon lennék Magyarországon, ha Patrick és Helen nem egyengetik el az utam, és nem mutatnak be pár befolyásos barátjuknak. Istenem, milyen lelkes és végtelenül izgatott voltam az első munkanapomon! Igazi szuperprodukció részese lehetek! Elindul a karrierem, záporoznak majd a munkalehetőségek, és rengeteg sztárral ismerkedhetek meg! Mintha kinyílt volna a kincsesláda. Olyan volt, mint egy álom megvalósulása. Ma már inkább úgy érzem, délibábot kergettem. Az életem során a fejemben kialakítottam egy képet erről a világról, mint gondolom, sok más ember is. A csillogás, a fény, a gazdagság, a szépség. Mennyire irigyeltem mindenkit, aki ennek részese lehet! És mennyire más a valóság. Minden a pénzről, a külsőségekről szól, az ember maga hamar elveszik, ha nem vigyáz. Jól láttam, mennyire nehéz önmagunknak maradni. És a színészek! Az első filmszakmában eltöltött évem alatt jónéhány világsztárral volt szerencsém együtt dolgozni. És minél több idő telt el, annál gyorsabban csökkent a kezdeti lelkesedésem irántuk. Nagy színészek, akikre emberek milliói néznek fel, képesek úgy kifordulni magukból, hogy a végén már elgondolkodtam: „Ki is ez itt, és miért hiszi, hogy ő a legfontosabb a föld kerekén? Miért hiszi, hogy joga van így viselkedni másokkal? És miért hiszi, hogy el kell magát adnia, hogy kapjon egy szerepet?” Kiábrándultam Hollywoodból. Nem tudok rá jobb szót. Elveszítette a varázsát. A munkámat szeretem, mert kreativitást igényel, és megmozgathatom az agyam. Na és unalmas sem volt még soha. Arról nem is beszélve, hogy remekül megfizettek. De a többi része, a hajbókolás, a megalázkodás arra méltatlan emberek előtt már nem érdekelt. Persze voltak kivételek. Mindig akadt egy-két kedves színésznő, akinek volt pár jó szava hozzánk, vagy olykor előfordult egy udvarias, sármos színész, aki anélkül is képes volt hozzánk szólni, hogy az ágyába akart volna cipelni. De ez volt a ritkább eset, és ezek a tapasztalatok arra késztettek, hogy újradefiniáljam az agyamban a „hollywoodi sztár” kifejezést. Már fel sem merült bennem, hogy Robert Pattinson más lehet.

Ezért, amikor megbízást kaptunk erre a történelmi filmre, amiben ő játssza a férfi főszerepet, már sikerült közömbösen fogadnom a hírt. Többé nem azt láttam benne, aki talán örök rejtély marad számomra, hanem a munkát. És így zökkenőmentesen ment minden a maga útján. Az utóbbi hetekben sikerült a dolgomra összpontosítanom. Kivéve éjszaka. Éjszaka, amikor aludtam, az agyam eldugott részéből előtört pár régebbi emlék. Felbukkantak az érzéseim, a reményeim. A szempár, ami még fotókon keresztül is képes volt megigézni. Minden éjjel felriadtam, és hevesen dobogó szívvel próbáltam rájönni, miért álmodom vele, de nem kaptam megnyugtató választ. Végül mindig azzal hessegettem el a fájdalmas álomképet, hogy csak a szokatlanul döcögősen haladó forgatás miatt van ez egész, na meg a túlfűtött város miatt. Igen, biztosan ez zavarja össze a gondolataimat.

És most itt állok, és képtelen vagyok levenni a szemem Robról. Éppen egy zsúfolt bál jelenetét vettük fel. Ha lehet, még nagyobb volt a hőség, mint korábban, talán a rengeteg ember, és a nehéz ruhák miatt, amit a színészek és a statiszták viseltek. Időközben besötétedett, és a patinás épülethez tartozó hatalmas teraszt is feldíszítettük. Többszáz gyertyát, és olajlámpást helyeztünk el szerteszét, a buján virágzó növények nehéz illatot árasztottak. A varázslatos fény sejtelmesen fonta körbe a színészek alakját. Robert és Sarah szerepük szerint a korlátnál állva beszélgettek. A forgatókönyv szerint ekkor bontakozik ki egyértelműen a kettejük közti vonzalom, ekkor fejezik ki egymásnak először, mit éreznek egymás iránt. Persze ez a történet konzervatív időkben játszódik, az Amerikai Polgárháború idején, tehát amennyire tudom, nem lesz (még) csókjelenet. De a szívem így is fájdalmasan összeszorult, és alig kaptam levegőt, amikor azt néztem, ahogy Rob daliásan féltérdre ereszkedik a lány előtt, a kezébe fogja Sarah kezét, és lágy hangon biztosítja őt a szerelméről, mely a háború próbáját is ki fogja állni. Annyira… annyira igazinak tűnt! Égett a szemem, muszáj volt elfordulnom. „Ez csak egy szerep! Ne vedd a szívedre!”- nyugtattam magam. Mégis gombócot éreztem a torkomban. Tudtam, hogy nem szabadna így éreznem, de olyan nehéz volt. Gyorsan elbotorkáltam a többiek mögött a lépcsőig, majd levegő után kapkodva indultam a park felé. Egyedül akartam lenni, egy kis csendre vágytam. Bent a sokszáz éves fák között egy szűk, holdfényes ösvény mellet találtam egy kis padot. Leültem. A zajok távolról hallatszottak, de nem törődtem velük. Próbáltam józanul gondolkodni. Nem jó semmire, ha így elveszítem a fejem. Hiszen semmi közöm sincs Robhoz. És ha lenne is, ez számára akkor is csak munka. Amit jól végez.

Mindig hallani róla dolgokat, mindig összehozzák az éppen aktuális filmbeli partnernőjével, mint ahogy most is. Azonban én az elmúlt hetekben semmi jelét nem láttam, hogy lenne valami Rob és Sarah között. Mindig külön érkeztek, külön távoztak, a szünetekben ki-ki ment a maga dolgára, csak a kötelező eseményeken, promóciókon, sajtófogadásokon, fotózásokon mutatkoztak együtt. Tehát nem szabad félreértenem semmit. Robert egyszerűen csak pokolian jó színész. „Biztosan nem akarna veled találkozni, ha Sarah-val is lehetne.”- csitítgattam zaklatott lelkemet. Hát ez az! Lehetne vele is, akkor mit akar tőlem? Éppen tőlem, egy unalmas, szürke kisegértől? Sehogyan sem fért a fejembe. És minél többet gondolkodtam ezen, annál kevésbé éreztem magam elég jónak hozzá.

3. fejezet - Bemutatkozás

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – vette fel újra a beszélgetés fonalát Robert. Már magabiztosabb volt, egy mosolyt is az arcára csempészett, és előtűnt hibátlan fogsora. - Robert vagyok – nyújtotta a kezét.

Először csak bambán bámultam rá, aztán felfogtam végre, mire vár, és én is a kezem nyújtottam. Ahogy összeért a bőrünk, mintha villám sújtott volna le rám. Csodálom, hogy nem állt égnek a hajam. Elektromos töltések izzottak körülöttünk, de talán csak én éreztem. Bár ő is elég furcsán nézett ki. Mintha valami váratlan dolgot tapasztalt volna. A keze finom sima volt, és kellemesen meleg, Legszívesebben a két tenyerem közé zártam volna, és órákig simogattam volna

- Khm… - köhécselt Rob halkan. Ijedten néztem rá, és láttam, hogy nevetés bujkál a szemében. Ráeszméltem, hogy még mindig fogom a kezét, és hirtelen elengedtem, mintha forró vasat szorongattam volna eddig. Ő még mindig várakozón nézett rám, és eltartott egy darabig, mire eljutott a tudatomig, mi ennek az oka.

- Ó, bocs… elfelejtettem… - motyogtam – Emma vagyok… izé… Emma Pintér. – Hihetetlen. Úgy viselkedem, mint egy kislány a fiúval, akibe belezúgott.

Robert szélesen elmosolyodott, és ettől kedves nevetőráncok keletkeztek a szeme sarkában. Alig tudtam róla levenni a szemem. Szinte mágnesként vonzott.

- Emma… nagyon szép neved van – a nevem lágy selyemként csúszott ki a szájából, soha senki ezelőtt nem mondta így ki. Vagy csak én vagyok elfogult?

- Köszönöm – rebegtem, és éreztem, hogy újra elpirulok. Milyen meglepő! – A tiéd sem rossz… Robert… vagy csak Rob?

- Azt hiszem, maradjunk inkább a Robnál, az sokkal közvetlenebbül hangzik, nem?- mosolygott rendületlenül. Teljesen kába lettem ettől a sok mosolytól.

- De, de, persze - hagytam rá. Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg, úgy látszott, Robon is felülkerekedett a zavara. Hogy kevésbé legyen kínos a hallgatás, a számhoz emeltem a kávésbögrémet, és belekortyoltam. Rob pillantása követte a mozdulatomat, és felcsillant a szeme.

- De jó, van kávéd! Hol szerezted? Egész álló nap próbálok felhajtani valahol egy jó erős kávét, de ebben a fejetlenségben valahogy mindig elmaradt…

- Ó, hát én…- kezdtem volna mesélni, hogy a szállóból hoztam, de nem volt rá időm, mert ekkor megjelent a rendezőasszisztens, egy alacsony, kopaszodó, negyven körüli férfi.

- Robert, jelenés van- közölte. – Sarah végre elkészült, nem késlekedhetünk tovább a felvétellel, még megint meggondolja magát ez a kis…

Nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudtuk, mit akart mondani, és halkan kuncogni kezdtünk. Nevetve egymásra néztünk, és egy szempillantás alatt ismét elbűvölt az arca. A szívem hevesebben kalimpált, mint eddig, és már nem nevettem. Újra kortyoltam a kávémból. Pótcselekvés…

Úgy tűnt, Rob nem vett észre semmit. Zavartalanul nevetett, majd átkarolta az asszisztens vállát.

- Oké, Colin, értem. Már megyek is. Csak egy pillanat.

- Nem, az nem jó – ellenkezett a férfi, és én ingerült lettem, amiért máris el akarja rabolni tőlem őt. – Nincs idő, és még gyorsan sminkbe is kell menned. Gyere!

- Na jó, megyek – adta meg magát Rob, aztán felém fordult. – Itt leszel a végéig?

- Hol máshol is lehetnék? – kérdeztem hetykén, miközben majd’ szétvetett az izgalom, hogy vajon mit szeretne tőlem.

- Rendben, akkor megkereslek, jó?

Meglepődtem, de aztán gyorsan bólogattam. Beszélni már nem volt erőm. Túl nagy sokk ért.

- El ne tűnj nekem! – tette hozzá mosollyal az ajkán. – Folytatni szeretném ezt a beszélgetést. Még nagyon sok dologra kíváncsi vagyok – árnyék suhant át az arcán egy pillanatra, amit nem értettem, de rögtön utána fel is derült – Érdekesnek ígérkezik. Szóval akkor… később találkozunk… Emma.

Távozóban még intett felém, én pedig tátott szájjal bámultam utána. Aztán kissé megráztam magam, és észhez tértem.

- Rob! – kiáltottam utána, magamat is meglepve. Kíváncsian fordult vissza.

- Igen?

Elindultam felé, szinte maguktól vittek a lábaim. Mondjuk igazából olyan volt, mintha lebegtem volna a föld felett. Olyan várakozón állt ott, a tiszta tekintetével, hogy kedvem lett volna egyszerűen a karjaiba repülni, és örökké csak ölelni. Ehelyett elé léptem, az egyik kezéért nyúltam, felemeltem, és beletettem a kávésbögrémet. Lenézett rá, aztán vissza az arcomra, és szélesen elvigyorodott. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokat mosolyog. Én is visszanevettem rá.

- Egy kis energia, hogy ébren tartson, amíg találkozunk. – mondtam a szemébe nézve.

- Mióta beszéltünk, éberebb vagyok, mint valaha – mondta halkan, hogy csak én halljam. – De azért megiszom, csak hogy biztosra menjek. Köszönöm!

Megbabonázva álltam, és egymásba fonódott a tekintetünk. Varázsos másodpercek voltak. Aztán Colin kegyetlenül kirántott minket a kábulatból, mert megrángatta Rob karját, és maga után vonszolta. Én még mindig ott álltam, és mélyeket lélegezve szippantottam be édeskés, mégis friss illatát, amit hátrahagyott. Majd az illat eloszlott, és én kénytelen voltam kényszeríteni magam, hogy újra a munkának szenteljem a figyelmem. Főleg, mivel Debbie visítozó hangját hallottam valahonnan, amint éppen engem keresett. Sóhajtva indultam felé, miközben próbáltam kiverni a fejemből az iménti jelenetet. Legalábbis a forgatás végeztéig…