Mondanom sem kell, nem volt egyszerű feladat a munkámra koncentrálnom. Habár az nagy könnyebbség volt, hogy felvétel közben nem volt rám szükség, azért én mégis igyekeztem száműzni a gondolataimból a korábban történteket… és persze próbáltam nem álmodozni arról, hogy vajon mi fog történni, ha végre leállnak a kamerák. Nem volt könnyű, főként, ha csak azt tekintjük, hogy Rob mindvégig csupán néhány méternyire volt tőlem. Hogy is fordíthatnék figyelmet másra, miközben őt látom minden percben?
Érdekes, ez eddig nem okozott problémát. Az elmúlt három hétben minden nap közös helyszínen dolgoztunk, Rob minden jelenetének felvételénél ott voltam, és mégsem éreztem sosem így magam. Pedig évek óta szeretem a munkásságát. Az egyik legtehetségesebb fiatal színésznek tartottam, amióta csak először megnéztem az Alkonyatot. Persze tudtam, hogy azelőtt is szerepelt más alkotásokban is, de addig csak abban láttam. Már akkor éreztem, hogy ő nem fog eltűnni a süllyesztőben, hogy neki szerelme a színjátszás. Lenyűgöző alakításokat nyújtott minden filmjében. Arról nem is beszélve, hogy engem valahogy a külseje, a viselkedése is megfogott. Már amit a fotókon, és videókon látottak alapján le tudtam szűrni. Nem mondható a szó szoros értelmében vonzónak, rám összességében mégis erősen hatott. Szokatlanul erősen. De mindig tudtam, hogy sokezer más lány is így érzi, ezért nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Közben azért majd’ elepedtem a vágytól, hogy legalább egy kicsit megismerhessem. Hát… valljuk be, erre Magyarországról nem volt sok esély. Sok más egyéb ok mellett ez is közrejátszott abban, hogy itt, Amerikában vállaltam munkát. Reméltem, hogy valamilyen úton-módon, de előbb vagy utóbb esetleg bejuthatok a film fővárosába, és forgatásokon dolgozhatok. Ez már elég régi vágyam volt. Az sem érdekelt volna, ha valami aljamunkát kellett volna végeznem, vagy ha lóti-futi ember lettem volna. Élt bennem a remény, hogy ilyen közegben több esélyem lehet találkozni vele, mint bárhol másutt. De azt is tudtam, hogy nem kezdhetem a kinti életem rögtön egy filmstúdióban. Ez nem így működik. Mindenért meg kell dolgozni.
Ezért jelentkeztem au pair-nek. Mivel imádom a gyerekeket, ráadásul gyermekápoló a szakképesítésem, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek az első időkre. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy végre a tökéletességig fejleszthetem az angolom. Nem vártam, hogy akkora szerencse ér, hogy elsőre egy Los Angelesben élő orvos házaspárnál kapok munkát, de így történt, és én úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát. A sorsom innentől meseszerűen alakult. Sokáig fel sem tudtam fogni, hogy mindez velem történt. Csodás évet töltöttem a családnál, majd a szerződésem letelte után szinte azonnal állást kaptam egy kisebb forgatáson. Azt hozzá kell tennem, ez nem sikerült volna a befogadó családom hathatós segítsége nélkül. Talán már rég otthon lennék Magyarországon, ha Patrick és Helen nem egyengetik el az utam, és nem mutatnak be pár befolyásos barátjuknak. Istenem, milyen lelkes és végtelenül izgatott voltam az első munkanapomon! Igazi szuperprodukció részese lehetek! Elindul a karrierem, záporoznak majd a munkalehetőségek, és rengeteg sztárral ismerkedhetek meg! Mintha kinyílt volna a kincsesláda. Olyan volt, mint egy álom megvalósulása. Ma már inkább úgy érzem, délibábot kergettem. Az életem során a fejemben kialakítottam egy képet erről a világról, mint gondolom, sok más ember is. A csillogás, a fény, a gazdagság, a szépség. Mennyire irigyeltem mindenkit, aki ennek részese lehet! És mennyire más a valóság. Minden a pénzről, a külsőségekről szól, az ember maga hamar elveszik, ha nem vigyáz. Jól láttam, mennyire nehéz önmagunknak maradni. És a színészek! Az első filmszakmában eltöltött évem alatt jónéhány világsztárral volt szerencsém együtt dolgozni. És minél több idő telt el, annál gyorsabban csökkent a kezdeti lelkesedésem irántuk. Nagy színészek, akikre emberek milliói néznek fel, képesek úgy kifordulni magukból, hogy a végén már elgondolkodtam: „Ki is ez itt, és miért hiszi, hogy ő a legfontosabb a föld kerekén? Miért hiszi, hogy joga van így viselkedni másokkal? És miért hiszi, hogy el kell magát adnia, hogy kapjon egy szerepet?” Kiábrándultam Hollywoodból. Nem tudok rá jobb szót. Elveszítette a varázsát. A munkámat szeretem, mert kreativitást igényel, és megmozgathatom az agyam. Na és unalmas sem volt még soha. Arról nem is beszélve, hogy remekül megfizettek. De a többi része, a hajbókolás, a megalázkodás arra méltatlan emberek előtt már nem érdekelt. Persze voltak kivételek. Mindig akadt egy-két kedves színésznő, akinek volt pár jó szava hozzánk, vagy olykor előfordult egy udvarias, sármos színész, aki anélkül is képes volt hozzánk szólni, hogy az ágyába akart volna cipelni. De ez volt a ritkább eset, és ezek a tapasztalatok arra késztettek, hogy újradefiniáljam az agyamban a „hollywoodi sztár” kifejezést. Már fel sem merült bennem, hogy Robert Pattinson más lehet.
Ezért, amikor megbízást kaptunk erre a történelmi filmre, amiben ő játssza a férfi főszerepet, már sikerült közömbösen fogadnom a hírt. Többé nem azt láttam benne, aki talán örök rejtély marad számomra, hanem a munkát. És így zökkenőmentesen ment minden a maga útján. Az utóbbi hetekben sikerült a dolgomra összpontosítanom. Kivéve éjszaka. Éjszaka, amikor aludtam, az agyam eldugott részéből előtört pár régebbi emlék. Felbukkantak az érzéseim, a reményeim. A szempár, ami még fotókon keresztül is képes volt megigézni. Minden éjjel felriadtam, és hevesen dobogó szívvel próbáltam rájönni, miért álmodom vele, de nem kaptam megnyugtató választ. Végül mindig azzal hessegettem el a fájdalmas álomképet, hogy csak a szokatlanul döcögősen haladó forgatás miatt van ez egész, na meg a túlfűtött város miatt. Igen, biztosan ez zavarja össze a gondolataimat.
És most itt állok, és képtelen vagyok levenni a szemem Robról. Éppen egy zsúfolt bál jelenetét vettük fel. Ha lehet, még nagyobb volt a hőség, mint korábban, talán a rengeteg ember, és a nehéz ruhák miatt, amit a színészek és a statiszták viseltek. Időközben besötétedett, és a patinás épülethez tartozó hatalmas teraszt is feldíszítettük. Többszáz gyertyát, és olajlámpást helyeztünk el szerteszét, a buján virágzó növények nehéz illatot árasztottak. A varázslatos fény sejtelmesen fonta körbe a színészek alakját. Robert és Sarah szerepük szerint a korlátnál állva beszélgettek. A forgatókönyv szerint ekkor bontakozik ki egyértelműen a kettejük közti vonzalom, ekkor fejezik ki egymásnak először, mit éreznek egymás iránt. Persze ez a történet konzervatív időkben játszódik, az Amerikai Polgárháború idején, tehát amennyire tudom, nem lesz (még) csókjelenet. De a szívem így is fájdalmasan összeszorult, és alig kaptam levegőt, amikor azt néztem, ahogy Rob daliásan féltérdre ereszkedik a lány előtt, a kezébe fogja Sarah kezét, és lágy hangon biztosítja őt a szerelméről, mely a háború próbáját is ki fogja állni. Annyira… annyira igazinak tűnt! Égett a szemem, muszáj volt elfordulnom. „Ez csak egy szerep! Ne vedd a szívedre!”- nyugtattam magam. Mégis gombócot éreztem a torkomban. Tudtam, hogy nem szabadna így éreznem, de olyan nehéz volt. Gyorsan elbotorkáltam a többiek mögött a lépcsőig, majd levegő után kapkodva indultam a park felé. Egyedül akartam lenni, egy kis csendre vágytam. Bent a sokszáz éves fák között egy szűk, holdfényes ösvény mellet találtam egy kis padot. Leültem. A zajok távolról hallatszottak, de nem törődtem velük. Próbáltam józanul gondolkodni. Nem jó semmire, ha így elveszítem a fejem. Hiszen semmi közöm sincs Robhoz. És ha lenne is, ez számára akkor is csak munka. Amit jól végez.
Mindig hallani róla dolgokat, mindig összehozzák az éppen aktuális filmbeli partnernőjével, mint ahogy most is. Azonban én az elmúlt hetekben semmi jelét nem láttam, hogy lenne valami Rob és Sarah között. Mindig külön érkeztek, külön távoztak, a szünetekben ki-ki ment a maga dolgára, csak a kötelező eseményeken, promóciókon, sajtófogadásokon, fotózásokon mutatkoztak együtt. Tehát nem szabad félreértenem semmit. Robert egyszerűen csak pokolian jó színész. „Biztosan nem akarna veled találkozni, ha Sarah-val is lehetne.”- csitítgattam zaklatott lelkemet. Hát ez az! Lehetne vele is, akkor mit akar tőlem? Éppen tőlem, egy unalmas, szürke kisegértől? Sehogyan sem fért a fejembe. És minél többet gondolkodtam ezen, annál kevésbé éreztem magam elég jónak hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése