8. fejezet - Egy szobában

A mahagóni borítású pult mögött alacsony, ősz hajú asszony fogadott minket. Ötvenöt- hatvan éves lehetett, de a kései (vagy inkább korai?) óra ellenére sem tűnt fáradtnak. Kedves mosollyal fogadott bennünket. Amikor elmondtam neki, hogy két szobát szeretnénk kivenni éjszakára, sajnálkozva csóválta a fejét.

- Nem fog menni, kedveskéim. Egyetlen szobánk van csak szabadon. Ma megleptek minket a szállóvendégek. Nem látták, micsoda tömeg van most is odakint? Közeleg a Mardi Grass (New Orleans híres karneválja), ilyenkor tele vagyunk látogatókkal. És hát itt vannak maguk is, a forgatással, hiszen tudják. - kacsintott Robertre, aki fél kézzel a pultra támaszkodott, és lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy felismerték. Most jöttem rá, hogy eddig még senki nem rohamozta meg őt. Meglepő. Bár nem bántam. Egyáltalán nem.
- Tömve van minden szálló - folytatta a hölgy. - Nem hinném, hogy bárhol kapnak két szobát ilyenkor. Maradjanak nálunk!
- Igazából van szállásunk - vetettem közbe. - Csak éppen a város két túlsó végében, és fáradtak vagyunk, ezért gondoltuk, hogy esetleg itt…
- Ó, értem én! - bizonygatta derűs arccal a nénike. Szemlátomást ő jobban tudta, mit szeretnénk, mint mi magunk. - Ugyan már, ne kéressék magukat. Nem kell szégyellniük! Maguk fiatalok, és én tudom, hogy megy ez… Én is voltam huszonéves.

Zavartan elkezdtem bíbelődni a hajammal, ahogy hallgattam őt, és óvatosan Robra sandítottam. Úgy tűnt, ő is kényelmetlenül érzi magát.
- Mi nem vagyunk… - kezdtem volna magyarázni, de az idős hölgy nem is figyelt rám.
- Maradjanak éjszakára! - nógatott minket, de igazából Roberthez intézte a szavait. - Remek kis szobát kapnak. Teljesen felszerelt, még olyan internet- micsoda is van, én nem értek hozzá. Kényelmes, nagy ágy van. Biztosan meg lesznek elégedve. És természetesen számíthatnak a teljes diszkréciónkra. - tette hozzá, és nagyon komoly arccal nézett Rob szemébe. Ő egy darabig mérlegelt, aztán láthatóan úgy döntött, hogy hihet a fogadósnőnek, mert kérdő arccal felém fordult.

A szívem a torkomban dobogott a gondolatra, hogy össze leszünk zárva egy kis szobában egész éjszakára. Minden sejtem bizseregni kezdett, és nehezebben kaptam levegőt, mint eddig ebben a párás városban. Mégis tudtam, hogy bele fogok egyezni.
Alig észrevehetően bólintottam, aztán a várakozón álldogáló nénihez fordultam.
- Kivesszük.
Összecsapta a tenyerét, és szélesen mosolyogva nézett egyikünkről a másikra.
- Hát nem remek, édeskéim? Ígérem, nem bánják meg, hogy maradnak. Két ilyen kedves ember megérdemli, hogy kényelmesen pihenhessen.
- Köszönjük szépen. - mormolta Rob, és közvetlenül mellém lépett, hogy kitöltsük az űrlapokat. Mikor végeztünk, és megkaptuk a kulcsot, elindultunk az előtérben.
- Nem tudom eldönteni, hogy valóban ilyen kedves, vagy csak tele akarta tölteni a szállót. - súgta oda nekem Rob, mire elnevettem magam.
- Hát, az biztos, hogy nem lehet neki nemet mondani.

Már majdnem a lépcsőhöz értünk, amikor eszembe jutott, hogy nincs is nálam semmi. Sem tiszta ruha, sem tisztálkodószerek, még egy fogkefe sem. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, aztán beugrott, hogy a hátizsákomban hordok magamnál egy kisebb csomagot, benne váltás fehérneművel, egy pólóval, fürdőszobai kellékekkel. Hiszen olykor előfordul, hogy egy forgatási nap olyan hosszan elhúzódik, hogy kénytelen voltam a helyszínen felfrissíteni magam. Remek! Viszont a táskám Rob kocsijában van. Vissza kéne menni érte. De azt sem tudtam, merre kéne indulnom.

Ahogy a lépcső aljához értünk, Robert karjára tettem a kezem, és megállítottam. Azonnal rámnézett, és látta, hogy feszengek. Persze félreértette.
- Valami baj van? - aggódott. - Mégis inkább menjünk? Csak egy szavadba kerül…
- Nem, dehogy! - siettem őt megnyugtatni. Zavaromban a pólóm szegélyét babráltam. - Csak… eszembe jutott, hogy még a fogkefém sincs nálam, és hát… a táskámban hordok magamnál, de a táskám a kocsidban maradt… - sandítottam fel rá félénken. - Visszamennék érte, de félek akkor hamar a rendőrséggel kéne kerestetned, mert eltévednék.
Melegen elmosolyodott.
- Csak ennyi a baj? Már azt hittem, valami nagy probléma van. Elhozhatom neked a táskádat, ha szeretnéd.
- Csak ha nem gond. - hadartam. - Nem akarlak még ezzel is terhelni - utáltam a gondolatot, hogy ugráltatom, pláne azt, hogy el kell szakadnom tőle, és már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot. - Tudod mit? Hagyjuk inkább… majdcsak megleszek fogkefe nélkül is. Végülis van ujjam is… meg mentolos rágóm… - próbáltam tréfálkozni.
- Ugyan már, ne hülyéskedj! - ellenkezett. - Egyáltalán nem terhelsz, különben is, tíz percen belül visszaérek. És ami azt illeti, még jó is, hogy neked eszedbe jutott, mert nekem is kéne a táskám. Tudod, nem csak neked hiányzott volna a fogkeféd. - vigyorgott kisfiúsan, én meg majd’ elolvadtam.
- Menj csak fel addig, és pihenj le! - tette hozzá. - Igyekszem vissza.
- Hát jó. - préseltem ki magamból. - Akkor… köszönöm!
- Nincs mit. Na menj! - tolt a lépcsőhöz, látva, hogy nehezen akaródzik elindulnom. Végül azért sikerült elszakadnom a látványától, és felfelé indultam.

Könnyen megtaláltam a szobát, szerencsére nem volt sok belőlük. Amikor beléptem, elámultam. A berendezés az étteremhez hasonlóan az én ízlésem szerint egyszerű, letisztult vonalat képviselt. Minden natúr fa és fehér színekben pompázott. A kis asztalkán friss virágok illatoztak egy vázában, az éjjeliszekrényeken pedig régimódi lámpák álltak. De ami azonnal lekötötte a figyelmem, az a hatalmas ágy volt, hívogató krémszínű ágyneművel. A kis szobához képest elég nagy ágy volt. Beleremegtem, amikor tudatosult bennem, hogy hamarosan ott fogunk feküdni egymás mellett. Alvásról szó sem lehetett. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, képtelen leszek lehunyni a szemem, amíg Rob néhány centire lesz tőlem.

Próbáltam inkább másra koncentrálni, így odaléptem az ablakhoz, és kibámultam. Valószínűleg a ház hátsó felén lehettünk, mert nem az utcát láttam magunk alatt. Csak nagy sötétséget, apró fényes pontokkal, és egy fehér templomot. Vagy inkább katedrális lehetett, a nagyságából ítélve. Kis időbe beletelt, mire rájöttem, hogy a sötét rész a fényekkel pedig egy park lehet. Ahogy erősebben figyeltem, már ki tudtam venni néhány sétányt, és egy kis tavat. Még így is szépnek látszott, már alig vártam, hogy reggel is vethessek rá egy pillantást, miután felébredünk… felébredünk.

Villámgyorsan tértek vissza a gondolataim az ágyhoz. És nem lettem nyugodtabb. Elgyengültek a lábaim, úgyhogy eljöttem az ablaktól, és lerogytam az egyik kényelmesnek tűnő fotelbe a kettő közül, amik egymással szemben álltak a szoba közepén. Az ágyon kívül ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság idebent. Lerúgtam a cipőmet. Nagyon jólesett megmozgatni végre a lábujjaimat. Ha jól számolom, több mint húsz órán keresztül voltam talpon, és ez megviselte a lábam is. Kicsit megmasszíroztam, aztán magam alá húztam őket, és újra szemügyre vettem a szobát. Nagyon békés kis hely volt, és nagyon csöndes. Túl csöndes. Az órámra pillantottam, és rövid számolás után rájöttem, hogy Robert már majdnem fél órája ment el. Hol lehet ilyen sokáig? Csak nem történt vele valami? Felpattantam, és rémülten gondolkodtam, mihez kezdjek, hogyan tudjam meg, mi történt.
Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és ő lépett be rajta. Majdnem odarohantam átölelni, de még időben megfékeztem magam. Azonban a megkönnyebbült sikolyt, ami a torkomból készült feltörni, nem tudtam visszatartani. Gyorsan a számra tapasztottam a kezem, de így is hallatszott. Tágra nyílt szemmel meredtem Robra. Ő megilletődötten állt az ajtóban, láthatóan nem tudta mire vélni a viselkedésem. Aztán villámgyorsan becsukta az ajtót, ledobta a földre a táskákat, és mellettem termett. Megragadta a vállam.
- Emma, jól vagy?! - szinte rámkiáltott, mire végre megtaláltam a hangomat. Kicsit remegett ugyan, és leginkább egy macska nyávogására emlékeztetett, de legalább nem sikoltoztam.
- Igen… - lihegtem, mintha maratoni távot futottam volna le. - Csak… annyira megijedtem, amikor nem jöttél vissza… Attól féltem, hogy… hogy bajod esett… - mondtam ki őszintén. A szemébe néztem, és hirtelen a sírás kerülgetett. Nem értettem magam, hiszen végülis itt van velem, épen és egészségesen. Akkor meg mi van?

Rob kifürkészhetetlen arccal nézett rám, aztán egy nagy sóhajjal átölelt, és szorosan magához vont. A szívem zakatolt a megindultságtól, és az övét is éreztem a mellkasomon. Erősen, gyorsan vert, és kettőnk szívének ritmusa megnyugtatóan vált eggyé. Mégis eleredtek a könnyeim. Rob karjai körém fonódtak, és egyik kezével lassan simogatta a hátam.
- Shh… - csitítgatott. - Nincs semmi baj…
- Sajnálom… - szipogtam a vállába. - Nem tudom, mi van velem. Nem szoktam ilyen könnyen elbőgni magam. De ma olyan… felfokozott a hangulatom. - vallottam be halkan.
- Tudom. - suttogta a hajamba. - Én is ezt érzem. Nyugi.
- De te nem sírsz. - panaszkodtam, mire halkan nevetett, de azért továbbra is ölelt. És én élvezettel merültem el az ölelésében, aztán lassan megnyugodtam. Pár percig még így álltunk. Rob a fejemre támasztotta az állát. Hiába, vagy húsz centi van közöttünk. Hallgattam a légzését, és élveztem testének melegét. Nem akaróztam kibújni a karjaiból.
- Hm… vanília… - mormolta váratlanul.
- Tessék? - húzódtam hátrébb, hogy felnézhessek az arcára.
- Vaníliaillatú a hajad. Már a kocsiban is éreztem, meg amikor mellettem jöttél. Nagyon finom.
- Ó… köszi… Csak a samponom. Szeretem az illatát, mindig ezt használom. Sokan erősnek, émelyítőnek tartják a vaníliaillatot, de szerintem, ha csínján bánunk vele, nagyon kellemes. Engem mindig megnyugtat. Mint a levendula. Azt is szeretem, bár kicsit… ó! - rájöttem, hogy ostobaságokról fecsegek, és elvörösödtem. - Jaj, bocs… csak jártatom a szám.
De Rob csak mosolygott. Elengedett, aztán lehuppant a fotelbe.
- Ne kérj bocsánatot. És csak beszélj nyugodtan bármiről, amennyit csak akarsz. Mindent tudni akarok rólad.
Áthatón nézett rám, kékesszürke szemei ragyogtak a lámpafényben. Csak néztem őt, próbáltam kifürkészni a vonásait, és újra észrevettem a kimerültség egyértelmű jeleit az arcán. Pihennie kell!
- Jól van, meg fogsz tudni rólam mindent. De nem most. - szögeztem le. Felvonta a szemöldökét - Aludnod kell. - magyaráztam. - Lerí rólad, hogy majd összeesel. Egész nap talpon voltál… - emlékeztettem.
- Te is - mutatott rá okosan. Igaza volt. Nekem sem ártana aludnom. Bár… van még értelme egyáltalán? Négy óra is elmúlt már. Mire lehunyom a szemem, már kelhetek is.
- Oké, akkor egyezzünk meg. - javasoltam. Leültem az ágy szélére. Rob kíváncsian előredőlt a fotelben.
- Most mindketten szépen rendbe szedjük magunkat, aztán alszunk, amennyit tudunk. Holnap… akarom mondani, ma forgatás után pedig találkozunk, és folytatjuk egymás megismerését. Persze szigorúan maximum éjfélig, hogy pihenni is tudjunk. Mit szólsz?
- Hát… - húzta el a száját. - Nem is tudom… mi van, ha este tizenegyig dolgozunk, vagy még tovább? Akkor alig marad időnk. Az nem jó!
- Akkor? Egyéb ötlet? - néztem rá várakozón.
- Csináljuk úgy, hogy felvétel után találkozunk, és beülünk valahová mondjuk két órára…, vagy háromra. Az igazán nem sok - nézett rám ártatlanul, amikor látta, hogy ellenkezni akarok. - És még aludni is tudunk utána.
- Szóval nagyjából úgy lenne minden, mint ma. - következtettem. Rob csak vigyorgott.
- Na jó, majd meglátjuk. - egyenesedtem fel, és az ajtóban ledobott táskámhoz léptem.
- Apropó, köszönöm, hogy elhoztad nekem - mutattam a zsákra, aztán felkaptam, és magamhoz szorítottam. A fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Szívesen. - valami volt a hangjában, ami megállásra késztetett. Mintha valami rossz jutott volna az eszébe. Ránéztem, de ő az kezébe temette az arcát. Nyomasztotta valami.
- Mi az? - álltam meg előtte. Felemelte a fejét, és bocsánatkérőn nézett rám.
- Történt valami, amíg odavoltam, és attól tartok… - elhallgatott. Én meg ideges lettem.
- Mitől?
- Hát… igazából semmi olyan, amit én ne tudnék kezelni, ne félj… De inkább majd később elmondom.
- Mikor? - erőszakoskodtam. Igenis aggódtam, és tudni akartam, mi bántja. Halványan elmosolyodott.
- Amikor én is végeztem a fürdőszobában. - kétkedő arcomat látva hozzátette: - Ígérem.
- Szavadon foglak. - fenyegettem meg tréfásan az ujjammal.
- Jó. - most már úgy mosolygott, hogy teljes pompájában látszottak szép fogai. Megnyugodtam. Akkor tényleg nem lehet nagy baj. Mosollyal az ajkamon fordultam a fürdőszoba felé.
- Öt perc…, na jó, tíz, és kész vagyok! - szóltam még vissza a vállam fölött, és mielőtt becsuktam volna az ajtót, még hallottam, hogy Rob halkan felnevet, és azt motyogja:
- Na, azt megnézem…