6. fejezet - Vallomások

Egy másodpercre elkomorult az arca, aztán ismét kisimultak a vonásai. De még a műszerfal gyenge fényében is jól látszott, hogy nyomasztotta valami. Meglepődtem. Nem igazán értettem a hirtelen hangulatváltozást, elképzelésem sem volt, mi járhat a fejében.

- Talán furán fog hangzani, amit most mondok. - kezdett bele végre a mondanivalójába, én pedig egyre feszültebben figyeltem. - Tudod, sokszor kerestelek a szememmel este a forgatáson. Látni akartam, hogy ott vagy. Valahogy… minden könnyebben ment, miután beszéltünk, és jólesett a tudat, hogy ott vagy a közelemben. Láttam, hogy ott állsz, és figyelsz, és ez segített. De amikor egyszer rádnéztem, észrevettem, hogy a gondolataidba merültél, és olyan… idegesnek tűntél. Mintha megrémített volna valami, és menekülni szeretnél. Aztán a következő percben már nem láttalak, és amint elszabadultam, azonnal a keresésedre indultam, de senki nem tudta, hol lehetsz.

Elhallgatott. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek. Eközben sebesen suhantunk keresztül a sűrű erdővel, és mocsárral szegélyezett úton. A szél bele- belekapott a hajamba, de nem zavart. Lassan beértünk New Orleansba. Csak azon járt az eszem, hogy hamarosan hazaérünk, és vége lesz. Ezt nagyon nem akartam. Megköszörültem a torkom.

- Folytasd - kértem halkan. Még én is alig hallottam. Felém fordult, és inkább éreztem, mint láttam, ahogy melegen rámnézett. Aztán újra az útnak szentelte a figyelmét.

- Rendben. Szóval… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam - idegesen felnevetett, és én már végképp nem tudtam, mire számítsak.

- Hát, az jó lenne, ha úgy tennéd, hogy megértsem… - próbáltam tréfálkozni, kevés sikerrel. Hiába, ez nem az én műfajom.

- Megijesztettél. - komolyodott el a hangja. - Az arcod, ahogyan néztél, mielőtt eltűntél… Olyan volt, mintha miattam… Szóval, mintha előlem menekülnél. Azt hittem, elijesztettelek. Hogy megbántad, hogy belementél a találkozóba. Azt gondoltam, előlem szaladtál el. És nem voltam benne biztos, hogy örülni fogsz nekem, amikor visszajössz, de tudnom kellett, jól vagy-e. - sandított rám zavartan, miközben remegő kézzel túrt bele a hajába. Én meg csak ültem, döbbent csöndben. Elképesztő, mennyire jó megfigyelő! Látszólag száz százalékosan a szerepére koncentrált, közben pedig engem figyelt, és pontosan értelmezte minden rezdülésem. Fogalmam sem volt, hogy nyitott könyv az arcom. Most mit mondhatnék? Nem akartam elűzni az igazsággal, de hazudni sem akartam neki. Megérdemli, hogy egyenes legyek vele, hiszen ő is őszintén elmondta, mire gondolt.

- Igazad volt - suttogtam. Alig hallhatóan felszisszent, erre sietve hozzátettem - De csak ideiglenesen bizonytalanodtam el. - Mire kimondtam, már rájöttem, milyen ostobán hangzott ez a mondat, de már késő volt.

- Ez most igazán megnyugtat. - nevetett fel keserűen. Most én szégyelltem el magam.

- Sajnálom… - Nem tudom, miért, de megremegett a hangom.

- Ne sajnáld - felelte szelíd hangon. Felém nyúlt a kezével, meg voltam győződve róla, hogy meg fogja simogatni az arcom, de a mozdulat hirtelen félbeszakadt, és újból megmarkolta a kormányt. - Nem a te hibád. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az eseted… Én sajnálom, hogy problémát okoztam…

Önkéntelenül felhördültem, mire meglepetten fordította felém az arcát. Még hogy nem az esetem??? Miről beszél egyáltalán? Hát tényleg nem érti?

- Nem, nem! - kiáltottam fel. - Félreértesz! Nem miattad volt, épp ellenkezőleg! Velem volt, vagyis van a baj.

- Ezt most már tényleg nem értem - csóválta meg a fejét, és a homlokába hullott egy hajtincs. - Akkor mi elől menekültél az erdőbe egyedül? - szegezte nekem a kérdést.

- Magam elől - vallottam be. Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. Hiszen ha úgy nézzük, Robert tulajdonképpen már bevallotta, hogy tényleg tetszem neki. Ideje lenne elfogadnom a tényt. Nem sok bajom származhat belőle, ha elmondom neki az igazság legalább egy részét. Csak a szívem teszem kockára. Mit számít?

Rob feszülten várta a magyarázatom, ráadásul már beértünk a városba. Lassan vezetett, mégis tudtam, hogy perceken belül elválnak útjaink. Sietnem kellett.

- Néztelek Sarah-val… annyira szépek voltatok, és olyan valóságosnak tűnt az egész szituáció… Ne! - emeltem fel az ujjam, amikor szólásra nyílt a szája. - Végig akarom mondani, mielőtt még meggondolom magam. Természetesen tudom, hogy ez csak a munkátok, és nem szabad semmit belemagyarázni a dologba. Két éve dolgozom nap mint nap forgatásokon, tudom, mi a helyzet. Mégis… annyira… rossz érzés volt végignézni, ahogy te… ti… biztosan érted… - miközben daráltam a szavakat, végig az ölemben összekulcsolt kezeimet néztem. Nem mertem Robertre nézni. Ő pedig csak hallgatott. Nem szólt semmit, csak szaggatott légzését hallottam. Kíváncsi voltam, mikor dönt úgy, hogy bolond vagyok, és dob ki a kocsijából. Addig is, gondoltam, befejezem, amit elkezdtem. Erővel kényszerítettem magam, hogy felemeljem a fejem, és ránézzek. Viszonozta a pillantásom, és olyan gyengédség sugárzott a szemeiből, hogy válaszként pillangók ezrei kezdtek röpködni a gyomromban. Talán mégsem tart őrültnek.

- El kellett mennem a közeledből egy időre. Ki kellett szellőztetni a fejem. Nem voltam képes nézni titeket. Ráébredtem, milyen kevéssé vagyok érdemes a figyelmedre. A parkban ültem, és gondolkodtam, miért érzek így. Nem volt bonyolult rájönnöm, hogy nem vagy közömbös számomra. De olyan nehéz volt elhinni, hogy én érdekelhetlek téged. Ami azt illeti, még mindig nem tudom felfogni.

Lesütöttem a szemem, és újra a kezeimet kezdtem nézni. Hát túl voltam rajta. És nem haltam bele. Még. Vártam, miként reagál Rob. Nem szólt, és kezdtem félni, hogy talán hiba volt ennyire kitárulkoznom. Aztán láttam a kezét, ahogy felém nyúl. Az állam alá tette az ujját, és maga felé fordította a fejem.

- Pedig elhihetnéd nekem - súgta rekedten. Komoly volt az arca, nem tudtam leolvasni róla semmit. Ekkor tűnt fel, hogy már nem mozog alattam az autó. Időközben megérkeztünk, de hogy hová, azt nem tudtam, mert a világért sem szerettem volna elszakadni Robert pillantásától. A keze továbbra is az állam alatt volt, és lágyan cirógatni kezdte a bőröm. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.

- Ne - kért rekedtes hangon. - Nyisd ki a szemed, kérlek.

Engedelmeskedtem neki, és úgy megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom az ülésben.

- Köszönöm. - mondta Robert. - Szeretem nézni a szemed. Olyan őszinte tekinteted van. És olyan könnyű olvasni benne. Legalábbis most… - tette hozzá, és féloldalas mosolyra húzta az ajkát. Aztán lassan visszahúzta a kezét, és nekidőlt az ajtónak. Az öklére támasztotta az állát, és elgondolkodva nézett rám.

- Mi az? - törtem meg a csöndet. - Mire gondolsz most? Nekem nem olyan könnyű olvasnom benned.

- Csak az jár a fejemben, mennyire hálás vagyok, amiért elmondtad, mit érzel.

- Te is őszinte voltál velem, és egyébként sem kenyerem a hazugság.

- Helyes! - derült fel az arca. - Nekem sem. Akkor ezt megbeszéltük. Kérnék valamit. - váltott témát. Gyanakodva néztem rá.

- Mit?

- Ne ijedj meg, semmi rosszról nincs szó. Csak azt szeretném kérni, hogy mindig légy velem ilyen őszinte. Cserébe persze én is nyitott könyv leszek számodra. - vigyorodott el, aztán a következő pillanatban ismét elkomolyodott. - Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad velem. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom újra azt látni a szemedben, amit este… Szeretném, ha megtanulnál bízni bennem. Talán korai ilyesmiről beszélni, de mégis ki kell mondanom. Fura, nem szoktam ilyen hamar kitárulkozni… - elgondolkodott egy másodpercre, aztán folytatta. - Idővel, ha megismersz, rájössz, hogy nem vagyok olyan, mint a hírem.

- Soha nem adok a pletykákra!- ellenkeztem hevesen. Repestem az örömtől a szavaitól, és attól, hogy még szeretne velem találkozni.

- Újabb dolog, aminek örülök veled kapcsolatban - nevetett fel megkönnyebbülten. - Szóval? Mit szólsz? Hajlandó vagy esélyt adni magunknak? És hajlandó vagy elfogadni, hogy engem igenis TE érdekelsz, nem más?

Úgy tettem, mintha nagyon meg kéne fontolnom az ajánlatát, de persze már azelőtt tudtam a választ, mielőtt feltette volna a kérdéseit. Hosszan méregettem őt komoly ábrázattal, és elégedetten vettem tudomásul, hogy zavarba hoztam. Idegesen fészkelődni kezdett az ülésben. Végül nem bírtam tovább, és elnevettem magam.

- Jól van, legyen! Minden kérdésedre igen a válaszom! Vágjunk bele, Mr. Pattinson!

Erre ő is felszabadultan kacagni kezdett, és beletúrt a hajába.

- Abban nem lesz hiba, Miss Pintér! - kacsintott rám. Furán ejtette ki a vezetéknevem, de azért sikerült neki. - Mostantól le sem fogsz tudni vakarni magadról!

- Úgy legyen! - nevettem. Aztán eszembe jutott valami. Zavartan néztem körbe. Semmi nem volt ismerős az utcából, ahol álltunk. - Rob! Tulajdonképpen hol vagyunk?

Rejtélyesen mosolygott, aztán szó nélkül kiszállt, megkerülte az autót, és kinyitotta előttem az ajtót. Meglepve néztem rá.

- Gyere! - nyújtotta a kezét. Nem kellett kétszer mondania. Bárhová vele mentem volna. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és kiszálltam.