Jellemző. Annyira rám vallott, hogy ezt csináltam! „Miért vagyok ilyen gyáva, bizonytalan és gyenge? Robert találkozni akar velem, erre én mindenféle nevetséges indokokat keresgélek, ami miatt ez nem jó ötlet. Miért ne hihetném el, hogy valóban meg akar ismerni?”- ostoroztam magam.
De tudtam a választ. Nem hittem eléggé magamban ahhoz, hogy elfogadjam, érdekelhetek egy ilyen embert, mint Rob. Ez mindig a rossz tulajdonságaim közé tartozott, de soha nem tudtam leszokni róla. Mindig is kevésre becsültem magam, mármint külsőleg. Úgy gondoltam, ismerem a korlátaimat, és a képbe nem illett bele, hogy olyasvalaki vegyen észre, akinek az érdeklődését szívesen viszonoznám. Eddig rendszerint azoknak tetszettem meg, akik nem dobogtatták meg a szívem semmilyen szempontból. De nem aggódtam emiatt túlságosan. Hittem a nagy találkozásban, és türelmesen vártam, hogy bekövetkezzen. Ott a sötétben, a lombok közül előbukkanó Holdat nézve azt éreztem, eljött az a pillanat. A Nagy Találkozás. A zsigereimben éreztem. De mi lesz a folytatás? Zakatoltak a gondolataim. „Nem szabad így előreszaladni!”- intettem magam - „Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ő is így érez. Talán nem is gondolja komolyan ezt az egész ismerkedés dolgot.” Legbelül azért szerettem volna azt hinni, hogy tévedek.
Hangos dudaszó zökkentett ki a gondolataimból. Összerezzentem. El is feledkeztem az időről, és arról, hogy nekem még munkám van. Reflexszerűen az órámra néztem, de a sötétben nem láttam belőle semmit. A zsebembe nyúltam a telefonomért, de természetesen nem volt nálam. Újabb rám oly nagyon jellemző dolog. A feledékenységemet átkozva pattantam fel, és sietősen indultam vissza a ház irányába, miközben azt próbáltam kitalálni, vajon mennyit lehettem távol. A ház jó tízpercnyi útra volt, és úgy gondoltam, talán fél órát ülhettem a padon, szóval nagyjából ötven percig nem voltam jelen. Gyorsabban kezdtem szedni a lábam, szinte már futottam, ami elég érdekes volt a sötétben. Néhányszor meg is botlottam, de nem foglalkoztam vele, fontosabb volt, hogy Debbie ne vegye észre a távollétemet.
Már láttam a ház fényeit, de nem volt olyan erősen kivilágítva, mint amikor eljöttem, és ahogy kiértem a fák közül, láttam, hogy a legtöbb autó is hiányzott a parkolóból. Mindössze egy Audi, és egy valamilyen terepjáró állt az udvaron. Csodás. Simán itthagytak. Mégis, mennyi lehet az idő? A ház felől érkező fényben már ki tudtam venni az órám számlapját. Éjjel negyed egy volt. Leesett az állam. Ha jól emlékszem, nagyjából fél tíz lehetett, amikor sétálni indultam. Enyhén szólva elveszítettem az időérzékem. De ennél sokkal jobban nyugtalanított az, hogy itt felejtettek. Közös minibusszal fuvaroztak minket a szálloda és a forgatási helyszín között. Ez a kúria a városon kívül esett, és amennyire reménytelenül tájékozódom, kapásból rossz irányba indultam volna el, ha gyalog indultam volna a többiek után. Bár a hosszú út miatt azt hiszem egyébként sem tettem volna. Mérlegeltem az egyéb lehetőségeimet. Megkérhetném valamelyik kocsi tulajdonosát, hogy vigyen el. De elképzelésem sem volt, kié lehet a terepjáró, az Audit pedig eddig még nem is láttam. Gondoltam, benézek a házba, a bálteremben még égtek a lámpák. Biztosan találok valakit, aki segít.
Gyors léptekkel átvágtam a füvön, fel a teraszra, majd épp be akartam rontani a nyitott ajtón, amikor valaki kilépett a függöny mellől, és egyenesen belefutottam. Izmos mellkasnak ütődtem, és majdnem elestem, de ekkor két kart éreztem a derekam köré fonódni. Kezemet nekitámasztottam az illető mellének, és nagy levegőt véve emeltem fel a fejem, hogy bocsánatot kérjek. Egyszerre ért el a tudatomig a bódító illat, és a megmentőm arcának képe, és újra elakadt a lélegzetem. Robert aggódva nézett rám.
- Minden rendben?
- E- elmentem… sétálni… siettem, de mindenki elment. Nem tudom, merre kell visszamenni… - próbálkoztam felvázolni a helyzetet, de némileg megnehezítette a gondolkodást, hogy még mindig a karjában tartott.
- Miért nincs itt senki?- néztem körbe zavartan.
Továbbra is aggódva fürkészte az arcom, majd gyengéden eltolt magától, és alaposan szemrevételezett tetőtől talpig.
- Pár perce ment el mindenki. Csak az éjjeliőr, és én vagyunk itt. Maradni akartam, hogy megkeresselek. Fogalmam sem volt, hol lehetsz, azt mondták, egyszerűen eltűntél… Biztos semmi bajod?- szűkült össze a szeme, ahogy vizsgálgatott.
- Nem, nem - feleltem gyorsan, nem akartam, hogy aggódjon. - Szent ég! - csaptam a homlokomra. - Debbie meg fog ölni holnap!
Robert értetlenkedve nézett.
- Debbie a főnököm - magyaráztam. - Biztosan azt hiszi, leléptem egy szó nélkül.
Elmosolyodott.
- Ami azt illeti, egy vörös nő elég nagy hisztit csapott miattad… Ő Debbie?
- Ő lesz az - haraptam be az ajkam elkeseredetten.
- Ne aggódj miatta - tette a vállamra a kezét. - Majd kitalálunk valamit. A lényeg, hogy jól vagy. De kérdezhetek valamit?
Tudtam, mi lesz a kérdés, de azért bólintottam. Tétovázott, mint aki nem biztos benne, hogy hallani akarja a választ, de aztán kibökte.
- Tulajdonképpen hol voltál?
Haboztam, nem tudtam pontosan, mennyit kéne mondanom, hogy ne nézzen teljesen hülyének.
- Hát… nem volt semmi dolgom, ezért gondoltam körülnézek kicsit a parkban. Tudod, olyan szép, nem tudtam ellenállni… És aztán leültem, és egyszerűen elment az idő. - éreztem, ahogy a pír elönti az arcom, és félrefordultam, hogy ne lássa. Néhány másodpercig hallgatott, talán azt próbálta eldönteni, elhiggye-e a mesémet, aztán megszólalt.
- Örülök, hogy nem valami más miatt mentél el.
A szemébe néztem, és ennyi elég is volt, hogy elfelejtsek minden mást. A Debbie miatti aggodalmam, a környezetet, mindent.
- Akkor folytathatjuk, amit délután elkezdtünk?- kérdezte halkan. Megborzongtam a hangjától, és a hirtelen feltámadt várakozástól. Persze Rob azonnal észrevette.
- Fázol? - kérdezte meglepetten.
- Tessék? - néztem rá roppant okosan. - Ja, nem… Csak eszembe jutott, hogy gyalog akartam visszamenni…
- Nos, ezt megoldhatjuk egyszerűbben is. - mosolyodott el ismét, és nekem összevissza kalimpált a szívem. - Gyere, elviszlek, és közben beszélgetünk.
Azzal karon fogott, és elindultunk a parkoló irányába. Ekkor tűnt fel, hogy ő tulajdonképpen már átöltözött. Most is fekete nadrágot viselt, de hozzá egyszerű szürke pólót, és tornacipőt- Kócos haja az égnek meredezett, és nedvesen csillogott, Biztosan lezuhanyozott a forgatás után. De jó neki! Rajtam még az egész napos por, és izzadság keveredett. Biztosan klassz látvány lehettem. Titokban megszagoltam a hajam, de szerencsére csak a samponom finom vaníliaillatát éreztem rajta. Hirtelen megtorpantam. Ő is megállt, és kérdőn nézett rám.
- Vissza kell mennem. A táskám…
Félbeszakított.
- Engedelmeddel, már a kocsimban van.
Tátva maradt a szám.
- De… hogyan?
- Amikor Debbie észrevette, hogy nem vagy itt, nem éppen csöndesen hozta mindenki tudomására. Megijedtem, aztán megtalálták a táskádat, és kicsit megnyugodtam. Valahogy éreztem, hogy nem mehettél messzire. A többiek viszont készültek itthagyni téged, így vállaltam, hogy megvárlak, és visszaadom a táskádat. - magyarázta türelmesen. Nem is tudom, hirtelen melyik érzés lett bennem erősebb: a szomorúság, amiért annyira sem érdeklem a többieket, hogy meg akarjanak találni, vagy a kíváncsiság, hogy Rob mitől ijedt meg. Na jó, győzött az utóbbi.
- Köszönöm! - mormoltam halkan. Közben odaértünk az ismeretlen ezüstszínű Audihoz, és Rob kitárta előttem az utasoldali ajtót.
- Állok rendelkezésedre! - vigyorodott el huncutul. Elpirultam, úgyhogy gyorsan behuppantam az ülésre. Ő vidáman megkerülte az autót, aztán beült, indított, és lassan kigurultunk a kapun. Némán ültem mellette, nagyon új volt ez az egész helyzet, nem igazán tudtam, hogyan kéne viselkednem. Leengedtem az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. Mélyet szippantottam belőle, és a szemem sarkából Robra pillantottam. Olyan… boldognak tűnt.
- Mitől ijedtél meg? - csúszott ki a számon a kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése