2.fejezet - Az első pillantások

Ahogy az várható volt, azonnal lángba borult az arcom, és mivel sajnos elég fehér a bőröm, ezt nyilván ő is észrevette. Legalábbis az arcán elterülő egyre szélesebb mosoly erre engedett következtetni. Próbáltam önuralmat kényszeríteni magamra, de nem igazán sikerült. Éreztem, hogy lángol az arcom, a fülem égett, a szívem ki akart ugrani a helyéről és a tenyerem verejtékezni kezdett. Ő viszont szemlátomást kiválóan mulatott.

Egyedül állt a hatalmas, bálteremként berendezett csarnok túloldalán, egy szál cigaretta füstölgött az ujjai között, és rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki nem vett részt az általános felfordulásban. Nem, Robert Pattinsonnak jobb dolga is volt ennél. Éppen rajtam nevetett. Egy oszlopnak dőlve állt, és még a korhű, 19. századi New Orleansban divatos fekete felöltője, mellénye, hófehér inge, tökéletesen rászabott nadrágja, és fényesre dörgölt fekete csizmája volt rajta. Istenien festett, de ezt nyilván tudta is. Ezért volt ilyen pimaszul magabiztos. Mint a többi… Erre a gondolatra szigorúan összehúztam a szemöldököm, és elhúztam a számat. Jellemző. Pont mint bármelyik másik filmcsillag. Azt hiszik, ők a világ közepe, és semmibe vesznek mindenki mást. Esetleg, ha jó napjuk van, veszik a fáradságot, és gúnyosan kinevetnek egy földi halandót szemtől szemben. Csak mert az olyan jólesik nekik. Bár azért jó lenne tudni, mi olyan vicces rajtam. A kezdeti kislányos zavaromnak hűlt helye sem volt már. Mérgesen, kihívóan néztem bele a szemébe. Azonnal megváltozott az arckifejezése. Döbbenet ült ki rá, úgy tűnt, nem érti a hangulatváltozásom. De a szemét továbbra sem vette le rólam, épp ellenkezőleg, mintha a vesémbe szeretett volna látni.

Olyan átható, kábító volt a pillantása, hogy csak nehezen álltam ellen. Végül mégis sikerült, és ezután is dühös, szemrehányó szemekkel méregettem. „Azért sem engedem, hogy ő érezze fölényben magát, bármilyen delejesen vonzó is!” Aztán meglepő dolog történt. Zavarba jött. Láttam, ahogy a haja tövéig elvörösödik, majd hirtelen elkapta rólam a pillantását. Ha nem velem történik, el sem hittem volna. Remegő kézzel emelte a szájához a cigit, és mélyet szívott belőle. Ahogy lassan kifújta a füstöt, végigjáratta szemét a termen, és mintha akkor ébredt volna rá, hol is van. Eléggé zavartnak tűnt, nekem pedig furcsa módon rossz érzésem támadt, amint elfordította rólam a fejét. Mintha hirtelen hidegebb lett volna most, hogy már nem melengette a bőrömet a tekintete. Persze ez lehetetlen volt, hiszen vagy negyven fok volt idebent a kinti forróság, és a rengeteg lámpa miatt. Kétségbeesetten igyekeztem erősen szuggerálni Robot, hogy újra rám nézzen, hogy újra érezhessem meleg pillantását. A dühöm már elmúlt, mintha soha nem is lett volna. Csak azt akartam, hogy megint úgy nézzen rám. De már oda is lépett hozzá valaki, és magával vitte őt, el a szemem elől. Máris hiányérzetem támadt. Csalódottan bámultam a helyet, ahol eltűnt.

- Emma! Mi a fenét keresel te itt?! Nincs jobb dolgod, mint békésen itt üldögélni, miközben munka van?- az éles hang késként hasított a fejembe.

Összerezzentem, mint mindig, ahányszor csak Debbie, a főnököm hozzám szólt azon a kellemetlenül magas hangján. Soha ilyen irritáló hangot még nem hallottam. Mint amikor a körmünket húztuk a suliban a táblán. Idegtépő. Bár ha csak a hangja lenne ilyen, azzal még megbirkóznék. De a természete épp ugyanilyen. Kibírhatatlan nő, nagyon nehéz vele dolgozni.

Az elején azt hittem, velem van a baj, de hamar rájöttem, hogy senki nem bírja mellette sokáig. Ő a vezető díszlettervező, én pedig az asszisztense vagyok, a berendező. Az ő elképzelései alapján az én feladatom a díszletben mindent megfelelően elrendezni. A munkájához kétségkívül ért, az emberekhez már kevésbé. Kivéve egyvalakit, a gyártásvezetőt. Nyílt titok, hogy jóban vannak, és valahogy teljesen az ujja köré csavarta a fickót. Bár az elképzelhetetlenül hosszú lábai, és szoborszépségű arca a csodás vörös hajzuhatagával bizonyára nagymértékben hozzájárultak a sikeréhez. A lényeg, hogy a pasi minden kérését vakon teljesíti, úgyhogy díszlet-ügyben nem kimondottan a rendező elképzelései érvényesülnek. Nem mintha másban úgy lenne, de hát ezen a forgatáson semmi nem megy terv szerint.

- Hahó, kisanyám, veszed, amit mondok?? - dörrent rám újra Debbie. - Jó lenne, ha felemelnéd a feneked!

Nagyot sóhajtva felálltam a földről, és leporoltam a nadrágom.

- Mi a gond, Debbie?- kérdeztem nyugodtan. Láttam rajta, hogy tajtékzik a dühtől, de nem lepődtem meg. Nála ez mindennapos volt. Hamar ki tudott borulni, még azon is, ha a szél nem onnan fújt, ahonnan ő akarta.

- Mi ez a felfordulás?- mutatott a zongora felé idegesen. – Megmondtam, hogy a zongorának az ablak előtt kell állnia, és a szófákat a két oldalon helyezzétek el, a falnál!

Amennyire jelen körülmények között tudtam, igyekeztem nyugodt maradni.

- Hiszen te kérted, hogy így rendezzük el őket. – feleltem megnyugtatónak szánt hangon.– Azt mondtad, a zongorát a szalon bejárata mellé, a szófákat pedig egymással szemben, az ablakhoz tegyük. Nézd, itt a rajzod is, amit adtál, ezen is így van – előhúztam a farzsebemből a papírt, majd a kezébe nyomtam. Hamar megtanultam, hogy soha ne dobjam ki ezeket a cetliket, így legalább nem reklamálhat. Zavartan tanulmányozta a rajzát.

- Valóban… - hebegte. - Nahát, tényleg… valóban… így jobb lesz… De talán… Nem… mégis… így…

Nem tehettem róla, elmosolyodtam. Megint úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Ilyenkor nem tudtam rossz szemmel nézni rá. Végül is művészlélek. A művészek pedig szeszélyesek.

Tudva, hogy most elfoglalja magát egy darabig, otthagytam Debbie-t a tervrajzaival, és elindultam ellenőrizni, hogy minden a helyén van-e. Úgy tűnt, a stáb kezdett lehiggadni. Mindenki kicsit nyugodtabb volt, aztán fél óra múlva hallottam, hogy elkészült a főszereplőnő új ruhája, és hamarosan folytathatjuk a felvételt. Megkönnyebbültem. Már alig vártam, hogy visszamehessek a szállodába, és elmerülhessek egy jó kis lazító fürdőben. Odasétáltam az egyik franciaablakhoz egy kávéval a kezemben, és kifelé bámultam. Lassan besötétedett, a Nap már szinte lebukott a horizonton. Nem gondolkodtam igazán, csak álltam és néztem a csodaszép parkot, ami a régi kúria körül terült el… de egy arc mindig a képbe tolakodott, és nem hagyott nekem békét…

Aztán ismét éreztem. A bizsergést, a simogató meleget, és tudtam. Ott volt, és nézett engem. Minden idegszálammal éreztem, hogy most közelebb van, mint valaha. Megmerevedtem.

- Hello – bársonyos hangja volt, mint egy cirógatás, mégis borzongás futott végig rajtam. Majdnem kiloccsantottam a kávét, ahogy megpördültem. Közel volt, nagyon közel. Alig fél méter volt köztünk, szinte éreztem a lélegzetét a bőrömön. Aztán megcsapott az illata… Levegő után kapkodva léptem hátrébb, de beleütköztem az üvegbe, úgyhogy nem tudtam tovább hátrálni.

- He… hello… - dadogtam, és égő arccal néztem rá. Nyugodtnak tűnt, úgy látszott, őt nem zavarja, hogy olyan közel állunk egymáshoz. Az arca azonban ezúttal nem volt olyan vidám, mint korábban, és valami mást is felfedeztem rajta. Nem is tudom… olyan bizonytalanság, vagy megbántottságféle volt. Nem tudtam eldönteni. Nem is tudtam gondolkodni. Mindent elfelejtettem magam körül, azt is, hogy alig egy órája még mérges voltam rá. El-elakadó lélegzettel vártam a folytatást.