3. fejezet - Bemutatkozás

- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – vette fel újra a beszélgetés fonalát Robert. Már magabiztosabb volt, egy mosolyt is az arcára csempészett, és előtűnt hibátlan fogsora. - Robert vagyok – nyújtotta a kezét.

Először csak bambán bámultam rá, aztán felfogtam végre, mire vár, és én is a kezem nyújtottam. Ahogy összeért a bőrünk, mintha villám sújtott volna le rám. Csodálom, hogy nem állt égnek a hajam. Elektromos töltések izzottak körülöttünk, de talán csak én éreztem. Bár ő is elég furcsán nézett ki. Mintha valami váratlan dolgot tapasztalt volna. A keze finom sima volt, és kellemesen meleg, Legszívesebben a két tenyerem közé zártam volna, és órákig simogattam volna

- Khm… - köhécselt Rob halkan. Ijedten néztem rá, és láttam, hogy nevetés bujkál a szemében. Ráeszméltem, hogy még mindig fogom a kezét, és hirtelen elengedtem, mintha forró vasat szorongattam volna eddig. Ő még mindig várakozón nézett rám, és eltartott egy darabig, mire eljutott a tudatomig, mi ennek az oka.

- Ó, bocs… elfelejtettem… - motyogtam – Emma vagyok… izé… Emma Pintér. – Hihetetlen. Úgy viselkedem, mint egy kislány a fiúval, akibe belezúgott.

Robert szélesen elmosolyodott, és ettől kedves nevetőráncok keletkeztek a szeme sarkában. Alig tudtam róla levenni a szemem. Szinte mágnesként vonzott.

- Emma… nagyon szép neved van – a nevem lágy selyemként csúszott ki a szájából, soha senki ezelőtt nem mondta így ki. Vagy csak én vagyok elfogult?

- Köszönöm – rebegtem, és éreztem, hogy újra elpirulok. Milyen meglepő! – A tiéd sem rossz… Robert… vagy csak Rob?

- Azt hiszem, maradjunk inkább a Robnál, az sokkal közvetlenebbül hangzik, nem?- mosolygott rendületlenül. Teljesen kába lettem ettől a sok mosolytól.

- De, de, persze - hagytam rá. Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg, úgy látszott, Robon is felülkerekedett a zavara. Hogy kevésbé legyen kínos a hallgatás, a számhoz emeltem a kávésbögrémet, és belekortyoltam. Rob pillantása követte a mozdulatomat, és felcsillant a szeme.

- De jó, van kávéd! Hol szerezted? Egész álló nap próbálok felhajtani valahol egy jó erős kávét, de ebben a fejetlenségben valahogy mindig elmaradt…

- Ó, hát én…- kezdtem volna mesélni, hogy a szállóból hoztam, de nem volt rá időm, mert ekkor megjelent a rendezőasszisztens, egy alacsony, kopaszodó, negyven körüli férfi.

- Robert, jelenés van- közölte. – Sarah végre elkészült, nem késlekedhetünk tovább a felvétellel, még megint meggondolja magát ez a kis…

Nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudtuk, mit akart mondani, és halkan kuncogni kezdtünk. Nevetve egymásra néztünk, és egy szempillantás alatt ismét elbűvölt az arca. A szívem hevesebben kalimpált, mint eddig, és már nem nevettem. Újra kortyoltam a kávémból. Pótcselekvés…

Úgy tűnt, Rob nem vett észre semmit. Zavartalanul nevetett, majd átkarolta az asszisztens vállát.

- Oké, Colin, értem. Már megyek is. Csak egy pillanat.

- Nem, az nem jó – ellenkezett a férfi, és én ingerült lettem, amiért máris el akarja rabolni tőlem őt. – Nincs idő, és még gyorsan sminkbe is kell menned. Gyere!

- Na jó, megyek – adta meg magát Rob, aztán felém fordult. – Itt leszel a végéig?

- Hol máshol is lehetnék? – kérdeztem hetykén, miközben majd’ szétvetett az izgalom, hogy vajon mit szeretne tőlem.

- Rendben, akkor megkereslek, jó?

Meglepődtem, de aztán gyorsan bólogattam. Beszélni már nem volt erőm. Túl nagy sokk ért.

- El ne tűnj nekem! – tette hozzá mosollyal az ajkán. – Folytatni szeretném ezt a beszélgetést. Még nagyon sok dologra kíváncsi vagyok – árnyék suhant át az arcán egy pillanatra, amit nem értettem, de rögtön utána fel is derült – Érdekesnek ígérkezik. Szóval akkor… később találkozunk… Emma.

Távozóban még intett felém, én pedig tátott szájjal bámultam utána. Aztán kissé megráztam magam, és észhez tértem.

- Rob! – kiáltottam utána, magamat is meglepve. Kíváncsian fordult vissza.

- Igen?

Elindultam felé, szinte maguktól vittek a lábaim. Mondjuk igazából olyan volt, mintha lebegtem volna a föld felett. Olyan várakozón állt ott, a tiszta tekintetével, hogy kedvem lett volna egyszerűen a karjaiba repülni, és örökké csak ölelni. Ehelyett elé léptem, az egyik kezéért nyúltam, felemeltem, és beletettem a kávésbögrémet. Lenézett rá, aztán vissza az arcomra, és szélesen elvigyorodott. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokat mosolyog. Én is visszanevettem rá.

- Egy kis energia, hogy ébren tartson, amíg találkozunk. – mondtam a szemébe nézve.

- Mióta beszéltünk, éberebb vagyok, mint valaha – mondta halkan, hogy csak én halljam. – De azért megiszom, csak hogy biztosra menjek. Köszönöm!

Megbabonázva álltam, és egymásba fonódott a tekintetünk. Varázsos másodpercek voltak. Aztán Colin kegyetlenül kirántott minket a kábulatból, mert megrángatta Rob karját, és maga után vonszolta. Én még mindig ott álltam, és mélyeket lélegezve szippantottam be édeskés, mégis friss illatát, amit hátrahagyott. Majd az illat eloszlott, és én kénytelen voltam kényszeríteni magam, hogy újra a munkának szenteljem a figyelmem. Főleg, mivel Debbie visítozó hangját hallottam valahonnan, amint éppen engem keresett. Sóhajtva indultam felé, miközben próbáltam kiverni a fejemből az iménti jelenetet. Legalábbis a forgatás végeztéig…