„Huh… tényleg erre vágytam? Ez volt minden álmom?”- sóhajtottam fel, és egyre elkeseredettebben ingattam a fejem. Végül ingerülten fújtam félre az arcomból egy rakoncátlankodó hajtincset, majd talpra kecmeregtem, és csípőre tett kézzel néztem körbe.
Nincs rá jobb szó, háborús állapotok uralkodtak körülöttem. Mindenki fel-alá rohangált, mindenki kiabált mindenkivel, egyesek szó szerint hisztérikusan visongtak. Felfoghatatlan. Úgy tűnt, egyedül én nem ordibálok. Ilyen lenne egy profi, nagy költségvetésű, hollywoodi kasszasiker-várományos film forgatása? Én csak a káoszt, és a zűrzavart észleltem az egész kalamajkából. És ez így ment három hete. Eddig igyekeztem nem, vagy csak minimális mértékben belefolyni az eseményekbe, azt is csak akkor, ha muszáj volt (és hát olykor muszáj volt, hiszen mégiscsak stábtag vagyok, és a munkámat el kell végeznem). Alapjában véve konfliktuskerülő vagyok, éppen elég magammal harcolnom. De most eljött az a pillanat, amikor elborult az agyam, és legszívesebben minden szembejövő embert jól megráztam volna, hogy térjen már észhez. Hát nem fogják fel, hogy ettől semmi nem lesz jobb? És különben is, miből indult ki ez az egész felfordulás? Néhány pillanatig gondolkodnom kellett, hogy kibogozzam az események láncolatát, de aztán bevillant. Ó, igen… a főszereplő lánynak a jelenete körülbelül huszadik sikertelen felvétele után jutott eszébe, hogy nem érzi jól magát az általa hetekkel ezelőtt kiválasztott ruhájában, és szerinte minden bizonnyal emiatt nem tudja megfelelően hozni a figurát. Hogy pontosítsam: nem tudta a szövegét, és amennyire én meg tudom ítélni, dunsztja sem volt arról, hogyan is kéne eljátszania a szóban forgó jelenetet. Valamint úgy festett, az előző esti tivornyát sem heverte még ki teljesen. Olybá tűnt, hogy más vágya sincs, csak leléphessen innen, és ezért nem átallott minden eszközt bevetni. De ez persze csak az én meglátásom. Talán már túl szkeptikus lettem a színészekkel szemben. Talán ez a két év a közelükben elég volt, hogy végérvényesen kiábránduljak a fényes Hollywoodból. Nem tudom.
Mindenesetre a kisasszony végül is elérte, amit akart. Fellengzősen kijelentette, hogy addig nem hajlandó dolgozni, míg új jelmezt nem szereznek neki, majd visszavonult a lakókocsijába. A pipogya rendező tátott szájjal bámult utána, aztán kitört a pánik. Fejveszett rohanás kezdődött, hogy még belátható időn belül kerítsenek megfelelő öltözetet, és folytathassuk végre a forgatást. És aznap ez már nem az első leállásunk volt. Nevetséges. Bár most sokkal inkább éreztem ingert egy dühös vicsorgásra, mint vigyorgásra. Már tíz órája senyvedtünk itt, és elmondható, hogy semmit nem haladtunk. Mindenki szenvedett, elviselhetetlen volt a hőség, és ma valahogy semmi nem akart sikerülni. Bár ez már meg sem lepett.
Megvontam a vállam, majd törökülésben leültem a szőnyegre, aminek a rojtjait az előbb igazgattam meg legalább századjára a nap folyamán. Most megint összegabalyodott, de nem érdekelt. Körülnéztem, de senki nem figyelt rám. Így hát megpróbáltam kizárni a külvilágot. Igyekeztem kirekeszteni a zajokat, a kiabálást, a zűrzavart. Arra gondoltam, amikor megérkeztem Amerikába három éve. Még most is pontosan emlékszem, minden ízemben remegtem, amikor leszálltam a repülőről. Tele voltam félelemmel vegyes várakozással. Rettenetesen féltem, hiszen soha azelőtt nem utaztam még egyedül idegen helyre, pláne nem repülővel, és nem egy évre. Fogalmam sem volt, mi vár rám itt, Californiában. Persze leszámítva a családot, akiknél élni fogok. Au pair-ként érkeztem egy ügynökségen keresztül. Rengeteg kétség volt bennem. Vajon jól döntöttem-e, vajon meg fogom-e bánni? Ezen kívül már előre hiányzott a családom, és folyamatosan a könnyeimmel küszködtem. Mégis, a szívem mélyén éreztem, mennyi új lehetőség nyílik meg előttem, és mennyi fantasztikus élmény vár rám rám itt. Csak ez az érzés vitt tovább előre, és ez volt, ami nem engedte, hogy sarkon forduljak, és felszálljak az első visszafelé induló gépre.
Elmosolyodtam, amikor felidéződött bennem, milyen rendkívül kedvesen fogadott az új „családom”, és ekkor megéreztem, hogy figyelnek.
Gyerekkorom óta mindig megérzem. Mintha valami szemradarom lenne, vagy mi. Semmivel össze nem téveszthető érzés. Éreztem a bizsergést a nyakamon. Aztán valami újat. Furcsa melegséget az arcomon, és a vállamon, mintha megérintett volna egy puha kéz. Meglepődtem, mert nem szoktam ennyire intenzíven érzékelni más ember közelségét. Gyorsan felkaptam a fejem, és ezt a melengető pillantású valakit kerestem a sok ember között. Azonnal össze is akadt a tekintetünk.
Azzal a kifejező kékes szempárral találkozott az enyém, amelyet álmomban is gyakran láttam, és amelyet bárki másénál jobban ismertem, pedig ő még soha nem nézett rám ezelőtt. Azt tudnám, ha úgy lett volna. Megéreztem volna, ugyebár.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és a szívem is kihagyott. Aztán nyeltem egy nagyot, erővel lehunytam a szemem, és kicsit megráztam a fejem. „Nem, csak képzelődöm. Minek nézne Robert éppen engem?” Várakozásteljesen néztem fel ismét, de nem tévedtem… Robert Pattinson engem bámult vidáman csillogó szemekkel, és olyan arckifejezéssel, ami arról árulkodott, hogy remekül szórakozik valamin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése