7. fejezet - Mint a mesében

A kései óra ellenére még mindig nagy volt a nyüzsgés. Ez is olyan volt, amit meg kellett szoknom az itt töltött idő alatt. A Vieux Carrén voltunk, a régi francia negyedben. Vagy ahogyan a helyiek mondják, a Quarteren.

A levegő nehéz volt, párás, hetek alatt sem sikerült annyira átállítani a szervezetem, hogy rendesen tudjak lélegezni. Az égen csillagok milliárdjai ragyogtak, és a Hold jótékonyan mosolygott le ránk. Szűk kis bevásárló utcán vágtunk át. Legnagyobb meglepetésemre néhány üzletecske még nyitva állt. Kérdő tekintetem látva Robert elmagyarázta, hogy a turisták miatt van, mert ők inkább ilyenkor róják a város utcáit. Nekem akkor is rettentő fura volt. Az emeleti lakások némelyikéből barátságos fény szűrődött ki. Szinte minden tizedik méterre jutott egy-egy klub, vagy kocsma, ahonnan hangulatos zene hallatszott, és vidám, nevetgélő emberekkel volt tele az utca. Ámulva álltam meg, és igyekeztem magamba szívni a látványt, a hangulatot. Rob, aki céltudatosan haladt mellettem, észrevette, hogy lemaradtam, és visszafordult. Rám nézett, aztán az arckifejezésemet látva elnevette magát.

- Mi olyan vicces? - érdeklődtem. Lassan elindult felém, és alig néhány centire tőlem megállt. Amikor megszólalt, a lehelete felborzolta a pihéket a bőrömön.
- Az arckifejezésed. Úgy festesz, mint aki először csodálkozik rá a világra. Fantasztikus, milyen kifejező az arcod.
Olyan puhán, halkan beszélt, hogy a szavai szinte simogattak. Egy percre megint teljesen a bűvkörébe vont, de aztán sikerült kierőszakolnom magamból valami válaszfélét.
- Ha tudni akarod, éppen azon tűnődtem, hogy nekem ez vajon eddig miért maradt ki az életemből, mikor már három hete itt vagyok. Olyan valószerűtlen az egész. Eszembe jutott, hogy talán merő véletlenségből én nem is ebbe a városba vagyok elszállásolva, csak amilyen jó megfigyelő vagyok, nem tűnt fel... - Ezen eltöprengtem. Rob halkan felnevetett, megcsóválta a fejét, aztán lágyan megcirógatta az arcom.
- Hihetetlen vagy. Nagyon boldog vagyok, hogy én mutathattam ezt meg neked.
- Köszönöm. - suttogtam hálásan, és megfogtam a kezét, ami még mindig az arcomat simogatta. Szerencsére nem húzódott el. Összefűztük az ujjainkat.
- Szívesen. Gyere, menjünk! - tovább sétáltunk, kézenfogva. A fellegekben jártam. Olyan volt, mintha a lábam nem is érne a talajhoz, ahogy átvágtunk egy téren, ahol még több ember volt. Robert határozottan haladt előre, és óvón elém állt, vagy félrehúzott, ha egy a kelleténél jobb kedvű egyén keresztezte az utunkat.

Egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon hová tartunk. Aztán egyszercsak megálltunk egy vidéki hangulatot árasztó épület előtt. Aprócska, kétszintes, fehérre festett ház volt, ablakain barna zsalugáterekkel, és a párkányokon temérdek bódító illatú, színes virággal. Bűbájos volt. Ahogy bekukkantottam az egyik ablakon, igazi kisvárosi hangulatú éttermet láttam faborítású falakkal, szögletes asztalokkal, kockás abrosszal, sok gyertyával. Elbűvölő helynek látszott. Elragadtatottan felsikkantottam, és csillogó szemekkel fordultam Robhoz. Ő az étterem helyett engem figyelt, és mosoly ült az ajkán.
- Reméltem, hogy tetszeni fog.
- Remélted? - rökönyödtem meg. - Hiszen csodálatos! Kinek ne tetszene? - értetlenkedtem.
- Csodálkoznál, hány ember nem értene egyet veled. - felelte cinikusan. Bizonyára voltak tapasztalatai ilyen dolgokban.
- Akkor ők ostobák. - legyintettem. - Fogalmuk sincs, mit hagynak ki. Bemegyünk? - kérdeztem reménykedve. Felnevetett.
- Ha szeretnél…
- Nagyon! - majdnem tapsikolni kezdtem örömömben, és szinte magammal vonszoltam be az étterembe. Az eddigi feszélyezettségemet mintha elfújták volna.

Ahhoz képest, hogy majdnem hajnali kettő volt, jónéhány vendég volt, de szerencsére azonnal kaptunk egy kellemes asztalt az egyik eldugott kis sarokban. Leültem a falhoz, hogy jól lássak mindent, Rob pedig velem szemben helyezkedett el. Izgatottan néztem körül. Minden pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ha lett volna egy éttermem, biztosan hasonlóképp rendeztem volna be. Megkapó volt a maga egyszerűségével, a barátságos, meleg színeivel, a természetes alapanyagú bútoraival. Még egy kis jazz-zenekar is helyet kapott az egyik sarokban, akik édes-bús dallamokat játszottak. Minden nagyon tetszett. Miután alaposan körbenéztem, visszafordultam Robhoz. Kényelmesen hátradőlve ült, és éppen rágyújtott.
- Nahát, egész eddig nem szívtál egy szálat sem! - böktem ki az első gondolatot, ami eszembe jutott.
- Igen, nekem is most tűnt fel. Valahogy nem hiányzott. - felelte szórakozottan, aztán hirtelen aggodalmaskodni kezdett. - Zavar? Mert elolthatom, ha igen, vagy kimegyek elszívni, ha nem szereted.
- Jaj, dehogy, nem szükséges! - nyugtattam meg. - Miattam ne zavartasd magad! Nem zavar a füst.
- Rendben. - dőlt hátra újra a székben. Most tűnt fel, hogy előttem volt egy pohár citromos víz, Rob előtt pedig egy üveg sör. Észrevette csodálkozó pillantásom.
- Annyira belemerültél a berendezésbe, hogy nem vetted észre a pincért, így ha nincs ellenedre, rendeltem neked is.
- Nincs ellenemre. Köszönöm! Éppen erre vágytam. - kicsit zavarba jöttem a figyelmetlenségem miatt. - Ne haragudj, én… - kezdtem volna mentegetőzni.
- Semmi baj! - szakított félbe. - Olyan jó nézni, ahogy örülsz ilyen kis apróságnak is, mint az étterem dekorációja! Üdítő jelenség vagy!
Elpirultam.
- Nem vagyok. Unalmas vagyok. - jelentettem ki. Bár ne lennék az! Bár izgalmas, nagyvilági, tanult nő lennék! Olyasvalaki, aki illik ehhez a csodálatra méltó emberhez. Kicsit előtört a kisebbségi érzésem. Elszontyolodtam.
- Nem vagy az!- hajolt előre Robert. Letette a cigit a hamutálra, és megfogta a kezem. - Ne hitesd el magaddal, hogy értéktelen vagy. Fontos vagy! Okos vagy, lelkes, őszinte, csodálatos…
- Oké, oké, elég lesz, még elbízom magam! Ezt mind pár óra alatt fedezted fel? - nevettem vidáman. A rosszkedvem elmúlt. Rob velem nevetett. Elengedte a kezem, és a cigarettáért nyúlt. Nagyot szívott bele.
- Igen. Jó megfigyelő vagyok. - mondta, és büszkén kihúzta magát.
- Azt észrevettem. Pechemre nyitott könyv vagyok számodra, így egy hét alatt teljesen ki fogsz ismerni, és megunsz. - incselkedtem vele, és ő vette a lapot.
- Ó, azt hiszem, nem olyan hamar. Adok neked tíz napot. - vigyorodott el. Nem bírtam megállni, hangosan felnevettem. Ezt a pillanatot választotta a gyomrom, hogy korogni kezdjen.
- Upsz - tettem a hasamra a kezem. - Bocs.
- Mikor ettél utoljára?- kérdezte Robert szigorú ábrázattal. Próbáltam visszaemlékezni.
- Ööö… azt hiszem, valamikor reggel.
Rosszallón felvonta a szemöldökét, aztán intett a pincérnek. Félszegen mosolyogtam.
- Fontos a rendszeres étkezés. - prédikálta. - Naponta ötször kéne enned, az a normális.
- Néha összejön… - védekeztem.
- Az nem elég. Figyelj oda magadra, vagy én fogok! - fenyegetőzött.
- Igenis, papi! - megint elnevette magát. Ekkor odaért a pincér, és leadtuk a rendelést. Már meg sem lepett, hogy New Orleansban ilyenkor is kapunk vacsorát. Mikor a pincér elment, egy ideig csak némán néztük egymást. Komolyan mondom, nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Köszönöm. - suttogtam. Hirtelen rámtört egy csomó érzés, és azt hittem, szétszakad a szívem a túlcsorduló érzelmektől.
- Mit?
- Mindent. Ezt a napot. Olyan, mint egy álom. - nehezen tudtam megfogalmazni. - Bár mégsem. Álmomban sem reméltem soha ilyesmit. Csodásan érzem magam. Veled.
Komolyan hallgatott, aztán az asztalon pihenő kezemre tette az övét, és a mutatóujjával cirógatta a kézfejem.
- Én köszönöm. - lehelte, egész közel hajolva.
- Nekem? Mit? - döbbentem meg.
- Hogy eljöttél velem. Hogy adsz egy esélyt nekünk. Hogy nem akarsz másnak látszani, mint aki vagy. És még sorolhatnám. De főként köszönöm az égieknek, hogy adtak elég bátorságot, hogy leszólítsalak.
- Nincs elég bátorságod? Neked? - halkan nevettem, de aztán észrevettem, hogy Rob nem viszonozza, és ismét elkomolyodtam.
- Fogalmad sincs, milyen nehezen teremtek kapcsolatokat. - vallotta be komoran. - Nehezen bízom az emberekben. Mindig elég magányos szerzet voltam. Nem tudtam soha jól ismerkedni. Pláne nem lányokkal… - vált újra vidámabbá az arca, és rámkacsintott. Rámosolyogtam, és felfelé fordítottam a tenyerem az asztalon. Rásimította az övét. Gyengéden simogattam a csuklóját.
- Több a közös bennünk, mint hinnéd. - mondtam. - Én sem az ismerkedési technikáimról vagyok híres. Kimondottan visszahúzódó vagyok. Ha hozzám nem jönnek oda, én biztosan nem kezdeményezek.
- Akkor még jó, hogy a kezembe vettem az irányítást. - vigyorgott elégedetten.
- Egyetértek. - bólintottam, és a szabad kezemmel nagyot kortyoltam a vízből.
Ekkor kihozták a vacsorát, és mindketten nekiláttunk. Most jöttem csak rá, milyen éhes voltam már. Jóízűen ettünk, és közben vidáman fecserésztünk. Elmesélte, hogy bukkant rá véletlenül erre a helyre, rögtön az első nap, amikor megérkezett New Orleansba, és hogy azóta tervezte, hogy visszajön. Kibeszéltük a forgatáson megesett vicces, és idegesítő történeteket (volt belőlük bőven), aztán csak szótlanul hallgattuk a fülbemászó jazzt.
Közeledett az indulás ideje. Három óra volt, öt óra múlva újra dolgozni kellett. Legalábbis nekem. Rob elmondta, hogy aznap csak később kezdi a jeleneteit. Már előre fura volt a tudat, hogy néhány órán keresztül nem lesz ott a közelemben.
Éreztem, hogy szedelőzködni kéne, de nem volt kedvem. Nem akartam, hogy véget érjen ez az éjszaka. Úgy látszott, Robert szintén így érzett, mert ő sem erőltette, hogy menjünk. Végül úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem a dolgot.
- Mennünk kéne. - mondtam kelletlenül. Ránézett az órájára.
- Valóban. - felelte szórakozottan. Fizetett, közben én az ujjaimmal átfésültem a hajam. Ahogy figyeltem Robot, feltűnt, hogy mintha elkalandoztak volna a gondolatai. Mintha máshol járt volna. Zavartnak tűnt. Furcsálltam, de csakhamar kiderült, mi foglalkoztatta.
- Ami azt illeti… - köszörülte meg a torkát, ahogy az előtér felé mentünk.
- Igen?
- Hát… szóval… - elképedtem, amikor megláttam, hogy elvörösödött. - Arra gondoltam, hogy itt is maradhatnánk. Tudod, odafent van néhány szoba… Csak hogy ne kelljen már vezetnem…
- Oh… - csak ennyit bírtam kinyögni. Erre azonnal visszakozott.
- Persze elviszlek a szállodádba, ha inkább azt szeretnéd! Nem gond, igazán… Csak egy ötlet volt… - motyogta megsemmisülten. Nem hittem a szememnek. Most olyan volt, mint egy kisfiú. Közel léptem hozzá, és a karjára tettem a kezem. Felnézett. Csak ekkor tűnt fel, milyen fáradtak a szemei. Nagyon kimerültnek tűnt. Én meg órákra lefoglaltam szegényt, amikor pihennie kéne! Döntöttem.
- Maradhatunk. - mondtam halkan.
- De nem kell… Hazaviszlek… - győzködött engem… vagy inkább magát?
- Maradunk. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Megragadtam a kezét, és elindultam vele a recepció felé.