42.fejezet- Érzelmi káosz

Sziasztok!

Végre sikerült feltennem az új fejezetet, tényleg elég hosszú lett, szerintem simán kitesz két részt is. :)

A vége kicsit 18-as karikás, tehát úgy olvassátok, és ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek! :D

Jövő héten igyekszem legalább két résszel érkezni, és a másik történetből is hozok egyet mindenképp. Akkor már kicsit több időm lesz, most nem sikerült jobban összehoznom, mivel szerdán megszületett a bátyám kisfia, és eléggé felfordultak az én napjaim is. :) De remélem megértitek!

Köszönöm szépen, hogy még mindig velem vagytok, sőt, egyre többen lesztek, egyre több helyről, aminek örül ám a kicsi szívem! :)

Puszillak Benneteket!

Adri

- Hm, Kicsim, mit ne mondjak, most sincs jobb színed, mint skype-on keresztül volt. - dünnyögte Rob, amikor a hosszúra nyúlt ölelkezésünk után eltartott magától, és összeszűkült szemekkel alaposan végigmért.

- Pff… hát kösz szépen! Én is imádlak! - vágtam be a durcát, és összefontam a karomat a mellkasomon. A szemem sarkából láttam, hogy páran felfigyeltek ránk a körülöttünk lézengő emberekből, de senki nem indult meg felénk visítozva, és titokban hálát adtam, amiért ilyen későn érkeztem. A hátam közepére sem kívántam Rob kéretlen sleppjét. Így viszont nyugodtan állhattunk a csarnok kellős közepén, anélkül, hogy bárki is odamerészkedett volna hozzánk.

- Csak azt mondom, hogy nem vigyázol magadra. - felelte Rob komor arccal. - Nem tetszik ez nekem. - húzta el a száját. - Sosem láttalak még ilyen kimerültnek.

- Sosem voltam még ilyen kiegyensúlyozott. - kontráztam azonnal. - Igazán jó hetem volt, sokkal jobb, mint ahogy számítottam rá, és élveztem a munkát. Persze, hogy kimerült vagyok, de ez csak fáradtság. Komolyan. Ne aggódj, jó? - léptem hozzá szelíden mosolyogva, és megcirógattam enyhén borostás arcát.

- Csak féltelek… Miért makacskodsz folyton? Pihenned kellene. - zúgolódott tovább Rob, és mérgesen felhúzta a szemöldökét. Ha ezzel akart rámpirítani, nem igazán ért célt, mert én inkább édesnek és szexisnek találtam, ahogyan morgolódott, és kedvem lett volna berángatni az első sarokba, ahol nem látnak minket, hogy leszaggassam róla az elnyűtt, kinyúlt nyakú pólót. Persze ezt nem tehettem, és valójában illett volna inkább Rob mondanivalójára figyelnem, mint hagyni, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

- Ahj… - sóhajtottam fel végül egy percnyi meredt szemezés után, amit Rob fölényesen megnyert. Reménytelen… Ez keményebb meccs lesz, mint hittem. Rob nem fog leszállni a témáról. - Pihennem kell? Hogyisne! Hiszen még csak most álltam újra munkába! Csak arról van szó, hogy kicsivel több feladatom lett, mint korábban volt, és még nem rázódtam bele teljesen. De megszokom. Naaa, Kicsim, ne csináld már! - váltottam hangnemet hirtelen ötlettől vezérelve, és kislányosan Robhoz bújtam.  - Ne vitázzunk már! - fúrtam a fejem a vállába, míg végül engedett a „szigorból” és nagy sóhajjal körém fonta a karjait. - Megígérem, hogy vigyázok magamra, és nem lesz semmi baj.

- Na persze! - horkant fel elégedetlenül, de azért továbbra is lassan cirógatta a derekam. - Mintha nem tudnám, milyen csökönyös vagy! Visszamész, és ugyanúgy gyilkolod magad, ahogy eddig. Miért csinálod ezt?

- Mert szükségem van rá. Tudnom kell, hogy képes vagyok végigcsinálni. Rob, Kicsim, végre igazi felelősséget kaptam, igazi feladataim vannak, és nem akarom elrontani. Bizonyítanom kell.

- Kinek? Én tudom, hogy bármire képes vagy!

- Kicsit túl sokat képzelsz rólam, nem gondolod, Kicsim? - hajtottam hátra mosolyogva a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Felágaskodtam, és egy csókot nyomtam Rob lebiggyesztett szájára. - Elsősorban magamnak kell bizonyítanom. Éppen eléggé leromlott az önértékelésem, mióta csak otthon ültem. Most viszont végre előttem a nagy lehetőség, és ki akarom, ki kell használnom. Ha ezt jól csinálom, többé nem hagyhatnak figyelmen kívül. Talán maradhatnék is díszlettervező.

- Ajajj, mikor lettél te ilyen ambíciózus? Hová rejtetted az én emberkerülő, beletörődő menyasszonyomat? - Rob olyan mély elképedéssel csóválta a fejét, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Megragadtam az üstökénél fogva, és olyan közel rántottam magamhoz, hogy összeért az orrunk.

- Az a lány már nem létezik, helyette én vagyok. Talán kifogásolod? - néztem vele farkasszemet, de minden erőmre szükségem volt, hogy ne tapadjak mohón arra az isteni szájára, főleg, amikor megéreztem a forró leheletét az arcomon.

- Hát… ami azt illeti… - töprengett el, és összeráncolta a homlokát. -, valahogy csak megszokom. - vigyorodott el végül, majd végre birtokba vette a számat. A nyaka köré fontam a karom, és hagytam, hogy kissé megemeljen, de aztán sikerült kicsit észhez térítenem magam, mielőtt még ösztönösen a dereka köré fontam volna a lábaim, és egy hangos nyögéssel elváltam az ajkaitól.

- Talán… inkább menjünk… - pihegtem a fülébe. - Túl nagy itt a közönség, és amihez most kedvem lenne, ahhoz éppen elegen vagyunk ketten.

          Rob erre persze azonnal leeresztett a földre, én meg ijedten kapaszkodtam meg a karjában, mert hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok megállni a lábamon, és egy másodpercen belül magatehetetlenül terülök el a hideg kövön, akár egy szőnyeg. Wow, úgy látszik, még mindig teljesen be tud zsongítani egyetlen csókjával.

- Ó, akkor menjünk. - olyan tempóban kezdett vonszolni maga után a kijárathoz, hogy alig bírtam lépést tartani vele, pedig ráadásul még a csomagjaimat is ő cipelte. Azért végül nem sikerült megúsznunk rajongó nélkül. Mielőtt még kiléphettünk volna az épületből, egy rántást éreztem a dzsekimen, és megtorpantam. Rob értetlenül állt meg, ahogy megérezte, hogy nem követem, és mindketten meglepetten néztük a nyolcéves forma szőke kislányt, aki félénken mosolygott fel ránk.

- Csókolom! - szólalt meg bátortalanul, és olyan aranyos volt, ahogy sötét pír öntötte el az arcát, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Rob viszont tökkelütött fejet vágott, és kicsit türelmetlennek látszott, mint aki menten faképnél hagyja a gyereket, amit valamennyire meg is tudtam érteni, tekintve, hogy éppen azért száguldottunk hurrikán módjára innen kifelé, hogy mielőbb hazaérjünk, és letéphessük egymásról a ruháinkat. De ez most nem volt ok arra, hogy csúnyán bánjunk egy kislánnyal, ezért feltűnésmentesen megszorítottam Rob kezét, és célzatosan grimaszoltam rá, amitől végre észhez tért, elrendezte a vonásait, és a legelbájolóbb mosolyával leguggolt a kis tündérlányhoz.

- Szia. Én Rob vagyok- mutatkozott be kedvesen, mire a kislány zavarában a háta mögé dugta a kezét és tüneményesen illegni kezdett a kis lábain. - Téged hogy hívnak?

- Hazel. - mormolta halkan, és Robra függesztette hatalmas barna szemeit. Kíváncsian figyelte őt, úgy, mint aki azon gondolkodik, vajon megérdemli-e Rob, hogy szóba álljon vele. Úgy vettem észre, pozitív volt az elbírálás. Hirtelen már nem is tűnt olyan bátortalannak, és ahogy elnéztem őket, amint barátságosan méregetik egymást, kezdtem magam fölöslegesnek érezni.

- Hazel… nagyon szép neved van. Illik a szemedhez. - udvarolt Rob, de ha azt hitte, ezzel leveszi a lábáról a kis rajongót, hát tévedett.

- Tudom- tudom, anya is mindig ezt mondja. - sóhajtott fel a kislány, mint aki már legalább ezredjére hallja ugyanezt az elcsépelt frázist, és már halálosan unja. Halkan felnevettem, de amint Rob összehúzott szemöldökkel hátrafordult felém, katonásan megfegyelmeztem az arcizmaim, és komolyságot erőltettem magamra.

- Én tudom ám, ki a bácsi. - közölte Hazel fontoskodva, majd amikor Rob újra neki szentelte a figyelmét, kissé előrehajolt, és a mutatóujjával intett, hogy Rob is tegyen hasonlóképp. Erre ő kíváncsian közelebb araszolt, és a kislány szájához tartotta a fülét. Hazel olyan hangosan suttogta neki el a „nagy titkot”, hogy én is tisztán hallottam minden szót. - A bácsi anyukám kedvence. Mindig megnézi a bácsi filmjeit, és mindig fura hangon kiabál, hogy „Jajj, Rob, hogy én mi mindent tudnék veled kezdeni”, de én nem tudom, miért mondja ezt. Biztosan a bácsit is elvinné fagyizni, meg a parkba sétálni, mint engem, amikor otthon vagyok.

          Eddig bírtam visszatartani a kitörni készülő nevetésem. Annyira nevettem, hogy a környékünkön mindenki figyelmét sikerült magunkra vonnom, de nem volt mese, képtelen voltam visszafogni magam. Rob megsemmisült arccal guggolt Hazel előtt, és amikor láttam, hogy elvörösödik, csak még inkább rázott a nevetés. A kislány szerencsére semmit nem fogott fel Rob reakciójából, és mosolyogva várta, hogy mondjon végre valamit.

- Oh… hát… anyukád biztosan nagyon… kedves lehet… - nyögte ki végül Rob, majd egy pillanatra rám nézett, de csak hogy gyilkos pillantásával jutalmazzon, én pedig nyöszörögve szorítottam a számra a tenyerem.

- Az, én is szeretem. - csiripelte Hazel. - Vele lakom Phoenixben, mert elváltak apával, de én őt is szeretem. Ott van, ni. - mutatott egy fazonra, aki úgy tízméternyire állt tőlünk, és mosolyogva figyelte a kislányát, ahogy egy hírességgel ismerkedik. - Most itt voltam nála, de haza kell mennem, mert holnap Hálaadás, és jönnek a nagyiék, meg az unokatestvéreim.

- Hát ez… igazán szuper.

- Az. - hagyta rá a kislány. - Azt szeretném kérdezni a bácsitól, hogy megengedi-e, hogy csináljak egy képet magával? Anyukám nagyon örülne neki.

- Meghiszem azt… - mormolta Rob az orra alatt.

- Tessék?

- Azt mondtam, persze, csinálhatunk. - tért újra magához Rob, és barátságosan elmosolyodott.

- Jujj, de jó! - tapsikolt Hazel, és izgatottan halászta elő a hátizsákjából a fényképezőgépét. - A néni megcsinálja a képet? - fordult felém szemlesütve.

- Persze, add csak ide. - léptem közelebb, hogy átvegyem a gépet. - Állj oda nyugodtan Rob mellé. Rob, szívem, guggolj vissza, és karold át Hazelt… úgy… - adtam az utasításokat, és bőszen kattintgattam, akár egy hivatásos fotós. Egészen belelendültem, Rob már furcsán is nézett rám.  Csináltam vagy húsz képet, mondjuk magamat ismerve kérdéses, hogy ezekből akár egy is használható lesz.

- Köszönöm szépen! - Hazel boldog mosollyal pakolta vissza a gépet a táskájába. - Anyukám irtó boldog lesz!

- Add át neki, hogy Rob üdvözli, és ha Phoenixben jár, talán találkoznak, és akkor anyukád elviheti fagyizni… vagy megmutathatja, mit tudna vele kezdeni. - mosolyogtam ártatlan ábrázattal a kislányra, mire Robtól újabb pusztító erejű pillantás volt a jutalmam, de ezt akkor sem hagyhattam ki. A szám görcsösen beállt a vigyorgásra, és csak erővel tudtam megállni, hogy ne nyerítsek fel hangosan megint.

- Tényleg? Na, hát ettől tuti, hogy egészen izgatott lesz! - lelkendezett Hazel.

- Abban biztos vagyok… - somolyogtam, majd belekaroltam Robba, aki elég csúnyán nézett rám, de nem húzódott el, és a kislánnyal még mindig kifogástalanul viselkedett.

- Nos… igen… khm… nem apukád integet neked? - terelte a szót.

- Ööö… de… igen… - fordult hátra Hazel, és sajnálkozva nézett ránk. - Most mennem kell. Örülök, hogy találkoztam a bácsival. És a nénivel is! - tette hozzá jólnevelten, bár szerintem a legkevésbé sem foglalkoztatta a jelenlétem.

- Mi is örülünk, hogy megismerhettünk. - felelte Rob. - Vigyázz magadra, Hazel, és jó utat.

- Köszönöm! És köszönöm a képeket!

          Mosolyogva integettem az elszaladó kislány után, egészen elbambultam, de ez csak addig tartott, amíg Rob egy határozott erejű rántással magamhoz nem térített. Mire észbe kaptam, már az épületen kívül voltunk, és gyors léptekkel tartottunk a kocsihoz.

- Miért érzem úgy, hogy valami nem tetszik? - kapkodtam levegő után, amikor végre lefékeztünk a kocsimnál. Nekidőltem az oldalának. A parkoló szinte üres volt, alig láttam egy-két autót, és egy teremtett lélek sem járt a környéken. Rob behajigálta a csomagjaimat a hátsó ülésre, aztán a kelleténél kicsit talán hangosabban vágta be az ajtót. Fújtatva vágtatott a vezetőüléshez, és beült.

- Még kérded? - puffogott, amikor én is beszálltam mellé, és kíváncsian fürkésztem.

- Igen. - feleltem egyszerűen.

- Emma, hát nem fogod fel, milyen ostobaságot csináltál?

- Mi? Ööö… nem, nem igazán… - csóváltam a fejem. Rob rám meredt, aztán láthatóan elkönyvelte magában, hogy ütődött vagyok. Azóta nem láttam ilyen kifejezést az arcán, mióta annak idején New Orleansban arról győzködtem, hogy igenis vele akarok lenni.

- Hogy üzenhettél Hazellel ilyesmit az anyjának? - dühöngött. - Van róla fogalmad, mit fog gondolni az a nő?

- Persze, valószínűleg el sem fogja hinni, hogy ezt mondtad.

- Dehogynem! És be fog kattanni! Azt fogja képzelni, hogy benne lennék vele valamiben! - Komolyan, Rob totál ki volt akadva, kidagadt egy ér a homlokán, és szaporán szedte a levegőt. Gyakorlatilag kiverte a víz. Olyan volt, mint aki pánikrohamot kapott. Kezdett megrémíteni. - Fogalmad sincs, milyen elmebeteg leveleket kapok már így is olyanoktól, akik azt képzelik, hogy mindenre kapható vagyok, elég csak meglátnom egy nőt!

- De itt erről szó sincs, Kicsim! Nyugodj már meg, semmi baj! - simogattam meg a combját, de ő csak remegett az idegességtől, és sejtelmem sem volt, mit tehetnék. - Ez csak egy vicc volt, semmi több!

- Szar vicc volt! - emelte fel a fejét, és űzött vadként hatott a pillantása.

          A szívemig hatolt ez a nézés, egyszerre minden félelmét ki tudtam olvasni belőle, ami ritka volt. Rob általában nem hagyta, hogy mélyen belelássak, már ami a negatív érzéseit illeti. A szeretetét, a szerelmét, a boldogságát soha nem rejtegette előlem, de ritkán engedte, hogy sebezhetőnek lássam. Nem sokszor fordult eddig ez elő, és szinte letaglózott, amit vele tettem, még ha akaratomon kívül tettem is. Egy szó nélkül odahajoltam, és magamhoz vontam a fejét. A mellkasomhoz szorítottam, és titokban rettenetesen megkönnyebbültem, amiért nem ellenkezett. Talán nem is haragszik annyira…

          Lassanként éreztem, ahogy csitult a remegése, miközben szüntelenül simogattam, és ő körém fonta a karjait. Olyan volt, akár egy védtelen kisgyerek, és én hirtelen az anyjának éreztem magam, akinek mindentől meg kell óvnia, akinek nem szabad hagynia, hogy bárki bánthassa. Csitítón mormolgattam a fülébe, és hagytam, hogy megnyugodjon. Végül a légzése visszaállt a normális ütemre, és képes volt megszólalni is.

 - Bocs…

- Nem, te ne haragudj. - suttogtam a hajába. - Hülyén viselkedtem, be kellett volna fognom a számat. Tudnom kellett volna…

- Mit? Hogy egy idióta vagyok, aki besértődik egy viccen, és idegrohamot kap? - emelte fel a fejét kesernyés mosollyal.

- Abbahagynád, hogy állandóan idiótának nevezed magad? - torkolltam le szelíden. - Amúgy meg nincs igazad. Azt kellett volna tudnom, hogy túl messzire megyek. Nem kellett volna ilyesmivel viccelődnöm. Tudhattam volna, hogy már besokalltál az ilyenektől…

- Nem pont az ilyenektől. Inkább az olyanoktól, akik beteg módon viselkednek, és valamiért azt képzelik, ha találkoznánk, azonnal lefeküdnék velük. Némelyik annyira… ledöbbent… nem értem, hogy gondolkodhatnak így.

- Csak azért, mert nem ismernek.

- Hát ez az! - hadonászott a karjával, ahogy kibontakozott az ölelésemből. - Nem is ismernek, mégis úgy tesznek, mintha tudnák, mikor mit csinálnék. Van róla némi sejtelmed, milyen érzés olyan leveleket olvasni, amiben úgy írnak rólam, hogy már úgy érzem, mintha valami kurva lennék, aki bárkinek a rendelkezésére áll, nonstop 24 órában? - némán nemet intettem a fejemmel. - Először nevettem rajta. Sokszor csak nevettem, szórakoztató volt olvasni, mennyire vágynak rám. Még hízelgett is. Arra gondoltam, így lesz csak igazán könnyű csajozni, hiszen azt kapok meg, akit csak akarok, válogathatok is. De aztán elegem lett. Egyre kevésbé élveztem, hogy olyan nők fantáziáit olvasgassam magamról, akikkel az életben nem találkoztam, és nem is fogok. És elég egy véletlenül elejtett megjegyzés, egy félreérthető mozdulat egy rajongó felé, és máris el van rontva minden. Óhatatlanul is magukra vetítik minden tettemet, azt hiszik, ha eléneklek egy dalt, az nekik szól, ha nevetek, az miattuk van, ha dühös vagyok, annak ők az okai. Ők, érted? Ők, egyenként, mindannyian… - a szavai egészen elhalkultak, végül egészen elhaltak. Szótlanul nézett a szemembe, amiből megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. A könnyfátyolon át csak homályosan láttam Rob arcát, ezért felé nyúltam és a két tenyerem közé zártam.

- Sajnálom… - a szó csak rekedten tört fel a torkomból, alig volt több egy suttogásnál. - Én nem… nem tudtam… mindig azt hittem, könnyen kezeled ezt a dolgot… - az ujjaimmal az arcát simogattam, majd odahajoltam, hogy megcsókoljam, mintha ezzel a csókkal egycsapásra elmoshatnám mindazt, amin évek óta át kellett mennie.

- Ne sajnáld. - felelte Rob halkan egy sóhaj kíséretében, amikor elváltak az ajkaink. - Nem kell sajnálni. Én választottam ezt az életmódot és ezzel ez jár. - mosolyodott el halványan, és letörölgette a könnyeimet. - Ha valaki hallotta volna ezt a kitörésemet, joggal vethetné a szememre, hogy mit panaszkodom, amikor aranyéletem van. Mindenem megvan, azt csinálom, amit szeretek, és ezért még el is ismernek. És igaza is lenne. Shh… - tette az ajkamra a mutatóujját, amikor meg akartam szólalni. - Semmi baj. Alapjáraton jól is viselem ezt az egész népszerűség-hercehurcát, de néha jó lenne elfelejteni, hogy én vagyok Robert Pattinson, és nem attól félni, mikor veti rám magát valami félmeztelen nő egy sötét utca kellős közepén, hogy begyűjtse a hímivarsejtjeimet utódnemzés céljából. - nevetett fel cinikus mosollyal.

- Miii??? - kerekedtek el a szemeim. Rob csak jelentőségteljesen bólintott és nem fűzött hozzá további magyarázatot, de ez is elég volt, hogy felnyögjek az elképedéstől. Milyen világban élünk?!

- Csak magamnak köszönhetem. - vont vállat Rob.

- Mi? Miért? Mert arra vágytál, hogy színész legyél, és megvalósítottad az álmodat? Mert játszani akartál, és megragadtad a lehetőséget, ha olyan forgatókönyv akadt a kezedbe, amiben láttál kihívást? Ki hibáztatna ezért téged? Csak azzal akartál foglalkozni, amit szeretsz, ez nem bűn.

- Nem az. Viszont józan ésszel átgondolhattam volna az elején, mivel jár ez az egész, ha sikerrel járok, és véletlenül elismernek.

- Honnan tudhattad volna előre? - értetlenkedtem. - Hiszem, ami körülötted folyik, az valami egészen egyedi felhajtás. Soha nem láttam még ezelőtt, hogy valakiért ennyire, és ennyien megbolonduljanak az egész világon. Elképesztő hisztériát váltasz ki az emberekből. Még én is rajongód voltam. - vallottam be szemlesütve, és még soha nem éreztem magam ennyire rosszul amiatt, ahogy Robról álmodoztam még otthonról.

- Csak voltál? - ragadt le Rob az utolsó szavaknál, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem. A szemei már nem szomorúságot, nem dühöt, vagy elkeseredettséget sugároztak, sokkal inkább incselkedtek velem. - Már nem is vagy oda értem?

- Uhh… mintha nem tudnád… - dünnyögtem.

- Lehet, hogy nem is… - bár próbált komolytalannak tűnni, kiérződött a hangjából a bizonytalanság, és tudtam, ezúttal neki van szüksége arra, hogy megerősítsem benne a szerelmemet.

- Ohh, hát csak ezen múlik? Hát akkor tudd meg, Robert Thomas Pattinson, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód az egész univerzumban, de képzeld csak el: nem a sztár rajongója vagyok. Nem Rob „Edward” Pattinsoné, nem Rob „Tyler” Pattinsoné, és nem a többi, általad megformált karakteré. Én az én Robom legodaadóbb híve vagyok, azé, aki New Orleansban olyan édesen kepesztett, hogy beszélhessen velem, aki keresett, amikor eltűntem, aki velem töltötte az éjszakát, és másnap reggel összeszedte a bátorságát, hogy megcsókoljon. Aki képes volt rá, hogy elhagyjon, csak hogy megvédjen, és aki végül visszatért hozzám, és életem legszebb heteit ajándékozta nekem. Azé a Robé, aki térdenállva kérte meg a kezem, és aki hősiesen elviseli az értelmetlen viselkedésem. Azé, aki kiállt a bátyám ellen, és nem hagyta megfélemlíteni magát. És aki velem szeretne élni, és engedi, hogy lássam, milyen, amikor boldog, amikor vidám, vagy elkapja a szerzői ihlet, és naphosszat csak gitározik. És a sebezhető Robé, akinek beleláthatok a lelkébe, és én lehetek, aki mellette áll, amikor minden nehéz.

- Szeretlek, Emma, ugye tudod? - simította a kezét az arcomra, mire az ujjaimat rákulcsoltam a csuklójára, és a tenyerébe hajtottam a fejem.

- Tudom. Én is szeretlek. - egy percig csak hallgattuk a csöndet. - Menjünk haza, jó? - szólaltam meg végül. Rob bólintott, aztán csókot nyomott az orrom hegyére, és utána elindultunk.

          Percekig méla csöndben dagonyáztunk, de egyikünk számára sem volt kellemetlen, sőt… inkább olyan békés csönd volt. Jólesett elgondolkodni a történteken, és szinte elámultam, mennyi érzelmi fázison estünk át röpke másfél óra alatt, mióta landolt a gépem, és végre Rob karjaiba vethettem magam. Mindig azt hiszem, már nem nyújt majd újat a kapcsolatunk, legalábbis érzelmi téren, ami persze nem baj, hiszen végre eljutottam addig, hogy sosem kételkednék az érzéseiben, és ő is tudja, hogy az életemet is odaadnám érte. Egyszerűen csak… azt gondoltam, eljutottunk arra a szintre, ahová idővel minden egyes kapcsolat eljut. Arra a pontra, amikor már nincs meglepetés, amikor már úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket, és ahonnan már nem viharos tengerként hullámzó kricc-kraccot, hanem egyenletes vonalat ábrázol a kapcsolati görbénk. Vagy ilyen pont nem is létezik? Ha arra gondoltam, hogy milyen káoszon mentünk keresztül az imént, kezdve a viszontlátás felhőtlen örömétől, a váratlanul feltörő testi vágyon keresztül a féktelen jókedvig, majd a dühre és kétségbeesésre emlékeztem, ami alig néhány perce még köztünk uralkodott, elképesztett, hogy mindez velünk esett meg. Szóval mindaz, amit korábbi életemben (amiről lassan, de biztosan kiderül, hogy csakis valami pantomim-műsor lehetett, merthogy a valósághoz semmi köze nem volt, az tuti) tapasztaltam, megdőlni látszik, és új élmények veszik át a helyüket.

- Hihetetlenek vagyunk. - szólaltunk meg teljesen egyszerre, mire összenéztünk, és elnevettük magunkat. Ezek szerint ugyanazon járt az eszünk. Rob combjára csúsztattam a kezem, és a vállára hajtottam a fejem.

- Olyan jó itthon! - sóhajtottam fel, a mondat végét megtoldva egy kiadós ásítással. Váratlanul öntött el a fáradtság. Ólmosan nehéznek kezdtem érezni a testem, és semmire sem vágytam jobban, mint a puha ágyikómra, és Rob ölelő karjaira.

- Aludj, Kicsim… - susogta a kedvesem a fülembe. - Majd felébresztelek, ha hazaértünk.

- De nem… én… - az utolsó, amire emlékszem, az volt, hogy Rob halkan énekelni kezdett, de aztán teljes sötétségbe zuhantam, és bármennyire hadakoztam is ellene, képtelen voltam kimászni belőle.

***

          Finom, marasztaló melegség ölelt körül, olyan biztonságban voltam, mint amilyenben csak akkor érzem magam, amikor Rob mellett vagyok. Igen, csakis ezért lehet ez az érzés… Csukott szemmel matatni kezdtem magam mellett, de nem kellett messzire nyúlnom, hogy rátaláljak arra, akit kerestem. Olyan közel voltam Robhoz, hogy az arcom hozzásimult a hátához. Az oldalamon feküdtem, mögötte, éppen ahogy szoktunk, csak fordítva. Minden porcikámat átjárta az illata. Annyira szeretem magam mellett érezni! Kinyújtottam a kezem és óvatosan átöleltem, vigyázva, hogy ne keltsem fel. Nem kellett kinyitnom a szemem, anélkül is tisztán láttam őt magam előtt. Szorosan a hátához bújtam, a teljes testemmel hozzásimultam, és élveztem, ahogy a forró bőrünk összetapadt, mintha össze akarnánk olvadni, hogy semmi ne választhasson el.

          Fokozatosan úrrá lett rajtam az éberség, pontosan úgy, ahogy lassacskán újra feléledt bennem a vágy, amit a repülőtéren is éreztem. Ugyan nem tudtam, hogyan kerültem ágyba (minden jel szerint nem a saját lábamon), de arra tisztán emlékeztem, mennyire beindultam Robra, és mennyire igyekeztünk haza, mielőtt a kis Hazel utunkat nem állta volna. Most viszont… most már itt vagyunk, ketten, és nem zavarhat meg bennünket senki és semmi. Nincs hátráltató körülmény. Mielőtt felocsúdtam volna, a kezeim máris önálló életre keltek Rob meztelen testén, lassan cirógatva végig a mellkasát, egyenletesen körözve lefelé a hasára, miközben csókolgatni kezdtem a hátát. Rob felnyögött, mire megálltam, de rájöttem, hogy nem ébredt fel. A tudat, hogy álmában is érzékeli a közeledésem, még jobban felizgatott, és tovább folytattam a becézgetését. Imádtam a bőre enyhén sós ízét, imádtam érezni az ujjaim alatt az izmai önkéntelen összehúzódásait. Egyre többször mocorgott, de még mindig nem volt magánál, vagy legalábbis nem teljesen. Amikor a kezeim becsúsztattam a combjai közé és az ujjaim közé zártam a férfiasságát, már talán öntudatlanul is, de ő is izgalomban volt. Halkan felmordult, és felém tolta magát, de egyéb jelét nem adta, hogy ébren lenne.

          Egyetlen pillanatra sem hagytam abba a kényeztetését, és amikor felhevülten a hátára vetette magát, azonnal kihasználtam a helyzetet, és fölé kerekedtem. Képtelen voltam ellenállni az ösztönnek, ami igaként hajtott maga alá, és átvette az uralmat a tetteim fölött. Hagytam magam sodortatni az árral, jobban mondva hagytam, hogy a gátlástalan, élvhajhász énem irányítson. És élveztem. Lovaglóülésben Rob csípőjére helyezkedtem, és előrehajolva dörgölőztem hozzá, miközben a hajába túrva csókolgattam a nyakát, a kulcscsontját, és finoman harapdáltam a fülét.

- Em… - hagyta el a száját a nevem, ami akár egy sóhajtás is lehetett volna, de én kihallottam belőle, hogy engem szólít. Az, hogy tudatalatt is velem éli át ezeket a pillanatokat, egyfajta afrodiziákumként hatott rám. Kíváncsi voltam, mikor ébred rá, hogy nem csak álomban van része, de tudtam, ha ez nem következik, be, én akkor is szeretkezni fogok vele. Nem fogom abbahagyni. Nem is tudnám. Hogyan, amikor Rob még álmában is ennyire közreműködő?

          A mozdulataim egyre követelőzőbbé váltak, egyre inkább felforrósodtam, egyre inkább tudtam, hogy a határaimat feszegetem, míg végül nem bírtam tovább, és egyetlen pillanat alatt úgy helyezkedtem, hogy magamba fogadhassam őt. Néhány másodpercre megmerevedtem, hagytam, hogy elárasszon az elégedettség, és hogy Rob kitöltsön. A mennyezet felé fordítottam az arcom, és igyekeztem minél mélyebben lélegezni. Aztán lassan mozogni kezdtem, Rob mellkasára támaszkodva. A következő, amire feleszméltem, hogy a kezei keményen a csípőmre szorultak, és megfeszült a teste, majd amikor lenéztem rá, a döbbent arcával szembesültem.

- Em… te… jézusom… - nyögte elfúló hangon, és nagyjából eddig tartott az önuralma, ha ez egyáltalán az volt.

          Elsötétült szemekkel húzta le magához a fejemet, és keményen az ajkamra tapasztotta az övét, a nyelve pedig azonnal utat tört magának a számba. Olyan vadul csókolt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, a fogaink is összekoccantak. Egyre gyorsabban mozogtam rajta, fokozatosan növelve a tempót, a kezei pedig mohón kutatták a testemet. Amikor fel akartam egyenesedni, beleharapott az alsó ajkamba, hogy visszatartson. Felszisszentem, de egyáltalán nem a fájdalomtól, mint inkább attól a felfokozhatatlan tűztől, ami újra és újra, Rob minden egyes lázas mozdulatával lángra gyújtotta a teljes valómat. Úgy éreztem, menten elégek, és ő volt az egyetlen, aki elolthatna, miközben az is ő volt, aki miatt tűzben égtem.

          Belemarkoltam a hajába, és felrántottam őt magamhoz. Amint felült, a dereka köré kulcsoltam a lábam, és ő erőteljes lökésekkel tudatta velem, hogy még korántsem ért véget semmi. Összefonódtunk, és Rob a nyakamat kezdte csókolni, egészen addig, amíg kéjesen hátrahajtottam a fejem, mert akkor a hajamnál fogva még hátrébb húzta, hogy ívbe feszüljek, és a melleimre kezdett összpontosítani. Nem bírtam visszafogni a hangomat, időnként felsikkantottam a gyönyörtől, de Rob is egyre hangosabban zihált, és egyre többször nyögött fel rekedten. Mielőtt még hatalmába kerített volna a totális extázis érzése, Rob egy határozott mozdulattal átfordított, és fölém helyezkedett, anélkül, hogy egy pillanatra is szétváltunk volna. Szorosan öleltem a csípőjét a lábaimmal, a kezeim pedig vadító táncba kezdtek a hátán, közös ritmusban a mozdulatainkkal. Lecsúsztattam az ujjaim a fenekére, és belemarkolva húztam őt még jobban magamhoz. Rob egyre inkább elveszítette az irányítást, egyre gyorsabban mozgott bennem, és mindketten éreztünk, hogy nincs tovább, elértünk valahová, ahová az ősi ösztön űzött minket, ahová az emberiség kezdete óta minden nő és férfi együtt vágyik. Valahová, ahol a két nem az öröklétben forr össze.

          Felsikoltottam, aztán Rob lihegve, remegve és izzadtan borult rám, én pedig szorosan magamhoz húztam. Az utolsó néhány, egyre erőtlenebb lökése így érkezett, és ő a fülembe morgott, ahogy utolérte a kielégülés. Az egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikkal a lábamat húzta a csípőjéhez, de aztán lassan elernyedt, és teljes súlyával rám nehezedett.

          Eltelt néhány perc, mire meg tudtunk mozdulni. Rob nyögve legördült rólam, én pedig kiterülve pihegtem, csak annyi telt tőlem, hogy felé nyúljak, és a hasára ejtsem a kezem.

- Basszus, ez… ez… - kereste a szavakat Rob.

- Tökéletes volt. - fejeztem be helyette a mondatot a mennyezetet bámulva. Már amennyi a sötétben látszott belőle.

- Az. - felelte egyszerűen, aztán halkan elnevette magát. - Mindig meglepsz, kész vagyok tőled… ahj…

- Csak szólj, ha nem esett jól, és máskor megkíméllek. - nyelveltem magabiztosan.

- Azt próbáld meg! - könyökölt fel mellettem, és végighúzta az oldalamon az ujját. - Olyan álmom volt, el sem tudod képzelni! - merengett el.

- Álom, mi? - kötekedtem. - Nah, csak nehogy azt hidd, hogy ezután mindig ilyeneket fogsz álmodni!

- Majd meglátjuk! - nevetett fel Rob, aztán magához vont, és a mellkasára hajtottam a fejem. - Gyere, Kicsim, pihenj.

- Jó, de te is… - mormoltam, és kényelmesen elfészkeltem magam. - Tudod Rob…

- Hm?

- Annyira szeretlek… - motyogtam.

- Nem jobban, mint én téged…