43. fejezet- Oli titka :)

 Sziasztok!

 Végre megérkeztem az új fejezettel. Huh, nehéz szülés volt, csomó hátráltató körülménnyel, de végül egészségesen jött a világra, és már készen áll, hogy a nagyvilág is lássa. :)Oli újra felbukkan, ennek remélem sokan örültök, nekem őszintén szólva kicsit hiányzott. :)

Egyébként nem tudom, mind láttátok- az előző bejegyzésemet, de végre útjára indult a közös blogunk, amit Zazival, Stefivel, Szaszával, nyc_girl-lel, Deliriummal, Candy-vel, Spirit Bliss-szel és Alice-szel együttes erővel szerkesztünk. Igen, mindegyikük nevét ismerhetitek más blogokból, ők mindannyian kivételes tehetségű írók, és nagyon büszke vagyok, hogy együtt dolgozhatom velük egy egészen új történeten. Ha még nem tettétek volna, látogassatok meg minket a

 www.weloveyourpattz.blogspot.com 

  oldalon, ismerkedjetek meg velünk, és a történettel közelebbről. Egy új  Rob fanfiction van születőben, egészen új felfogásban, hiszen minden egyes részt másikunk ír majd, és még mi sem tudjuk előre, ki hogyan bonyolítja majd a sztorit. Az első fejezet Stefi munkája, sikerült is rögtön az elején jól megcsavarnia a szálakat, hogy nekem, mint a második fejezet szerzőjének ne legyen könnyű dolgom. :) Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. :)

Holnap nem leszek, így még nem lesz friss a Rob szemszöges sztoriból, de megpróbálom csütörtökre hozni, remélem nem jön közbe semmi.

Addig viszont jó olvasgatást Nektek! :) És köszönöm a véleményeket, Nagyon Szeretlek Titeket! :)

Millió puszim!

Adri

          Reggel mindkettőnknek elég korán kipattant a szeme, dacára a kései lefekvésnek, és a kimerítő éjszakának.  Mintha csak a tudatalattink ki akart volna használni minden percet, amit a másik közelében tölthet, képtelenek voltunk igazán mélyen elaludni, valamelyikünk folyton felébresztette a másikat. Ezúttal Rob volt, akit nem hagytak nyugodni a vágyai, és addig-addig noszogatott a legfinomabb eszközökkel, míg az én szememből is ki nem kergette az álmot. Nem mintha túl nehéz dolga lett volna. Már az első érintésére felébredtem, de nem mutattam, inkább lehunyt szemmel, mozdulatlanul élveztem a cirógatását, a puha csókjait. Mondjuk nem sokáig bírtam. Mert alig néhány perc után már hevesen fontam a nyaka köré a karomat és rántottam őt magamhoz, hogy aztán újra elmerüljünk az együtt gerjesztett hullámokban.

          Kicsit később jólesőn megpihenve hevertünk az alaposan összegyűrt lepedőn. A hátamon feküdtem, Rob pedig a mellkasomra hajtotta a fejét, így szabadon járathattam az ujjaim kusza hajtincsei között. Ő lustán szuszogva simogatta a bőrömet, és olykor-olykor elégedetten felmordult.

- Fel kéne kelnünk. – jegyeztem meg kelletlenül, inkább csak kötelességtudatból, mivel hallottam, hogy imádott tesóim valamelyike már odakint motoszkált, és tudtam, hogy illene köszöntenem. Mielőtt még ő törne ránk.

- Mmm… fent vagyunk… - mormolta Rob csukott szemmel, és a derekamra csúsztatva a kezét szorosabban vont magához.

- Aham… fent… - kuncogtam halkan. -… az ágyon…

- És? Az nem elég? Itt a legjobb…

- Ahj, reménytelenül lusta vagy, Kicsim, ugye tudod? – borzoltam össze nevetve a haját, mire Rob felkönyökölt a fejem mellett, és szívdöglesztő mosolyt kaptam tőle ajándékba, amitől minden porcikám eszeveszett bizsergésbe kezdett. Nem beszélve a szexis hangjáról, amivel rekedten susogott a fülembe… totálisan ki tudott készíteni, amikor ezt csinálta.

- De te pont így szeretsz engem, nem? – Mit lehet erre felelni? Kábultan fordítottam felé a fejem, és felemeltem a kezem, hogy megsimogassam a borostás állát. Jó érzés volt, ahogy finoman dörzsölte a bőrömet, és nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak oda hozzá egy csókért.

- Nem tudom, hogy csinálod, de igazad van. Néha arra gondolok, hogy szinte irreálisan nagyon szeretlek. – dünnyögtem, amikor visszaejtettem a fejem a párnára.

- Hát… - nevetett fel Rob. – Én ennek csak örülni tudok. De szerintem a szerelem eleve csakis irreális lehet. Ez valami olyan, amit nem irányíthatunk az agyunkkal, amit nem befolyásolhatunk pusztán azzal, hogy eldöntjük, szeretni fogunk-e valakit, vagy sem. Ez vagy kialakul, vagy nem.

- Ohh, nekem ehhez még korán van, Dr. Pattinson! – nyögtem fel elkínzottan. – Ne filozofálgass, inkább kelj fel. És amikor az megvolt, megtehetnéd, hogy engem is összekaparsz valahogy. Egyedül nem fog menni, hogy kimásszak innen.  – nyújtóztam ki egy ásítás kíséretében.

- Nocsak, nocsak, ki is itt a reménytelenül lusta? – bökdöste meg az oldalamat játékosan, mire nyavalyogva odébb gurultam, lerántva róla a takarót. – Hé, ne vidd el a takarót, megfázik a pucér seggem! – méltatlankodott, és megpróbálta visszaszerezni a paplant, de én gonoszan nevetve csak még jobban magam alá gyűrtem, így egyelőre hiába próbálkozott.

- Helyes, ha fázol, legalább gyorsabban felkelsz végre, hogy segíthess nekem is. – elmélkedtem hangosan, de a szavaim nagy részét elnyelte a párna, amibe a fejemet fúrtam.

- Csodás. – morgott Rob, aztán éreztem, ahogy lekászálódott az ágyról. – Hát akkor legyen. Te akartad…

          Előbújt belőlem a kíváncsiság, hogy mire készülhet, és már éppen emeltem a fejem, hogy meglessem, amikor Rob egyetlen határozott, jól irányzott mozdulattal lerántotta rólam a takarót. Ösztönösen kaptam utána, de már el is hajította a háta mögé, így aztán ott feküdtem kiszolgáltatva, és minden ízemben remegve a nevetéstől.

- Gyerünk, asszony! Ki az ágyból! Csinálj nekem reggelit! – kiáltott fel katonásan, még a hangját is elmélyítette. Elég mókásan festett, ahogy meztelenül vezényelt az ágy lábánál, de mielőtt még tovább legeltethettem volna rajta a szemem, megragadta a bokámat, és húzni kezdett maga felé.

- Hééé! Hagyd abba! Roooob! Ne csináld! – fuldokoltam a nevetéstől, és próbáltam kapaszkodni, hogy az ágyon tartsam magam, de vagy egy kispárnát, vagy a lepedőt markoltam meg, amikkel valljuk be, nem sokra mentem. Tényleg mindent megpróbáltam, kézzel-lábbal hadakoztam, de a vége mégis az lett, hogy mindketten a földön fekve kötöttünk ki, hangosan kacagva, és teljesen egymásba gabalyodva.

- Jól van, jól van, te győztél! – pihegtem végül, és finoman beleöklöztem Rob bordáiba.

- Pff… mintha ez valaha is kérdéses lett volna… - legyintett megjátszott nagyképűséggel. – Mondtam már, jobban jársz, ha megjegyzed, hogy úgyis az lesz, amit én mondok.

- Na persze. – horkantam fel, miközben feltápászkodtam a földről. – Hogy is mondják? – töprengtem el, ahogy felszedegettem a padlóra hajigált párnákat, és a takarót. – A remény hal meg utoljára… - fordultam hátra Robhoz mézesmázos mosollyal.

          Már ő is felállt a szőnyegről, és most csillogó szemekkel közeledett felém. Olyan szemekkel, amik azzal „fenyegettek”, hogy hamarosan ismét az ágyban találjuk magunkat. Hátrálni kezdtem, miközben magam elé tartottam a kezem, de csakhamar utamat állta a szekrény, amit Rob persze ravaszul megvillanó szemekkel vett tudomásul. Egy gyors mozdulattal felkaptam a köntösöm a földről, és magamra rángattam, közben egy pillanatra sem tévesztve szem elől Robot.

- Rob, Kicsim… - kezdtem el beszélni hozzá megnyugtató hangnemben, miközben szorosan megkötöttem a derekamon az övet. – Kicsim… ezt most ne… tényleg össze kellene már kapnunk magunkat… Kérlek… Ki kell mennünk végre… Oliék várnak…

- Várjanak csak… - jött egészen közel Rob kiéhezett ábrázattal. – Még egy kicsit csak kibírják…

- Jézusom, mi van veled ma reggel? Viagrát vettél be? – nevettem fel, aztán villámgyorsan átbújtam a karjai alatt, amikkel éppen készült elkapni. A szoba túloldalára szaladtam, és tanácstalanul álltam meg, de ez hiba volt, mert ő azonnal kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségem, és hátulról szorosan átölelte a derekamat. A jobb keze már be is siklott a vékony kis köntös anyaga alá, az ajkát pedig a nyakamra tapasztotta. Ennyi persze nekem is elég volt, megremegtem, és hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, ahogy a testem a szokásos módon reagált Rob közelségére. Éreztem a férfiasságát a fenekemnek feszülni, és bár elképesztett, hogy az éjszakánk és a reggeli ébresztőnk után még mindig bírja szusszal, de ez a tény csak nekem is újra meghozta a kedvem.

- Mmm… - mormolta a nyakamba, és a forró lélegzete szinte lángra gyújtotta a bőröm. Az ujjai virtuóz játékba kezdtek a testemen, és kezdtem úgy érezni, mintha valami becses hangszer lennék, aki végre igazi művész kezei alá került, aki tud vele bánni. Rob tudta, hogyan érjen hozzám úgy a gyönyörű ujjaival, hogy egy szempillantás alatt elfelejtsem még azt is, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Maga felé fordított, és szépen a legközelebbi falhoz navigált.

- Mi van veled? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet reszketeg hangon, és ami azt illeti, reszketeg lábakon is. Rob vállába mélyesztettem az ujjaim, hogy megtartsam magam, és lehunyt szemmel belefúrtam az arcom a nyakába.

- Hiányoztál. – érkezett az egyszerű válasz.

- De ennyire? – kuncogtam halkan. – Olyan vagy…

- Olyan? – tudakolta Rob elsötétült szemekkel, miközben vágyakozva préselt a falhoz, és a fenekembe markolt.

- Olyan… kielégíthetetlen… vad… - leheltem a szavakat erőtlenül.

- Miattad. Te kezdted… amit az éjjel csináltál… uhh… az nem volt semmi… és amúgy is… csak a te hibád… rádnézek, és… nem bírok magammal… nem megy… ne kérd… - elhalt a hangja, és az ajka birtokba vette az enyémet. Az önuralmam végére értem, és elfojtott nyögéssel adtam meg magam a vágynak, ami, úgy tűnt, megállíthatatlanul tört utat magának.

          Rob nagyon más volt, mint eddig. Mintha kétségbeesetten inna magába minden élményt, minden emléket, mielőtt újra elválnánk. Mintha ő már tudna valamit, amit én még csak nem is sejthetek. Valamit, ami megakadályozhatja, hogy később ismét együtt lehessünk. Igen, úgy éreztem, Rob emléket gyűjt. De miért? Mi történhet, ami arra kényszerítene minket, hogy emlékfoszlányokkal érjük be? Képtelen voltam most ezen gondolkodni. Rob hevessége, a belőle áradó emésztő tűz mindent elfeledtetett velem, ami miatt aggódnom kéne, és nem maradt más, csak mi és a kettőnk közt lobogó lángok, amik arra vártak, hogy eloltsuk őket.

- Na jól van, fiatalok, elég az enyelgésből, ez már beteges!

Zavartan kaptuk fel a fejünket, de szerencsére nem igazolódott be, amitől tartottam, és Oli nem nyitott ránk ilyen intim pillanatban. Azt nem, viszont az ajtót kegyetlenül ütötte.

- Hallom ám, hogy ébren vagytok egy ideje! – dörömbölt újra. – Nem olyan vastagok ezek a falak, mint gondoljátok. Ha már éjjel nem hagytatok aludni, akkor legalább nappal türtőztessétek magatokat! Emma, told ide ki a kis feneked, és köszönj nekem végre!

- Jól van, csak két percet adj! – szóltam ki elmosolyodva, mire Rob nagyot sóhajtva leejtette maga mellé a karjait, amik eddig engem öleltek, aztán nekitámasztotta a homlokát az enyémnek.

- Egy másodperccel sem többet! – érkezett a válasz az ajtó túloldaláról, de már nem is figyeltem rá. A kezembe fogtam Rob arcát, és hosszú puszit nyomtam a lebiggyesztett szájára.

- Később folytatjuk. – ígértem. – Most már muszáj kimennünk.

- Tudom. – húzta féloldalas mosolyra az ajkát. – Csak nehéz félbehagyni…

- Nekem is… De még nem is találkoztunk a testvéremékkel. – mutattam rá a tényre.

- Csak te nem, nekem már volt szerencsém tegnap délután üdvözölni a bátyádat. – mosolyodott el Rob, aztán komótos léptekkel a szekrényhez lépett, és előhalászott magának néhány ruhadarabot.

- Oh, igaz, elfelejtettem, hogy te hamarabb itthon voltál. – csaptam a homlokomra, és én is öltözködni kezdtem. – És Hanna? – jutott eszembe a nővérem, ahogy belepréseltem magam egy fura módon eddig jó méretű, de most inkább szűkösnek mutatkozó farmerembe.

- Szerinted?

- Ohh… - esett le az állam. – Még mindig…? Kellan?

- Oli szerint haza sem jött, mióta te elmentél. – vigyorgott Rob, amikor kidugta a fejét a pólója nyakán.  – Egyszer beszéltem a héten Kellannel, már amennyit lehetett az ő állapotában. A húgod megőrjíti. Jó értelemben. – tette hozzá nevetve. – Nem ismerek rá, fülig szerelmes.

- Ez jó hír. – mosolyogtam boldogan. – Jól mutatnak együtt. Bár talán… kicsit túl gyorsan haladnak. – gondolkodtam el. – Alig ismerik egymást, és fejest ugranak egy kapcsolatba.

- Lehet. – vont vállat Rob. – De mindketten felnőttek, nekik kell tudniuk, mi a jó nekik.

- Tudom. De azért beszélgetek majd Hannával erről. Nem szeretném, ha később összetörne a szíve.

- Honnan tudod, hogy nem ő törné össze Kel szívét? – tette fel a kérdést felvont szemöldökkel Rob. Döbbenten megálltam a hajam ujjam által történő kifésülésében, és rámeredtem az én okos szerelmemre, aki erre nevetve visszakozni kezdett. – Jól van, oké, meg sem szólaltam. Bár nem tudom, miért olyan elképzelhetetlen, hogy Hanna is képes lenne bántani Kellant. – motyogta az orra alatt, ahogy kifelé indultunk.

- Mert csak! – vágtam rá határozottan. – Mert Hanna nem olyan.

- Oké, oké… te tudod…

- Na végre! – méltatlankodott Oli a kanapéról, amikor végre feltűntünk a szobaajtóban. – Már azt hittem, nekem kell kirángatnom benneteket onnan. Gyere hugi, hadd nézzelek! – állt fel, hogy elém jöjjön, én meg hirtelen rájöttem, hogy igenis hiányzott nekem az én időnként otromba és tuskó, de különben csupaszív, és szeretnivaló óriás bátyóm, úgyhogy mire odaértünk egymáshoz, már majdnem bőgtem, és a végén úgy csimpaszkodtam a nyakába, hogy csaknem megfojtottam.

- Mi a fene? Mi történt, hugi, ilyen rossz volt Idaho? Naaa, elég már, nem kell ennyire szorítani! Hé, te meg igazán segíthetnék leszedni rólam… - mordult rá Robra, aki vigyorogva figyelte az újraegyesülésünket, de aztán Oli gyilkos pillantása megtette a hatását, és gyorsan odajött, hogy segítsen lefejteni a bátyám nyakáról a kezeimet. Szipogva ültem le a kanapéra, és magam mellé rántottam a testvéremet is, majd még jobban megbotránkoztattam őt azzal a vakmerő tettemmel, hogy hozzá merészeltem bújni.

- Úristen, most már tuti, hogy pokoli heted volt. – állapította meg a tesóm mindentudó ábrázattal.

- Nem. Jó volt. – bizonygattam bólogatva, de ő csak ellenkezve rázta a fejét.

- Kizárt. Ha az lett volna, nem lennél ilyen állapotban. Ki vele, mi történt? Most mondhatod, nem hallja… - hajolt közelebb a fülemhez. Értetlenkedve néztem rá, mire mutatta, hogy Rob kiment a konyhába. – Szóval? Mit művelt veled ez a majom?

- Mi van? – most már kezdtem összezavarodni. – Hogy jön ide Rob?

- Hogy, hogy… Hát hogy jönne? Biztos miatta vagy így kibukva. Ha a meló jó volt, akkor csakis ő boríthatott ki.

- Oh, te hülye mamlasz! – csaptam vállon dühösen, mire elkerekedett szemeket meresztett rám. – Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg hiányoztál, és örömömben sírok, amiért látlak?

- Ööö… - motyogta zavartan, és tanácstalanul vakargatta a fejét. – De hát csak egy hétig voltál el.  Még akkor sem csináltad ezt, amikor megérkeztünk Hannával, pedig akkor már vagy egy éve nem találkoztunk.

- De most elsírtam magam, és kész! – fortyantam fel. – Biztosan mert már egészen megszoktam, hogy itt vagytok velem, és most megint rossz volt nélkületek, mit tudom én. Nem mindegy? Különben meg Rob nem majom! Azt hittem, ezen már túl vagyunk! Miért utálod még mindig?!

- Nyugi, hugi, nem úgy mondtam, nem gondoltam komolyan! – védekezett Oli esetlenül, és kezdtem kicsit elszégyellni magam a kirohanásom miatt. – Nem kell mellre szívni.

- Oké, lenyugszom… - vettem mély lélegzetet. – Bocs, kicsit… érzékeny vagyok mostanában… - szabadkoztam.

- Vettem észre. – Oli fura pillantásokat vetett rám, de nem foglalkoztam vele, főleg mert megéreztem a frissen főtt kávé illatát a konyha felől áramlani, és összefutott a számban a nyál. Na de Rob mióta főz kávét? Hmm… egészen ígéretes konyhai tehetség…

- És? Milyen heted volt? – érdeklődtem a bátyámtól kedvesen, aki egy másodpercig összeráncolt homlokkal igyekezett helyre tenni magában a szeszélyes viselkedésem, de aztán kisimult arccal dőlt hátra.

- Eredményes. – mondta.

- Hűha, ez aztán a válasz. Nem lehetne talán inkább bővített mondatokban?

- Mit magyarázzak annyit? Összejött, amit akartam, és ez a lényeg. Szóval nem szabadulsz tőlem, hugi! – borzolta össze a hajam olyan bátyósan.

- Mi van? – homályosan emlékeztem, hogy az elutazásom előtt Hanna említett valami olyat, hogy Oli egyelőre nem szándékozik hazamenni, mert tervez valamit, de hiába erőltettem, több nem jutott eszembe. Talán mert velem nem is közöltek többet. – Miről beszélsz, Oli?

          A bátyám elég ütődötten nézett rám, sőt, olyan volt, mint aki egészen más reakciót várt volna tőlem. De hát mit várt, amikor azt sem tudom, miről van szó?

- Miért van olyan érzésem, hogy az a tökkelütött barátod elfelejtette elmondani neked? – töprengett félhangosan, és Rob éppen ezt a percet találta alkalmasnak arra, hogy visszajöjjön közénk.

- Főztem kávét, Em! – jelentette büszkén feszítve, két bögrét hozva magával. – És tök finom lett! Csináltam neked is. – nyújtotta oda nekem az egyiket. – Oli, neked nem hoztam, mert tudom, hogy nem szereted… ööö… mi folyik itt? – nézett egyikünkről a másikunkra, miközben leereszkedett a fotelbe.

- Csak annyi, hogy nem csináltad meg, amire kértelek. – mordult fel szárazon Oli.

- Mi? Én? Mi… ohh… hogy aaaz… - úgy látszott, leesett neki, mire céloz a tesóm, és elvörösödve igyekezett minél kisebbre összehúzódni.

- Az. – Oli bosszankodva meredt Robra, én meg komolyan egyre kevésbé értettem, mi zajlik éppen most körülöttem. Oli és Rob közös titkot dédelgetnek? Jézusom, mi jöhet még ezek után?

- Elárulná végre valamelyikőtök, mi a fészkes fenéről kéne tudnom? Mit kellett volna megcsinálnod? – szegeztem Robnak a kérdést, de ő csak bőszen mutogatott Oli felé.

- Azt hiszem, jobb, ha ő mondja el.

- Nekem mindegy ki, csak valaki bökje már ki! – csattantam fel türelmetlenül.

- Oké, higgadj le, elmondom én. – Oli csillapítón lefogta a kávét tartó kezemet. – Ha már ennyit sem bízhatok a pasidra.

- Már meg ne haragudj, de szerintem nem az én feladatom ezt elmondani neki. – talált rá magára Rob, és egyenesen bámult Oli szemébe. – Én csak segíteni akartam, mert megkértél, de aztán elfelejtettem. Valahogy… jobb dolgom is volt, mint hogy ez eszembe jusson.

- Jah, hogy ágyba cipeld a húgomat, és…

- Elég! – emeltem fel a hangomat, mire végre csönd lett körülöttem. – Most azonnal tudni akarom, mit titkoltok. Oli? – fordultam a bátyámhoz villámló szemekkel.

- Mondom már, nyugi. Nem kell ekkora feneket keríteni a dolognak.

- Nem én kerítettem neki nagy feneket, ti nem bírtok magatokkal. Szóval? Van ennek köze ahhoz, hogy állandóan eltűntél, és hazudtál arról, merre jártál?

- Hát arra meg hogy jöttél rá, hogy hazudtam? – csodálkozott el egy pillanatra a tesóm, de aztán látva a vészjósló tekintetem, inkább folytatta. – Igen, amiatt léptem le annyiszor, és még azóta is amiatt rohangáltunk napokat.

- Rohangáltunk? – vontam fel a szemöldököm. Hallottam, hogy Rob elfojtottan felnevetett, de most nem fordultam oda, csakis Olira összpontosítottam. – Kivel? Nem is ismersz itt senkit.

- Ashley-vel.

- Ashley-vel. – ismételtem bambán.

- Ashley-vel. – bólintott a bátyám. – Segített nekem betársulni egy étterembe.

- Segített. Étterem. Betársultál. Te. Hogy miii??? – ahogy végre eljutott a szavak értelme az agyamig, egyszerűen nem bírtam nem elképedni. Leesett állal bámultam Olit, aki elnevette magát az arcom láttán.

- Jajj, hugi, nem kell így kiakadni. Elmondom, mi volt.

- Az jó lenne… - motyogtam, majd éreztem, hogy Rob mellém ült, és átkarolta a vállam. Hálásan dőltem neki.

- Amikor együtt buliztunk, kicsit beszélgettem Ashley-vel, és szóba került, hogy mit csinálok, tudod, hogy szakács vagyok, és otthon én voltam az étterem vezető-helyettese. Belemerültünk a témába, és amikor mondtam, hogy talán itt kéne maradnom, hogy figyelhessek... öhm… mindenre, mesélte, hogy a nagybátyjának van itt Los Angelesben egy kis étterme, de elég beteg, így nem tud vele annyit foglalkozni, mint korábban, és eladná egy részét. Megbeszéltük, hogy bemutat neki, és másnap el is vitt hozzá, de nem akartam addig mondani semmit, amíg nem lett biztos. Aztán te elutaztál, és kezdtem sejteni, hogy kiakadnál, ha tudnád, és nem örültem, hogy el kell mondanom. Nem akartam hisztit. – nevetgélt, mintha olyan jópofát mondott volna. Megsemmisítő pillantást lövelltem felé, mire elkomolyodott, és zavartan megköszörülte a torkát. – Szóval aztán sikerült megegyeznünk, így most negyven százalék az enyém, sőt, még munkába is állok jövő héttől, mint séf. Van még némi papírmunka, de ezek már igazán csak formaságok. Úgyhogy a lényeg az, hogy egyelőre maradok itt, ahol vagyok. Ennyi.

          Egy ideig csak emésztgettem a hallottakat, próbáltam felfogni Oli szavait. Oké, szóval a bátyám itt marad nálam. Hanna itt marad nálam. Na jó, nem egészen nálam, mert szinte már be sem teszi ide a lábát, de akkor is… Mi történik, Pintérék beveszik Amerikát? Hát már semmi sem olyan, mint régen? Hogy történt mindez? Alig néhány hónapja még minden olyan volt, mint általában, éltem a kis egyhangú életemet, aztán jött Rob, berobbant, akár egy üstökös, és minden felfordult. Semmi sem olyan már, mint korábban, legkevésbé én. Az életem megváltozott, de az igazság az… az igazság az, hogy ettől boldog voltam. Kezdtem úgy érezni, mintha minden a helyére kerülne lassan. Itt van Rob, itt vannak a testvéreim, az új barátaim, akiket szeretek. Egy halom új élménnyel lettem gazdagabb, sok értékes embert ismerhettem meg, akik fontossá váltak számomra, és minden olyan jó volt!

- Itt maradsz? – kérdeztem halványan elmosolyodva. Oli óvatosan viszonozta a mosolyt, és bólintott.

- Itt.

- Hát ez… Óriási! – ugrottam a nyakába, és össze-vissza puszilgattam az arcát, ő meg meglepetten igyekezett szabadulni tőlem.

- Mi a fene! Azt hittem, kiborulsz majd… - dünnyögte, amikor sikerült eltartania magától. – Biztos felfogtad, amit mondtam? – vizsgálgatott összeszűkült szemekkel. – Hugi, itt maradok. – magyarázott tagoltan, akár egy gyengeelméjűnek, de én csak vigyorogtam rá. -  Nem megyek haza. Itt fogok lakni nálad… legalábbis egyelőre. Mindig itt leszek, és beszólogatok majd, és az idegeidre megyek, és naponta összebalhézunk majd…

- Tudom… - suttogtam boldogan. – Alig várom!

- Ööö… oké… - motyogta Oli összehúzott szemöldökkel, és kérdőn nézett Robra, de ő szintén tanácstalanul vakargatta a fejét. Képzelem, miket gondolhattak.

- Jól vagyok, oké? – nevettem fel. – Felfogtam, mi van, és tényleg örülök! Olyan jó, hogy mindketten velem lesztek!

- Hát… az jó, ha örülsz…

- Aham, bár azért Ash-hez lesz pár kérdésem. A kis titkolózó! Bezzeg ő mindenről tudni akar! – erre mindhárman elmosolyodtunk, ahogy eszünkbe jutott a kotnyeles kis barátnőnk, aki valószínűleg az egyetlen az egész baráti társaságban, aki tényleg mindenki legapróbb titkát ismeri, és mégis nála vannak ezek a legnagyobb biztonságban.  - És mi van veled? – fordultam Robhoz. – Mi volt a te feladatod ebben a kis összeesküvésben?

- Nem sok. – nevetett fel jókedvűen. – És persze azt is rosszul csináltam. Igazából én is csak tegnap tudtam meg, mit csináltak ezek ketten a távollétedben. Amikor megjöttem a reptérről, itt találtam Olit egy nagy halom papír között elveszve, és nem volt nehéz kibogarásznom a szövegből, miről van szó. A tesód elmondott mindent, és megkért, hogy ha lehet, adagoljam be neked én a dolgot, de kiment a fejemből. – vallotta be bűntudatosan.

- Mindegy, így már minden oké. – legyintett Oli nagylelkűen.

- Még jó, hogy oké. – vágtam rá. – De még egy ilyen szervezkedés a hátam mögött, és ajtón kívül találod magad! – fenyegettem meg az ujjammal, de persze ő csak nevetett rajtam.

- Emiatt nem aggódom, felfuttatom a boltot, aztán elköltözöm egy igazi házba, nem maradok ebben a kulipintyóban, ahol papírból vannak a falak, hogy a húgom nyögdécselését hallgassam… - vágott vissza negédes mosollyal.

- Uhh… - Robból kirobbant a nevetés, és úgy rázta, hogy majdnem leesett a kanapéról, de én valahogy nem voltam vevő a tesóm ízléstelen humorára. Bár azt sem nagyon tudtam, mit kéne reagálnom.

- Nekem legalább van kivel nyögdécselnem. – húztam ki magam végül, majd királynői tartással elvonultam a fürdőszobába. Még hallottam, ahogy Rob hangosabban kezdett nevetni, mielőtt bevágtam volna magam mögött az ajtót. Nah, szép kis együttélésnek nézünk elébe…