Aztán felébredtem, és tudatosult bennem, hogy az éjjel történteket nem csak álmodtam. Nem lehet, hiszen itt szuszog mellettem, alig egy centire. Ahol a helye van. Az illata, amit annyira szerettem, körüllengte, és nem bírtam megállni, hogy egész közel hajolva hozzá ne szippantsam be jó mélyen. Felkönyököltem, és hosszú ideig gyönyörködtem benne. A hátán feküdt, a fejét felém fordította, és a szája enyhén elnyílt álmában. A takaró egészen a csípőjéig le volt csúszva, és a lábát is kidugta alóla. A teste olyan ellazultnak tűnt, amilyennek csak ritkán láttam. Úgy tűnt, teljesen biztonságban érzi magát. A tekintetemet ellenállhatatlanul vonzotta a teste látványa. Minden egyes izmát, minden szőrszálát, minden apró bőrhibáját egyenként szemrevételeztem rajta, és megnyugodva állapítottam meg, hogy semmit nem változott. Illetve mégis… A hasa most laposabbnak tűnt, mint amikor elment. A csípőcsontja élesen kirajzolódott, pedig tisztán emlékeztem, hogy nem így nézett ki. Ezek szerint fogyott. Nem tudhattam ennek az okát, talán nem bírta az afrikai klímát, és nem igazán evett. Na majd én újra felhizlalom egy kicsit. Nem mintha nem lett volna így is tökéletes számomra, de aggódtam az egészségéért. De hol is jár az eszem? Mit tervezgetek, amikor még nem is beszéltünk meg semmit? Annyi minden megoldásra várt kettőnk között, még az sem volt biztos, hogy egyáltalán együtt maradunk. Mi van, ha ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk? A búcsúnk?
Nem akartam erre gondolni. Egyelőre nem. Majd ha Rob is felébred, akkor lesz itt az ideje a gondolatoknak. Most inkább visszatértem a teste elemezgetéséhez. Erővel elfordítottam a fejem a hasáról, ahol a köldöke alatt egyre sűrűsödött a szőrzet, amely végül eltűnt a takaró rejteke alatt, de mégis mintha játékosan invitált volna, hogy kövessem… Nem tehettem róla, beindított a látvány. Inkább a kezére koncentráltam, a gyönyörű kezére, aminek a látványától is megremegtem. Igazi művészkezek, a hosszú, kecses ujjaival. Amelyek annyi érzést képesek kicsikarni belőlem egyetlen érintésükkel. Amelyek ezernyi ígéretet hordoznak magukban, és azokat a csodálatos hangokat szólaltatják meg a zongorán, vagy épp az elnyűhetetlen, sokat megélt gitáron. Ezek a kezek most a mellkasán pihentek. Önkéntelenül is felidéződtek bennem az éjszaka emlékei, és hogy mi mindent művelt velem azokkal a kezekkel… nagyot nyeltem.
Feljebb siklattam a tekintetem az arcára, és módszeresen vizsgálgatni kezdtem. Az ujjam hegyével finoman cirógatni kezdtem, egyenként üdvözölve minden ismerős jellegzetességét, vonását. A homlokán a régi sebhely emlékét, amit még gyerekkorában szerzett. A sűrű szempillák által árnyékolt szemei mellett húzódó apró nevetőráncokat. Az orrát, ami szerinte nagy és lapos, szerintem viszont tökéletesen illik hozzá. Az arccsontja ívét, ami megadta az arca jellegzetességét. Az állát, a markáns állát, ami ellensúlyozta a kisfiússágát. És az ajkát, amely olyan hévvel tudott csókolni, és amely annyira édes volt, csábító, hogy álló nap tudtam volna ízlelgetni. Álmában mosolygott.
Arra jutottam, hogy mindent imádok rajta. És konkrétan eddig voltam képes visszafogni magam. A szándékom, hogy hagyom őt alaposan kialudni magát, szertefoszlott. Közelebb hajoltam hozzá, és a nyakába fúrtam fejem. Mélyen belélegeztem a bőre illatát, majd a fülébe suttogtam:
- Nagyon szeretlek.
Mocorogni kezdett, és
behunyt szemmel utánam tapogatózott. Amikor megtalálta a kezem, a mellkasára
vonta. A szíve hevesen dobogott. Tudtam, hogy ezt akarta nekem megmutatni.
Tehát sikeresen felébresztettem. Akkor meg mire várok? Apró csókot nyomtam a
vállgödrébe, és
az ujjammal lágyan cirógatni kezdtem a mellét. A kezem nyomát az ajkam
követte. Még mindig nem nyitotta ki a szemét, de szabálytalanná vált
légzése, és meg-megrándult, ami elárulta, hogy nagyon is velem van.
Tovább simogattam, ingerlő lassúsággal húztam le a kezem a hasára, majd
körözni kezdtem az ujjammal a köldöke körül. Eközben a nyakát forró,
gyors csókokkal hintettem tele. A borostája jólesőn csiklandozott, és
finoman hozzádörgöltem az arcom. A fülébe pihegtem, aztán az arcára
simítottam a tenyerem, és a mutatóujjammal körülrajzoltam a szája ívét.
Egy picit megremegett az érintésem alatt, majd a következő pillanatban
bekapta az ujjam hegyét, és incselkedve ráharapott. Elakadt a
lélegzetem, és megborzongtam a vágytól. Egy másodperccel később a
hátamon találtam magam, amint Rob vágyakozva hajolt fölém.
Kislábujj-remegtető csókban forrtunk össze, aztán Rob lenyomott az
ágyra, és ugyanazt eljátszotta velem, amit én vele, azzal a
különbséggel, hogy ő az egész testem végigkóstolgatta. Amikor már
nyöszörögtem a kéjtől, és azt hittem felrobbanok, végre megkegyelmezett
nekem. Eggyé váltunk, és attól fogva nem létezett más. Úgy éreztem, az
egész univerzumban csak mi ketten vagyunk. Rob tekintete végig fogva
tartotta az enyémet, és ez annyira delejesen hatott mindkettőnkre, hogy
szüntelenül csak egymás nevét suttogtuk. A szenvedély csitultával
kimerülten lihegve borult rám, és én szorosan magamhoz vontam. Fél
kezével a hajamat simogatta, és a nyakamba csókolt.
-
Én is nagyon szeretlek. - suttogta elhaló hangon a fülembe.
Összefonódva feküdtünk, és ahogy a szívünk ritmusa lassanként
visszatért a normális tempójába, úgy nyomott el bennünket az álom.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már erősen a délutánba hajlott
a nap. Óvatosan, hangtalanul kicsusszantam Rob ölelő karjai alól,
gyorsan belebújtam egy ócska, kinyúlt pólóba, és kilopakodtam a
hálóból. Egyenesen a konyhába mentem, és feltettem egy kávét főni. Amíg
elkészült, kimentem a nappaliba rendet tenni. Amikor megláttam az ott
uralkodó állapotokat, elnevettem magam. A ruháink szanaszét hevertek,
némelyik a tévén, vagy valamelyik sarokban árválkodott. A szőnyeget
felgyűrtük, az asztal félre volt lökve a helyéről, az egyik csodaszép
virágomat pedig valamikor sikerült felborítanom. A fejemet csóválva
láttam neki a romeltakarításnak. Hamar végeztem, és szaladtam is vissza
a konyhába a kávémhoz.
Felültem a pultra, és ott iszogattam meg a bögrémből, miközben kifelé
bámultam az ablakon, és figyeltem az utcán sétáló embereket. Mind olyan
gondtalannak tűntek, nevetgéltek, telefonáltak, kutyát sétáltattak,
beszélgettek egymással. Mindegyikük tartott valahová. Azon töprengtem,
vajon én hová tartok. Mi hová tartunk. A szívemben ott volt az afelett
érzett végtelen megkönnyebbülés és öröm, hogy Rob visszatért. Pedig nem
lehettem biztos benne, hogy marad is. Mármint velem, kapcsolatban.
Kényszerítenem kellett magam, hogy az előttünk álló beszélgetésre
koncentráljak. Még mindig nem tudtam, mit fogok mondani, azt sem, hogy
mit fogok hallani, de valahogy nem is éreztem fontosnak, hogy tudjam. A
lelkemben pislákoló remény új erőre kapott, és a szívemet is
eltöltötte, ez pedig elvette az élét a múltban történteknek. Az
eszemmel viszont nagyon is tudatában voltam, hogy ez nem jó.
Problémáink vannak, amik megoldásra várnak, nem tehetünk úgy, mintha mi
sem történt volna. Ha úgy tennénk, nem tartogatna számunkra közös jövőt
a sors. És én közös életet képzeltem Robbal. Ebben az egyben biztos
voltam.
Különös, mióta Rob elment, egyre többször gondoltam a családra. A saját
családomra. Férjre, gyerekekre. Télen betöltöm a huszonötöt, végülis
ideje elkezdenem tűnődni azon, mit is szeretnék. Korábban eszemben sem
volt ilyesmi, örültem, hogy magammal elboldogulok, amilyen problémás
voltam (vagyis ahogy a példa mutatja, vagyok). Bármennyire szerettem is
a gyerekeket, és mindig megtaláltam velük a hangot, nem tudtam magam
elképzelni anyaként. Feleségként. Rob lánykérése azonban új kapukat
nyitott meg bennem, amelyeknek a létezéséről fogalmam sem volt. Már nem
is tűnt olyan lehetetlennek a dolog. Csak meg kell szokni a gondolatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése