21. fejezet - A búcsúest

          Bármennyire is szerettem volna higgadtan viselkedni Rob bejelentése után, mégis úrrá lett rajtam a kétségbeeséssel vegyes düh. Tudtam, hogy el kell majd utaznia Afrikába, nem is vártam, hogy most már örökre velem marad. Még New Orleansban mesélt erről az új filmről, aminek a nagy részét ott forgatják majd. Egy fiatal orvost játszik benne, aki a Doctors Without Borders (Orvosok Határok Nélkül) szervezetében dolgozik Sierra Leonéban a ’90-es évek elején zajló zavargások idején, és akaratán kívül gyémántcsempészetbe keveredik. Egészen más jellegű filmről van szó, mint amelyekben eddig szerepelt, és izgatottan készült a forgatásra. Aminek a kezdete november végére volt tervezve. Nem októberre, az istenért, nem! Azt hittem, lesz időm felkészülni az elválásra. Két nap?!

          Rob a kérdéseimre reagálva elmagyarázta, hogy vele is csak aznap reggel közölte Steph, az ügynöke az újságot, és csak azért nem szólt, mert közbejöttek azok a bizonyos reggeli lapok az Elishával közös fotóival, és nem szeretett volna még ezzel is bosszantani. Később pedig a meglepetésemet nem volt szíve elrontani.

          Maga mellé húzott a kanapéra, és türelmesen elmesélte, hogy a stúdiónak sikerült a szükséges engedélyeket korábbra beszereznie, és mindent megszervezni, ezért hozták előbbre az utazást. Rob pedig most egyébként is szabad lett volna, így kihasználták a lehetőséget.

          Mindez engem csak elszomorított. Akaratom ellenére kigördült néhány árulkodó könnycsepp a szememből, és ettől Rob csak még rosszabbul érezte magát. Kétségbeesve kérlelt, hogy ne sírjak, és bocsánatot kért, amiért elrontott mindent. Nem bírtam hallgatni. Nem akartam, hogy ő érezze hibásnak magát. Csak én tehetek róla, hogy ennyire kiborultam a hírtől. Ez is azt bizonyítja, hogy máris mennyire függök tőle. Elképesztő, hogy pár hónap alatt mennyire magához láncolt. Nélküle nem is létezem? Hihetetlen! Ha már a távollétének a gondolatától is így kikészülök, hogy viselhetném el mindezt a továbbiakban? És hogy várhatom, hogy Rob nyugodt szívvel induljon el, amikor azt látja, hogy az utazásának a lehetőségétől is összetörök? Össze kell szednem magam. Hiszen erre számíthatok, amíg Roberttel akarok lenni. Többhetes, vagy hónapos különélés, és hosszabb-rövidebb együttlétek. Első ízben kellett szembesülnöm mindezzel. De tudtam, hogy végig akarom csinálni. Meg akartam próbálni. És ezt csak úgy lehet, ha nem hagyom, hogy az első nehézségek legyűrjenek.

          Ezektől a gondolatoktól végre sikerült összekapnom magam, és higgadtságot kényszerítettem magamra. Az ölébe másztam, szorosan megöleltem, és mondtam neki, hogy nem kell féltenie. Nehezen hitte el, hogy minden rendben lesz, de végül az egyre magabiztosabbá váló magatartásommal meg tudtam győzni. Még mosolyogva meg is jegyeztem, hogy így legalább karácsonyra biztosan visszatér. Erre ő is fellelkesült. Elalvás előtt már teljesen fesztelenül beszélgettünk az útról, elterveztük, hogyan tartjuk a kapcsolatot, és Rob megígérte, hogy amikor csak teheti, hazalátogat, és kérte, hogy én is utazzam majd hozzá néhány napra.

          Mindezek után éjszaka úgy öleltük egymást, úgy szeretkeztünk, mintha ez lett volna az utolsó alkalom, amit még együtt tölthettünk. Talán előre éreztük a bajt. Hajnaltájt nyomott csak el az álom egymás karjaiban.

          Másnap délutánra Rob lemondta az összes programját, hogy velem lehessen, és már délelőtt áthozta hozzám a csomagjait (ami nem volt sok, csupán egy sporttáska, és a fekete vállraakaszthatós táskája, amihez évek óta ragaszkodik), hogy másnap tőlem indulhasson a reptérre. Úgy terveztem, kikísérem, bár már előre féltem, hogy nem fogom megállni bőgés nélkül.

          Amíg dolgoztam, Rob orvosnál járt, beoltották valami különleges, extra gyors védelmet biztosító vakcinával, ami majd megóvja Afrikában a különféle fertőzésektől. Panaszkodva hívott fel, hogy jól megkínozták, én meg kinevettem. Helenék nagyon aranyosak voltak. Amikor elmeséltem nekik, hogy Rob elutazik, azonnal hazaküldtek, hogy egy kicsivel több időt tölthessek még vele. Ez kapóra jött, mert még egy csomó dolgom volt, mielőtt hazamentem volna. Útban a Norton Avenue felé beugrottam egy-két üzletbe, hogy vásároljak néhány dolgot estére. Emlékezetes búcsúestet terveztem. Szépen ki akartam öltözni, finom ételt főzni, gyertyafénynél bámulni egymást, lágy zenét hallgatni. Szóval tömény romantikát.

          Úgyhogy el kellett mennem ruhát venni, mert az én szekrényem inkább csak kényelmes, praktikus darabokat rejt, bár Rob ezt eddig nem tette szóvá, de mégis… Szerettem volna elkápráztatni, ahogy ő szokott engem pusztán a lehengerlő pillantásával. Végül egy butikban rá is akadtam egy tüneményes ruhára. Fényes csillogású, pánt nélküli fehér ruha volt, derekán fekete övvel, felső szegélyén fekete csipkével, pezsgőszín alsószoknyával. Nem volt éppen olcsó, és talán nem is viselem majd többször, de minden centet megért. Találtam hozzá illő cipőt is, amit nem volt szívem otthagyni. Ismét elcsodálkoztam magamon. Korábban nemhogy nem vettem volna meg hasonló ruhakölteményt, de messziről el is kerültem őket. Most pedig egytől-egyig vonzottak a lenyűgöző szabású, finomabbnál finomabb anyagú csodák. Hosszú ideig válogattam, de elégedett voltam a választásommal. Csak remélni tudtam, hogy Robnak is tetszeni fog.

          Végül gyorsan megvettem a vacsora hozzávalóit is, betettem a kosárba néhány üveg sört, és egy különlegesen finom bort is, aztán hazaindultam. Jócskán elment az idő a nézelődéssel, már fél öt is elmúlt, nekem még főznöm is kellett, ráadásul azt sem tudtam, Robbal mit kezdjek, amíg mindennel elkészülök. Meglepetésnek szántam ezt az egész estét, de hogy lephetném meg, ha ott lebzsel körülöttem? Talán valamilyen indokkal hazaküldhetném. Jó, de mit mondjak? „Bocsi, Rob, de nálad felejtettem a múltkor a piros kis bugyimat, nem hoznád el nekem? De most kéne, mert éppen azt akarom felvenni! Óh, köszi édes!” Nem, ez nem jó. Valaki elcsalogathatná a lakásból. Hahá! Azonnal előkaptam a mobilom, és tárcsáztam. Alig csörgött ki, máris beleszólt az, akit vártam.

- Helló, baby, máris hiányzom?

Elnevettem magam.

- Igen, képzeld! Alig vártam, hogy halljam a hangod!

- El sem hiszed, hányan vannak így ezzel!

- De, elhiszem, Kel, Mindent elhiszek neked! - kacagtam. - Te vagy minden nő álma. - hízelegtem neki egy kicsit. - Mondjuk ez nem is lehet vitás, egy olyan pasi esetében, aki Kanadáig utazik egy Celine Dion koncertért.

Fojtott nyögés hallatszott a vonal túloldaláról, ami arról árulkodott, hogy bakot lőttem az iménti megjegyzésemmel.

- Basszus, ha tehettem volna, inkább itthon döglöttem volna, mint hogy végigüljem azt a nyávogást. Gondolod, hogy magamtól mentem?

- Nem? - döbbentem le.

- Nem! - nevetett ki engem Kellan. - Jézus, Em, hát minek nézel te engem?! Fogadást veszítettem Ash ellenében, és ez volt az ára.

- Oh! Már értem! Akkor nem irigyellek! Neked még nagyobb szenvedés lehetett ez az este, mint Robnak. - nevettem.

- Jajj, Robnak bejön ez az izé zene! Csak játssza, hogy nem, hogy ne legyen olyan égő, hogy ezt is hallgatja! De én tudom ám, hogy titokban folyton Celine-t énekel a zuhany alatt! - röhögött fel mély hangon.

- Te olyan bolond vagy! - Hihetetlen ez a pali! Annyira mókás vele beszélni, mintha már hosszú ideje ismerném. Jó ötlet, hogy őt hívtam. - Tudom ám, hogy nem így van! Soha nem énekel ilyesmit a zuhany alatt. Különben is, te honnan tudod, hogy énekel? - szegeztem neki a kérdést, mire zavart csend támadt a vonal túlsó végén. - Kel?

- Uhm… Nem is érdekel, miben fogadtunk Ash-el? - váltott témát nagyon is hirtelen. Önelégülten vigyorogtam, amiért kifogtam rajta.

- Nem gondoltam, hogy rám tartozna.

- Pedig rólad volt szó. Abban fogadtunk, hogy Rob totál beléd habarodott. Ash szerint igen, szerintem pedig nem. Azt mondtam, csak szórakozik veled. Ne haragudj, hogy ezt gondoltam, de akkor még nem ismertelek, és nem láttam őt sem, hogy milyen veled. Aztán jött Robnak ez a Celine koncert-ötlete, és ez volt a döntő bizonyíték. Odalehet érted, ha ezt bevállalta miattad! - jól hallhatóan vigyorgott. - Szóval vesztettem, és Ash azt találta ki, hogy el kell mennünk veletek Torontóba. Ennyi a sztori.

- Nahát, hogy ti mikkel nem foglalkoztok unalmatokban! Nem volt jobb szórakozásotok, mint fogadást kötni velem kapcsolatban? - kérdeztem tettetett felháborodással, de persze nem vettem zokon a dolgot. Hiszen Rob barátai, nem ártanának neki, és biztos voltam benne, hogy nekem sem.

- Bocsesz. - dörmögte a telefonba Kellan, de egy cseppet sem volt bűnbánó a hangja.

- Megbocsátok, egy feltétellel. Jobban mondva kettővel. - javítottam ki magam gyorsan.

- Mi lenne az? - vált óvatossá a hangja, de én csak mosolyogtam rajta.

- Az első, hogy nem fogadtok többször ilyen ostobaságokban.

- Na jó, ez könnyű. Nem fogunk. Kivéve, ha te nem leszel mégis benne! Mi a második?

- A segítségedre lenne szükségem. - böktem ki.

- Miben?

- Rob biztos mondta, hogy holnap elutazik Sierra Leonéba. Nem lesz itthon két hónapig, és méltóképp szeretnék elbúcsúzni tőle. Vacsit főzök, meg ilyesmi… Szóval minden megvan már, de Rob ott van a lakásomban. Nem akarom, hogy valamit is megsejtsen az egészből, ezért…

- Kellenék én, hogy megmentselek, és elhívjam Robot onnan. - fejezte be a mondatomat Kellan.

- Pontosan.

- Sima ügy! - kiáltott fel. - Van is egy ötletem! Mindjárt hívom. De most nekem is van egy feltételem.

- Hé, ez nem ér! - méltatlankodtam. - Akkor megint nem leszünk egálban.

- Hát… vagy elfogadod a feltételem, vagy mást kell keresned… - várakozón elhallgatott, a magabiztos emberek nyugalmával várta, hogy belemenjek az egyezségbe.

- Okké… - sóhajtottam fel. - Előbb tudni akarom a feltételedet, aztán megmondom, hogy áll-e az alku.

- Emma, én tényleg nem tudom, miket gondolsz te rólam! Nem vagyok én olyan rossz, mint állítják! - miközben beszélt, végig vigyorgott.

- Ki vele, mi a feltétel!

- Kérek a vacsiból!

- Ennyi? - hüledeztem. - Kérsz a vacsorából? Nem vagy kíváncsi a pikáns részletekre, vagy hogy mi lesz rajtam, semmi hasonló?

- Hát, én igazán csak egy kis kajára gondoltam, de ha te ennyire akarod, elmesélheted, mi lesz rajtad!
- Kel! - kiáltottam fel nevetve. - Lődd le magad! Oké, legyen, megegyeztünk! Holnap átjöhetsz a kajáért, de most tüntesd el végre Robot a lakásból! Legalább két órára.

- Már hívom is! Rajtam nem múlik az estétek végeredménye. - mulatott kajánul. - Na csókollak!

- Szia!

          Az elért sikeren felbuzdulva vidáman hajtottam tovább hazafelé. Kétutcányira tőlem egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam egy virágárusnál és vettem egy nagy csokor friss fehér rózsát. Éppen fizettem, amikor megrezzent a zsebemben a mobil. SMS. Mosolyogva húztam elő, mert tudtam, hogy Rob küldte. És tényleg.

„ Kicsim, Kel most hívott, hogy Kola séta közben eltűnt. Teljesen be van parázva, megyek neki segíteni keresni. Sajnálom, hogy nem leszek otthon, mire hazaérsz, de ígérem, sietek, és kárpótollak! Szeretlek!”

Gyorsan visszaírtam neki. „Semmi baj, még úgysem érek haza. Remélem Kola előkerül. Mondd meg Kellannek, hogy együttérzek vele. Én is szeretlek!”

          Most már kedvemre rohanhattam haza, és meg is tettem. Loholva kaptattam fel a harmadikra, és amint a lakásba értem, a konyhába rohantam az élelmiszerekkel. Báránysültet készültem csinálni sajtos besamel-mártással. Mindent előkészítettem, majd amikor már betoltam a húst a sütőbe, futottam rendet tenni a nappaliban, ami erősen éreztette Rob jelenlétét a lakásban. Néhány könyv szerteszét hevert a földön, vagy szerencsésebb esetben az asztalon. Rob inge a kanapé támláján feküdt, és az IPod-ja leesett a szőnyegre. Végülis nem is olyan vészes. Sőt, kimondottan jó érzés, hogy így belakta a lakásom.Gyorsan elpakoltam, aztán a fürdőbe mentem.

          Ha minden jól megy, Kellan még egy ideig lefoglalja Robot, így van elég időm. Mégsem bíztam a véletlenre a dolgot, villámgyorsan tusoltam, és mostam hajat a szokásos samponommal, aminek Rob egyszerűen imádta az illatát. Amikor megszárítkoztam, alaposan bekrémeztem a bőröm. Aztán jött a probléma, hogy mit is kezdjek a szénakazallal a fejemen. Esélytelen, hogy én valami látványosat kihozzak belőle. Ahhoz túl béna vagyok. Nem is erőltettem a dolgot. Inkább egyszerűen csak megszárítottam, aztán kivasaltam, és kétoldalt hátratűztem egy-egy apró kövekkel díszített csattal. Az arcomra finom sminket tettem, éppen csak kiemeltem a szemeimet ceruzával, és spirállal, valamint áttetsző szájfényt tettem az ajkaimra.

          Amikor belebújtam a ruhámba, és felvettem a cipőt is, beálltam a hálóban lévő földig érő tükör elé, és nem hittem a szememnek. Egy másik nő nézett vissza rám a tükörből. Egy gyönyörű, sugárzó, öntudatos fiatal nő. Megérintettem az arcomat, hogy elhiggyem, magamat látom. És valóban, a nő a tükörben utánozta a mozdulatom. Semmi kétség, az is én vagyok. Éreztem, ahogy érthetetlen büszkeség tölt el, és nagy mosollyal fordultam el a tükörtől. Leheletnyit magamra permeteztem a kedvenc parfümömből, aztán kimentem a hálóból.

          A konyhából isteni illatok áradtak felém, és elindultam ellenőrizni, minden rendben van-e.  A húsnak csak percek kellettek, így kötényt kötöttem a ruhám elé, és elkezdtem elkészíteni a sült krumplit Robnak, a párolt zöldségeket pedig magamnak. Éppen elkészültem, amikor Kellan küldött egy SMS-t, hogy már megszabadult Robtól. Tudtam, ez azt jelenti, hogy maximum húsz percem van. Megterítettem az étkezőasztalon, amit eddig nem túl gyakran használtunk, vagy legalábbis nem rendeltetésszerűen. Gyertyákat gyújtottam, halk zenét kapcsoltam, előkészítettem a behűtött bort, aztán vártam. Nem is kellett sokáig. Csengettek, amin meglepődtem, hiszen Robnak van kulcsa hozzám. Talán mégsem ő jött volna? Odatipegtem az ajtóhoz.

- Ki az? - szóltam ki.

- Rob. Beengedsz? - azonnal kinyitottam az ajtót, és közben már beszéltem is hozzá.

- Rob? De hát mi van a kul… - döbbenetemben elakadt a szavam.

Rob elegánsan kiöltözve várt a folyosón. Egészen pontosan féltérdre ereszkedve volt előttem, és várakozón tekintett fel rám, miközben egy aprócska dobozt nyújtott felém.

Emma ruhája a vacsorán:

Emma cipője a vacsorán:

És Rob ruhája valami hasonló: