19.fejezet - Los Angeles

 Sziasztok Drágaságaim!

Kicsit megkésve, de íme az újabb fejezet! Kicsit más, mint a többi, kevesebb a párbeszéd, és elég hosszú idő telik el benne, de ez fontos a történet szemponjából. Remélem azért még szeretni fogjátok! Írjatok, ha tetszik, és akkor is, ha nem! :)

Annyit még elárulok így elöljáróban, hogy tervezem a Twlight néhány szereplőjének felbukkanását is a történetben, szóval igen, valószínűleg találkozhattok majd Kellannel, Nikkivel, Kristennel, Jacksonnal, és még néhányukkal! :)

Köszönöm szépen a kedves szavakat, és a szívből jövő támogatást! Bearanyozzátok az életem! :)

Puszi Mindenkinek!

 Az életvitelünk egy leheletnyit megváltozott a Los Angelesbe való visszatérésünk után. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a viszonylagos béke, és nyugalom, ami addig körülvett bennünket, a LAX reptérről való kilépésünkkor egy csapásra megszűnt. Ha eddig hiányoltam azt a nyüzsgő embertömeget, amely Rob minden lépését árnyékként követi, hát most sokszorosan volt részünk bennük. Mindenfelől vakuk villogtak, kérdések özönét zúdították ránk (igen, rám is), tolakodó emberek másztak a képünkbe. A legrosszabb azt volt látni, hogy a „rajongók” őrült módjára sikoltoztak, és képesek voltak egymást eltaposni, csak hogy Rob közelébe férkőzhessenek. Ő pedig hősiesen viselte az egész hercehurcát, mosolyogva igyekezett keresztültörni az elszánt tömegen, miközben óvón szorított magához, és nem hagyta, hogy elsodorjanak tőle.

          Egy lánynak váratlanul sikerült odajutnia hozzánk, egyenesen Rob nyakába ugrott, kis híján fellökve mindkettőnket, és szájon csókolta. Észre sem vette, hogy ott vagyok, vagy nem érdekelte. A szeme különös tűzben égett, láthatóan nem volt magánál. Ijesztő volt. Szerencsétlen nem járt jól, mert Rob reflexből lelökte magáról, és idegesen rákiabált:

- Mi a francot képzelsz magadról?!

          A lány a földön ült, és kábán pislogott fel rá. Szinte megsajnáltam, de csak szinte, és amúgy is, Rob már vonszolt is tovább. Csakhamar kijutottunk végre a kocsihoz, amit Stephanie, az ügynöke küldött értünk.

Kimerülten rogytunk az ülésre, és fáradtan összenéztünk. Aztán hangosan nevetni kezdtünk.

- Igennn, ez L.A.! Isten hozott itthon! - ironizált Rob, majd a hajába túrt, és hatalmasat sóhajtott.

Igen, hazatértünk.

          A következő időszakban szépen lassan kialakult az itteni életritmusunk. Jobban mondva, mivel nekem semmi dolgom nem volt, csak azt kellett kitalálnom, hogyan igazodjak Rob időbeosztásához. Nem volt nehéz.

          A film stúdiófelvételeinél nélkülözhető voltam, és hiába szerettem volna mégis dolgozni, Debbie kijelentette, hogy semmi szükség rá, hogy megjelenjek, így is épp elég firkász cirkál a környéken. Mondvacsinált ok volt, mégsem tehettem ellene. Így hát ideiglenesen tennivaló nélkül maradtam. Ettől függetlenül elég mozgalmas napokat éltem meg.

          Először is, alig vártam, hogy hazatérjek az én kis kuckómba végre. Egy háromszobás lakást béreltem West Hollywoodban, a Norton Avenue-n. Tágas és világos volt, és kiélhettem rajta a lakberendezői ambícióimat. Néhol engem is meglepett a végeredmény, különösen, ha a nappalit nézzük, ami hozzám képest elég színesre sikeredett, de én imádtam a lakás minden zeg-zugát. Talán sok volt egyedül nekem a három hálószoba, és kisebb lakásba is költözhettem volna, de mivel Matt, Zoey, és Gigi gyakran aludt nálam, sokszor akkor is, ha én nem voltam itthon, ki volt használva minden helység. Szerettem itt lakni, és nagy szerencsém volt, hogy ilyen drága környéken tudtam lakást bérelni, de a munkámért jól megfizettek, nem költöttem sokat, és semmiképp nem akartam távol költözni Bartelléktől, mert amikor csak tehettem, átugrottam hozzájuk. Amikor ideköltöztem, vettem egy kocsit is, persze használtan, egy fekete Honda Civicet. Mivel gyakran töltöttem hosszú időt távol, a kocsi olyankor Helenék garázsában állt.

          A hazatérésünk napján kifejezetten megkértem Robot, hogy a saját lakásában aludjon. Nem akartam azonnal felvinni magamhoz, nem mintha nem töltöttünk volna együtt jónéhány éjszakát, csupán fogalmam sem volt, mi fogad otthon. Két hónapja nem jártam a lakásban, és a távollétemben Matt lakott ott, hogy vigyázzon rá, na meg persze, hogy ne hagyja kihalni a növényeimet. Önfeláldozón felajánlotta, hogy ezzel is segít nekem, én pedig nem utasíthattam vissza. Pedig Matt nem éppen a rendmániájáról volt híres. Igaz ugyan, hogy kirabolni nem tudtak a távollétemben, viszont az én drága barátom általában alaposan lelakta a lakást.

          Többnyire valamilyen ételtől vagy italtól származó folt díszítette a szőnyegemet, esetleg a falat, ha kreatívabb volt, a konyhában a mosogatógép ellenére hegyekben állt a mosatlan edény, és a por vastagon megült a bútorokon. Persze azt el kell ismernem, hogy a postámat kifogástalanul kezelte, és a virágaim sosem voltak szebbek, mint ha ő gondozta őket. Szóval végeredményben nem is jártam rosszul Matt segítségével, és képtelen is lettem volna bármiért is megorrolni rá. A várható kupira gondolva azonban jobbnak láttam, ha előbb a saját szememmel mérem fel a terepet, és csak utána engedem be Robot is a birodalmamba. Ő csak nevetett az indokaimon. Azt mondta, az ő lakásánál rendetlenebb semmi nem lehet, és valamiért ezt el is hittem neki, de azért még nem gondoltam meg magam.

          A ház előtt még időztünk egy darabig, nehezünkre esett elválni. Rob az ajtóig kísért, és nem könnyítette meg a dolgomat. Ahányszor csak sikerült elindulnom befelé, mindig visszarántott egy „utolsó” csókra, de végül valahogy mégis bejutottam. A harmadikon laktam, a legfelső szinten, és mire felhurcoltam a cuccomat, máris érkezett két sms Robtól. Az ajtó előtt toporogva olvastam el őket.

„Máris hiányzol! Biztos nem gondoltad meg magad? Oké, tudom, hogy nem, de egy próbát megért…"

Majd a következő:

„Ha esetleg szükséged van ágymelegítőre, a számom…”

          Nevetve tettem el a mobilomat a zsebembe. Erős volt a kísértés, hogy visszahívjam, de aztán győzött a másik énem, aki azt súgta, először nézzek szembe a lakásom állapotával. Félve nyitottam ki az ajtót, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt beléptem. Csaknem hanyatt estem döbbenetemben. Az első, amit megláttam, egy óriási „Hiányoztál! Isten hozott itthon!” - felirat volt, ami a nappali falán függött. Körös-körül piros és sárga tulipánok (a kedvenc virágom) pompáztak vázákban, és sok-sok színes lufi egészítette ki a képet. Makulátlan volt a tisztaság, minden csillogott, a bútorok fényesre voltak polírozva, és isteni virágillat lengte be az egész lakást. A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe. Csak az én barátaim lehetnek ilyen édesek! A asztalon egy levél fogadott:

„Drága Em!

Nagyon szeretünk! Pihend ki magad, holnap meglátogatunk, és kegyetlenül kifaggatunk!

Gigi, Zoey, Matt”

          Mosolyogva simítottam végig egy tulipán szirmait. Előre elképzeltem, miféle kérdésekkel fognak bombázni. Nyilván minden apró részlet érdekelni fogja őket. Nos, akkor csalódni fognak, mert bizony van, amit megtartok magamnak.

          Komótosan jártam végig a lakás minden egyes négyzetméterét, és fokozatosan úrrá lett rajtam egy érzés… Itthon vagyok! A saját kis biztonságos odúmban.

          A kicsomagolással gyorsan végeztem, aztán lezuhanyoztam, felvettem a kedvenc fehér bolyhos köntösömet, és az esélytelenek nyugalmával indultam a konyhába, hogy valami harapnivaló után nézzek. Legnagyobb meglepetésemre a hűtő dugig volt mindennel, amit csak el tudtam képzelni, sőt, még egy óriási adag lasagne is várt rám egy dobozban. El sem tudtam képzelni, hogy valaha megegyek ennyi ételt egyedül. Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán már nyúltam is a telefonomért. Gyorsan jártak az ujjaim a gombokon.

„ Vacsi? Nálam? Most?”

           Rob nem válaszolt, és én arra gondoltam, talán már alszik is. Már kezdtem feladni, és azon töprengtem, hogy vacsora nélkül ágyba bújok, amikor csengettek. Lélekszakadva rohantam az ajtóhoz, és feltéptem. Ott állt a maga lélegzetelállító valóságában, és olyan szemekkel méregetett, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy ki van éhezve… csak éppen nem ételre… A térdeim vészjóslóan megremegtek. A nyakába ugrottam, és a dereka köré kulcsoltam a lábaim. Azonnal elfeledkeztem minden másról, önfeledten csókoltam ahol csak értem. Rob szorosan magához vont, a lábával berúgta az ajtót maga mögött, és beljebb araszolt velem a lakásba. A nappaliban álló kanapéig jutottunk. A tárlatvezetés ráér később is…

          A következő napokban keveset láttuk egymást. Rob sokat dolgozott, még tartott a stúdióban a forgatás, és tárgyalásokra járkált az ügynökével. Közben akadt néhány interjú, vagy fotózás, amin meg kellett jelennie, így főleg csak éjjel lehettünk együtt, olyankor pedig nem éppen a szavaké volt a főszerep.

          Amikor nem vele voltam, akkor a barátaimmal töltöttem az időt, vagy felfrissítettem a szakácstudományomat, hogy legalább ezzel elkápráztathassam Robot, ha már a karrieremmel nem tudtam. Amikor megérkezett, finom étellel vártam, ha fáradt volt, fürdőt készítettem neki, vagy megmasszíroztam. Lassan olyan lettem, mint egy feleség. Ő igazán értékelte az erőfeszítéseimet, és nem volt nap, hogy ne hozott volna nekem valami apróságot, aminek tudta, hogy örülnék. Egy CD a kedvenc zenekaromtól, egy koncertjegy, vagy egy szál virág, egy aprócska üveg illóolaj. Lassanként jobban ismert engem, mint én magamat.  Sokszor nem tudtam, mivel viszonozhatnám az odaadását, de ha szóvátettem, csak megcsókolt, és azt mondta, azzal teszem boldoggá, hogy létezem. Ez mind szép és jó, csak én egy idő után kezdtem azt érezni, hogy ez édeskevés. Hiszen mit mutathatok fel? Itt állok munka nélkül, és nem is tudom, mit kezdjek magammal. Csak tengek-lengek, és a napom fénypontja, amikor Rob végre megérkezik, vagy én megyek át hozzá. A további életem így fog telni? Robertet változatlanul és visszavonhatatlanul, mindennél jobban szerettem, nem ez volt a gond. Bármit megtettem volna érte. A probléma én voltam, és a céltalanságom. Minél több idő telt el, annál kevesebbnek éreztem magam. Úgy látszik, ha nincs valami gond az életemben, hát én kreálok magamnak.

          Hívogattam stúdiókat, de egyszerűen nem akadt munka a számomra. Egyre inkább nekikeseredtem, de aztán Rob befejezte a film forgatását, és sokkal több ideje lett rám, így szépen lassan feledésbe merült a téma. Végre bemutattam a barátaimnak, amitől nagyon izgatott voltam. Rob nagyon ötletesen kitalálta, hogy nála vacsorázzunk mindannyian, mert ott nagyobb a hely, és ettől a gesztustól Gigiék le voltak nyűgözve. Igaz, mi előtte egy teljes napot takarítással, és rendrakással töltöttünk, de megérte, már csak azért is, mert végre megtaláltuk Rob ágyát a könyv- és ruhahalom alatt. Rögvest ki is próbáltuk…

          A találkozó nem is sikerülhetett volna jobban. Mind a négyen jól kinevették a feszengésemet, hiszen a félelmeimmel ellentétben az első pillanattól jól kijöttek egymással. Végül én is feloldódtam, és igazán jókedvű estét töltöttünk együtt. Rob még gitározott is egy keveset nekünk.

          Egy másik alkalommal én estem túl a Rob barátaival való találkozáson. Ők többen voltak, ott volt Marcus, Bobby, egy bizonyos Tom, Sam, és nagy meglepetésemre egy közös barátunk is volt, akivel először elképedten meredtünk egymásra, amikor Rob bemutatott neki. A következő másodpercben nevetésben törtünk ki, és barátságosan megöleltük, majd megpusziltuk egymást. Rob döbbenten bámult ránk, mire Emile vállon veregette.

- Hát, öregem, ha tudtam volna, hogy Em az, akiről folyton beszélsz, már rég meglátogattalak volna titeket. Bár ha lenne eszem, rájöhettem volna, mert nem terem errefelé minden bokorban magyar lány. - nevetett.

- Ismeritek egymást?

- Nem látszik? - karolt át Emile.

- Úgy egy éve együtt dolgoztunk Rómában. - magyaráztam Robnak, aki a fejét vakargatta. - Első nap majdnem felnyársaltam egy kellék vasvillával, azóta vagyunk barátok.

- Naná, hogy a barátod vagyok, különben még meg találnál ölni. - borzolta össze a hajam szeretetteljesen. - Nézzétek, még mindig itt van a villa nyoma! - rántotta fel a pólóját, de persze semmi nem volt a hasán. - Ez a kis természeti katasztrófa úgy pörgött ott, hogy félő volt, hogy valaki még belehal. - nevetett fel jóízűen, mire Rob is csatlakozott hozzá.

- Hát ez ismerős! - helyeselt lelkesen, én meg oldalba böktem.

- Hé! Vigyázz, mit beszélsz!

- Mi az, ez az igazság! Köz- és önveszélyes vagy. Képes vagy mindent elejteni, megbotlasz a tökegyenes felületeken is, és még azzal is képes vagy megvágni magad, aminek nincs is éle. Mindig vigyáznom kell rád.

 - Nem is igaz. - húztam fel az orrom, aztán mind nevettünk. Az este hasonló hangulatban telt. A srácok mind igazán kedvesek voltak, rengeteget ugratták egymást, és engem is. Nagyon megkönnyítette a helyzetemet, hogy Emile Hirsch is köztünk volt, így nem éreztem magam idegennek, aki kilóg a sorból, mivel a többiekkel eddig ő sem találkozott. Jó volt megismerni Rob gyerekkori barátait. Ők tényleg olyanok voltak az életében, akikben megbízhatott, akik mindent tudtak róla, mindig mellette voltak. Én pedig újabb szeletét ismerhettem meg a múltjának.

          A vacsora után koncertre mentünk, méghozzá Van Morrisonéra. Rob imádta a zenéjét, New Orleansban nekem is mutatott néhányat. Eddig nem ismertem a dalait, de amit ezután meghallgattam, az nagyon tetszett. Fantasztikus koncert volt. Csak úgy áradt a varázslat a színpad felől. Teljesen átadtam magam a zenének, és Robnak dőlve élveztem Van különleges hangját, és tökéletes dalait.

          Ezeket a baráti találkozókat leszámítva Rob és én kettesben töltöttük minden időnket. Sokszor csak heverésztünk egész nap egy parkban, vagy otthon, és olvastunk, filmet néztünk, vagy zenét hallgattunk. Magyarul tanítottam őt, és egy-két mondatot már magától is el tudott mondani. Előfordult, hogy az estét külön töltöttük, mert Robnak üzleti vacsorára kellett mennie, vagy tévés szereplése volt, ilyenkor átugrottam valamelyik barátomhoz, vagy Helenékhez.

          Egy ilyen alkalommal Helenéknél, miközben Lily-vel és Connorral, a már majdnem ötéves ikrekkel kirakóst játszottam, Patrick megemlítette, hogy asszisztensre lenne szükségük egy időre, mert a mostani megbetegedett. Megkérdezte, elvállalnám-e, ha van kedvem, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Végülis ápoló vagyok, a szaktudásom megvan, és igazán elkelne már valami munka. Október vége volt, és már komolyan idegesített, hogy nincs mit csinálnom. Tehát másnap munkába álltam a Wilshire Boulvardon lévő magánrendelőben. Madarat lehetett fogatni velem. Teljesnek éreztem magam. Rob velem együtt örült, pláne mivel neki megint eléggé sűrűsödött a programja. Többször is előfordult, hogy olyan későn végzett, hogy már inkább át sem jött, olyan fáradt volt. Meg tudtam érteni, rengeteg elvárásnak kellett megfelelnie, és rá is fért a pihenés.

          Körülbelül két hete dolgozhattam a rendelőben, amikor az egyik reggelen Janice, a recepciós furcsa arckifejezéssel fogadott. Olyan sajnálkozva nézett, és amikor elkaptam a pillantását, zavartan félrefordult. Nem értettem az okát, de csakhamar kiderült. Amikor Helen beért, maga után húzott az irodájába, és lenyomott az egyik kényelmes székbe, majd a kezembe nyomott néhány magazint.

- Ezeket látnod kellene.

Azzal tapintatosan magamra hagyott. Homlokráncolva vettem a kezembe az elsőt.

„Robert Pattinson újabb románca! Vajon meddig égetheti két végén a gyertyát?”

          A címlapon Rob volt egy gyönyörű szőke lány társaságában. Egy étterem teraszán ültek egymással szemben, mindketten mosolyogtak, és a lány Rob asztalon heverő kezére tette a sajátját. Észre sem vették a fotósokat, vagy nem érdekelte őket. A rövid szöveg a következő volt:

„A sármos szívtipró, Robert Pattinson újabb trófeát gyűjtött. Láthatóan élvezi a vadászatot, és az sem zavarja, hogy közben összetört szíveket hagy maga mögött. Legújabb áldozata a mindig elbűvölően szép Elisha Cuthbert, aki számtalan filmben bizonyította már tehetségét. Jól látható, és érezhető kettejük közt a szexuális vonzalom, már csak az a kérdés, mit szól mindehhez Pattinson jelenlegi kedvese, a magyar származású Emma Pintér, akivel legújabb, Distance című filmje forgatásán szerettek egymásba. Hogy viseli, hogy szerelme másik, nála egyértelműen fényévekkel izgalmasabb nővel múlatja az időt? Eddig egyik érintett sem nyilatkozott a témában…”

          Lemerevedve nyúltam a következő lapért, ennek a címoldalán szintén az előző kép szerepelt, csak mellette ott volt egy Robról, és rólam készült közös fotó is, ami egy vacsora alkalmával készült, amikor elhagytuk az éttermet. 

„ Szerelmi háromszög!” - harsogták a szalagcímek - „Vajon melyik nőt választja Rob?”

Ennyi elég volt. Ledobtam a magazint az asztalra, és abban a pillanatban megcsörrent a mobilom. Rob. Habozva nyomtam meg a hívásfogadás gombot.

- Szia! - szóltam bele fakó hangon.

- Ezek szerint láttad. - szólalt meg Rob egy pillanatnyi csönd után.

- Igen.

- Em, szó sincs arról, amire gondolsz! - kiáltott fel. - Ez megint csak hazugság. Tényleg találkoztam Elishával, együtt ebédeltünk valamelyik nap, de csak egy film miatt. Úgy néz ki, együtt fogunk játszani egy moziban, és erről tárgyalunk már napok óta.

- Rob… - szóltam közbe halkan.

- Jaj, Emma, annyira utálom ezt! Mindig ezt teszik, összezavarnak mindent! De el kell hinned, nem hazudok neked, nincs köztünk semmi, ő csak egy kedves lány, és a munkatársam lesz, ennyi. Ráadásul nem is csak ketten voltunk, ott ült Elisha ügynöke is, csak nem látszik a képen. Szándékosan így fotózták…

- Rob… - szóltam újra, ezúttal hangosabban. Hallottam, ahogy a torkán akad a szó.

- Igen?

- Semmi baj. - mondtam lágyan. - Hiszek neked.

A vonal végén egy másodpercre csönd támadt.

- Köszönöm. - suttogta végül.

- Semmi baj. - ismételtem. - Tudom, hogy nem csalnál meg. Már kiismertem ezeket a bulvárújságírókat, ne aggódj!

- Biztos, hogy nem bánt a dolog? Mert istenemre, ha igen, én bemegyek a szerkesztőségbe, és…

- Nyugalom! - csitítgattam. - Tényleg nincs baj, csak egy kicsit meglepett, ennyi az egész. Már túl is vagyok rajta. - Mosolyodtam el.

- Akkor jó. - nyugodott meg. - Délután érted megyek, ha végeztél! Van egy meglepetésem! És beszélni is akartam veled valamiről.

- Miről? És mi a meglepetés? - faggattam, de csak nevetett.

- Titok. Azért meglepetés, hogy meglepődj. Időben meg fogsz tudni mindent.

- Oké, valahogy csak kibírom addig.

- Kénytelen leszel! De hidd el, megéri!

- Hmm… egészen felcsigáztál…

- Háromra ott vagyok érted! Szeretlek!

- Én is szeretlek!

           Miután letettük a telefont, egy percig még elgondolkodva ültem a széken. A tekintetem újra a magazinokra tévedt, és egy kicsit elszorult a szívem. Nyomorult hazugsággyárosok! Ebben lelik örömüket, hogy másokról mindenfélét terjesztenek. Közben meg sem fordul a fejükben, hogy valakinek fájdalmat okoznak. Még szerencse, hogy én megbízom Robertben. Nem is tehetek mást. Az övé a szívem, nekiadtam egy életre.

          Hatalmas sóhajjal felálltam, és felvettem az asztalról az összes újságot. Egy mozdulattal a papírkosárba hajítottam az egész kupacot, majd mosolyogva kisétáltam az irodából.