11. fejezet - Vissza a valóságba

          Egy másodpercig nem fogtam fel, mi ez az egész. Az első gondolatom az volt, hogy egy unatkozó turistával van dolgom, aki megelégelte a városi látványosságokat, és inkább engem fedezett fel magának. Vagy hogy egy kéjenc lehet az illető. Felháborodottságomban felkiáltottam. Nem mintha hallhatta volna, hiszen az ablak fel volt húzva, és hangosan dübörgött a zene. Továbbra is zavartalanul fényképezett engem. Erre elbizonytalanodtam, de a következő pillanatban villámcsapásként ért a felismerés: ez egy lesifotós!

          Ahogy az agyam minden szegletébe eljutott a tény, szinte sokkot kaptam. Dermedten ültem, miközben néztem a férfit, aki most mintha még nagyobb örömmel kattintgatta volna a gépét. „Hogy lehet ez? Mit tegyek?” - visszhangzott a fejemben szakadatlanul. Mivel már úgyis csinált rólam ki tudja hány képet, fölösleges volt eltakarnom az arcom, én mégis ösztönösen elé tartottam az egyik karom, de közben erős késztetést éreztem, hogy kiugorjak az autóból, és elszaladjak. Szabad kezemmel idegesen markoltam a kormányt, és az útra szegeztem a tekintetem. A lámpa végre zöldre váltott, és én őrült módjára tapostam a gázra. A gumik fülsüketítően csikorogtak, ahogy elindultam. Szinte kilőttem a kereszteződésből, magam mögött hagyva a többi autót, és eszement módjára száguldottam. Az Audi erős motorral volt felszerelve, ahogy gyorsítottam, úgy préselődtem bele egyre jobban az ülésbe. Mégsem tudtam levenni a lábam a gázról.

          Eltelt némi idő, mire egyáltalán bele mertem nézni a visszapillantó tükörbe. A fotós nem volt sehol. Lemaradhatott. Vagy talán utánam sem jött. Végülis már elég anyagot gyűjthetett. Remegett a kezem az idegességtől. És hiába nem követett senki, egyszerűen képtelen voltam lassítani, pedig alig láttam valamit a szélvédőn keresztül a nagy esőben. Nem számított, csak menekülni akartam. Végül némi önkontrollal sikerült magam annyira lehiggasztani, hogy legalább a sebességhatárt betartsam. Nem hiányzott még az is, hogy megállítson egy rendőr. Nagyokat lélegeztem, és igyekeztem józanul gondolkodni. A pánikom lassan elmúlt. Ez a fotós… Biztosan nem véletlenül fényképezett éppen engem. De miért? Kétségbeesetten próbáltam választ találni, de csak újabb kérdések merültek fel. Megismerte Rob kocsiját? Akkor ő lett volna, aki üldözte éjjel? És ha igen, hogyan találta meg újból a nyomát? Hiszen Rob azt mondta, sikerült leráznia, senki nem követte őt a szállóba.

          Éles fájdalom hasított a halántékomba, és reflexszerűen odakaptam az egyik kezemmel. Erősen masszírozni kezdtem, és egy rövid pillanatra megengedtem magamnak, hogy szorosan behunyjam a szemem. Amikor kinyitottam, szemügyre vettem az elsuhanó tájat, és meglepve vettem tudomásul, hogy már majdnem odaértem a forgatás helyszínére. Addigra össze kellett szednem magam. Nem láthatják, mennyire meg vagyok ijedve. Még kérdezősködnének, és arra semmi szükségem. A munkámra kell összpontosítanom, nem vonhatja el semmi a figyelmem. És legalább addig sem azon fogok töprengeni, mi történt az imént.

          Ahogy letértem az aszfaltról, és ráfordultam a ház felé vezető kavicsos útra, eszembe jutott, hogy talán itt is lesz pár fotós, és ettől a gondolattól nem voltam feldobódva. Eddig még minden nap zavartalanul tudtunk dolgozni, valahogy sikerült titokban tartani a helyszínt. Sőt, még a szállodáink neveit is hét lakat alatt őrizték, ami nagyban megkönnyítette a stáb dolgát. Ha más nem is, de ez mindenképp pozitív része volt ennek a forgatásnak.

          Fellélegeztem, amikor bekanyarodtam a házhoz. Nemhogy fotós, de egy teremtett lélek sem volt a parkolóban. Ettől függetlenül nem bíztam a dolgot a véletlenre, és az épület mögé kormányoztam a kocsit, oda, ahová Rob javasolta. Jobb félni, mint megijedni. Mielőtt kiszálltam volna, egy pillantást vetettem magamra a visszapillantóban. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek, és ki voltam pirulva, de ezt leszámítva minden a szokásos volt. Kihalásztam a táskám mélyéről a gyógyszeres tasakomat, és kerestem egy fejfájás elleni tablettát. Lenyeltem, aztán kipattantam az autóból, és a táskámat is kiráncigáltam az anyósülésről. Anélkül indultam a ház menedékébe, hogy bármivel is óvtam volna magam az esőtől. Gyakorlatilag fél perc alatt csuromvizes lettem, de nem zavartattam magam. Legalább kicsit lehűtöm magam.

          Gyors léptekkel siettem befelé, és amint beléptem az ajtón, a szokásos nyüzsgés vett körül. Ettől furcsa módon azonnal biztonságban éreztem magam. Egy pillanatra megtorpantam. Félrekotortam egy nedves tincset a homlokomból, és kiengedtem a hajam, hogy gyorsabban száradjon. Közben körülnéztem.  A jól megszokott környezet vett körül, mindenki fel-alá szaladgált, és végezte a dolgát. Itt nem történt semmi fura, vagy váratlan. Semmi olyan kaliberű, mint ami nemrég esett meg velem. Ez valahogy megnyugtatott. Hirtelen összeszedtem magam. Egy pillanat alatt visszazökkentem a „normál” kerékvágásba, és határozottan elindultam a szalon hátsó traktusába, ahol Debbie-t véltem felfedezni egy másik berendező társaságában. Magamat is megdöbbentettem szokatlan öntudatosságommal, amivel az ide-oda rohangáló embereket kerülgettem. Még rá is mosolyogtam néhányukra. De nem értem rá ennek az okán tűnődni. Harc várt rám a stáb sárkányával, a többi ráér később is.

          Meglepően könnyen elrendeződött a dolog. Persze ebben nyilván az is közrejátszott, hogy Debbie éppen „titkos” légyottra készült a gyártásvezetővel, amiről hivatalosan természetesen senki nem tudott, mégis mindenki erről sutyorgott. Számomra ez teljesen huszadrangú információ volt, ehelyett inkább csak csöndben örvendeztem magamban, amiért a főnökasszony szokatlanul kegyes hangulatban leledzett, és gyakorlatilag egy nagylelkű kézlegyintéssel utamra engedett. Na meg egy halom anyagmintával, és díszlettervvel. Bevett szokása volt, hogy „átengedte” nekem a munkája tetemes részét. Kivételesen nem is bántam. Legalább lefoglalom magam valamivel. Alig vártam, hogy Rob is megjöjjön végre. Vágytam rá, hogy legalább láthassam, annyira, amennyire nem lenne szabad egy nap után. De nem tehettem róla, folyton az az érzés bujkált bennem, mintha már régről ismerném. Tudtam, ha meglátom őt, minden bajom megszűnik, még ha nem is érinthetem meg. Itt nem. De majd este, ha vége a felvételeknek… Már most beleremegtem a gondolatba.

          Addig is lázas igyekezettel vetettem magam a munkába, és igyekeztem nem minden percben a búcsúnkra gondolni. Nem volt könnyű.  Csak annyira, mint puszta kézzel megállítani egy száguldó vonatot. Az emlék jött, feltartóztathatatlanul és kíméletlenül. Nem számított, hogy éppen beszéltem valakivel, vagy egy festményt igazgattam a falon, minden apró figyelmeztetés nélkül jött, látott, és győzött. A leglehetetlenebb pillanatokban villant be egy-egy kép, vagy érzés: a szemei, ahogy elsötétültek, amikor fölém hajolt, az édeskés-fűszeres, finom illata, ahogy megcsapta az orromat, amikor közelebb jött, az ajka gyöngéd simogatása, ahogy az enyémet becézgette… hm… Életem legjobb búcsúja volt, főleg, mivel tudtam, hogy csak rövid időre szól. Annyira, amit még én is kibírok valahogy. Ettől függetlenül azért nem volt egyszerű újra felvenni a munka ritmusát.

          Ráadásul délben meglepetés ért, ami megint csak nem segített összpontosítani. Éppen az asztalunkhoz igyekeztem egy tervrajzért, hogy ellenőrizzek valamit, amikor észrevettem rajta egy jókora papírzacskót. Kíváncsian közelebb léptem. Egy városi étterem neve állt az oldalán, és egy cetli lógott rajta, amire a nevemet vésték. Bizonytalanul körbenéztem, nem valami vicc-e, de nem figyelt rám senki, ezért óvatosan kinyitottam. Összehúzott szemöldökkel kukkantottam bele.

          Három doboz volt benne, és egy nagy pohár fedővel a tetején. Ínycsiklandó illat áradt a csomagból, és szinte automatikusan összefutott a számban a nyál. Most eszméltem rá, hogy aznap még egy falatot sem ettem. De ki küldhette ezt nekem? Kíváncsian forgattam a zacskót, aztán a cetli hátoldalán a következő üzenetet fedeztem fel: „Mondtam, ha te nem, majd én figyelek Rád! Remélem minden ízleni fog! Ha mégsem, két órán belül lehordhatsz! Rob” Utóiratnak pedig ez volt odabiggyesztve: „A tegnapi kávéd isteni volt, de a bögréd nem akar visszamenni hozzád. Örökbefogadhatom?”

          Elnevettem magam, mire Brenda, egy szőke hajú, kistermetű kolléganőm, aki a közelemben pakolászott, érdeklődve felpillantott.

- Na mi van, ilyen jó hírt kaptál? - mosolygott rám barátságosan.

- Valami olyasmi… - vigyorogtam szélesen, aztán újra a kajának szenteltem a figyelmem. Kibontogattam minden dobozt. Brokkolikrémleves, grillcsirke, és friss zöldségekből álló saláta. Mindennek tetejébe egy hatalmas pohár csábító illatú kávé. Rögtön bele is kóstoltam, és élvezettel hunytam be a szemem. Cukor nélkül, sok tejjel. Pont, ahogy szeretem.

          Félresöpörtem egy halom szövetmintát az asztalról, aztán törökülésben felültem a szélére, és mohón enni kezdtem. Minden nagyon ízlett, és külön meglepett, hogy Rob így eltalálta az ízlésemet. Ezek szerint tényleg könnyen kiismerhető vagyok. Ennek örültem is, meg nem is, mert így ugyan Rob elég hamar átláthatja, milyen a személyiségem, de annak a veszélyét is magában hordozta, hogy hamarabb ébred rá, hogy valójában túl egyszerű, túl hétköznapi vagyok hozzá képest, és esetleg továbbáll. Rémes gondolat volt, amint eszembe jutott, összeszorult a torkom, ezért igyekeztem is gyorsan kiverni a fejemből.

          Miután végeztem az ebéddel, visszatértem a munkámhoz, és annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy elrepült az idő. Az eső szakadatlanul esett, de mivel bent forgattunk, ez nem jelentett gondot. Ráadásul kivételesen fennakadás nélkül dolgozhattunk, és ezt mindenki maximálisan kihasználta. Én az egyik hatalmas emeleti lakosztályt készítettem elő Brendával, és egy másik lánnyal, akinek a nevére nem emlékeztem. Késő délután itt akartak egy jelenetet forgatni Sarah-val, akit ma mintha kicseréltek volna. Talán az idő tette, mindenesetre ezen a napon úgy végezte a munkáját, mint egy profi, és a rendező jól láthatóan megkönnyebbült egy kissé. Magamban megmosolyogtam, ahogy eszembe jutott, milyen kivert kutya tekintettel tudott nézni a pasas, amikor valaki felülbírálta a döntéseit (ez elég gyakran előfordult).

          Éppen egy létrán egyensúlyoztam, és egy függönyt igazgattam az egyik óriási ablakon, amikor kintről hangos lármára lettem figyelmes. Mintha sok ember kiáltozott volna. Kihajoltam a nyitott ablakon, és még éppen láttam, ahogy egy fekete, elsötétített üvegű terepjáró lassan, szinte lépésben befordul a ház mögé, oda, ahol én is parkoltam. Ez önmagában nem lett volna szokatlan. Csak a húsz-harminc fényképezőgépes alak tette azzá, akik a kocsi után loholtak. Vagy inkább előtte. Meg mellette. Teljesen körülvették a kocsit. Azonnal tudtam, hogy Rob érkezett meg. De a fotósok? Követték? Vagy már itt várták? És ő tudta, vagy váratlanul érte? Fel volt készülve rájuk? Ebben a pillanatban újra eszembe jutott a reggeli eset a városban, és szerettem volna megrázni magam. „Szólnom kellett volna neki! Figyelmeztetnem kellett volna!” Aztán beugrott, hogy nem is tudom a számát, és mégsem kérhettem el csak úgy senkitől.  Most meg már úgyis késő.

          Kapkodva ugráltam le a létráról, közben persze majdnem elestem, de még időben sikerült megkapaszkodnom. Brenda és a másik lány csodálkozva néztek rám, de kérdezni nem volt idejük, mert addigra kirohantam a szobából. Leszáguldottam a lépcsőn, olykor kimaradt két-három fok, és csaknem kibicsaklott a bokám, de végül egyben sikerült leérnem az aljára. Keresztülfutottam a hallon, ki az ajtón, és még éppen láttam, ahogy Rob, és két másik férfi belép a számára fenntartott öltözőkocsi ajtaján. A fotósok utánuk özönlöttek, és mint a keselyűk köröztek a kocsi körül, ügyet sem vetve másra.

          Tanácstalanul álltam az ajtóban. Nem tudtam, mit tegyek. Oda nem mehetek, mert valószínűleg a rólam készült képek miatt jelentek meg itt, és éppen az én felbukkanásomra számítottak. Szóval, ha odamennék, azzal csak ártanék Robnak. Így is épp elég, hogy reggel lefotóztak a kocsijában. Bár, ezt még talán ki lehet magyarázni. Mondjuk azzal, hogy összekeverték egy ugyanilyen kocsival. A lényeg, hogy engem ne lássanak meg, és akkor nem lesz gond. Eszembe jutott, amiket Rob korábban mesélt a fotósokról, és tudtam, hogy nem kockáztathatok. Egyik lábamról a másikra álltam idegességemben, aztán láttam, hogy megjelent öt, vagy hat jól megtermett testőr, akik ellentmondást nem tűrve hátrább utasították az összes nemkívánatos embert.

          Visszamentem a hallba, ahol éppen egy hatalmas reflektort gurítottak át egy másik helységbe. Leültem a lépcsőre, majd mit sem foglalkozva a színészekkel, és stábtagokkal, akik folyamatosan jöttek-mentek, átkulcsoltam a térdeim a karommal, és ráhajtottam a fejem. Ideges voltam, és kellett néhány perc, hogy megnyugodjak.  Egy ideig csak ültem így, és igyekeztem mélyeket lélegezni, de ez nem volt könnyű a nagy ricsajban, ami körülvett. Végül azért mégiscsak sikerült. Felemeltem a fejem, és körülnéztem. Még mindig nagy volt a hallon átmenő forgalom. Néhányan furcsa pillantást vetettek rám, ahogy elmentek mellettem, mások pedig halkan összesúgtak, miközben engem méregettek. Biztosan szokatlannak találták a viselkedésem. Mindenesetre kezdtem ettől vásári majomnak érezni magam, ezért inkább felálltam, és visszaballagtam az emeletre. Ott legalább nyugalom volt.

          Újra felmásztam a létrára, és a függönnyel bíbelődtem, míg a többiek a fésülködőasztalon helyezték el a korabeli illatszeres üvegcséket, és egyéb kiegészítőket, vagy a baldachinos ágy selymeit rendezték művészi káoszba. Nyugalmat erőltettem magamra, de legszívesebben mégis azonnal megkerestem volna Robot, hogy megtudjam, mi történt, és hogy érzi magát. Hiszen tegnap estig olyan békés volt itt neki minden. Nem zaklatta senki, nem üldözték fotósok, nem akarta senki minden itt töltött pillanatát dokumentálni. Aggódtam érte. El tudtam képzelni, mennyire elege lehet mindebből.

          Magasra nyújtózkodtam, hogy kisimítsak egy nem létező ráncot a drapérián. Egyszerre egy kéz érintését éreztem a derekamon, és csaknem felsikoltottam. Elveszítettem az egyensúlyom, ettől pedig a létra ijesztően inogni kezdett. Eljutott a tudatomig, hogy épp leesem róla, ezért ösztönösen kapaszkodót kerestem. A függönyt találtam. Zuhantamban természetesen az egészet sikerült letépnem, és még átfutott az agyamon, hogy kezdhetem elölről az egész műveletet, ráadásul még mindezek ellenére is összetöröm magam. De aztán csak nem értem földet, hiába vártam. Két erős kéz átnyalábolt, és megtartott, én pedig eleresztettem a függönyt, majd kapaszkodva a megmentőm nyaka köré fontam a karom. Az illatából azonnal tudtam, ki ő.

- Rob! - kiáltottam fel elfúló hangon, ő meg csak halkan nevetett.

- Soha rosszabb fogadtatást! - mormolta, és szorosabban magához vont. Lassan leengedett a földre, de nem engedett el, és én azon vettem észre magam, hogy úgy kulcsolom át a nyakát, mintha fuldokló lennék, és ő az utolsó reményem az életben maradásra.

          Belefúrtam a fejem a nyaka hajlatába, és mélyen belélegeztem a teste illatát. Istenem, mennyire vágytam erre! Önfeledten öleltem, mígnem ő egy picit eltartott magától, és az arcomba nézett. Mosolygott, de a szeme valahogy mégis szomorú volt. Kisimított egy kóbor hajtincset a homlokomból.

- Beszélnünk kell. - mondta komolyan. Azonnal kitisztult a fejem, és kibontakoztam a karjaiból. Hátrább léptem, és zavartan igazítottam meg a felsőmet.

- Igen. Láttam, mi van odalent, és azonnal meg akartalak keresni, de… - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Ne itt beszéljünk. - nézett körbe kicsit idegesen. Ekkor jutott eszembe, hogy szemtanúi is voltak az iménti kis jelenetnek, és elvörösödve pillogtam az ágy felé, ahol Brendáéknak lenniük kellett volna. Nem volt ott senki. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm.

- Elmentek, amikor bejöttem. - mondta Rob, látva a pillantásom. - De itt akkor sem alkalmas. Bármikor meghallhatnak, és amit mondani akarok, csak kettőnkre tartozik.

- O… hát persze… - motyogtam, miközben szinte megbénultam. Furcsa érzésem támadt. Valami nem kellemes. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy valami olyasmit halljak Roberttől, amit nem szeretnék. De talán rosszul értelmezem a jeleket. Előbb tudjuk meg, pontosan miről van szó. - Gyere velem, tudok egy helyet.