14. fejezet - A park

A pajta árnyékából figyeltem, ahogy Rob kilépett az ajtón, és körülnézett. Tétován elindult az irányomba, de mivel nem látott, nem lehetett biztos benne, hogy jó felé halad. Minden lépéssel egyre tétovábbnak tűnt, egyre többször torpant meg és kémlelt körbe bizonytalanul. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki eltévedt a bevásárlóközpontban, és kétségbeesve kutat egy ismerős arc után. Önkéntelenül is elmosolyodtam, aztán kiléptem a napfényre, és intettem neki. Felderült az arca, és nagy léptekkel sietett felém, aztán hirtelen mintha eszébe jutott volna valami, ismét elkomorult, és lelassított.

Sejtettem, mi juthatott eszébe. Nyilvánvaló, hogy eltökélte, nem lehet köztünk semmi, főként az én érdekemben nem, és tudtam, hogy nehéz lesz meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. De volt valami, amit még nem tudhatott rólam, mivel eddig nem volt rá szükség, hogy megmutassam neki. Nem tudhatta, milyen mélységesen makacs is tudok lenni, és mennyire ki tudok állni a meggyőződésem mellett. Nos, éppen ideje, hogy megtapasztalja.

- Azt hittem, már nem is jössz. - léptem Rob elé, és rámosolyogtam. Nem viszonozta. Idegesnek tűnt, folyamatosan a haját piszkálta, és öt másodpercenként gyanakodva a háta mögé sandított. Jól láthatóan nem érezte biztonságban magát.
- Hát akkor tévedtél. - vetette oda kicsit ingerülten. Ki akart hozni a sodromból, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Ez a beszélgetés úgy fog lezajlani, ahogy én szeretném. Rendületlenül tovább mosolyogtam, és nem reagáltam a megjegyzésére.
- Biztos vagy benne, hogy itt jó helyen vagyunk? - nézett körül ismét nyugtalanul. - Nem tűnik… túl magányosnak. Akárki idetévedhet.
- Tudom, nem is szándékoztam itt maradni. Eszem ágában sincs megvárni, hogy felfedezzenek minket. Csak éppen bonyolult lett volna elmagyarázni, hová gyere, ezért találkoztunk itt. Innen együtt megyünk tovább.
- Hová? - kíváncsiskodott Rob, de válasz helyett csak megragadtam a kezét, és elkezdtem húzni magam után. A számomra már oly jól ismert kastélypark felé vettem az irányt. Az elmúlt néhány napban igen sok időt töltöttem ott el magányosan töprengve. Békét, nyugalmat árasztott magából az a hely, segített kordában tartani az emócióimat. Igazi kis idillikus sziget volt a számomra, az elburjánzott növények között megbúvó kis padocskával, az átható erdőillattal, a szaladgáló mókusokkal, és a szüntelenül csivitelő madarakkal. Elhagyatott volt, egy teremtett lélek sem járt arra rajtam kívül, ez jól látszott az elhanyagolt növényzetből, és a legalább százéves rozoga padból is. Azóta szerettem volna Robot idehozni, hogy felfedeztem a helyet, és most alkalom kínálkozott rá. Igaz, nem egészen ilyen körülmények között képzeltem a dolgot.

Szaporán kapkodtam a lábaimat, tudván, hogy alig van időm. Rob nehezen tartott velem lépést, de erősen szorítottam a kezét, és gyakorlatilag szinte vonszoltam magammal. Időnként megpróbált megszólalni, de nem akartam, hogy egyetlen szavával romba döntse az elhatározásomat, ezért nem hagytam, hogy bármit is mondjon.
Amikor végre odaértünk, elengedtem a kezét, és ő azonnal megtorpant. Néhány lépést távolodtam tőle, aztán szembefordultam vele. Mindketten kissé kapkodva szedtük a levegőt. Rob földbe gyökerezett lábbal állt, és az arcán elragadtatott kifejezés ült.
- Ez… elképesztő… - motyogta áhítattal. - Egyszerűen gyönyörű.
Apró boldogsághullám öntött el. Annyira reméltem, hogy neki is tetszeni fog ez a hely! Egyébként igaza volt, most különösen szép látványt nyújtott az erdő. A nap sugarai csak itt-ott szöktek be a sűrű lombok között, és a délutáni óra ellenére varázslatos félhomály uralkodott körülöttünk. A fény különleges árnyékokat vetve tört meg a leveleken, a virágokon, a talajon. Sejtelmes, egyszersmind hívogató volt.
A padomhoz (már a sajátomnak tekintettem) sétáltam, és leereszkedtem rá. Robra szegeztem a pillantásom.
- Örülök, hogy tetszik. Sokat járok ide.
Felém fordult, és összefonódott a tekintetünk.
- Itt voltál akkor is, amikor… eltűntél?
Csak bólintottam. Lassan, megfontoltan közelebb jött, mint aki nem biztos benne, hogy jó ötlet. Végül leült mellém. Nem olyan közel, mint ahogy szerettem volna, de nem is túl távol.
- Emma, én…
- Ne! - szakítottam félbe. Nem akartam, hogy bocsánatot kérjen, nem akartam, hogy bármit is mondjon. Egyelőre ne. Csak azt akartam, hogy hallgasson meg. - Nem kell mondanod semmit. Én akartam beszélni veled, ezért először én szeretném elmondani, amiért idehívtalak. Arra kérlek, hogy hallgass végig. Ez nagyon fontos számomra. Megteszed? Képes vagy anélkül meghallgatni, hogy közbeszólnál?
Rob egy percig tétovázott, én pedig már arra gondoltam, hogy egyszerűen fogja magát, és elsétál, de aztán nagyon komoly arccal bólintott.
- Rendben. Meghallgatlak.
- Köszönöm. Tudod, sokat gondolkodtam mindazon, ami velünk történt, és pár dolog világossá vált előttem. - kezdtem bele egy nagy sóhaj után. Nem volt olyan könnyű mindazt megfogalmaznom, amit el akartam neki mondani. Igazság szerint elképzelni sokkal egyszerűbb volt, mint megvalósítani. Most valahogy nem jöttek a szavak, és féltem, hogy nem tudom magam úgy kifejezni, ahogy szeretném. Emiatt kicsit máris elbizonytalanodtam, de mindenképp folytatni akartam. Rob előre dőlt a padon, a combjaira támaszkodott, és maga elé meredt, de éreztem, hogy feszülten figyel. Felálltam, és megtettem néhány lépést előre, aztán megálltam. Háttal voltam Robnak, így nem láthattam őt, de éreztem a tekintetét a hátamba fúródni. Összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Dühös voltam, amiért ellöktél magadtól. Rád, mert így bántál velem, de főleg magamra, amiért hagytam, hogy közel kerülj hozzám. Azt hiszem, valahol már előre eldöntöttem, hogy ennek kettőnk között nem lehet jó vége, és amikor „szakítottál” velem, bizonyosságot nyert a teóriám. Nagyon mérges voltam, de egyben rettentően szomorú is. Bántott, hogy nem kellettem neked, és hogy nincs szükséged rám. Arra gondoltam, kevés vagyok neked, ezért döntöttél úgy, hogy ne folytassuk.
- De hát…! - kiáltott fel Rob a hátam mögött. Megpördültem, és megláttam a felháborodott arcát. Kiegyenesedett ültében. - Hiszen mondtam, hogy miért…
- Ne már! - szóltam közbe. - Megígérted, hogy nem szólsz közbe. Nem zavarj össze, kérlek, mert így is elég nehéz összeszedni a gondolataimat. Tudom, mit mondtál, hidd el, minden szavadra emlékszem. - folytattam, amikor Rob újra lehiggadva hátradőlt. - De az érzéseim eluralkodtak az eszem fölött, és szépen bemagyaráztam magamnak, hogy kevésnek tartasz magadhoz. Azt hiszem, így egyszerűbb volt az egómnak, mert volt okom dühösnek lenni. Azóta viszont rájöttem, miért tetted, amit tettél. Tudom, hogy miattam volt az egész, jobban mondva értem. Tudom, hogy csak óvni szerettél volna.

Rob lehorgasztotta a fejét, és egyszeriben nagyon megtörtnek tűnt. Elárasztott az együttérzés. Nem lehet egyszerű neki. Igaz, én is szenvedtem a napokban, de az semmi ahhoz képest, amit neki kell évek óta átélni. Még szeretnie sem lehet szabadon, mert akkora terhet ró vele másokra, amit csak kevesen képesek feldolgozni. Talán éppen ezért nem is igazán volt eddig tartós kapcsolata sem.
A lábaim szinte maguktól vittek oda hozzá, és leguggoltam vele szemben, egész közel hozzá.
- Semmi baj! - suttogtam.
- Dehogy nincs baj! - ellenkezett letörten. - Nem akartalak kitenni ennek. Hogy a fél világ rólad beszéljen, és ne legyen egy perc nyugtod sem. Piszkosul nem így képzeltem a dolgot. Csak az lehet a mentségem, hogy ellenállhatatlanul vonzottál, mióta csak először láttalak… - felemelte a fejét, és bánatosan mosolygott. A kezembe fogtam az arcát, épp mint azon a reggelen, amikor megcsókolt. Megfogta a csuklóm, és a fejét oldalra fordítva belecsókolt a tenyerembe. Beleborzongtam. Hirtelen mindennél jobban a tudatára ébredtem, milyen rossz volt nélküle, és egészen elgyengültem, de tudtam, még nincs vége a beszélgetésnek, ezért erőt vettem magamon.
- Már én is tudom, hogy így van. Végre eljutott az agyamig. - mosolyodtam el kesernyésen, é az ujjam hegyével cirógattam Rob arcát.
- Sajnálom, hogy így alakult! Nem is tudod, mennyire! - sóhajtott fel. - És még csak azt sem mondhatom, hogy le fognak szállni rólad. Addig biztosan nem, amíg tart a forgatás.
- Ez van. - vontam meg a vállam. - Már késő ezen bánkódni. Esélyünk sem volt ezt elkerülni. Amellett, és ez itt a lényeg, amiért idehívtalak téged, nagylány vagyok. Képes vagyok kezelni a helyzetet. Megbirkózom vele. - Nem akartam, hogy Rob továbbra is aggódjon miattam, és ez irányítsa a tetteit. Amíg láttam némi halványan pislákoló esélyt arra, hogy eltéríthetem attól a szándékától, hogy a további életemben messzire elkerüljön, addig készen álltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy meggondolja magát. Már nem is tűnt olyan drámainak, hogy emberek milliói ismerik az arcomat, és láthatták életem egyik legmeghatározóbb pillanatát. Ezerszer ijesztőbb volt belegondolni, hogy emiatt végleg elveszíthetem Robot. Mielőtt még egyáltalán bármi kialakulhatott volna köztünk.
Robert tűnődve méregetett, mint aki azt próbálja kitalálni, elég erős vagyok-e, hogy egymagam felemeljek mondjuk egy zongorát. Kétkedő arca rémülettel töltött el. Megragadtam a kezét.
- Hidd el, nem lesz semmi baj! Kérlek… - kezdtem bele újra. - Tudom, hogy te sem akarod, hogy külön legyünk. Láttam a szemedben, ahogy néztél rám, amíg elő nem kerültek azok a képek, és láttam ma is! Tudom, hogy fontos vagyok a számodra, és te is az vagy számomra. Ne hagyd, hogy vége legyen. - szinte már könyörögtem, egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy mit csinálok. Ez annyira nem rám vallott. De tudtam, hogy ennél többet is megér a kapcsolatunk, mert a zsigereimben éreztem, hogy valami csodálatos vár ránk, ha túlesünk a rossz dolgokon. Csak együtt kell végigcsinálnunk, és nem lesz gond. Tudtam, hogy ha most feladom, azt egy életen át bánni fogom.
- Féltelek. - motyogta Rob elkínzottan, és fél kezét az arcomra tette. Behunytam a szemem, és még jobban magamhoz szorítottam a tenyerét. - Nem akarom, hogy tönkremenjen minden, és meggyűlölj. Igazad van, szükségem van rád. De nem lehetsz velem, mert boldogtalan leszel.
Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
- Kérlek, Rob! - suttogtam. - Ebben nem dönthetsz egyedül. Jogom van beleszólni. El kell hinned nekem, ha azt mondom, hogy képes vagyok megbirkózni ezzel a helyzettel.
- De miért akarnál így tenni? - kérdezte halkan. - Nem lenne jobb, ha elfelejtenénk az egészet?
- Mondd, Rob, hallod te egyáltalán magad? - keltem ki magamból. Felegyenesedtem, és őt is magammal húztam. Felnéztem rá, egyenesen a végtelenül szomorú szemeibe. - Te szeretnéd elfelejteni?
- Persze, hogy nem! - felelte hevesen. - Istenem, ha tudnád, mennyire nem szeretném, hogy vége legyen! Te vagy a legjobb dolog, ami hosszú ideje történt velem!
- Akkor meg hol itt a baj? Egyikünk sem akarja, hogy véget érjen. Tudod, miért akarok megbirkózni a nehézségekkel? Mert még soha senki iránt nem éreztem ezelőtt ilyet, mint amit akkor érzek, ha rólad van szó. Veled akarok lenni mindig, kellesz nekem, nem bírok ki még egy olyan napot, mint az előzőek. Te is velem szeretnél lenni. Ez az egész mostani helyzet csupán egy kellemetlen intermezzo, majd lecseng a hisztéria. Nem számít semmit. Túl leszünk rajta. Csak csináljuk végig együtt. - győzködtem tovább kitartóan, mert láttam, hogy kezd megtörni az ellenállása.
- Biztos, hogy nem fogsz megutálni? - mormolta kisfiúsan, és az enyémbe mélyesztette kék tekintetét. - Még akkor sem, ha összehoznak a legutolsó nővel is, aki mellett elmegyek az utcán? Vagy ha még a nyilvános wc-re is paparazzik fognak követni?
- Ez nem fordulhat elő. Soha nem lennék képes utálni téged. - jelentettem ki szenvedélyesen. Meggyőző lehettem, mert nyugodtabbá vált az arca, és a szeme ismét megtelt élettel. Lágyan megcirógattam. - Oké, elég ebből. Nem is értem, miről beszélünk még. Együtt akarunk lenni, ez a fontos. Nem akadály néhány paparazzi. Elbánunk velük, igaz? - mosolyogtam fel Robra, és egészen közel léptem hozzá. Gyengéden lenézett rám, és óvatosan körém fonta a karjait, mintha attól félne, hogy eltörök.
- Igaz…- hagyta rám. - Legfeljebb, ha nem hagynak neked nyugtot, majd lecsapok egy párat, és néhány éjszakát őrizetben töltök. Nem számít, majd jössz, és leteszed az óvadékot. Ennyit megér.

Halkan kuncogva fészkeltem magam az ölelésébe, miközben el-elcsuklott a hangom. Furcsán felemelő érzés kerített a hatalmába. Mintha a feszültség, ami bennem volt, egyszerre akart volna nevetés, és sírás formájában kitörni belőlem. Végül a megkönnyebbülés könnyei győztek. Percekig rázott a zokogás Rob karjaiban, aki közben leült a padra, és az ölébe vonva ringatott. Köré fontam a karom, a nyakát, és a füle mögötti érzékeny bőrt puszilgattam, ő pedig a hátamat cirógatta megállás nélkül, miközben becézgető szavakat suttogott a fülembe.

Azt kívántam, bár soha nem érne véget ez a pillanat. Nem tudtam, mennyit ülhettünk így ott a padon, a park kellős közepén, ahol senki nem találhatott ránk, és ahol csakis egymásra koncentrálhattunk. Nem számított az sem, hogy Robnak már el kellett volna indulnia vissza. Nem siettünk sehová. Lusta mozdulatokkal simogattuk egymást, és gyengéd csókkal csillapítottuk ajkunk szomját…