20. fejezet - Meglepetések

          Annyi betegünk volt egész nap, hogy nem értem rá azon töprengeni, milyen meglepetést tartogat a számomra Rob. Ebédidőben azonban, amíg Helennel a szomszédos épületben lévő étteremben ültünk a csirkesalátánk fölött, újra felidéződött bennem a reggeli telefonbeszélgetésünk, és kíváncsiság ébredt bennem. Vajon ezúttal mivel készül Rob? Ha eszembe jutott, milyen lelkes volt a hangja, csakis valami nagy dologra gondolhattam. De mi lehet az? És miről akar velem beszélni? Nagyon titokzatosnak tűnt, és minél többet agyaltam a lehetőségeken, annál kevésbé volt ötletem. Végül inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat, és Helenhez fordultam, aki némán evett velem szemben.

- Patrick ma nem is jön be a rendelőbe?

- Nem, kettőtől ügyel a kórházban. Csak reggel jön majd haza. Kicsit alszik, aztán holnap bejön valamikor kora délután.

- Sokat dolgozik, ugye? - kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre. Patrick mindig is munkamániás volt. Vagyis inkább elhivatott. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire odaadóan végezte volna a feladatait. Szerette az embereket, és mindenkin segíteni akart. Mivel a magánpraxis sokat hozott a konyhára, megtehette, és meg is tette, hogy teljesen ingyen, pusztán emberbaráti szeretetből dolgozzon egy a város szélén álló kis kórházban. Nem olyanban, ahová a sztárok járnak.

          Még csak harminchárom éves volt, de egy idős ember bölcsességével és türelmével rendelkezett. Az élet sokmindenre megtanította. Kiskorában veszítette el a szüleit, először az édesanyja hunyt el leukémiában, két évre rá pedig az apukáját vitte el egy infarktus. Tíz éves volt ekkor. A nénikéje vette magához, aki nagyon szerette, és mindenben támogatta őt. Patrick pedig elhatározta, hogy orvos lesz. A szüleiért. Mindent megtett, hogy a célját megvalósítsa. Nagyon eltökélt volt. Az egyetemen ismerte meg Helent, és azonnal heves szerelemre lobbantak egymás iránt. Helen megtanította őt, hogy ne legyen elvakult, és hogy sok más dolog is fontos az életében. Amint befejezték a tanulmányaikat, egybekeltek, és az ikrek születése után csak még inkább összekovácsolódtak. Csodálatos szülők voltak, és a kapcsolatuk irigylésre méltó volt. Átszőtte az egymás iránt érzett mély szeretet, rajongás, és tisztelet. Tökéletesen kiegészítették egymást.

- Hiszen tudod, milyen. - mosolyodott el szeretetteljesen. - Ki sem bírná, ha nem mehetne a kórházba. Annyira a szívén viseli azoknak az embereknek a sorsát! Néha arra gondolok, neki negyvennyolc órás napok kellenének, hogy beleférjen neki mindaz, amit reggelente eltervez. - nevetett. - Nem is értem, honnan van ennyi energiája, de mindig is ilyen volt. Még hétvégente, otthon is dolgozik, tudod, egy orvosi lapban publikálják a cikkeit a kutatásairól. - újságolta büszkén ragyogó szemekkel.

- És ezt csak így mondod?! Hiszen ez csodálatos! - lelkendeztem.

- Az bizony, de most inkább te mondj valamit. - váltott témát, és én tudtam, mire kíváncsi.

- Nincs mit mondanom. Az össze cikk aljas koholmány. Egy szavuk sem igaz.

- Azt látom, hogy nem hittél a lapoknak. - vetette közbe Helen. - És nagyon örülök, hogy így van. Nem is látszott rajtad egész nap, hogy foglalkoztatott volna a dolog. Épp ezen lepődtem meg. Megváltoztál.

- Én? Hogy érted?

Hátradőlt a székén, és elgondolkodva nézett rám.

- Nos… nem is tudom, hogyan írjam le ezt a dolgot. Nem igazán kézzelfogható változásról van szó… inkább mintha a lelked lenne más. Mintha kiegészültél volna. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, mióta hazatértél, és ebben biztosan nagy szerepe van a te Robodnak. - vigyorodott el, én meg elpirultam. - Jajj, nehogy már zavarba jöjj! Természetes, hogy a szerelem megváltoztat minket. Nézd, már több mint három éve ismerlek, olyan vagy, mintha a kishúgom lennél. Az első perctől jól kijöttünk, és nem véletlen, hogy a gyerekek is imádnak. Nagyon jó ember vagy, Emma. Viszont mióta ismerlek, a saját kis burkodban éltél, és nemigen engedtél senkit a közeledbe. Mintha úgy próbáltad volna óvni magad a csalódásoktól, hogy inkább messziről elkerültél mindenkit. Mi csak azért juthattunk a szíved közelébe, mert velünk éltél, és megtanultál bízni bennünk. Gigiék pedig… nos, ha ők kiszemeltek téged, nemigen volt más választásod. - nevetett, utalva arra, hogy ők hárman bizony igen karakán módon teremtenek kapcsolatot. Nem is bírtam megállni, hogy el nem eresszek egy széles vigyort.

- Kész tények elé állítottak!

- Valahogy úgy. - bólogatott, majd folytatta. - Szóval mi megismerhettük, láthattuk, milyen is az igazi Emma, és az életünk része lettél. De soha nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy féltselek. Igen, féltelek, mert mindig úgy festesz, mint aki egy rossz szótól összetörik. Törékeny vagy, és ártatlan. Ösztönösen védelmezni akarunk téged.

- Ezt még soha nem mondtad. - motyogtam. Nem volt jó érzés szembesülni vele, hogy ilyen gyengének látszom a barátaim szemében. Pedig én tudtam, hogy erősebb vagyok, mint azt gondolnák.

- Nem, mert nem akartam, hogy emiatt is rosszul érezd magad, és kényszert érezz, hogy bebizonyítsd, tévedek. Meg kell mondjam, most már másnak látlak. Nem leng körül az a magától értetődő bizonytalanság, ami eddig. Úgy látszik, valahol útközben levetkőzted a félénkségedet. Vagy talán nem is ez a legjobb szó rá. Védtelenség. Igen, ez az. Védtelen voltál a világgal szemben. Ezért is féltem azoktól a cikkektől, amik megjelentek. Sajnálom, hogy megmutattam őket, de jobbnak láttam, ha én mutatom meg, mintha az utcán egy idegentől szembesülsz vele. Azt hittem, összetörsz majd, vagy sírni fogsz, vagy valami, nem is tudom. Készültem rá, hogy vigasztaljalak. És erre kisétáltál az irodából, és mosolyogva tetted a dolgodat. Teljesen ledöbbentettél. Nem ismertem rád. Annyira másképp reagáltad le, mint vártam volna! Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés, és most ne haragudj meg, de fel is teszem: Valóban ilyen jól vagy? Nem csak eljátszod, hogy semmi baj, aztán hazamész, és otthon kiborulsz? - hajolt közelebb aggódva. Nem tehettem róla, megmosolyogtam az arckifejezését. Olyan édes volt, tényleg mintha a nővérem lett volna!

- Semmi bajom, megnyugodhatsz. Nem mondom, hogy elsőre nem döbbentettek meg a képek, de hamar feldolgoztam a látottakat. Robbal is azonnal megbeszéltük, mi volt, egy perc alatt megnyugodtam, és ennyi. Tényleg nem érdekel az egész. Ha minden ilyen hülyeséggel foglalkoznék, megőrülnék. Bízom Robban, és tudom, hogy nem tenne olyasmit velem, amit azok a lapok állítanak. Szeret engem. - jelentettem ki meggyőződéssel, mire Helen ámuló pillantása lett a válasz.

- Anyám, ez aztán a szerelem! - jelentette ki eltúlzott elismeréssel. - Emma, azt hiszem, elfelejthetjük a régi személyiséged, és köszönthetjük az újat!

          Mindketten nevettünk, aztán ejtettük a témát, és visszamentünk dolgozni. Hamar eljött a három óra, és Rob szokásával ellentétben pontos volt. Egy percet sem késett, ami már önmagában meglepetés volt. Szárnyaló jókedvvel ültetett a kocsijába, és elindultunk. Még fütyörészett is, én meg gyanakodva pislogtam rá oldalról.

- Elárulod, hová megyünk?

- Meglepetés… - kacsintott rám, aztán folytatta a fütyülést. Nem firtattam a dolgot, mert láttam, hogy úgysem szedhetek ki belőle semmit. Inkább kifelé bámultam hátha rájövök, hová tartunk. Először nem tűnt fel. Ráfordultunk a Fair fax Avenue-ra, majd kisvártatva az autópályára. Long Beach irányába mentünk.

          Gondolkodtam, mi olyan lehet ott, amivel meglephetne. Nem jutott eszembe semmi. Persze a gyönyörű tengerparton kívül. Talán valami étterem? Tovább figyeltem a táblákat. Culver City, Hughes Parkaway, Sepulveda Boulvard, LAX Airport… LAX???

- Rob!!! - kiáltottam akkorát, hogy majdnem nekimentünk egy másik autónak, amikor ijedtében félrerántotta a kormányt. Gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, miközben vadul ránk dudáltak, nem minden ok nélkül. Bocsánatkérőn arrafelé intett, aztán rám sandított.

- Mi történt? - kérdezte hangosan, még rémült hangon. Szegény nem tudhatta, hogy csak megvilágosodtam.

- Minek megyünk a reptérre? Oda megyünk, igaz? Mit akarunk mi ott? Rob, mondd már, az istenért!

- Em, kicsim, a jó életbe, ha kérhetném, legközelebb ne hozd így rám a frászt vezetés közben! Éppen elég anélkül is koncentrálnom, hogy ijesztgetnél.

- Rob, mit tervezel? - követeltem a választ. Rob vigyorogva előre nézett, és kibökte.

- Elutazunk.

Türelmetlenül sóhajtottam fel. Nem egy egyszerű eset, az biztos.

- Azt nem tehetem. Holnap dolgoznom kell, és neked is van elfoglaltságod, ha jól tudom. - mutattam rá. - Helenék nem tudnak ilyen rövid idő alatt senkit szerezni a helyemre, főleg nem ilyenkor. Szóval ez nem jó ötlet.

- Holnap mész dolgozni, és én sem hagyom ki az interjút.

- Akkor…? Hová megyünk, ahonnan még ma vissza is jövünk? Rob, mi ez az egész? Áruld már el, kérlek! - felvillantottam a legszebb könyörgő pillantásom, hátha az meghatja, de csak elnevette magát.

- Ne félj, időben meg fogod tudni. De ne nézz így rám, különben tényleg összetörjük magunkat.

- Legalább annyit mondj, hogy melyik országba. - sóhajtottam lemondóan.

- Kanadába.

Kanada? Mi a fene van Kanadában? Maximum hideg. Meg egy csomó erdő. Mondjuk az erdőt szeretem. De gondolom nem azzal akar meglepni, hogy Kanadáig visz egy romantikus erdei sétáért. Bár Robtól kitelik. Eszembe jutott valami.

- És az útlevelem? Nem hordom magamnál.

- Hátul a táskádban melegebb ruhákkal egyetemben. - vágta rá büszkén. Mindenről gondoskodott. Lenyűgöző.

          Mivel nem tehettem mást, hátradőltem, és csöndben bámultam a tájat.

Amikor kiértünk a reptérre, a változatosság kedvéért egész rakás tülekedő fotóssal találtuk szembe magunkat. Rajongók viszont sehol. Ami még ennél is jobban meglepett, az az volt, hogy az a sok paparazzi nem velünk foglalkozott. Ami azt illeti, simán bemehettünk volna mellettük az épületbe, mert nekünk háttal álltak, és valakit, vagy valakiket körülvettek. Nocsak, micsoda véletlen. Épp itt egy másik sztár, aki végre elvonja a figyelmet Robról. Gyorsan befelé húztam őt a kapun. Legalábbis akartam, de ő meg éppen a fotósok irányába lépdelt. Most mi van??? Nem viseli jól, ha nem őt fényképezik? Ez valami új? Értetlenkedve mentem utána, és ekkor már észrevettek minket is. Egy szempillantás alatt minket is bekebeleztek, Rob pedig ahogy szokott, védelmezőn magához szorított. Lefelé néztem, hogy ne villanjanak a szemembe a vakuk, és ekkor két pár lábat láttam meg, amik tuti, hogy nem a fotósokhoz tartoztak.

- Sziasztok! - hallottam egy csilingelő női hangot. Felnéztem, és a mindig kifogástalan megjelenésű, törékeny Ashley Greene állt velem szemben barátságosan mosolyogva. Mellette Kellan Lutz pózolt a fotósoknak. Vidáman integetett a kameráknak, aztán ő is felénk fordult.

- Ó, hát itt vagytok, már ideje volt, egy órája itt szobrozunk! Helló, én Kellan vagyok, te meg biztosan Emma. Mindent tudok rólad. - ezzel magától értetődő természetességgel magához vont, megölelt, és még puszit is kaptam az arcomra. Annyira meglepődtem, hogy még szólni sem tudtam.

- Ne hidd el egy szavát sem, mi is csak most érkeztünk. - nézett rám kedvesen Ashley. - És csak szeretne mindent tudni rólad, igaz Kel? - bökte vállon játékosan a srácot, mire az hangosan elnevette magát. Rob is csatlakozott hozzá.

- Ne izgulj, csak annyit tud rólad, amennyit feltétlenül szükséges volt elmondanom. Megtartalak magamnak.

- Hát ez az. - játszotta a sértődöttet Kellan, nem hagyva engem szóhoz jutni. - De majd az úton kezelésbe veszem szegény lányt, kigyógyítom belőled!

- Próbálkozni lehet. - szóltam közbe, mivel végre megtaláltam a hangom. - De a siker kétséges. Rob érti a dolgát.

- Látod, öregem, esélyed sincs. - vont újra magához Rob.

- Majd meglátjuk. - kacsintott rám lehengerlő nézéssel Kellan, mire most már én is elnevettem magam.

Mindketten nagyon aranyosak voltak, és igazán közvetlenek. Ashley belém karolt, úgy indultunk befelé az ajtón, Rob és Kellan pedig egymást ugratva jöttek a nyomunkban.

- Jól hámoztam ki Kellan szavaiból, hogy együtt utazunk? - kérdeztem Ashtől, hátha ő elárul majd valamit.

- Igen, és már annyira várom! - lelkendezett, mint egy kislány, amit nem igazán tudtam mire vélni.

- Pontosan mit is?

- Óh, hát tényleg nem árulta el neked? - meresztette a szép szemeit.

- Csak annyit mondott, hogy Kanadába megyünk.

- Akkor ennyit elég is tudnod. Ha Rob olyan jól ismer téged, mint gondolja, akkor elhiheted, hogy nagyon boldog leszel. De azért nem hittem volna, hogy ilyen könnyen rávesz, hogy anélkül elindulj vele, hogy tudnád, hová mész.

- Hmm… erre most mit mondjak… - fintorodtam el. - Rob varázsa.

- Meghiszem azt! - nevetett fel vidáman.

          A repülőút gyorsan eltelt, és végig nagyokat nevettünk. Kellan folyamatosan ugratott, és viccesen flörtölt velem, Ashley pedig olyan humorérzékről tett tanúbizonyságot, amit nem is feltételeztem volna róla. Igazi kis csinibabának tűnik, de nekem valahogy mindig is szimpatikus volt, és most bebizonyosodott, hogy egy érzékeny, kedves, okos, életvidám lány. Nem is csoda, hogy Rob barátja maradt a Twilight sorozat befejezése után is. Érdekes, erről a dologról eddig még nem is beszélgettünk, pedig biztosan nem szakadt meg mindegyikük között a kapcsolat. Vajon Kristennel is ilyen jó barátok?

          Torontóban landoltunk, majd taxiba ültünk, és elindultunk. Még mindig sejtésem sem volt, hová megyünk. Végül a Massey Hall előtt álltunk meg. A Massey Hall egy hatalmas koncertterem volt, és amikor odaértünk, rengeteg ember ácsorgott előtte. Tehát koncertre jöttünk. De kiére? Az agyamba befurakodott egy sejtés, de nem akartam tudomást venni róla.

          A hátsó ajtónál szálltunk ki a taxiból, és egy őr szó nélkül beengedett minket. Elvezettek a nézőtérig, ahol a négy legjobb helyre ültettek minket. Csodás panoráma nyílt a színpadra. Izgatottan fészkelődtem Rob és Ash között, mire Kellan előredőlt a székén, és nevetve odaszólt.

- Figyelj, Rob, talán lekötözhetnéd a nődet, mert mindjárt felugrik és hazaszalad.

Gyilkos pillantást vetettem rá, mire kacagva hátradőlt, Rob pedig átölelte a vállam, és odahúzott magához.

- Nyugi… - susogta a fülembe, és egyből elgyengültem. Kábultan nekidőltem, és sóhajtottam.

- Annyira izgulok… van egy sejtésem, és ha beigazolódik, hogy arra hoztál, amire gondolok, én esküszöm, hozzád megyek feleségül.

Rob erre somolyogni kezdett, és sokatmondó pillantást vetett rám.

- Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket… - motyogta.

A nézőtér lassan megtelt, és mire elhalványultak a fények, Kellan is képes volt végre elhallgatni, nem pedig Ashley-t piszkálni, aki segélykérő pillantásokat vetett ránk.

          Felcsendült egy dallam... A szívem egy időre megszűnt dobogni. Elakadt a lélegzetem, amikor felismertem az akkordokat….Igen… Rob megtette… Elhozott egy Celine- koncertre!

          Aztán kilépett a színpadra ő, maga Celine Dion, az angyal, akinek az éneke hosszú évek óta megdobogtatja a szívem, aki mindig is a példaképem marad, és akinek a koncertjére legalább tíz éve el szerettem volna jutni, de nem lehetett, mert vagy nem volt rá lehetőségem, vagy pedig visszavonult. És most mégis itt vagyok, és élőben láthatom, hallgathatom. Olyan volt, mint egy álom. Meghatottan szorítottam meg Rob kezét, és éreztem, hogy néz, de képtelen voltam levenni a szemem a színpadról. Azt sem tudtam, hol vagyok, önfeledten élveztem minden számot, és mindet énekeltem is, persze csak halkan. Két órás műsor volt, nekem mégis csak perceknek tűnt.

          Miután véget ért, nem indultunk el azonnal kifelé, megvártuk, hogy előbb a tömeg menjen el. Odahajoltam Robhoz, és csókot nyomtam az ajkára.

- Köszönöm. - suttogtam. - Annyira köszönöm! Olyan boldoggá tettél!

- Megérte az arckifejezésedért. - simogatta meg az arcom. - Annyira beleélted magad, hogy már azt hittem, te is felmész a színpadra énekelni. Örülök, hogy boldog vagy.

- Az vagyok. - bólintottam. - És ha azt vesszük, hogy te nem is szereted a dalait, akkor csak még jobban értékelem, hogy elhoztál.

- Utánanéztem, tudtam, hogy idén nem lesz több koncertje, és ki akartam használni. Egyszer én is kibírom Celine Dion-t - nevetett.

          Lassan elindultunk vissza a reptérre, mert későre járt, és másfél óra múlva indult is egy gép L. A.-be. Mind a négyen fáradtan szundikáltunk a gépen, szóval hamar eltelt az út. Landolás után elbúcsúztunk Kellanéktől, akikkel számot is cseréltem, és megbeszéltük, hogy csinálunk még közös programokat, majd beültünk Rob kocsijába, és elindultunk hozzám. Szokatlanul hallgatag lett, mióta eljöttünk Kanadából. Talán csak fáradt. Kimerítő nap volt. Kimerítő és csodás. Rob vállára hajtottam a fejem, és mosolyra húzódott a szám, ahogy végigpörgettem magamban a koncert részleteit.

          Amikor végre becsuktuk magunk mögött a lakásom ajtaját, azonnal szembefordultam Robbal, és átöleltem a derekát. Viszonozta a gesztusom, de éreztem, hogy feszült, és muszáj volt rákérdeznem.

- Valami baj van?

Elengedett, majd leült a kanapéra, és a térdére támasztotta az alkarját. Fáradtan és feszülten nézett rám. Megijesztett. Azonnal éreztem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondani fog. Leültem vele szemben a földre, és megérintettem a kezét.

- Na, csak ne lehet olyan nagy a baj… Mondd el, mi bánt. - kérleltem. Valami azt súgta, nem velem van problémája.

- Igazából nincs baj, csak… El kell utaznom… - bökte ki.

- Jó, hát akkor elutazol, mi ezzel a baj?

A szemembe nézett, úgy folytatta.

- Két nap múlva kell elutaznom. Afrikába. Előrehozták a forgatást…