15. fejezet - Boldogság

Úgy tudnám leírni a hangulatomat, hogy egyfajta drogos kábulatban lebegtem. Nem mintha személyes tapasztalatom lenne a témában, de annak idején a suliban tanultunk ilyesmiről, és ehhez tudom leginkább hasonlítani, amit éreztem. Szabályosan repültem, olyan könnyűnek éreztem magam, akár egy tollpihe. Az agyamra lila köd szállt, és egyszerűen semmi nem tudta elrontani az örömömet. És bár volt némi lelkifurdalásom, amiért egy időre ismét elhanyagoltam a munkám, de még Debbie károgása sem volt képes a bárgyú vigyort a képemről. Komolyan, már fájt az arcom a sok mosolygástól.

Tudtam, hogy a festés, amit félbehagytam, hogy Robbal beszélhessek, csak másnapra kellett, ezért nem aggasztott túlságosan, hogy csúszásban voltam. Vígan ragadtam meg az ecsetet, és újra nekiestem a falnak, mintha el sem mentem volna. Azon tűnődtem, vajon képes-e az ember egyszerűen elszállni a boldogságtól? Mert én úgy éreztem, bármelyik pillanatban elszakadhatok a talajtól, hogy mint egy lufi, a magasba emelkedjek, és onnan tekintsek az egész világra. Szélesen elvigyorodtam, ahogy felvillant előttem a kép, ahogy pufók léggömbként szállok az égen, miközben Rob odalent vidáman tartja a hozzám erősített madzagot, hogy ne szakadjak el tőle. Egyszerre énekelni támadt kedvem. Hangosan (és meglehetősen hamisan) dúdolni kezdtem az első számot, ami az eszembe jutott… You are the best thing… Ügyet sem vetettem a világra.

- Most már biztos… - hallottam egy morgásszerű hangot a hátam mögül. Megfordultam és meglepve láttam, hogy Debbie éppen ott áll, ahol az imént hagytam, miután kiveszekedte velem magát. Úgy látszik, mégsem végzett velem teljesen. Oldalra billentett fejjel méregetett, miközben az egyik lángoló vörös tincsét tekergette az ujja köré. Lövésem sem volt, miről beszél.

- Tessék?

- Gyanúsan vidám vagy, mióta előkerültél az előbb, de nem tudtam, minek örülsz ennyire. Ahogy visszagondolok az elmúlt napokra, biztosan nem a munka az oka. Azóta nem látott senki mosolyogni, mióta lebuktatok azzal a kis sztárocskával. - fintorgott. - Mintha élőhalott lettél volna. Bár nekem tetszett, mert legalább többet dolgoztál. Azt hittem, dobott a pasas… Erre most meg… Csak rátok kell nézni… Te is meg ő is… Úgy bazsalyogtok itt mindketten, mintha megnyertétek volna a lottót, vagy mittudomén… Undorító… - fújjogott, és színpadiasan összerázkódott, mint aki fázik.

Tudtam, mi a szándéka, és eltökéltem, hogy nem fogja elérni a célját. Azért sem hagyom, hogy kihozzon a sodromból. Debbie a végtelenségig önző, és cinikus volt. Képtelen volt elviselni mások boldogságát, vagy elégedettségét, kiváltképp, ha ő épp nem volt egyik sem. Irritálta, hogy végre jól éreztem magam, és megpróbálta elrontani a kedvem. Nem fog neki sikerülni. Tökéletesen nyugodt voltam.

Egy gyors pillantást vetettem Rob irányába, hogy meggyőződhessek róla, milyen, amikor ő „bazsalyog”. Úgy húszméternyire állhatott tőlünk, a kezében a szövegkönyvével, és egy üveg ásványvízzel. A rendezővel beszélgetett. Látszott rajta a vidámság, minden feszültség eltűnt a vonásaiból, gondtalannak tűnt. Megérezhette a pillantásom, mert felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Kisfiúsan elmosolyodott, rámkacsintott, és némán artikulálva néhány szót formázott az ajkaival: „Nincs sok hátra…”

Megdobbant a szívem, ahogy meglódult a képzeletem. Hamarosan ismét hozzábújhatok, és élvezhetem a közelségét. Bizseregni kezdett a gyomrom, erre a hasamra simítottam a tenyerem, mintha azzal csitíthattam volna az izgatottságomat.

- Nah, pont erről beszélek. - hasított a fejembe Debbie hangja. El is feledkeztem róla, hogy itt áll velem szemben. Visszafordultam felé. - Mint két kisiskolás, úgy bámuljátok egymást. Nem tudom, a napokban mi volt veletek, de most már biztos, hogy kibékültetek.

- És ez számodra okoz bármi problémát? - tudakoltam barátságosan mosolyogva. Nem láttam értelmét a tagadásnak, rövid időn belül úgyis mindenki megtudja, hogy együtt vagyunk. A nyugalmam rettenetesen idegesíthette Debbie-t, mert homlokráncolva bámult egy darabig, aztán bosszúsan fújtatott.

- Nem. - sziszegte. - Egyelőre nem. Nem érdekel, kivel kezdesz. De arról tudj, hogy neked okozhat problémát ez a kapcsolat, ha a továbbiakban nem figyelsz oda a munkádra. Még egy eltűnés, késés, vagy bármilyen apró hiba, és repülsz. Az a szerencséd, hogy jól dolgozol, máskülönben már rég kirúgtalak volna. De ne élj vissza a nagylelkűségemmel. Ez az utolsó esélyed. Érthető?

- Nem lesz gond. - még mindig mosolyogtam, és egyenesen a szemébe néztem.

- Ajánlom. - Ezzel hátat fordított, és faképnél hagyott.

A továbbiakban nem is foglalkoztatott ez a dolog, bár azért az elgondolkodtató volt, hogy Debbie-n kívül senki másnak nem szúrtunk szemet. Amikor visszatértünk a parkból, Robot szinte azonnal magába szippantotta a forgatási őrület, mindössze annyi időnk volt, hogy miután visszaosontunk a hátsó ajtón, egy lopott csókot váltsunk. Szinte hihetetlen volt, hogy nem buktunk le, nem is értettem, hogyhogy nem vette észre senki, hogy egyszerre tűntünk el. Nem mondanám, hogy zavart ez a tény, de akkor is furcsa volt. Bár ahogy Debbie-t ismerem, mostanra elég sokan értesülhettek már kettőnkről. De nem számított. Már nem érdekelt. Felőlem az egész világ megtudhatja. Csak az volt fontos, hogy Robnak épp annyira kellettem, mint amennyire nekem szükségem volt rá.

Aznap korábban végeztünk, mint vártam volna. Az utolsó két-három órában szinte levegőt venni sem volt időm, mert a kedves főnöknőm annyi „sürgős” feladatott sózott a nyakamba, amennyi máskor egész napra sem jut. De megmutattam neki, mire vagyok képes, és zokszó nélkül elvégeztem mindent, amit kért. Nem adtam neki esélyt arra, hogy belém kössön.

Este izgatottan verdeső szívvel indultam el a terasz felé. Robbal még napközben beszéltük meg, hogy odakint találkozunk, a lépcső melletti rózsalugasnál. Temérdek embermagasságú rózsatő tekeredett mindenfelé, telis-tele gyönyörű hófehér virágokkal, átható illatot árasztva magukból. A szabadba kilépve nagy levegőt vettem, és mélyen beszívtam ezt a fantasztikus esszenciát. Felnéztem az égre. Csaknem telihold volt, és olyan tiszta volt az ég, mint csak ritkán mostanában. Még a legtávolabbi csillagokat is látni lehetett, egyetlen felhő sem takarta az eget. Ugyanolyan fojtogatóan fülledt volt a levegő, mint azon az éjjelen, amikor Rob vitt vissza a városba. Ezúttal azonban előrelátó voltam, nem öltöztem túl. Egyszerű fehér lábujjközi papucs volt rajtam, egy kék térdig érő szűk szabású farmer, és egy lila póló az elején mindenféle színes pacákkal. Tétován indultam a lépcső irányába, miközben óvatosan a körülkémleltem.

A legtöbb ember már elment, csak néhányan pakolásztak odabent. A kertben nyugalom és csend honolt, még a tücskök ciripelését is hallani lehetett. A lépcső tetején megálltam, és lenéztem a holdvilágította lugasba. Egy magas alak körvonalait véltem felfedezni. Rob. Párméternyire állt tőlem, és a rózsákat csodálta. Nem vette észre, hogy közeledem, vagy csak nem adta jelét. Halkan sétáltam közelebb, és minden lépéssel egyre inkább szétterjedt bennem az öröm, a várakozás. Annyira vártam erre a percre!

Egy lépéssel mögötte megálltam. Még mindig nem úgy tűnt, mintha észrevett volna. Meglepve hallottam, hogy halkan dudorászik, miközben egy rózsa szirmait cirógatta. A dal szövegéből egy mukkot sem értettem, de a dallam, és főleg Rob rekedtes hangja teljesen magával ragadott. Olyan volt, mint egy érzéki simogatás, az egész bensőmet megmelengette. Egy belső sugallattól vezérelve közvetlenül mögé léptem, és hozzásimultam. Olyan magától értetődő volt, hogy mindkét kezemmel megöleljem, és a fejem a hátának támasszam! Először megrezzent, és abbahagyta az éneklést, de szinte ugyanabban a pillanatban rájött, hogy én vagyok, és megfogta a kezeimet. Az ajkához emelte, és finom csókot lehelt a csuklómra. Aztán meg akart fordulni az ölelésemben, de nekem olyan jó volt így, hogy csak szorosabban tartottam.

- Neee… - mormoltam. Halkan felnevetett.

- Miért ne? Olyan csúnya lennék, hogy csak hátulról vagyok jó?

- Uhh… - nyögtem fel. - Hülye.

- Én is szeretlek. - kuncogta, és én is elmosolyodtam, de akkor sem engedtem megfordulni.

- Még. - kértem tőle.

- Mit még?

- Énekelj még. Olyan szép volt. Olyan jó így. Akarom még hallani a hangod. - Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki lefekvés előtti meséért könyörög.

- Oh… tudtam én, hogy nem vagy normális… - jelentette ki, de közben szorosabban vonta maga köré a karjaim, és szüntelenül simogatta őket. - mondjuk már abból rájöhettem volna, hogy velem akarsz lenni.

- Mondom, hogy hülye vagy. - vágtam vissza. - Légysziii! Énekeld el nekem újra azt a dalt!

- Na jó, de csak ha utána engedsz végre megfordulni, és kapok egy csókot. - egyezkedett. Nagyon sóhajtottam.

- Mennyi bajod van! Na jó, megfordulhatsz… De a csók… Hát nem is tudom… - töprengtem. - Egye fene, legyen… De akkor nagyon szépen kell énekelned nekem. Úgy, hogy elaléljak, minimum.

Újra kuncogott, de aztán elkomolyodott, és halkan ismét énekelni kezdett. Behunytam a szemem, és úgy élveztem a hangját. Olyan bársonyos volt, hogy szinte simogatta bőröm. Csak álltunk ott a holdfényben, és énekelte az a csodaszép dalt, én pedig úgy éreztem, meghalok a szerelemtől. A kezem a szívén volt, olyan volt, mintha egy ritmusra járt volna az enyémmel.

Aztán elhalkult a hangja, és mocorogni kezdett a karjaimban. Hagytam, hogy végre szembeforduljon velem, de nem engedtem el. Nem mintha neki ez lett volna a szándéka. Szorosan magához vont, úgy simultunk össze, mintha az életünk múlt volna rajta.

- Ez annyira szép volt… nem tudom szavakkal kifejezni… - suttogtam a nyakába, és a karjaim a dereka köré fontam.

- Hát ne azzal fejezd ki. - javasolta, mire felemeltem a fejem.

- Nahát, Robert Pattinson, hol jár az eszed? Mit képzelsz te rólam? - kérdeztem tettetett felháborodással. Huncutul vigyorgott le rám.

- Csupa jót képzelek rólad, természetesen. És jobb, ha nem tudod, hol jár az eszem…

- Te kis piszok! - játékosan megcsiklandoztam a hasát, mire nevetve ugrott félre, és csaknem beleesett egy rózsabokorba. Ijedten nyúltam utána, ő pedig elkapta a karom, és magához rántott. Ketten együtt aztán megtaláltuk az egyensúlyunkat, és nevetve öleltük egymást.

- Olyan bolond vagy! - böktem oldalba.

- Hé, ezt ne csináld, mert megint úgy járunk, mint az előbb! - méltatlankodott. - Nem állnának jól a tüskék a fenekemben.

- Hm… szerintem meg megérdemelnéd. - nyújtottam rá ki a nyelvem.

- Igazán? Szerintem pedig tartozol nekem valamivel…

- Tényleg? Mivel? - tettem az ártatlant.

- Ezzel… - mélyült el a hangja, aztán fölém hajolt, és megcsókolt.

Heves csók volt, és éhes, éppen olyan, amilyet hosszú várakozás után vált egy szerelmespár. Tele volt vággyal, és gyengédséggel. Mohón fedeztük fel egymás ajkát, és úgy tapadtunk össze, hogy szerintem egy papírlap sem fért volna közénk. Mindkét kezemmel a hajába túrtam, ő pedig a derekam köré fonta a karját, és magához szorítva emelt fel. Azt sem tudtam volna megmondani, mi a nevem, annyira elveszítettem a tudatomat. Szinte félájult állapotba kerültem. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy azzal vagyok, aki a legfontosabb számomra. Akiért a világ végére is elmennék.