16. fejezet - A szíve az enyém

Még, még, még!!!

          Képtelen voltam elszakadni Rob édes ajkaitól! Életem leghosszabb csókja volt. Még a lábujjam is belebizsergett. Annyi időre is alig akaródzott eltávolodni tőle, amíg levegőt vettem, így néhány perc múltán gyakorlatilag oxigénhiányos állapotba kerültem. Az a tudat, hogy ő éppennyire átadta magát a pillanatnak, csak még inkább felspannolt. A karjai vaspántokként szorítottak, úgy éreztem, a részévé válok, és ő az enyémmé. És nekem nem is volt szükségem másra.

           Amikor végül szétváltak az ajkaink, hevesen pihegve, fátyolos szemekkel néztük egymást. Rob arca kipirult, gyönyörű kék szemei most egészen sötétnek tűntek, és forró szerelmet sugároztak felém. Azt hiszem, én is hasonlóképp festhettem. Rob olyan… elvarázsoltan bámult rám, aztán óvatosan a fülem mögé simította egy elszabadult hajtincsemet, és az ujját lassan, puhán végighúzta a nyakamon, a kulcscsontomon, le egészen a mellkasomig. A szívemre szorította a tenyerét, és egy percig elragadtatottan élvezte a szívdobbanásaimat. Én meg csak álltam ott, megbűvölten és némán.

- Jesszusom… - suttogta áhítatos hangon. - Úgy ver a szíved, mint egy légkalapács. És az előbb is… már azt hittem, hogy átszakítja mindkettőnk mellét.

- Hát igen, a vonzerőd… - mosolyodtam el, de még mindig nem igazán tértem magamhoz. Rob megragadta a csuklóm, és a saját mellkasára vonta a kezem.

- Ez pedig a te hatásod.

          A szíve a tenyerem alatt erőteljesen, szabálytalanul és elképesztően gyorsan vert. Hihetetlen volt ezt érezni, és tudni, hogy én vagyok az oka a felindultságának. Szinte földöntúli boldogságot éreztem, olyat, ami miatt már bűntudata van az embernek. Rob szíve, amely most értem, miattam dobogott ennyire hevesen, mintha a kezemben lett volna. A szíve az enyém. Mi lehetne ennél fényesebb bizonyíték arra, hogy valóban így van?

          Mire feleszméltem, az ajkamat már rá is tapasztottam Rob kék pólójának V-alakú nyakkivágásából előbukkanó bőrére. Önfeledten csókolgattam, mélyen belélegezve az illatát, mely rám mintha afrodiziákumként hatott volna. Tulajdonképpen köré tekeredtem, minden részemmel érezni akartam őt. Annyira váratlanul érte a „támadásom”, hogy először felhördült a meglepettségtől, de a következő pillanatban habozás nélkül viszonozta gátlástalan közeledésem. A hajamba temette az arcát, és mindkét kezével beletúrt, kitépve belőle a gumit, amivel jó szokásomhoz híven összefogtam. Elfojtottan felnyögött, és a kezeit felfedezőútra engedte rajtam. Végigsimította a tarkóm, követte a hátam, a derekam, a csípőm ívét, végül megállapodott a fenekemen. Kicsit megmarkolta, és magához rántott. Ez volt az igazi fordulópont. Az elmém elsötétült, nem tudtam gondolkozni (nem is akartam), nem tudtam abbahagyni. Akartam őt. Zihálva emeltem fel a fejem, és vadul a szájára vetettem magam. A tarkójánál fogva húztam magamhoz a fejét, és szinte erőszakosan csókoltam. Újabb szenvedélyes csókcsata vette kezdetét. Éreztem, ez a csók merőben különbözött az eddigiektől. Minden érzékszervem felfokozva működött, csordultig voltam vággyal, és tudtam, egy ösztön megsúgta, hogy ő ugyanazt érzi. Az ölelkezésünk már nem csupán a gyengés szerelemről szólt, a babusgatásról, az ártatlan simogatásokról… Tele volt túlfűtöttséggel, és mindketten sokkal többet akartunk a másikból. Mindent akartunk. Nem tudtunk betelni egymással, egyszerűen észveszejtő volt.

          A maradék önuralmam legutolsó morzsáit szedegettem éppen össze, és közel álltam hozzá, hogy szimplán letépjem Rob ruháit, és a földre teperjem ott a rózsalugas kellős közepén, amikor egy váratlan pillanatban emberi beszéd hangjai jutottak el a tudatunkig. Ijedten szétrebbentünk, és reflexből leguggoltunk az egyik rózsabokor tövébe. Levegőt venni sem mertünk. A hangok a teraszról érkeztek, egyre hangosabbá váltak, és léptek zaja is társult hozzájuk, majd néhány másodperc múlva elhalkultak, végül teljesen elhaltak. Robban még pár pillanatig feszülten hallgatóztunk, aztán egymásra néztünk, és csakhamar nevetésben törtünk ki.

- Hát ez kész! Mi a fészkes fenét csinálunk mi itt? - kacagott, miközben felállt.

- Gőzöm sincs! Azt hiszem bújkálunk, mint a rosszalkodó gyerekek. - egyenesedtem fel én is.

- Hmm… - lépett közelebb, és elkapta a derekam. - Szerintem nem volt semmi rossz abban, amit csináltunk…

- Tényleg? Én már nem is emlékszem… - adtam az ártatlant, miközben játékosan eltoltam magamtól. - Biztosan felejthető volt…

- Felejthető?? - horkant fel megjátszott felháborodással. -  Na majd megmutatom én neked, mit felejts el!

          Apró sikollyal igyekeztem minél gyorsabban elfordulni, és elszaladni előle, mert határozottan nyúlt felém. Sikerült is, és nevetve futni kezdtem, keresztül a pázsiton. Alig tettem meg azonban néhány lépést, amikor elkapott hátulról, és olyan erővel rántott vissza, hogy a lendülettől nekicsapódtam, és mindketten a földre estünk.  Ő alulra, én meg rá. Hangosan kacagtunk, és gyorsan fel akartam ugrani, de Rob szorosan tartott, és visszahúzott magához. Két kezébe fogta az arcom, és undorítóan cuppanós puszikat adott, legalább húszat.

- Uhh… áhh… elég….hagyd abba…!!! - fuldokoltam a nevetéstől, de ő csak puszilgatott mindenhol.

- Na, szóval felejthető? Akkor majd erre emlékezni fogsz! Nesze, nesze! - adott még többet.

          Végül úgy sikerült megfékeznem, hogy belebokszoltam az oldalába, mire erősen rájátszva kétrét görnyedt a „fájdalomtól”, lelökve engem magáról. Persze azért óvatosan lökött le, nehogy valami bajom essen. Elégedetten nevetve gurultam a hátamra, és kiterültem a puha füvön. Rob is mellém gördült. Lassanként lenyugodva bámultuk az eget.  Csodálatos látvány volt. Ha valamit szerettem az itt-tartózkodásomban (persze Robot leszámítva), az a különösen fényesnek tűnő égbolt volt. Mással össze sem hasonlítható a Louisianai éjszakai égbolt. Mintha az egész univerzum elénk tárult volna. Persze itt sem volt nagyobb az ég, mint bárhol máshol, mégis, valami oknál fogva itt mintha jobban kitárult volna az ismeretlen. Vagy csak én éreztem így? Mindenesetre órákat tudtam volna eltölteni a csillagok bámulásával.

- Gyönyörű, igaz? - suttogtam Robnak, oda sem nézve rá.

- Igen. - felelte különös hangsúllyal. Felé fordítottam a fejem. Engem nézett.

- Bolond vagy. - löktem meg a vállát finoman.

- Nem vagyok.

- Akkor rossz a szemed.

- Tökéletes a látásom. - replikázott. Felsóhajtottam.

- Akkor talán leejtettek kiskorodban, és maradandó károsodást szenvedtél.

- Folytathatod a végtelenségig, akkor is gyönyörű vagy. - mondta gyengésen, és felkönyökölve fölém hajolt.

- Nem vagyok. És ha mégis, esetleg, valamilyen furcsa oknál fogva, ami szerintem elképzelhetetlen, szóval, ha mégis lenne bennem egy csöppnyi szépség, ami persze nincs, akkor sem érnék azoknak a fájdalmasan csodaszép nőknek a nyomába sem, akiket te bármikor megkaphatnál. - mondtam ki őszintén. Lemondóan megrázta a fejét.

- Te vagy bolond, nem én. Nem látod magad. Nem találkoztam ezelőtt még egy ilyen nővel, aki ennyire nem volt tudatában a saját értékeinek. Lekicsinyled magad, pedig tele vagy jóval, és széppel. Kivételes vagy. És igenis, számomra te vagy gyönyörű, nem más.

- Pedig ha látnád a nővéremet… - motyogtam az orrom alatt. Nem a fülének szántam, de meghallotta.

- Nem is érdekel a nővéred. Engem te érdekelsz. És ha én azt mondom, hogy számomra te egy istennő vagy, neked azt is vita nélkül el kell fogadnod, világos? - fenyegetett meg tréfásan az ujjával.

Katonásan tisztelegtem felé, már amennyire ez fekvő helyzetben megoldható volt.

- Igenis, kapitány!

- Na azért. Most pedig csókot, de rögtön!

- Parancsára, u…!- de a szavakat kimondani már nem volt időm, mert máris az ajkamon éreztem az övét.

Egy újabb hosszú csók után, amikor Rob felállt, és engem is felhúzott a földről, muszáj volt mondanom valamit.

- Rob…

- Igen?

- Számomra te… most te jelentesz mindent… Nem tudom, mit műveltél velem, de boldog vagyok. Nem is tudom, mióta nem voltam boldog. Ami azt illeti, azt sem tudom, voltam-e valaha igazán boldog…  - vallottam be.

- Én voltam, de az össze sem hasonlítható azzal, amit most érzek. Akkor azt hittem, az a boldogság. Most már tudom, hogy tévedtem. Most vagyok boldog. Veled vagyok boldog. És azt akarom, hogy így is maradjon.

- Az kettőnkön múlik….

- És kettőnkön nem fog múlni. - jelentette ki Rob határozottan.

Akkor és ott hittem benne, hogy így van. Senki máson nem múlik, mi lesz a kapcsolatunk sorsa, csak és kizárólag rajtunk. És én akartam ezt a kapcsolatot. Minden következményével együtt. Szerelmes lettem. Életemben először. Most már szembe mertem nézni vele.