12. fejezet - Döntés

Mivel egy a 18. században épült vidéki kúriában voltunk, természetesen minden egyes lakrészhez tartozott egy külön öltözőszoba. A ház ma magántulajdonban volt, de szerencsére a tulajdonosok nagy gondot fordítottak rá, hogy eredeti állapotában őrizzék meg az egész birtok, és a hozzá tartozó épületek állapotát. Épp ezért esett a stúdió választása erre az ingatlanra. Tökéletes helyszínül szolgált a film egyes jeleneteinek felvételéhez.

Az öltözőszoba pici helység volt, világos és kellemes. Valaha biztosan egy kis hölgyé lehetett, mert minden egyes bútordarab és dekoráció a rózsaszín különböző árnyalataiban, és halványsárga színekben pompázott. A virágos tapéta, a kecses lábakon álló szék, az aranykeretes tükör legalábbis mind-mind erről árulkodott.
Ide vezettem be Robertet, és amikor belépett utánam, bezárta maga mögött az ajtót. Néhány pillanatig még így maradt, háttal nekem, és láttam, ahogy megfeszült a póló a hátán, amikor nagyot sóhajtott. Más ruha volt rajta, mint reggel, amikor elváltunk. Úgy tűnik, időközben sikerült eljutnia a szállodájába is. Most egy zöld galléros pólót viselt, valamilyen zenekar képével a hátulján, akiket nem ismertem, és sötétkék farmert. A tornacipője a tegnapi volt.

Lassan megfordult, és rám emelte a tekintetét. Kék szemében sötét árnyak rejtőztek, úgy tűnt, kínozza valami. Tudtam, hogy olyasvalamit készül mondani, amiről nem könnyű beszélnie, és ettől én is csak idegesebb lettem. Önkéntelenül is megborzongtam, és ez ezúttal nem jóleső borzongás volt. Inkább félelem szülte, mert a tudatalattim csupa olyan üzenetet kezdett közvetíteni nekem, amiről én nem akartam tudomást venni. A szívemmel éreztem, hogy semmiképp nem szeretnék túlesni ezen a beszélgetésen, de a földhözragadt, reális agyam egészen más véleményen volt. „Jobb most túllenni rajta.” - harsogták a gondolataim. - „Inkább most, mint amikor már késő lesz. Amikor már beleszeretsz.” Jobb most??? Hiszen még egy szót sem szólt, és én már most csaknem elájultam a félelemtől. Lerogytam az aranyszínű bársony kárpitozású székre. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetne ez rosszabb is. Már így is fájt a szívem, pedig még semmit nem hallottam. Mégis, erőt kellett vennem magamon. Merően belebámultam Rob elrévedő szemeibe, és kegyetlenül visszarángattam őt a valóságba.

- Most már elmondod, miről van szó? - a hangom egy picivel keményebb volt a kelleténél. Rob összerezzent, aztán közelebb jött egy lépéssel. Ott megint megállt, szinte lecövekelt. Csak meredt rám, és én igyekeztem rezzenéstelenül állni a pillantását. A védekező rendszerem, ami az évek során próbálta óvni a szívem épségét, életre kelt. Semmiképp nem láthatja, mennyire megvisel majd, amit mondani fog. Mert abban biztos voltam, hogy meg fog viselni. De ő nem veheti észre. Nem szolgáltathatom ki magam annyira. Tehát bátran álltam Robert pillantását, és szenvtelenül bámultam rá. Ő lassan megmozdult, a zsebébe nyúlt, és elővett valamit. Szótlanul felém nyújtotta.

- Erről van szó. - mormolta, és elvettem tőle azt a valamit.

Összehajtogatott papírok voltak. Kérdő pillantást vetettem Robra, de ő nem reagált, csak csöndben leült a földre velem szemben, és felhúzta a térdeit. Kicsit félve nyitottam szét a lapokat, és amikor megláttam, mi van rajtuk, komolyan megszédültem. Ha nem ültem volna éppen, valószínűleg most fenékre estem volna. Döbbenetemben még levegőt venni is elfelejtettem.

Három kinyomtatott fényképet tartottam a kezemben. Az elsőn Rob és én az utcán sétálunk. Ő az egyik kezében egy szál cigit tartott, a másikkal az én kezem szorongatta, és jól láthatóan teljesen elmélyülten beszélgettünk. Reggel készült, amikor a kocsihoz tartottunk. Remegő kézzel néztem meg a következő képet. A csókunk. Rémülten a szám elé szorítottam a tenyerem, és elfojtottan felnyögtem. Robra néztem, de nem viszonozta a pillantásom, csak lehajtott fejjel bámulta az ökölbe szorított kezét. Újra a képre fordítottam a figyelmem, és kényszerítettem magam, hogy alaposan szemügyre vegyem, annak ellenére, hogy a gyomrom hevesen tiltakozott ezellen. Émelyegtem.

Profi kép volt rólunk, ha nem ilyen körülmények között készült volna, még tetszett is volna. Oldalról készült, Rob arcát tökéletesen ki lehetett venni rajta. Én valamelyest takarásban voltam, de aki ismert, azonnal rájöhetett, hogy én vagyok. A felvételről sütött a vonzalom. Ahogy Rob karja a derekam köré fonódik, a tenyerem a mellkasán, az összetapadó ajkaink… Egyértelmű volt, hogy van köztünk valami. Amiről már a kelleténél jóval többen tudtak. Nem bírtam tovább nézni a képet.

A harmadik fotó olyan volt, amiről én is tudtam. Rob kocsijában ültem, és dermedten bámultam bele a fényképezőgépbe. Rémület sugárzott a szememből, és jól látszott, hogy pánikszerűen markolom a kormányt.
- Hogy…? Mikor…? - dadogtam rekedten. Rob így is értett, és végre rámnézett, de csak dühös zavarodottságot láthattam a szemében.
- Úgy látszik, mégsem tudtam lerázni azt a nyomorultat éjjel! Vagy sikerült, de megtalálhatta a kocsimat, és ott várt minket… - fújtatott mérgesen.
- Az nem lehet. - jelentettem ki, és meglobogtattam az első képet. - Ez nem a kocsinál, vagy azután készült. Ez korábbi. Követtek. Vagy többen is járhatták a kocsid környékét, hátha rádakadnak. Igen, biztos így volt, hisz azt nem tudták, hol szálltunk meg. Akkor a szállodánál is ott lettek volna. - töprengtem hangosan.
- Lehet. Nem édesmindegy már? - keserűen elmosolyodott. - A képek elkészültek, és már így is, úgy is fent vannak a neten…
- A neten? - hebegtem. - Ilyen gyorsan?
- Persze. Nem tart nekik semeddig. - magyarázta Rob. - Lefotóznak, és amint számítógépközelbe kerülnek, már teszik is fel. Néha még ennél is gyorsabbak. Tovább tart elmesélni, mint megcsinálni. Ezeket a képeket kb. két órára rá találták egy pletykalap oldalán, hogy elváltunk.
- Ó… - csak ennyit bírtam kinyögni. Az agyam szinte leblokkolt, alig voltam képes gondolkodni. Csupán abban voltam biztos, hogy ennek a fejleménynek egyikünk sem örült. Hiszen még megszokni sem volt időm Rob közelségét, és máris a fél világ tud rólunk.
- Nekem egy barátom küldte át a képeket Londonból úgy egy órája. - folytatta Rob. - És már itt is látták néhányan.
- Itt? - hördültem fel. Már csak ez hiányzott! Hirtelen világos lett előttem, miért néztek rám olyan furcsán az emberek, amikor lent ültem a lépcsőn.
- Itt. - bólintott. Egy percig csak nézett, fürkészte az arcom, aztán halkan megszólalt.
- Sajnálom.
- Mit? - kaptam fel a fejem. Megijesztett a hangsúly, amivel beszélt. Azonnal ki is ment a fejemből, hogy egy pillanattal korábban még amiatt aggódtam, hogy vajon hányan látták már ezeket a fotókat. Most sokkal inkább aggasztott, hogy Rob mit gondol erről az egészről. Hogy mit akar tenni.
- Azt, hogy belekeveredtél. Hogy ez lett belőle. Remélem tudod, hogy nem ezt akartam. Amikor reggel… hm… elbúcsúztunk, meg sem fordult a fejemben, hogy valahol lesben állhatnak ezek a mocskok.
- Ez nem a te hibád. - ellenkeztem vele. Nem akartam, hogy megbánja a csókunkat, amikor nekem életem egyik legszebb pillanata volt. - Én sem vettem észre őket sehol. - folytattam. - Kivéve persze azt az egyet, ott a kocsiban, de őt nehéz is lett volna figyelmen kívül hagyni. Gyakorlatilag szinte átült hozzám. - próbáltam viccelődni.

Rob erre mérgesen felhorkant, majd felpattant a földről, és fel-alá kezdett járkálni.
- Az a szemét! Bajod is eshetett volna miatta! Ha tudtam volna, hogy utánad megy valaki, én…! - tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét, és olyan indulatos lett az arca, hogy nem szerettem volna látni, mit tenne a fotóssal, ha a keze közé kaparinthatná. - Miért nem szóltál róla nekem? - fordult felém vádló ábrázattal. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Most rám haragszik?
- Mégis, elárulnád, hogy szólhattam volna? Fogalmam sincs, mi a számod, és nem mehetek oda akárkihez csak úgy elkérni. Különben sem adnák meg. Amikor hallottam, hogy megérkeztél, rögtön beszélni akartam veled, de nem jutottam el hozzád… Tudod, a fotósok! - tettem hozzá gúnyos mosollyal. - Különben is, mit tehettél volna? Ez elkerülhetetlen volt.

Megenyhült az arca, de még mindig látszott rajta egyfajta visszafojtott indulat. Szinte a bőrömön éreztem a belőle áradó feszültséget. Mintha forrongó tengerben állnék, és a tajtékzó hullámok szúrkálva csapdosnák a bőröm. Egy pillanatra elárasztott a fájdalom, és nem tudtam eldönteni, hogy a saját kínlódásomat érzem-e, vagy Robét.

Elfordult tőlem, és mereven maga elé nézett.
- Igaz… nem védhettelek volna meg. - hagyta rám. - És jobb is, hogy nem jöttél oda hozzám. Nem szabad velem meglátniuk téged… Soha többé.

Kővé dermedtem. Az utolsó szavai még sokáig visszhangoztak a levegőben. „ Soha többé.” Hát ennyi lett volna? Így döntött? Erős kéz markolta meg a szívem, és elkezdte szorongatni. Szinte levegőt sem kaptam, és kiszáradt a torkom. Szerettem volna a szívemhez kapni, hogy enyhítsem a szorítást, de még ehhez sem volt erőm. Bénultan ültem, miközben tudtam, hogy valamit mondanom kellene. Nagy nehezen Robra emeltem a tekintetem, de ő továbbra sem fordult felém. Ennek most kimondottan örültem, mert eszembe jutott, hogy azt mondta, nagyon könnyen olvas az arckifejezésemből. Szerettem volna annyit megőrizni a büszkeségemből, hogy ne lásson összetörni. Ez adott annyi erőt, hogy képes legyek megtalálni a hangom.

- Ezt akarod? - inkább csak suttogás volt, mint beszéd, de legalább meg bírtam szólalni.
Mereven néztem Rob hátát, és reméltem, hogy nem fordul meg, ugyanakkor rettenetesen szerettem volna látni az arcát. Talán elárult volna valamit az érzéseiből. De így csak a testtartására hagyatkozhattam, és soha nem voltam valami jó testbeszéd elemzésében. Csupán azt láttam, hogy lehajtotta a fejét, az egyik karjával megtámaszkodott a vele szemben lévő falon, és mélyeket lélegzett. Számomra ez sokmindent jelenthetett. Azt is, hogy olyat készül tenni, ami nehezére esik, és azt is, hogy kényelmetlen neki a szituáció, és inkább elfordul, csak ne kelljen a szemembe néznie, Részemről jobban hajlottam az utóbbi verzió felé. Valószínűleg alig várta, hogy leléphessen innen. Erre a gondolatra a fájdalmam helyét ingerültség vette át. Azt akartam, hogy mondja ki, mit akar.

- Ezt akarod? - ismételtem meg hangosabban, és felálltam a székről. Még mindig nem válaszolt, engem meg egyre jobban hatalmába kerített a düh. Ökölbe szorítottam a kezem, és az oldalamhoz szorítottam. - Rob, azt akarod, hogy többé ne találkozzunk? Azt akarod, hogy tegyünk úgy, mintha a tegnap este, és a ma reggel… Mintha semmi nem történt volna? - tisztán akartam látni.

Robert végre felém fordult. Az arcán sokféle érzelem tükröződött, nehéz volt azonosítanom ezeket. Bár nem is igazán akartam belemerülni az arckifejezése elemzésébe, mert tudtam, akkor elveszíteném az önuralmam, és ahelyett, hogy erős lennék, csak ámuldozni kezdenék, milyen remekbe szabottak a vonásai. Tehát csak vártam, hogy végre válaszra méltasson.

- Nekem ez nem megy…sajnálom… - suttogta. Csak nehezen értettem a szavait, és amikor az értelmük eljutott a tudatomig, egy pillanatra kicsúszott a lábam alól a talaj. A fájdalom immár valóságossá vált, ahogy átcikázott a testemen, és kíméletlenül tudatta velem, hogy ez nem egy rémálom. Egy másodperccel később újra mereven néztem Robot, aki szintén kifejezéstelen arccal állt előttem.
- Ez az utolsó szavad? - kérdeztem, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ha meggondolná magát, képes lennék vele minden további nélkül folytatni az igazán még el sem kezdett kapcsolatot.
- Igen. - mondta jól érthetően, és állta a pillantásom.
- Rendben. - kényszerítettem magam, hogy meg bírjam mozdítani a lábaim, amik mintha gyökeret vertek volna a padlóba. Elindultam kifelé.
- Úgy lesz, ahogy akarod. Nem foglak zaklatni, efelől nyugodt lehetsz.
Ahogy elhaladtam mellette, Rob elkapta a karom. Visszafordultam.
- Emma…, hidd el, így a legjobb… - a szemei most végtelen szomorúsággal voltak tele, de én túl sértett voltam ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Kirántottam a karom a szorításából.
- Ne fáradj. Valahogy majdcsak túlélem.

Ezzel kimasíroztam a helységből, nem nézve hátra. Ahogy kiértem a folyosóra, rengeteg emberbe ütköztem, de nem törődtem velük. Átverekedtem magam rajtuk, és szinte öntudatlanul vittek a lábaim le a lépcsőn. Kirohantam az épületből, bele az esőbe, és a kint tábort vert fotósokba. Persze nem volt szerencsém, azonnal felismertek. Megtorpantam, mert elállták az utamat, és nem tudtam, merre induljak. Ez nekik épp elég volt, hogy rám vessék magukat. Máris kattogtak a masinák, és kérdések özönét zúdították rám, amelyekből csak néhány jutott el a tudatomig.
- Kisasszony, megmondaná a nevét?
- Ön is a stáb tagja?
- Hogy ismerkedett meg Roberttel?
- Boldogok?
- Mióta tart ez maguk között?
- Mit szólt ehhez Sarah Watkins?
Úgy éreztem, méhek zümmögnek a fejemben. Dühösen a fülemre szorítottam a kezem,és felkiáltottam. Ekkor megjelent két testőr, akik eddig félrehúzódva álltak, és keményen megragadták egy-két pofátlanabb kérdezősködő gallérját. Arrébb penderítették őket, aztán az egyikük, egy nagydarab, mackós, fekete bőrű férfi felém fordult, és melegen rám mosolygott.
- Menj csak, majd mi gondoskodunk róluk.
- Kösz… - motyogtam, és zavartan visszamosolyogtam. Vagy legalábbis gondolom, hogy ezt tettem.

Automatikusan a park felé vettem az irányt, ahol előző este is menedéket találtam. Egyre gyorsabban lépkedtem, végül már szinte rohantam, mint akit kergetnek. Ki akartam szaladni a világból. Észre sem vettem, hogy könnyek patakzanak végig az arcomon, összekeveredve az esővel.